A váradi Anne Frank

Június számunkban a zsidó Nagyváradról szóltunk, s bemutattuk, hogy a közelmúlt felidézésében milyen fontos Heyman Éva naplója.

Külön emlékezetes, a zsinagógában kialakított kiállítótérben a sarokban egy piros bicikli, kormányáról egy pár korcsolya lóg le. Mindez utalás a nagyváradi Anne Franknak nevezett Heyman Évára, aki szintén naplót írt üldöztetéséről. A „piros bicikli” és a korcsolya volt élete nagy álma – amit nem sokkal azután, hogy megkapott a csendőrség elkobozott (de minek is kellett az nekik?), hogy aztán a 13 éves kislányt is elvitessék és megöljék. Édesanyja, Ágnes, a háború után kiadta a naplót, Éva lányom címmel -majd nem sokkal később öngyilkos lett. A történet tragikusságát tovább fokozza, hogy Zsolt Ágnes és férje, az ismert író Zsolt Béla részben a tífusz kórházas trükk segítségével el tudott szökni, de a kislányt már nem tudták megmenteni. Heyman Évára most egy szép bronzszobor is emlékezik a Strada Sucevei melletti Rhédey park (ma Bălcescu park) ) végénél. S azért itt, mert ebből a parkból indultak a vonatok Auschwitzba 1944 májusába, júniusában.

Heyman Béla építész és második férje nevét viselő Zsolt (született Rácz) Ágnes kislánya 1944 február 13-tól1944 május 30-ig vezette naplóját a legnagyobb vész közepette. Meglehetősen pontosan látta sorsa reménytelenségét, mégis újra és újra leírja, mindent megtenne azért, hogy megmenekülhessen.

A naplót az utolsó pillanatban csempészte ki a gettóból a család szakácsnője, majd adta át a háború után Éva édesanyjának.

A történethez erősen hozzá tartozik, hogy az édesanya és férje, az író-publicista Zsolt Béla elszökött Nagyváradról az utolsó pillanatban és Budapestre menekült, ahol borzasztó kalandok árán - lásd erről Zsolt Béla. Kilenc koffer című könyvét – de életben maradtak. A kislányt a sorsára hagyták, akit aztán Auschwitzban megöltek. Más kérdés, hogy ha maradnak a szülők, meg tudják-e menteni a kislányt, vagy ők is áldozatul esnek. Mindenesetre Éva anyja a felszabadulás után közzétette a naplót, ám annak megjelenését követően öngyilkos lett, minden valószínűség szerint azért, mert nem tudott együtt élni azzal a tudattal, hogy sorsára hagyta kislányát.

A naplót sokszor hasonlítják Anne Frankéhoz. Kétségtelen, drámai leírása mindannak, amin keresztülmentek akkor az emberek, s a tragikumot tovább fokozza, hogy tudjuk, egy kislány sorai ezek, akit néhány hónap múlva, még 13 éves korában megöltek. (Anne 1929-ben, Éva 1931-ben született.)

Az 1947-es magyar kiadás után, már az ötvenes években Izraelben, a Magyarországról elszármazott történész, publicista és avokadó termesztő Cvi Erez hívta fel a figyelmet a naplóra és arra, hogy jelentessék meg héberül is azt.

„Sokáig elszomorítónak és csüggesztőnek tetszett a küzdelem (az ivrit megjelenésért). Igen, Évi naplója nem hasonlítható össze az amszterdami kislány, Anne Frank <hátulsó traktusában>>  született filozófiájával. Évi nem nőtt naplójának írásakor a világirodalom halhatatlanjává. De ő a <<miénk>> a magyarországi zsidóságé, mert múltunkról beszél.” (Cvi Erez: Heyman Éva és társai, Új Kelet, 1964. november 13., 10 o.)

Idézzünk a naplóból:

„Kis Naplóm, mindenkinek azt mondják, hogy Magyarországon maradunk, valahol a Balaton környékére gyűjtik össze az egész országból a zsidókat és ott fogunk dolgozni. De én nem hiszem. Rettenetes lehet az a vagon és most már nem is mondja senki azt, hogy visznek, hanem azt mondják: deportálnak. Ezt a szót eddig még nem hallottam és most Ági is azt mondja Béla bácsinak: Béluskám, nem érted, bennünket deportálnak”

„Pedig kis Naplóm, én nem akarok meghalni, én még akkor is élni akarok, ha egyedül az egész körzetből csak én maradhatnék itt. Én egy pincében vagy a padláson vagy bármilyen lyukban is kivárnám a háború végét, én kis Naplóm még a kancsi csendőrtől, aki elv elvitte a lisztet tőlünk, még attól is hagynám magam megcsókolni., csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni.” (1944.  május 29.)

A héber kiadás megjelenésekor vetette fel az Új Kelet szerkesztője, Schön Dezső, hogy a megjelent verzióból a közreadó édesanya minden bizonnyal kihúzott egy részt. A kislány sokat tudott és értett, talán többet is, mint környezte felnőtt tagjainak egyike-másika. Mégis, egyetlen szó sem szerepel a sokszor igen kritikus szövegben „élete legnagyobb megrázkódtatásáról”, egész pontosan arról, hogy anyja és annak férje nem viszik magukkal, amikor nekikezdenek a szökésüknek. Schön szerint – aki persze maga is elismeri, hogy miután nem maradt fent az eredeti kézirat – erre nincs ugyan bizonyítéka, de csak úgy lehet, hogy ezeket a részeket a közreadó édesanya kihúzta a nyilvánosságra szánt verzióból. Schön az események időrendjét elemezve, Zsolt Béla könyvét – amely szintén felidézi a történetet – összevetve a naplóval jut erre a következtetésre.

Később mások is felvetették, hogy az édesanya belenyúlt volna a szövegbe vagy esetleg maga írta volna azt vagy részleteit. Az biztos, nagyon pontosan látott a szerző mindent. Frojimovics Kinga egy elemzésében bebizonyította, olyan személy írta, aki egészen biztosan a nagyváradi gettó foglya volt – ma a konszenzus az, hogy az írás, ha szerkesztettek is rajta, eredeti.

Ez a vita természetesen semmit sem von le a történet értékéből, Heyman Éva a holokauszt gyermekáldozatainak egyik fontos példája, az események úgy igazak, ahogy ott leírva szerepelnek.

A szövegről az író Dés Mihály ezt mondta egy a Magyar Narancsban megjelent elemzésében: „Annyira intenzív és drámai, amire még a holokauszt irodalmában se nagyon akad példa. Olyan szöveg ez, amelyben nincs egyetlen fölösleges szó és – ami még ennél is meglepőbb – hiányozni se hiányzik belőle egy se.”

(Pesti Sólet, 2021, augusztus)