A késhegyre menő hitközségi vita

A húszas évek legvégén komoly belső összetűzés rázta meg a magyarországi zsidó hitközségek amúgy sem unalmas életét. A tisztségviselő választások vagy éppen annak eldöntése, ki kerüljön a felsőházba addig is késhegyre menő vitákat hozott, mint ahogy abban is jelentős ellentmondások alakultak ki, mit kellene tennie a magyarországi zsidóságnak az első zsidótörvénnyel, a numerus clausussal szemben.

A sorozatos, a szenvedélyes és a közös fellépést gyakran alapvetően fontos ügyekben is megakadályozó nézeteltérések egyik fontos állomása volt, alakulhat-e Budapesten status quo ante hitközség. Az előzményekhez tartozik, hogy az akkor még nagyon erős, kétszázezer tagot számláló, rengeteg intézményt fönntartó pesti hitközség elnököt választott. A két jelölt küzdelme hamarosan politikai jelentőséget kapott, mert az egyik párt fő kortese a miniszterelnököt adó Bethlen-párti Dési Géza képviselő volt, a másiké a veterán szabadelvű, liberális képviselő, Sándor Pál, aki gyakorlatilag 1901-től 35 évig ült folyamatosan a Parlamentben.

Az elnökválasztást elsöprő többséggel nyerte meg az „ellenzéki” – azaz a miniszterelnök Bethlen Istvánnal nem egy pártban lévő Sándor Pál fémjelezte csoport. Bethlen állítólag csóválta a fejét a történteket meghallva. S jó alkalmat jelentett neki a visszavágásra, amikor egy debreceni látogatása során az ottani képviselő és református püspök, Baltazár Dezső azt a kérést közvetítette felé, hogy járuljon hozzá egy status quo hitközség létrehozására Budapesten. Akkor ehhez, bonyolult eljárás után, állami jóváhagyás szükségeltetett. Az hamar kiderült, ha létrejönne a status quo hitközség, akkor az a neológoktól vinne el elsősorban tagokat, Magyarország legerősebb hitközségét gyöngítené meg, a növekvő antiszemitizmus árnyékában.

Annak, hogy a status quo hitközséget megalapítani kívánók abban reménykedhettek, sokan hozzájuk csatlakoznak majd, alapvetően nem hitbéli, hanem anyagi okai voltak.

Ugyanis, mint már említettük, a neológ közösség számtalan intézményt működtetett, s ezek létrehozására, fenntartására hitközségi adót szedtek – ezt közadók módjára be lehetett hajtani. A tervezett status quo viszont azt ajánlotta, hogy mivel nincsenek intézményeik, ezért alacsonyabb lesz a kötelezően befizetett adó – s ezért sokan csatlakoztak volna. Vérmesebb pillanataikban még az is felvetődött, hogy a neológiát követő hívek háromnegyede is átáll, azért, hogy pénzt takarítson meg.

Logikus a kérdés, miből tartják fönt az intézményeket a maradók akkor, ha eltűnnek az adófizetők. Mint Az Est 1929, augusztusában megírta, a neológok ezekben az években öt új zsinagóga megépítését finanszírozták, két kórházat, nyolc iskolát és rengeteg jótékonysági intézményt működtettek, adókból és adományokból. Ha ezek nincsenek, nyilván olcsóbb az élet – korteskedtek a status quo szervezői. A neológ vezetők viszont egy jogértelmezés alapján azzal vágtak vissza, aki átlép, az öt évig még a régi helyen is köteles adót fizeti, szóval, hosszú ideig nemhogy spórolna, hanem duplán fizetne. Míg a vitapartner azzal a törvény magyarázattal állt elő, hogy az öt éves büntetés, csak azokra vonatkozik, akik más felekezetbe lépnek át, de aki egyik zsidóból a másikba, nem.

A status quo ante hitközséget létrehozni kívánó csoport talán végül azért sem járt sikerrel, mert túlzottan a pénz kártyát játszotta ki. A korabeli szabályok szerint, ugyanis akkor lehetett engedélyezni új vallási szervezet létrejöttét, ha az nem veszélyezteti a már meglévőkét. A neológ hitközség vezetése kapva kapott az alkalmon és arra hivatkozott, hogy ha eltűnnek a tagok, nincs elég adóbevétel, akkor nem tud tovább működni az ő csoportjuk.

Közben persze mindenki megszervezte a maga sajtólobbiját. Az elszakadás-pártiak a kormánypárti Magyar Hírlap rokonszenvére számíthattak inkább, míg az egységpártiak a kor egyik legjelentősebb liberális újságjára a már idézett Az Est-re. A mind jobban elszemtelenedő szélsőjobb pedig kéjesen röhögött a zsidó belvitán.

Közben Dési Géza és Sándor Pál békét kötött, annyiban, hogy rájöttek, egyikük sem jár jól, ha szétszakítják a zsidóság legerősebb képviseleti szervét. De a lavina már megindult.

Ekkor az új neológ hitközségi vezető, Stern Samu találkozót kért Bethlen miniszterelnöktől és őt igyekezett rávenni arra, hogy ne adja meg a kormányzati engedélyt. Bethlen politikusan annyit mondott, hogy ő már megígérté az alapítást párthíveinek. Erre Stern – legalábbis visszaemlékezéseiben azt állítja – találta ki azt a megoldást, hogy indítsák neki a kérelmet a bürokrácia útvesztőjének és a fővárosi közigazgatási bizottság véleményezze, van-e a létrehozandó szervezetnek elég anyagi ereje a működéshez.

A főváros bizottságot küldött ki a helyzet kivizsgálására. Tagjai hosszan osztottak, szoroztak, alaposan megnézték a költségvetéseket. Majd arra jutottak, hogy a status quo ante hitközség szervezői által előterjesztett pénzügyi terv tarthatatlan. Anyagilag csak akkor működhetne az új szervezet, ha rövid idő alatt sok embert elcsábítana a neológoktól (az alapító szándéklevelet csak a neológia tagjai írták alá, ortodox egy se.) Ha az adófizetőket sikerül megszerezniük, akkor a meglévő intézményhálózatból kikerülő diákok, betegek ellátása az államra hárulna, jelentős költséget okozva. Ha azokat hoznák el, akik nem fizetnek adót, akkor meg miből tartanák el a saját szervezetüket – hangzott megállapításuk.

A status quo intézőbizottság egyik válasza az volt, hogy például önálló hitoktatást nem szerveznének, azt továbbra is a neológokkal, ortodoxokkal finanszíroztatnák.

Végül a főváros vállalta a felelősséget, hogy kimondja, anyagilag megalapozatlan az új hitközség alapításának terve. S erre hivatkozva, a kultuszminiszter, illetve a miniszterelnök is visszaléphetett ígéretétől.

A pesti hitközség egy időre megmenekült, de csak azért, hogy rövidesen újabb komoly belső vitákba keveredjen.

(Pesti Sólet, 2021., június)