Egy közkeletű vélekedés szerint, mindenhol élnek magyarok.
Egy másik széles körben elterjedt nézet szerint, akárhová mehetünk a világban,
ott találunk zsidókat. És ha ezeket a premisszákat vesszük, akkor egyértelmű a
konklúzió: Igen, mindenhol akadnak a Földön magyar zsidók.
Tételünket most empirikus módon nagyszerűen tudjuk
bizonyítani. A Pesti Sólet 2014. decemberi számában irtunk arról, miként éltekzsidók az egykori Kelet-Indiában, azaz Jáván, Szumátrán és Celebesen. Ebben
beszámoltunk arról, hogy a zsidó kolóniák elsősorban a XIX. század végén
alakultak itt ki, főleg európai bevándorlókból. A „bagdadi zsidók” leginkább a
jávai kikötő Surabaya környékén telepedtek le, s éltek nemzedékeken át.
Európából leginkább persze Hollandiából valamit Németországból, Ausztriából
érkeztek. Akkor azt is hozzátettem, hogy azon az amszterdami kiállításon, ahol
az életüket bemutatták, arról nem találtam semmit, hogy esetleg Magyarországról
is volt-e olyan család, aki a világ e távoli szegletébe vándorolt volna.
Pedig, a maga módján vonzó helynek tűnhetett, bár valóban,
távolinak. Az úgynevezett Kelet-Indiában viszonylag békében lehetett élnie a
zsidóknak, tisztes középosztálybéli módon. A fehér, gyarmati létben, ha a
klíma, a körülmények szokatlanok is voltak, sokan megtalálták a számításukat.
Egészen a második világháborúig, amikor a japánok elfoglalták ezt a területet,
egy idő után internálták, táborokba zárták a zsidókat. A felszabadulás után az
indonéz függetlenség kivívásával gyakorlatilag megszűntek a zsidó közösségek
itt.
Persze a „zsidó aranykor” korában sem éltek itt sokan
zsidók. Ám mégis, Délkelet-Ázsia legnagyobb zsidó közösségének számított az
itteni. Három-ötezren lehettek a körülbelül 300 ezer itt élő európaiból, ami
egy 70 milliós világban bizony csak egy csepp a tengerben. De mégiscsak valami.
És gondolom, már többen kitalálták, bizony Magyarországról
odaszármazottak is próbáltak a világ e különös szegletén új életet kezdeni.
A Pesti Sólet egyik olvasója Jakabné Kádár Zsuzsa osztotta
meg velünk családja történetét és néhány fotót.
Sok természetesen a tisztázatlan pont ma még. De talán
másnak is eszébe jut valami, talán egyszer a részletekről is többet megtudunk.
Most csak annyit, hogy olvasónk nagymamájának a fivére,
Géza, a numerus clausus miatt Bécsben kényszerült orvosi egyetemre járni, mint
annyi tehetséges zsidó fiatal, akit elüldöztek Magyarországról. Bécsben tanulni
akkoriban sem lehetett olcsó mulatság ezért az édesapja – visszaemlékezőnk
dédapja – juhtúrót küldött általános egyenértékesként, hogy annak eladásából
próbálja tanulmányai költségét fedezni hősünk. Ám Bécsben akkoriban valahogy
nem nagyon keresték a magyar juhtúrót.
Ekkor afféle direkt marketing ötletet dobtak be. Sorra
járták barátaikkal a szóba jöhető boltokat és aziránt érdeklődtek, lehet e
juhtúrót vásárolni. A szegény osztrákok bevették az élelmes magyarok trükkjét,
egekbe szökött a juhtúró iránti kereslet, s így aztán sikerült kitermelni a
tandíjra valót.
Az egyetem sikeres elvégzése után hősünk elnyerte a Holland
Királyi Társaság egy pályázatát, s Jávára került orvosnak. Hamarosan nem is
mást gyógyíthatott, mint magát a szultánt.
A szép karrierhez egy feleség is dukált. Ám Géza bácsi nem
tudott olyan egyszerűen hazaugrani Jáváról nősülni, ezért egy itteni barátját
kérte meg, hogy itt a nevében vegye feleségül régi menyasszonyát Reneet. Aki
persze később csatlakozott a doktor úrhoz.
Géza bácsi aztán többször is visszalátogatott Magyarországra,
1939-ben halt meg, s ma a Kozma utcai temetőben nyugszik.
A szultán fiával
Legnagyobb bánatunkra, a történet itt megszakad. Sőt, a
részleteket sem tudjuk. De ne adjuk fel a reményt, hogy egyszer még előkerülnek
újabb epizódok.
Az eredeti amszterdami kiállításról, amely a kelet-indiai életről
számolt be, az is kiderült, hogy sok zsidó dolgozott az oktatásügyben vagy
éppen az igazságszolgáltatásban, de még a postánál is. S ami talán meglepő,
szolgáltak zsidók tisztként a holland gyarmati hadseregben is. És persze
akadtak gyártulajdonosok, orvosok és mérnökök is köztük. Külön megemlíti az
amszterdani kiállítás, hogy néhány tudományos ember, művész és újságíró is
kikerült a sorukból. Természetesen saját újságot is kiadtak hollandul, Erets
Israel címen.
És persze magyarországiak innen sem maradhattak el.
*
És még egy érdekesség. A 2014. decemberi cikkünk megjelenése
óta kezünkbe került egy kötet, amely a Surinamon megtelepedett zsidók korai
életéről szól. (The Jewish Nation in Surinam, edited by R. Cohen, S. Emmering,
Amsterdam, 1982.) Ez a felettébb érdekes könyv tovább árnyalja a képet. Kiderül
belőle, hogy Surinamon már az 1600-as évek közepén megjelentek az első zsidó
telepesek. A vándorbotot azért kellett megragadniuk, pert a portugál területnek
számító Brazíliában 1654-ben megtiltották a zsidóknak az istentiszteletek
megtartását. Így aztán az akkor már holland fennhatóság alatt lévő Cayenne-n
telepedtek le. Ahol nemcsak szabadon imádkozhattak, de bizonyos önigazgatási
jogokat is kaptak. Aztán, amikor ezt a területet pár ével később a franciák
szerezték meg, továbbálltak Surinam-ra. Komoly szerepük volt a sziget gazdaságának
a felvirágoztatásában, többek között azokat a korszerű mezőgazdasági
technikákat alkalmazták, amelyeket még Brazíliában tanultak el. Az első
cukormalmokat is ők készítették.
A gyarmati évek viharaiban jöttek és mentek itt az emberek.
Annyit tudunk, hogy 1694-ben 93 „portugál” zsidó, és 10-12 „német” zsidó
família élt itt. Mondanunk sem kell, hogy a viszony a két csoport között
gyakran volt feszült.
Ezzel együtt sokáig szépen és dinamikusan fejlődött a
közösség – de erről, egyszer majd máskor.
(Pesti Sólet, 2015. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése