Őszintén szólva, azokban a kora hetvenes években, amikor
minden hétköznap be kellett ide mennem, gyakran gondoltam arra, milyen jó
lenne, ha egy szép napon megszűnne. Csak úgy, bezárnák is iskolát és kész.
Sokáig délelőtt-délután jártunk. Volt A hét meg B.
természetesen nem egyforma órarenddel, hogy mindig elrontsam, most olvasás óra
van e kedden vagy környezetismeret. És hopp, már be is zúgott a menetrendszerű
feketepont.
És szombatonként is volt suli. Nyolctól tízig a
délelőttösöknek és tíztől délig a délutánosoknak. Nagyon irigyeltem azokat a fiúkat, akiknek ugyan elég lett
volna 10-re jönniük, de a szüleik hajnalban jártak dolgozni, szombaton meg
napközi nem lévén, mér hét előtt berakták őket az iskolába. Persze föl nem mehettek,
ezért a portásfülkében,
Gyuszi bácsinál lehetett gyülekezni. Aki a hagyományos seggrepacsi című
játékkal szórakozatta a serdülő diákságot. Állítólag Andi, aki különösen csinos
lányka volt, ilyen alkalmakkor gyakran érkezett rövid skótkockás
szoknyácskában, imádta, amint a fenekét paskolják, neki pedig Gyuszi bácsi
hangos vezényszavára ki kellene találni,
ki is az elkövető. Általában Gyuszi bá’.
Aztán ott voltak a tornaórák. Egy Pista bácsi nevű rémséget
alkalmaztak a célból,
hogy az ifjúságot örökre és tartósan elrettentse mindenféle mozgás
szeretetétől. Pista bá leginkább azt szerette, ha szép rendben leraktuk a
tornapadra a testnevelés munkafüzeteket. Mert az is volt ám. Bár fogalmam sincs
már, mi lehetett
benne. Miközben mi tornasorban álldigáltunk, kék klotgatyánkban, ő boldog
mosollyal felborította az egész füzethalmot, mert szerinte vagy nem voltak
eléggé elvágólag elhelyezve a füzetek vagy akadt a pakkban egy, amelyik nem
teljesen a szabályszerű kék papírba kötve az előírt kék szegélyes címkével volt
ellátva.
Amikor felrúgta a füzeteket, nekünk rohanni kellett újra szabályosan
elhelyezni a tornaórához a kor előírásai szerint nyilván nélkülözhetetlen könyvecskéket.
E tornafasiszta arcán, miközben mi sietve kapkodtuk a földről a szétszóródott
füzeteket, az a kéjes,
elégedett mosoly terült el, amelyet később katonakoromban láttam az kezdő
őrmestereken, amikor végre jól kiszúrhattak az embereikkel.
Aztán ott volt a gyakorlati óra. A mi Vali nénink még
elnézte, hogy többet ütök a
kezemre, mint a szög fejére, pedig már ötödszörre csináltunk
fadobozt. A virágkaró megvolt, az alumíniumból hajtogatott hamutartó szintén.
Egyik csálébb volt, mint a másik. Örömmel mutogatta mindenkinek, hogy milyen
kis ügyetlen vagyok – hiába, pedagógia már akkor is nagy tudomány volt.
Énekórán a leghátsó padba ültettek, mert nem hitték el, hogy
tényleg úgy tudok énekelni, ahogy énekelek. A tanárnő biztos volt benne, direkt
kornyikálok hamisan, hogy bosszantsam. Ezért mindenféle büntető feladatokat
talált ki, hogy elvegye a kedvemet a zene szeretetétől. Majdnem sikerrel járt. Közel
negyven év kellett ahhoz, hogy kiheverjem a hatását.
Nem szerettem iskolába menni. De végül, teljesült a kívánságom, bezárták. De
már nem tudok neki örülni.
Akkor is sokat mondták, nehéz jót tenni a hálátlan
kölykökkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése