Károlyi Mihály vagyok. Gróf Károlyi. Sokaknak csak egyszerűen a "vörös gróf". Mostanában sokat álldogálok a sötétben. Ugyanis néhány fiatal magyar lekapcsoltatta a világítást itt. Édes istenem, ha ez őket boldoggá teszi... Amúgy, igen fejlett humoruk van. Szoktak kapedlit rakni a fejemre, vörös festékkel leönteni, kötelet kötni a nyakamra és egyéb ilyesmiket tenni. Ami azt mutatja, fejlett humorérzékük van, kultúrember módjára nyilvánítanak véleményt és pontosan felismerik azt, hazájuk mit kíván.
Állok hát itt a sötétben, bronzba öntve - és gondolkozom. Ráérek.
És persze hallgatom a Parlamentből kiszűrődő szónoklatokat. És megint arra jutok, hogy tulajdonképpen milyen egyszerű a világ.
Akadnak jól öltözött, igen tisztességese fizetett, iskolázott emberek, akik kényelmes kocsijukkal megállnak itt a Ház előtt. Bemenne
k és néhány lelkesítő beszéddel uszítják embertársaikat. Aztán megebédelnek bőségesen, ámde igen jutányos áron a Vadász teremben (igaz, hogy bocskaiba bújtatták a pincéreket? Igazán korszerű gondolat). Kicsit intézik a pénzügyeiket. Kint pedig a szerencsétlen, munkanélküli négy elemit végzett azt érti meg ebből az egészből, hogy már nemcsak lehet zsidózni, hanem szinte elvárás is ez. Meg szidnia köztársaságot, a demokráciát. Pedig kinek lenne jó
egy működő demokrácia?
Elárulom, hogy mi grófok amúgy meg tudtunk élni elég jól a valódi királyság idején is. A kedves parasztjaink túrták a földet, közben meg éppen hogy csak éhen nem haltak. A grófok és a grófnők, a bárók és a bárónők meg közben azt sem tudták, miként verjék el azt a sok pénzt, amiért ugye a kedves parasztok dolgoztak meg.
Elnéztem itt ezeket a suhancokat, akik a vékonyka dzsekijükben a nagy hidegben ordítoztak, szegényeknek kivörösödött a tarkójuk, a kopasz fejük meg rettentően fázott. Szerintem egy csomón meg is náthásodhattak.
Szóval, rezzenéstelen arccal figyeltem őket - ahogy egy bronz szoborhoz ez illik. De hallottam azt a sok butaságot, amelynek egy részét, onnan bentről szedték ám.
Volt itt trianonozás, meg minden, ami kell. A lényeg, hogy mindenki más a hibás az ő rossz sorsukért. Persze a zsidók - és mindenki zsidó szerintük, akit ők nem szeretnek. Aztán Franciaország, meg a nyugati nagyhatalmak. A demokráciák. Akkor hát a demokráciát is utáljuk. Meg azt a nagy egyenlőséget is. Meg az okos embereket is utáljuk. Gyűlöljük
azokat, akik többre vitték. De azért megvetjük azt is, aki még oda sem jutott, ahová mi.
Jól látszik már megint, hogy ez a vesztes csapat. Tanulhattak volna az iskolában - de az fárasztó.
Marad nekik a rossz, az alig fizetett munka. A futball csapatuk is valószínűleg mindig veszít, néha még az első osztályból is bizonyára kiesik - mert ilyen mentalitással nem lehet eredményt elérni.
Kijár hozzám egy öreg hölgy, gyakran elbeszélgetünk. Kérdezte a múltkor, hogy ha annyit gondolkozom itt a sötétben, rájöttem-e, hogy mit rontottam el. Azt feleltem neki, hogy tudom, egy csomó mindent. De leginkább azt, bíztam benne, ha segítenek, akkor az emberek felismerik a valós érdekeiket.
Most is azok vannak a demokrácia ellen, akik a legtöbbet köszönhetnék neki.
A hölgy bólogatott és azt válaszolta: Mihály, tudom, hogy nincs magának vasból a szíve. Várja ki. Talán csak időt kell nekik hagyni.
Most várok
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése