Ültünk ebben a sivatag széli kis üdülőparadicsomnak kinéző kibucban. A Negev felől ilyenkor estefelé már hűsebb szél fúj, hajladoztak a datolyafák. Arrébb gyerekek lubickoltak az alulról megvilágított medencében, ide hangzott a kacarászásuk. Mi meg persze koktélokat ittunk, talán még viszkit is kerítettek a kedvünkért.
Néhány erősen középkorú úr anekdotázott nekünk, a Pestről érkezett távoli ismerősöknek. Az egyikük egy nagy BMW-vel futott be, talán Tel-Avivból, a másikukat a fia hozta mondjuk egy Mercedessel. A nyolcvanas évek végét írtuk, mi akkor még úgy tudtuk, az autó az Trabant, legfeljebb Lada Samara, a Mercedes, a BMW a hivalkodó gazdagság jelképe.
Az urak nagy nevetve azt a kort idézték föl, amikor kizárták őket a kibucból, ebből a közös tulajdonra épülő, izraeli falutípusból, mert nem sírtak eléggé Sztálin halálakor.
Szemmel láthatóan elégedettek voltak a sors azon fordulatával, hogy végülis tisztességes polgári jólétre jutottak kitaszítva is.
Pedig 1953-ban, a kiüzetésükkör még ők is nagy tragédiának tartották az eltávolításukat. Egy nincstelen országban, ahol senkinek nincs semmije mégiscsak jobb együtt. Még ha a kibucban sem volt másuk, mint a munkakedvük, a töretlen lendületük. Hogy a holokauszt poklát túlélve, itt a sivatagban, ahol semmi sem terem meg, ahol a homokon és a szélen kívül csak pár kosza teve lézeng, egy új országot teremtenek.
A mi vendéglátónk Cvi Erez (Ancserl László Tivadar – bár ezt a nevét az elmúlt 63 évben nem használta) ), bár nyilván már ezerszer hallotta a történteket, még a sivatagi alkonyban is kivehetően, sötéten nézett. Valószínűleg némiképp árulásnak tartotta, hogy haverjai elhagyták a közös életet, s részben a közös eszméket is.
Mindezen az sem enyhített, hogy időközben a közös kibucból, Dvirből, valóban olyan település lett, amilyet leginkább egy hívogató floridai nyaralótelep katalógusában látni. Amikor kezdték, akkor ugyan minden közös volt, de hát semmijük sem volt. Valóban a sivatagból teremtettek virágzó települést, ültetvényeket, ipari üzemeket.
Cvi Erez a pesti Berzsenyi Gimnáziumból alijázott – ment vissza - Izrael földjére, nem sokkal az államalapítás előtt. Volt katona persze, aztán megrögzött baloldaliként a közösségi eszmékre épülő Dvir kibuc egyik létrehozója. Szó szerint a két kezével építette. Aztán később persze traktorral, meg számítógép vezérelte öntözőrendszerrel.
Cvi, ha Magyarországon marad, minden bizonnyal egyből értelmiségi lett volna. De itt az országépítés közben csak a hatvanas években jutott el az egyetemre, Tel-Avivban végzett modern korral foglalkozó történészként. „Avocadó termelő és történész vagyok” határozta meg magát. Sorra jelentek meg cikkei a jeruzsálemi Új Kelettől kezdve számos lapban, folyóiratban ott is, itt is. Az igazságot kereste a történelemben, ugyanúgy, ahogy hazája politikai életében is. Büszke volt kiváló arab nyelvtudására. Gondosan kivágott és összegyűjtött cikkeit mindig nagy, barna egyszer-kétszer már használt borítékban küldte el az internet előtti időkben.
Sportot űzött abból, hogy bár élete döntő részét nem Magyarországon élte le, hibátlanul, pontosan és szabatosan fogalmazzon mindig magyarul.
Nyolcvan éves volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése