Most, hogy újra lehet utazni, elsőként Nagyváradra siettünk, körülnézni, milyen is volt ebben az egykor fényes városban a zsidó élet. Nagyváradon és környékén az első világháború előtt, majd a két háború között is, harmincezernél is több zsidó élt, a lakosság majd negyede. A korabeli híradások szerint húsz-huszonöt zsinagóga, imahely működött.
Mára ebből mindössze hét épület maradt meg a maga fizikai valóságában, s a három nagy zsinagógát felújították, szépen rendbehozták – ezek a város fontos és jellegzetes építményei. Még ha az egyik alapvetően rendezvényteremként működik, ez az egykori neológ nagyzsinagóga a folyóparton, a másik a nagyváradi zsidóság történetét és a holokausztot bemutató múzeum, s a harmadik – az ortodox zsinagóga – az amelyik mind a mai napig hitéleti célokat szolgál.
Mind a három látogatható, az első kettőbe szerény belépti díjat kell csak leszurkolni, az ortodoxban ugyan nem, de örülnek, ha némi adománnyal támogatjuk meg a zsinagóga fenntartását. Általában találunk magyarul beszélőt is ezeken a helyeken, aki szívesen avat be minket az épületek, de az épületek egykori használóinak az életébe is.
Kezdjük a múzeummá vált egykori ortodox kiszsinagógával (Városháza utca 25/Strada Primăriei 25.)
Az épület a zsidóság elpusztítása után maga is a pusztulás határára jutott s csak a kétezertizes évek vége fele kezdtek neki a felújításának. Az első anyagi segítség Mark Gitenstein, az Amerikai Egyesült Államok egykori romániai nagykövete támogatásával érkezett Váradra, az ő közbenjárására 130 ezer dollárt szavazott meg az amerikai kongresszus a felújítására. Ez az pénz persze nem volt elegendő az épület teljes rendbetételére, ezért amikor elfogyott, a nagyváradi önkormányzat folytatta az épületrehabilitáció finanszírozását. Ma ezért az izraeli és román zászló mellett az amerikai csillagos, csíkos lobogó is ott áll a tóraszekrény előtt.
Szándékai szerint ez a kiállítóhely az egész város múzeuma, amely azt mutatja be, mivel járult hozzá az elmúlt négyszázötven évben a zsidóság Várad fejlődéséhez. Sorra ismerteti a földszinten lévő terem a város jelentős zsidó családjainak a történetét, felidézi a jellegzetes, szecessziós épületek zsidó építtetőinek, tervezőinek életét. Nem túl nagy az anyag, de mindenképpen áttekintést ad, elsősorban a XIX. század végi – XX. század eleji zsidó életről – különösen hangsúlyozva azt, hogy milyen sokkal járultak hozzá a zsidó közösség tagjai a város felvirágoztatásához. S ugyan Ady, gúnyosan „Pece parti Párizsnak” nevezte Nagyváradot, az tény, a korabeli magyar viszonyok között az egyik legjelentősebb településsé nőtte ki magát. Komoly kulturális élettel, építészetileg fontos alkotásokkal.
A zsinagóga karzata a váradi holokauszt történetét idézi fel. A gettósítást, majd a deportálást – kifejezetten méltó és megható módon. Bemutatja, hol építették föl a gettókat – kettő is volt belőle, az egyik a váradi zsidóknak, a másik a környékbeli településen élőknek - majd miként deportáltak őket a halálba.
Igaz, itt nem mindenkit sikerült. Mert egy merész trükkel és többek segítségével páran megmenekülhettek. Azt állítottak, hogy tífuszosok, egy helyi orvos ezt igazolta, s végül pár embernek sikerült a járványbarakkból megszökve átmenekülnie Romániába és így a magyar hatóságok nem tudták megöletni őket. (Parti Nagy Lajos Réz Pál életéről szóló interjúkötetében, A bokáig pezsgőben című könyvében részletesen leírja a párját ritkító menekülés történetét.)
Külön emlékezetes rész, ahol a sarokban egy piros bicikli áll, kormányáról egy pár korcsolya lóg le. Mindez utalás a nagyváradi Anna Franknak nevezett Heyman Évára, aki szintén naplót írt üldöztetéséről. A „piros bicikli” és a korcsolya volt élete nagy álma – amit nem sokkal azután, hogy megkapott a csendőrség elkobozott (de minek is kellett az nekik?), hogy aztán a 13 éves kislányt is elvitessék és megöljék. Édesanyja, Zsolt Ágnes, a háború után kiadta a naplót, Éva lányom címmel -majd nem sokkal később öngyilkos lett. A történet tragikusságát tovább fokozza, hogy Zsolt Ágnes és férje, az ismert író Zsolt Béla részben a tífusz kórházas trükk segítségével el tudott szökni, de a kislányt már nem tudták megmenteni. Heyman Évára most egy szép bronzszobor is emlékezik a Strada Sucevei melletti Rhédey park ( ma Bălcescu park) ) végénél. S azért itt, mert ebből a parkból indultak a vonatok Auschwitzba 1944 májusába, júniusában. Ma játszóterekkel szabdalt liget – deportálásra azért is alkalmas volt, mert egy ipari vágány kinyúlt idáig, így itt verték be az embereket a marhavagonokba. A copfos kislányt ábrázoló bronz alkotást úgy is tekintik, mint a holokauszt gyermekáldozatainak emlékművét is. Készítője Flor Kent, a szobor venezuelai származású, Angliában élő alkotója azt mondta, a megmaradt sok képen Éva mindig vidám – de szobormása arcáról ő letörölte a mosolyt.
Az ortodox zsinagóga ( Zárda utca /strd Mihai Viteazul ) az egykori gettó határánál ma is eredeti funkciójában működik, s napközben is látogatható. Érdemes ide is elsétálni.
Ahogy természetesen kihagyhatatlan a város központjában magasodó Cion zsinagóga, (Strada Independenței 22 ) amelyet néhány éve szintén rendbe raktak. Magas kupolája jó tájékozódási pontot jelent bármerre is járunk a belvárosban, koncerteknek, előadásoknak ad otthont. Kék égboltot mintázó kupolájába felnézve szédülünk csak bele, milyen erős közösség élhetett itt egykor, amely ennyi zsinagógát, intézményt építtetett és tartott fönt.
Ha kibandokolunk a Rulikowski temetőben, (Cimitirul municipal Rulikowski, Str. Ceyrat, nr.1.) elkerítve megtaláljuk a neológ és az ortodox zsidók temetőit is. Az ortodox viszonylag rendbe van rakva, a neológot viszont benőtték a fák, a bokrok. A zárt kapun ott szerepel a gondnok telefonszáma, aki kinyitja nekünk a kaput, ha bent körül akarunk nézni és rögtönzött idegenvezetést is tart – hozzátéve, hogy úgy tudja, rövidesen a város rendbe rakatja a sírkertet is.
(Pesti sólet, 2021. július)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése