A rendszerváltás idején még relatíve szabad és liberális
napilapot, a Magyar Nemzetet 1990 után az új hatalom hamar megszállta. Némi
tanakodást követően kineveztek egy fickót előbb főszerkesztő-helyettesnek, majd
főszerkesztőnek.
Az illető úr az újságkészítéshez ugyan nem nagyon értett, de nagy mellénnyel
foglalta el a hivatalát. Tudta, hogy ő most „elvtársilag” van oda helyezve, sok
mindent szabad neki.
Azt, hogy a lapnál mit tett, most hagyjuk is. Ám, hogy a kapukon túl, arra
vesztegessünk pár szót.
Egy szép napon, nem feltétlenül szín józanon, hazafelé
ballagott. S valahol a Rákóczi tér környékén, mely vidék azokban az években még
a rosszleányok egyik fő vadászmezejéhez tartozott, vitába keveredett néhány
hölggyel.
A ma már nehezen rekonstruálható perpatvar állítólag valahogy úgy kezdődött,
hogy a polgári napilap főszerkesztője, persze szigorúan civilben, mintegy írói
munkássága részeként, felkérte az örömlányokat, legyenek szívesek ingyen
leszopni őt, ő ugyanis egy jelentős főszerkesztő.
Szó szót követett, a stricik is odagyűltek. S miután kevéssé
voltak járatosak a sajtó bonyolult rendszerében, egyszerűen csak alaposan
elverték a hepciáskodó, potyázni akaró
klienset. Annyira jól, hogy annak eltört a lába.
Be is szállították rögvest a baleseti sebészetre. Ám egy nagy közös kórteremben
helyezték el, meglehetősen kényelmetlen körülmények közé.
A főszerkesztő méltatlankodott, hogy egy ilyen jelentős főszerkesztővel, mint ő
nem lehet így bánni. Különszobában akarta kivárni a műtétet.
Végül a lap egészségügyi tudósítója elintézte a kényelmesebb egyágyas szobát.
Nem sokkal később, talán, hogy bezsebelje a dicséretet, a tudósító
felkerekedett meglátogatni főnökét. De az bizony nem a levegős külön
kórteremben feküdt, hanem a túlzsúfolt tömegszálláson.
Szaladt az újságíró az osztályvezető orvoshoz, hogy hiszen megígérték...
- Nos, valóban – vakarta meg az orrát a
sokat látott doktor –, át is tettük. Csakhogy az történt, hogy amikor a
különszobába bement az ápolónő, a páciens felszólította, hogy miután ő egy
főszerkesztő neki jár, hogy … Hát, mit tehettem volna, visszahozattam ide, itt
legalább szem előtt van.
Az illető úr az újságkészítéshez ugyan nem nagyon értett, de nagy mellénnyel foglalta el a hivatalát. Tudta, hogy ő most „elvtársilag” van oda helyezve, sok mindent szabad neki.
Azt, hogy a lapnál mit tett, most hagyjuk is. Ám, hogy a kapukon túl, arra vesztegessünk pár szót.
A ma már nehezen rekonstruálható perpatvar állítólag valahogy úgy kezdődött, hogy a polgári napilap főszerkesztője, persze szigorúan civilben, mintegy írói munkássága részeként, felkérte az örömlányokat, legyenek szívesek ingyen leszopni őt, ő ugyanis egy jelentős főszerkesztő.
Be is szállították rögvest a baleseti sebészetre. Ám egy nagy közös kórteremben helyezték el, meglehetősen kényelmetlen körülmények közé.
A főszerkesztő méltatlankodott, hogy egy ilyen jelentős főszerkesztővel, mint ő nem lehet így bánni. Különszobában akarta kivárni a műtétet.
Végül a lap egészségügyi tudósítója elintézte a kényelmesebb egyágyas szobát.
Nem sokkal később, talán, hogy bezsebelje a dicséretet, a tudósító felkerekedett meglátogatni főnökét. De az bizony nem a levegős külön kórteremben feküdt, hanem a túlzsúfolt tömegszálláson.
Szaladt az újságíró az osztályvezető orvoshoz, hogy hiszen megígérték...
- Nos, valóban – vakarta meg az orrát a sokat látott doktor –, át is tettük. Csakhogy az történt, hogy amikor a különszobába bement az ápolónő, a páciens felszólította, hogy miután ő egy főszerkesztő neki jár, hogy … Hát, mit tehettem volna, visszahozattam ide, itt legalább szem előtt van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése