1989. decemberében, aki újságíróként adott magára valamit,
mindenképpen tudósítani akart a romániai eseményekről.
Karácsony napjára akkori lapom, a Magyar Nemzet
szerkesztősége elhatározta, hogy egy különszámot rak össze. Még akkor is, ha a
tévé folyamatosan közvetítette az eseményeket. Ám úgy gondoltuk, tudósításokat,
elemzéseket, de talán még friss híreket is tudunk hozni a szomszédságunkban
zajló drámai eseményekről mi is.
December 24-e abban az évben is vasárnapra esett, amikor nem
jelennek meg amúgy a napilapok, a posta sem működik, nem terjeszti az
újságokat. Minden bezár.
Ha jól emlékszem próbáltunk a postával alkudozni, hogy a
különleges helyzetre tekintettel, most az egyszer mégis. De elhajtottak minket.
Akkor egy kolleganőmmel ráestünk a telefonra és próbáltuk
megszervezni, hogy a 24-én nyitva lévő helyeken, színházakban, virágboltokban
édességboltokban és még mit tudom én hol mégiscsak hozzá lehessen férni a
különkiadáshoz. Ha jól emlékszem még azt is összehoztuk, hogy lelkes fideszes
és MDF-es aktivisták is terjesszék az újságot.
Mire elégedetten jelentettük az eredményt a főszerkesztőnek
kiderült, hogy a posta mégiscsak vállalja, nyilván addigra ért el oda a felsőbb
ukáz.
A különszám történetéről részletesebben írok a Sajtóstúl a
házba című könyvemben. (E book: h itt rendelhető meg, a nyomtatott verzió pedig itt , illetve itt a blogon itt olvasható egy kis részlet róla )
Karácsonykor végigizgultuk a Ceusescu házaspár rapid perét
és kivégzését.
Forradalom Romániában. Vége a gyűlölt diktatúrának.
Sorra indultak a segélyszállítmányok Magyarországról, nagy
volt a felbuzdulás.
Karácsony után már nem bírtam tovább és összeszedtünk egy
kisebb csapatot. Egy fotós kollegám Daciaján vágtunk neki, a csomagtartót
telepakoltuk ennivalóval, mindenféle olyasmivel, amiről úgy gondoltuk, hogy
szükség lehet rá. Riport- és segélyút.
A határnál a magyar határőrök nagyon csóválták a fejüket és
próbáltak minket lebeszélni a továbbmenetelről. Addig rettegett román kollégáik
viszont meglepően készségesek voltak. Azt ők sem akarták engedni, hogy csak úgy
magunkba kószáljunk, beállítottak egy francia konvojba, ha jól emlékszem,
amelyet időnként katonai járművek kísértek.
Még azt a jó tanácsot adták, hogy a biztonsági öveket – az
amúgy jeges és igen csúszós vacak utakon – ne kapcsoljuk ki, ha lőnek
gyorsabban tudjunk az árokba vetődni.
Persze a kutya sem lőtt ránk, pedig előző nap mi is
végigizgultuk Orosz József drámai tudósítását. Az út mellett hatalmas, kézzel
írt transzparensek köszöntötték a segélyhozókat, integető gyerekek, akiknek
lassítva a kezébe nyomtunk hol egy doboz vajat, hol egy adag szalámit.
Tanúi voltunk, amint egy nagy konvoj taxi Budapestről
próbált talán Aradon lepakolni, de mindenhonnan elküldték őket, hogy köszönik,
nekik már annyi kenyerük, vajuk, konzervük van. hogy húsvétig kitart. Esetleg,
ha beljebb mennének az országban, ott még jól jöhet ez – de a taxisoknak
szemmel láthatóan Arad éppen elég volt – később láttuk, amint egy családi
háznál gyorsan lepakolnak és indulnak vissza.
A történteket két helyre is megírtam akkor. Egyszer a Magyar
Nemzetbe és egyszer az Ország-Világ különszámába – immár fotókkal. (A Magyar
Nemzet nem közölt akkoriban képeket és ettől a hagyománytól még egy kisebb
forradalom sem tántorította el a szerkesztőséget.)
Tavaly eszembe jutott, hogy meg kellene keresni az egykori
interjúalanyaimat. Meg is lettek, de nem mindenki vállalta a beszélgetést.
Ám erdélyi kollégám Nótáros Lajos kötélnek állt, s vele beszéltük
meg a bő negyed századdal korábban történteket. Az interjú 2017-ben a
Klubrádióban hangzott el – de mindjárt előkeresem és ide is felrakom, az utókor
okulására.