Dédapámmal a Szenföldön II. Most én jövök

A zsidók országa

Turbulencia - fordul újra hozzám a kaftános, pajeszos ember, aki a mellettem lévő széken terpeszkedik el. Egész úton mogyorót rág, ötpercenként újra és újra beszédbe igyekszik keveredni velem, de én ellenállok. Ilyenkor nagyot sóhajt és tovább próbál olvasni visszafelé lapozott könyvéből. De most, hogy nem sokkal Ciprus után újra be kell kapcsolni a mind jobban zötyögő gépen a biztonsági övet úgy érzi, eljött az ő ideje. Az ilyen kicsit is rendkívüli helyzetekben az emberek sokkal közlékenyebbek, reméli. Először jön Izraelbe? Járt már Jeruzsálemben? Sok rokona él ott? Ha péntek este nincs hova mennie, kérem jöjjön el hozzánk! Nem vár válaszra, azt sem veszi észre, hogy az egyre jobban rázkódó repülőn elfehéredő ujjakkal szorítom a karfát. Rendületlenül folytatja. Az unokáim már nem tudnak magyarul. Minek is. Itt születtek, itt élnek.

Lassan újra kitisztul az idő, simán szállunk tovább, a távolban feltűnik a part, Tel Aviv, a tengerparti szállodasor, a luxushotelek és felhőkarcolók. Ahogy a gép nagy ívben megfordul, rááll Ben Gurion kifutópályájának irányára, a kapitány éppen beszámol arról, hogy huszonkét fok van és az óránkat legyünk szívesek előretolni egy órával, mögöttem egy idős hölgy felzokog. Már idefelé is néztem, feltűrt ujjú blúza alól, kivillant a karjára tetovált szám. Két hüppögés között valami olyasmit próbál mondani a mellette zavartan gubbasztó nőnek, aki tán a lánya, hogy ők ezt ott Auschwitzban vagy hol, nem is képzelték. Hogy túlélik, hogy hazajönnek, hogy új életet kezdenek. Túlélte, hazajött. De hogy ő még egyszer eljut abba az országba, ami a zsidóké.

A nő mellette kínjában valami olyasmit habog, hogy na persze, hogy nem képzelték, mert hol volt akkor még Izrael. S láthatóan lélekben megpróbál felkészülni arra, hogy százharmincadszorra is végig kell hallgatnia azokat a régi történeteket.

A gép áthúz egy pálmafaliget felett, és simán landol a betonon. A dagadt, amerikai külsejű turisták unottan megtapsolják a pilótát. A mellettem ülő kaftános végre megfeledkezik rólam, előkapja zsebéből a telefonját és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódik. Még akkor sem teszi le, amikor teljes sebességgel megindul a kijárat felé, félrelökdösve kicsiket és nagyokat, fiatalokat és időseket. Táskáját lengetve vág utat magának az izgatott tömegen, persze utastársaink többsége legalább ilyen intenzíven próbál legalább egy fél méter előnyhöz jutni, úgyhogy a küzdelem kiegyensúlyozott. (B. I. barátom - először járván itt a nyolcvanas évek végén, ki tudja, milyen csodákra várva - amikor egy ciceszes alak végleg kilökte a rövidebb sorból, így sóhajtott fel: Azért nem árt ha egy országban van egy kis egészséges antiszemitizmus. Későbbpersze rájött, hogy ez azért rossz vicc.)

A repülőterek mindenütt a világon egyformák. Sorbaállás az útlevélvizsgálatnál, aztán a bőröndök visszaszerzése, cipekedés kifelé. Pálmafák máshol is akadnak, s olyan helyen is jártam már máshol is, ahol szintén nem értem a feliratokat.

Előző rész itt