Oldalak

2017. december 26., kedd

Forradalom Romániában - helyszíni tudósítások - Közösen gyűlölték Ceausescut

1989. decemberében, aki újságíróként adott magára valamit, mindenképpen tudósítani akart a romániai eseményekről.
Karácsony napjára akkori lapom, a Magyar Nemzet szerkesztősége elhatározta, hogy egy különszámot rak össze. Még akkor is, ha a tévé folyamatosan közvetítette az eseményeket. Ám úgy gondoltuk, tudósításokat, elemzéseket, de talán még friss híreket is tudunk hozni a szomszédságunkban zajló drámai eseményekről mi is.
December 24-e abban az évben is vasárnapra esett, amikor nem jelennek meg amúgy a napilapok, a posta sem működik, nem terjeszti az újságokat. Minden bezár.
Ha jól emlékszem próbáltunk a postával alkudozni, hogy a különleges helyzetre tekintettel, most az egyszer mégis. De elhajtottak minket.
Akkor egy kolleganőmmel ráestünk a telefonra és próbáltuk megszervezni, hogy a 24-én nyitva lévő helyeken, színházakban, virágboltokban édességboltokban és még mit tudom én hol mégiscsak hozzá lehessen férni a különkiadáshoz. Ha jól emlékszem még azt is összehoztuk, hogy lelkes fideszes és MDF-es aktivisták is terjesszék az újságot.
Mire elégedetten jelentettük az eredményt a főszerkesztőnek kiderült, hogy a posta mégiscsak vállalja, nyilván addigra ért el oda a felsőbb ukáz.

A különszám történetéről részletesebben írok a Sajtóstúl a házba című könyvemben. (E book: h itt rendelhető meg, a nyomtatott verzió pedig itt  , illetve itt a blogon itt olvasható egy kis részlet róla )

Karácsonykor végigizgultuk a Ceusescu házaspár rapid perét és kivégzését.
Forradalom Romániában. Vége a gyűlölt diktatúrának.
Sorra indultak a segélyszállítmányok Magyarországról, nagy volt a felbuzdulás.
Karácsony után már nem bírtam tovább és összeszedtünk egy kisebb csapatot. Egy fotós kollegám Daciaján vágtunk neki, a csomagtartót telepakoltuk ennivalóval, mindenféle olyasmivel, amiről úgy gondoltuk, hogy szükség lehet rá. Riport- és segélyút.
A határnál a magyar határőrök nagyon csóválták a fejüket és próbáltak minket lebeszélni a továbbmenetelről. Addig rettegett román kollégáik viszont meglepően készségesek voltak. Azt ők sem akarták engedni, hogy csak úgy magunkba kószáljunk, beállítottak egy francia konvojba, ha jól emlékszem, amelyet időnként katonai járművek kísértek.
Még azt a jó tanácsot adták, hogy a biztonsági öveket – az amúgy jeges és igen csúszós vacak utakon – ne kapcsoljuk ki, ha lőnek gyorsabban tudjunk az árokba vetődni.
Persze a kutya sem lőtt ránk, pedig előző nap mi is végigizgultuk Orosz József drámai tudósítását. Az út mellett hatalmas, kézzel írt transzparensek köszöntötték a segélyhozókat, integető gyerekek, akiknek lassítva a kezébe nyomtunk hol egy doboz vajat, hol egy adag szalámit.
Tanúi voltunk, amint egy nagy konvoj taxi Budapestről próbált talán Aradon lepakolni, de mindenhonnan elküldték őket, hogy köszönik, nekik már annyi kenyerük, vajuk, konzervük van. hogy húsvétig kitart. Esetleg, ha beljebb mennének az országban, ott még jól jöhet ez – de a taxisoknak szemmel láthatóan Arad éppen elég volt – később láttuk, amint egy családi háznál gyorsan lepakolnak és indulnak vissza.
A történteket két helyre is megírtam akkor. Egyszer a Magyar Nemzetbe és egyszer az Ország-Világ különszámába – immár fotókkal. (A Magyar Nemzet nem közölt akkoriban képeket és ettől a hagyománytól még egy kisebb forradalom sem tántorította el a szerkesztőséget.)
Tavaly eszembe jutott, hogy meg kellene keresni az egykori interjúalanyaimat. Meg is lettek, de nem mindenki vállalta a beszélgetést.
Ám erdélyi kollégám Nótáros Lajos kötélnek állt, s vele beszéltük meg a bő negyed századdal korábban történteket. Az interjú 2017-ben a Klubrádióban hangzott el – de mindjárt előkeresem és ide is felrakom, az utókor okulására.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése