Oldalak

2017. március 15., szerda

Magyar - zsidók Kelet-Indiában



Egy közkeletű vélekedés szerint, mindenhol élnek magyarok. Egy másik széles körben elterjedt nézet szerint, akárhová mehetünk a világban, ott találunk zsidókat. És ha ezeket a premisszákat vesszük, akkor egyértelmű a konklúzió: Igen, mindenhol akadnak a Földön magyar zsidók.
Tételünket most empirikus módon nagyszerűen tudjuk bizonyítani. A Pesti Sólet 2014. decemberi számában irtunk arról, miként éltekzsidók az egykori Kelet-Indiában, azaz Jáván, Szumátrán és Celebesen. Ebben beszámoltunk arról, hogy a zsidó kolóniák elsősorban a XIX. század végén alakultak itt ki, főleg európai bevándorlókból. A „bagdadi zsidók” leginkább a jávai kikötő Surabaya környékén telepedtek le, s éltek nemzedékeken át. Európából leginkább persze Hollandiából valamit Németországból, Ausztriából érkeztek. Akkor azt is hozzátettem, hogy azon az amszterdami kiállításon, ahol az életüket bemutatták, arról nem találtam semmit, hogy esetleg Magyarországról is volt-e olyan család, aki a világ e távoli szegletébe vándorolt volna.
Pedig, a maga módján vonzó helynek tűnhetett, bár valóban, távolinak. Az úgynevezett Kelet-Indiában viszonylag békében lehetett élnie a zsidóknak, tisztes középosztálybéli módon. A fehér, gyarmati létben, ha a klíma, a körülmények szokatlanok is voltak, sokan megtalálták a számításukat. Egészen a második világháborúig, amikor a japánok elfoglalták ezt a területet, egy idő után internálták, táborokba zárták a zsidókat. A felszabadulás után az indonéz függetlenség kivívásával gyakorlatilag megszűntek a zsidó közösségek itt.
Persze a „zsidó aranykor” korában sem éltek itt sokan zsidók. Ám mégis, Délkelet-Ázsia legnagyobb zsidó közösségének számított az itteni. Három-ötezren lehettek a körülbelül 300 ezer itt élő európaiból, ami egy 70 milliós világban bizony csak egy csepp a tengerben. De mégiscsak valami.
És gondolom, már többen kitalálták, bizony Magyarországról odaszármazottak is próbáltak a világ e különös szegletén új életet kezdeni.

A Pesti Sólet egyik olvasója Jakabné Kádár Zsuzsa osztotta meg velünk családja történetét és néhány fotót.
Sok természetesen a tisztázatlan pont ma még. De talán másnak is eszébe jut valami, talán egyszer a részletekről is többet megtudunk.
Most csak annyit, hogy olvasónk nagymamájának a fivére, Géza, a numerus clausus miatt Bécsben kényszerült orvosi egyetemre járni, mint annyi tehetséges zsidó fiatal, akit elüldöztek Magyarországról. Bécsben tanulni akkoriban sem lehetett olcsó mulatság ezért az édesapja – visszaemlékezőnk dédapja – juhtúrót küldött általános egyenértékesként, hogy annak eladásából próbálja tanulmányai költségét fedezni hősünk. Ám Bécsben akkoriban valahogy nem nagyon keresték a magyar juhtúrót.
Ekkor afféle direkt marketing ötletet dobtak be. Sorra járták barátaikkal a szóba jöhető boltokat és aziránt érdeklődtek, lehet e juhtúrót vásárolni. A szegény osztrákok bevették az élelmes magyarok trükkjét, egekbe szökött a juhtúró iránti kereslet, s így aztán sikerült kitermelni a tandíjra valót.
Az egyetem sikeres elvégzése után hősünk elnyerte a Holland Királyi Társaság egy pályázatát, s Jávára került orvosnak. Hamarosan nem is mást gyógyíthatott, mint magát a szultánt.
A szép karrierhez egy feleség is dukált. Ám Géza bácsi nem tudott olyan egyszerűen hazaugrani Jáváról nősülni, ezért egy itteni barátját kérte meg, hogy itt a nevében vegye feleségül régi menyasszonyát Reneet. Aki persze később csatlakozott a doktor úrhoz.
Géza bácsi aztán többször is visszalátogatott Magyarországra, 1939-ben halt meg, s ma a Kozma utcai temetőben nyugszik.
A szultán fiával

Legnagyobb bánatunkra, a történet itt megszakad. Sőt, a részleteket sem tudjuk. De ne adjuk fel a reményt, hogy egyszer még előkerülnek újabb epizódok.
Az eredeti amszterdami kiállításról, amely a kelet-indiai életről számolt be, az is kiderült, hogy sok zsidó dolgozott az oktatásügyben vagy éppen az igazságszolgáltatásban, de még a postánál is. S ami talán meglepő, szolgáltak zsidók tisztként a holland gyarmati hadseregben is. És persze akadtak gyártulajdonosok, orvosok és mérnökök is köztük. Külön megemlíti az amszterdani kiállítás, hogy néhány tudományos ember, művész és újságíró is kikerült a sorukból. Természetesen saját újságot is kiadtak hollandul, Erets Israel címen.
És persze magyarországiak innen sem maradhattak el.
*
És még egy érdekesség. A 2014. decemberi cikkünk megjelenése óta kezünkbe került egy kötet, amely a Surinamon megtelepedett zsidók korai életéről szól. (The Jewish Nation in Surinam, edited by R. Cohen, S. Emmering, Amsterdam, 1982.) Ez a felettébb érdekes könyv tovább árnyalja a képet. Kiderül belőle, hogy Surinamon már az 1600-as évek közepén megjelentek az első zsidó telepesek. A vándorbotot azért kellett megragadniuk, pert a portugál területnek számító Brazíliában 1654-ben megtiltották a zsidóknak az istentiszteletek megtartását. Így aztán az akkor már holland fennhatóság alatt lévő Cayenne-n telepedtek le. Ahol nemcsak szabadon imádkozhattak, de bizonyos önigazgatási jogokat is kaptak. Aztán, amikor ezt a területet pár ével később a franciák szerezték meg, továbbálltak Surinam-ra. Komoly szerepük volt a sziget gazdaságának a felvirágoztatásában, többek között azokat a korszerű mezőgazdasági technikákat alkalmazták, amelyeket még Brazíliában tanultak el. Az első cukormalmokat is ők készítették.
A gyarmati évek viharaiban jöttek és mentek itt az emberek. Annyit tudunk, hogy 1694-ben 93 „portugál” zsidó, és 10-12 „német” zsidó família élt itt. Mondanunk sem kell, hogy a viszony a két csoport között gyakran volt feszült.

Ezzel együtt sokáig szépen és dinamikusan fejlődött a közösség – de erről, egyszer majd máskor.


(Pesti Sólet, 2015. május)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése