Anyu

Bár Anyu  is - így aztán volt kitől tanulnunk -, és mi a fiai is,  a munkánk miatt mindig szavakkal dobálóztunk, mondatokat építettünk, most mégis lehetetlennek gondoljuk megidézni szavakkal, mondatokkal valakit, aki pár pillanattal ezelőtt még itt volt velünk. Ezért kértük meg Enikőt, hogy tegye ezt meg most helyettünk.

Szóvak, “Anyu”, a “mamátok”, “Anikó” legutóbbi időkben a “dédi”.

 

Elégedett volt nagyjából az életével, nem akart többet, mint ami volt, még annyit se, amennyit lehetett volna. Talán egy kivétel akadt, a nagy család. Nagymamánk testvéreit és azok családtagjait is megölték, apja családjából se sokan maradtak, eltűnt a nagynénik-nagybácsik hálózata is, alig valaki élte túl.

Hat éves korában végleg elveszítette - végleg, mert előtte már hosszan munkaszolgálatos volt - édesapját, aki Borba került, ahogy Radnóti, szintén az első transzporttal hozták haza és valahol Szombathely környékén a háború utolsó napjaiban ölték meg. Semmit sem tudunk utolsó napjairól, a korábbiakról meg jobb ha nem is tudunk, ha bele sem gondolunk. Igazából Anyu csak akkor kezdte, legalábbis nekünk, hiányolni, amikor látta, tapasztalta, hogy milyen jó is egy nagypapa a háznál. Hat éves volt hát, amikor az apját elveszítette, annyi, mint most a legidősebb dédunokája, Janka.

Mennyi emléke maradhatott róla?

Mikor Áron unokája révén csatlakozott egy nagy és összetartó család hozzánk, vagy mi hozzá, lelkesen vett részt Anna (Áron felesége) famíliájának népes, vidám és zajos összejövetelein - még életének utolsó előtti hetében is - és rettentő boldog volt ettől, hiszen mindig is erre vágyott.

Meglehetősen szerény, már-már spártai életet élt. Nem érdekelték a ruhák, az ékszerek. Apánkkal utazni persze szerettek és egy időben a fél, na jó negyed, világot bejárták együtt.  Ebben az is benne volt, hogy Apu korábban is sokat utazott, Anyunak viszont itthon kellett velünk és a munkájával törődni. Aztán egyszer Apu meglehetősen beteg lett, s amikor szerencsésen felépült, többet nem akarta egyedül elengedni. Gyorsan nyugdíjba ment, otthagyta az addigi munkáját, és együtt utazgattak és szemmel láthatóan jól érezték magukat. Tankönyvi nyugdíjas idill. Kimenni a pályaudvarra, felszállni egy vonatra és amikor elindul megkérdezni a többiektől, hova is megy. Végülis mindegy, mindenhol jó. Afféle életfilozófia is.

Anyu szeretett olvasni, utolsó éveiben is járt könyvtárba, idegennyelvűbe persze, angolul, oroszul néha még németül is olvasott regényeket. Amúgy sokszor elmondta, hogy ő tulajdonképpen a világ minden nyelvén meg tudja értetni magát és ilyenkor egy japán (vagy kínai?) vécés nénivel megesett párbeszédét ismételte el.

Szeretett színházba járni. Egy szinházkritikus barátnőjével egy időben lelkesen ment a premierekre, tetszett neki, hogy ismeri a közönséget is. Aztán a barátnő meghalt és már nem nagyon indult el újra. Viszont figyelte a fontos kiállításokat és szorgalmasan megnézte őket.

Szeretett nagy családi összejöveteleket szervezni (mert ha nem is voltunk olyan sokan, azért ha mindenki megjelent a legnagyobb lábas is kicsinek számított.)  Saját szülinapján mindenki rendelhetett magának, amit csak akart, bár a macesz-gombócleves után sosem volt hajlandó vadast csinálni, mert két gombóc már hogy mutatna egy menüben. Ezen sokat vitatkoztunk.

Én gyerekkorom óta általában töltött-paprikát kérek. Legutóbb Janka is azt választotta a születésnapjára, igaz, azt már az ő szülei főzték neki, természetesen a “régi” recept szerint, bár kicsit több zellert tesznek bele, mint ő. Ezt hívjuk talán evoluciónak.

Anyuék a shoát nagy kalandok közt éltek túl, ahogy Budapesten minden zsidó. Sokáig szinte egyáltalán nem beszéltek nagymamámmal erről. Nem titkolták, csak nem hozták szóba. Nagymamám is idős korában kezdte el mesélni és Anyu is inkább.

Pár éve egy kutatás során derítettük ki, hogy a pesti Teréz templom papjai sokezer zsidót kereszteltek ki, nagy veszélyt vállalva, hátha így meg tudják őket menteni. Meséltem erről, talán egy családi ebéden és akkor eszébe jutott, hogy ő is köztük volt. Valóban meg is találtuk az iratokat. Emlékezett rá, hogy előbb a nagyanyámat keresztelték meg, majd pár perc múlva az akkor ötéves anyámat, így az ő keresztlevelébe már joggal írhatták be, hogy édesanyja, r. kat.

Szerveztünk egy emléktábla avatást a bátor plébánosnak, Hévey Gyulának,  és kollégáinak, amin részt vett a prímás és a nuncius is (jó, az országos főrabbi is persze) - és édesanyám is tartott egy szónoklatot, elmondhatta, hogy mi történt vele, utólag is köszönetet mondva a pap bátorságáért. Ami ugyan nem segített egy jottányit sem, de ez nem von le a hősisségéből. Anyu később úgy mesélte, hogy miközben ő beszélt még az addig szendergő bíboros is felébredt és figyelni kezdett.

A keresztelés után nagyanyám azt hitte, hogy anyámat felveszik egy katolikus elemi iskola első osztályába a templom melletti sarkon, de az intézkedő apáca valószínűleg úgy vélte, hogy az új katolikusok, a régi zsidók, azért erre az iskolára még nem érdemesek és elzavarta őket.

 A shoa után, amikor a lakásukat belövés érte, a rokonok eltűntek vagy megölték őket, senkinek nem maradt semmi, nagymamám úgy gondolta, jobb ha mennek Erdélybe. Ott élt egy nagybácsi, unokatestvér, az államosításig nem is volt szegény, és ő befogatta őket. Ugyan sokszor szó szerint ágyrajárók lettek, de volt mit enni és nem bántották őket.

Találtam egy fotót, ami kettő persze és benne a történet. Az elsőn mancika nagymamánk elég komoran néz és Anyu 6 évesen, mosolyog a kamerába. Nagymamám mellén a fotón egy hatágú csillag. Ugyanez a kép az útlevélben, amivel Roámiába mentek. Annyi a klülönbség, hogy valaki a hatágú csillagot lekaparta a képről. Igen gondos munkával úgy, hogy sehol sem futott ki a vonalból. Pontosan hatágú csillag alakban “tüntette el” a csillagot, ami tehát már úgy nincs ott a képen, hogy ott van.  Most már örökre.

Anyu Kolozsváron egy katolikus elemibe kezdett  járni, és nagyon kedvelte. Kolozsvárról később is szeretettel beszélt. De újra elmenni megnézni nem akarta, bár többször próbáltuk rábeszélni, mondván, az már nem olyan, mint amire ő emlékszik.

Két év múlva  a román hatóságok feloszlatták a szerzetesrendeket, bezáratták az iskoláikat,  a magyarokat - hupsz, akkor már nem si zsidónak számítottak? - visszaküldték Magyarországra. Itt végül egy icipici romos lakást tudtak szerezni, nagymama ott élt aztán élete végéig.  Szegényen és szerényen. Komoly nélkülözések közt. Anyu egy Hernád utcai iskolában folytatta a tanulmányait, ahol persze katolikus hittanra kellett járnia.

Pár hét után aztán lement az igazgatóhoz és kérte, hogy tegyék vissza/át a zsidóba. A katolikus hittantanár szerinte nagyon undok volt vele a zsidó meg kedves.

Aztán a Madách gimnázium következett. Az első lányosztály. Sok barátja ebből a korból származik, és gyakran büszkén emlegette, hogy még Konrád György is udvarolt neki. Egyszer összehoztam őket, vagy hatvan évvel később, és mindketten kicsit csalódottan a másik láttán udvariasan megjegyezték, hogy de szépek voltak azok a régi évek.

A Madách aztán megmaradt, mert én is, a feleségem is és Áron fiam is járt oda. Egyszer el is hívtak egy iskolai találkozóra minket, mint akik 3 nemzedéket adtunk oda. Eddig. Mert még akár Janka, akár Sári is járhat oda.

 

Sokáig kiadói szerkesztőként dolgozott, jelentős részben unalmas  külpolitikai könyveket szerkesztett. Aztán két könyvből nagy sikert csinált (Földünk országai,  A Világ fővárosai) - ezek afféle lexikonok voltak, sok kiadást megértek és ma már elképzelhetetlen, sokszázezres, példányszámban jelentek meg. Ezeket évről évre átszerkesztette, felfrissítette. Sokat dolgozott otthon, bár a home office kifejezést nem ismertük, hogy velünk lehessen. A kéziratot időnként ollóval szét kellett vágni és új sorrendben összeragasztani a lapokat. Ebben néha mi is megpróbáltunk segíteni. A mi pályánk itt kezdődött.

Első igazi, felnőtt hivatali napomon, szinte napra negyven évvel ezelőtt,  az MTI-ben az első munkámat visszaadta a turnusvezető, hogy javítsam ki a hibákat benne. Akadt egy szó, amiről fogalmam sem volt, hogyan írják helyesen - sok ilyen lehetett - az egyszerűség kedvéért felhívtam és megkérdeztem. Bár később sok dolgot gúnyosan felhánytorgatott, ezt sosem. És azóta én se le nem írom, se kollégáimnak nem engedem azt, hogy “felmerül” - mert szerinte merülni csak lefelé lehet. És aki nem tudja, mint jelent az egyházfi szó és nem ismeri az egyenlőre és az egyelőre közti különbséget, az annyit is ér.

Azért, amikor nyugdíjba ment és utána egy vendéglőben elkezdte golyóstollal korrigálni az étlapon a kétségtelenül meglévő helyesírási hibákat, igyekeztem úgy tenni, mintha nem is vele lennék.

A rutin. Korábban egy nagy példányszámú havi magazint szerkesztett, büszke volt rá, hogy ketten csinálták azt, amit máshol egy egész szerkesztőség. A lap a kor viszonyai közt sikeresnek számított, egyszerűen azért, mert tényleg jó volt.

A rendszerváltás után sokat fordított, szigorúan tartotta a szerzőit, még veszekedett is velük, akik általában később elismerték, hogy neki volt igaza. (Merték volna nem.) Mindenesetre a példányszámok őt igazolták.

Bár ritkán mondta, és meglehetősen kritikus maradt velünk, azért büszke volt ránk. Gyűjtötte az írásainkat, a könyveinket, a fordításainkat, a filmjeinket.

Ott feszített velünk Ádám doktoriján, büszkén emlegette mindig Bellát, aki mégiscsak Szegeden folytatja a családi hagyományokat. És Anna kitartó segítőkészségét és jó szívét. És Áront, aki mindig feltalálja magát.

Kétségtelen, nekünk egy könnyebb élet jutott és ez nemcsak a kor érdeme, azé is, de jelentős részben Anyué is. Aki törődött egy csomó dologgal, amivel mi sosem. Számon tartotta, hogy melyik sarki pénzváltónál jobbak a kurzusok. És az utolsó pillanatban kiszedte a családi megtakarításokat egy bankból, mert rájött, hogy az szélhámosság, a bank két nap múlva csődbe is ment. Mi az ilyesmit legfeljebb másnap, az újságból tudtuk volna meg.

Bárhová utaztunk, meg kellett adnia  címünket. Egyszer Amerikában kaptam tőle egy faxot - e-mail, internet még nem létezett. Nem tudom, hogy csinálta. Tudnia kellett mikor, hol vagyunk és mikor érünk haza.

És persze mostanában az elmaradhatatlan sós rudak, valamint a műanyag dobozok, amit hozzál már vissza. Hozzuk vissza?

 

 ------

Dr. Dési Illésné, Gergely Anikó, mama, nagymama, dédnagymama 1938. január 31-én hétfői napont született, édesapja munkaszolgálatban halt meg, de ő úgy emlékezett a Budapesten átvészelt ’44-es télre, hogy soha egy percet sem félt, mert végig együtt volt az édesanyjával – valószínűleg tőle tanulta és örökölte azt az intenzív, féltő, gondoskodó anyaságot, amit aztán ő is élete utolsó pillanatáig gyakorolt.

1961-ben ismerkedett meg a férjével, Dési Illéssel, és hat évtizedet, hatvan évet töltöttek együtt: nemcsak az emlékezés mondatja, hogy percnyi szünetet sem tartó figyelmes szerelemben. Példaértékű.  Ő még az utolsó héten is feladta a szokásos lottószelvényét azokkal az állandó számokkal, amelyek kódolva a megismerkedésük körülményeire utaltak: szeptember 9-re és a 6-os buszra.

Erős, okos, hatalmas kisugárzású nő volt, a család centruma, mindent átlátó, mindent mozgató, mindenre megoldást találó, mindenkit védő anyatigris, de közben valahogy arra is jutott ideje, hogy a szakmájában (könyvkiadói szerkesztőként) sikeressé váljon: mint egy női magazin egyfős szerkesztőségének feje és egyetlen beosztottja, majd mint a Magyarország gasztrokultúráját bemutató hatalmas, sok fotóval illusztrált, azóta sok nyelvre lefordított album írója és elkészültének szervezője – erre a könyvre úgy gondolt, mint élete fő  művére.

Kiszolgálta, támogatta a férjét, perc szünetet sem tartva figyelt a két fiára – akik még felnőtt korukban is naponta kétszer hívták telefonon, és ő mindig kérdezett: tudni akarta, ki hol van, mit csinál, hogy érzi magát (és valóban érdekelte a válasz) –, mégsem lett a háztartás, a család áldozata. Nem kötött kompromisszumot, nem elemezte és sosem sajnálta magát, valahogy teljes természetességgel sugározta magából azt az okos erőt, amit mindenki megérzett és értékelt, aki a közelébe került. És teljes természetességgel sugározta azt a senkiével össze nem hasonlítható szeretet, ami mindig az embernek szólt, és nem teljesítménynek, helyzetnek, elvárásoknak.

Jó barát is volt, fiatal korában a kirándulás, az evezés volt a szenvedélye. A régi társaságból már kevesen maradtak ( Az egyik barátja a halálhírét hallva csak ennyit mondott: „Mennyit nevettünk!”), de élete végéig kitartott a húszas éveiben szerzett barátok mellett.

Igazából úgy halt meg, ahogy szeretett volna. Ebben is józan és határozott maradt. Úgy gondolta, hogy mindent megkapott az élettől, amit kaphat.

Kemény György 90

Két fickó anekdotázik egy pesti lakás egykori cselédszobájában. Valószínűleg nem először teszik, most nincs is akkora közönség, mint amekkora talán máskor. De ez nem zavarja őket. Lelkesen mutogatják a falon a képeket, kérdezgetnek, vizsgáztatnak minket, tudjuk-e ki kicsoda. Majd nagy kuncogás közben jegyzi meg egyikük, vajon mit jelenthet ott az a 69-es szám, nem messze Marxtól, alig fél falnyira Angela Davistól. (“Hú, akkoriban hányan hordtak ilyen frizurát Pesten is. De ma már hányan tudják azt, ki volt ő. És szerintem már nem is néz ki így, biztos meghízott.”) 

A cselédszoba a pesti Ferenciek terének egy lakásában található. A ház bejárátanál tábla, ami azt idézi fel, hogy itt hozták létre az illegális Beszélő folyóiratot - amely a rendszerváltáshoz vezető út kiemelkedő periodikája. Egyszerűbben fogalmazva, ebben a házban található Kőszeg Ferenc lakása. Ott jött létre a Beszélő, ez volt a később “demokratikus ellenzéknek” nevezett csapat rendszeres találkozóhelye. És itt festette az egykori cselédszoba falára Kemény György, a magyar pop-art mestere ezt az izgalmas képet. Secco - azaz száraz falra festették. ellentétben a freskóval, amelyet nedvesre és ott a vakolattal együtt szárad meg a kép - ez utóbbi, legalábbis Leonardo mester szerint valamivel tartósabb. Restaurálni is kellett ezt a képet pár éve. Megkopott, leomlott a festés, a vakolat több helyen hámlott. Talán beázások is voltak. 

Jöttek nagyon helyes fiatalok és nekiálltak felújítani. Némelyik figuránál nagyon csodálkoztak, ki lehet. Erre mondtam nekik, hogy képzeljétek, volt olyan egyszer hogy huszadik század és ezek onnan valók. Ha láttátok volna, hogy csodálkoztak - foglalja össze a helyzetet az alkotó, Kemény György, miközben barátjával és a lakás tulajdonosával, a demokratikus ellenzék és az SZDSZ meghatározó alakjával felidézik az alkotás folyamatát. Két irigylésre méltó vidám fickó - bár Kemény megjegyzi, ő mindjárt kilencven éves, lehet, hogy a nála majd három évvel fiatalabb Kőszegnek esetleg magáznia. vagy bácsiznia kellene őt? Úgy kezdődött, hogy felhívott egy barátom, Kenedi János, hogy beköltöznek az ő barátjával, a filozófus Bence Györggyel egy kis szobába. De olyan sivár a fal. Jó lenne, ha festenék rá valamit. A tulaj, szerintük megengedi. Kőszeg bólogat, most már mindegy is, megengedte persze. Hadd fessenek. Aztán kis vitába keverednek, mikor is volt ez a nevezetes alkotói periódus. De miután komoly műről beszélünk, amelynek nagy irodalma olvasható, ráadásul oda is van írva, könnyű datálni, hogy 1970-1971 között történt mindez. 

Szombaton esténként gyűltünk itt össze, jöttek a barátok, buli is volt. Mindenki akart egy kicsit festeni bele. Én felrajzoltam a figurák körvonalait, kikevertem a színeket, aztán, akinek jutott ecset, az festhetett. De megmondtam, hogy aki kifut a vonalból, az mehet vissza a zsíroskenyerek és borok közé. Feri barátai, a filozófusok is, mind festeni akartak. Kicsit olyan volt ez, mint a dzsessz. Improvizáltunk. Jött a szombat. Összegyűltünk, megbeszéltük mi kerüljön a falra. Tehát nem volt ez előre megtervezve. Lépésről, lépésre, képről képre haladtunk. Kitaláltuk, adtak egy fotót, én felvázoltam. Látod ott azt a tőrt? Na, azt saját magamtól másoltam. A Nemzeti Színházban 1966-ban volt egy Marat.Sade eladás én csináltam a plakátját. Nagyon híres volt.Abban szerepelt már. Kőszeg egy korábbi írásában úgy emlékszik, hogy ezek a bulik meglehetősen hangosra sikeredtek és miután egy udvari szobáról beszélünk, a zaj bizony kiszűrődőtt. Előfordult, hogy valamelyik lakó ordítva követelte a csendet, de rendőrt talán, ha egyszer hívtak. Látod, az ott Monica Vitti, micsoda nő volt. És még Vittorio de Sica rendezővel is élt együtt. 

Azt a szakállast megismeritek ott fent? Némi tanakodás után Marxban jelöljük meg a kép modelljét - néztünk ám még az iskolában mi is évekig farkaszemet szakállas képmásával. A jó válasz után továbbléphetünk Duchampra, igaz, nem a mindenki által ismert piszoárja idéződik itt meg, hanem a szintén mindenki által ismert Nagy üveg-e. De ott látható a két megrendelő, Kenedi János és Bence György is. A neves művészettörténész, Fehér Dávid szerint ez a cselédszoba afféle magánkápolna. S Kemény faliképe a politikai pop sajátos példája. Pop art. Ebben az akkori szürke, borzaszó, iszonyatos Kelet-Európában végre valami szín - folytatja Kemény. - Talán 45-48 között volt addig csak itt jó. Akkor volt egy kis friss európai illat. Kiállítások, Bartók koncertek - amikre az apukám vitt el. Szóval, addig a párizsi útig mondhatni csak 1945-1948 között éltem. Gyuri, ezt mondta Bibó István is - évődik Kőszeg. Igen? - replikáz Kemény - Akkor ezt a mondást biztosan tőlem nyúlta le - teszi hozzá és elégedetten megigazítja szép, színes keretes szemüvegét. - De hol is hagytuk abba? Szóval, huszonhat évesen kijutottam Nyugatra, Párizsba. Akkor ez stílus még a franciáknál is újdonságnak számított. Ott is persze az amerikai művészek futottak ebben. Ráadásul közülük is többen plakáttervezőként kezdték, ahogy én is. Én teljesen beleszerettem ebbe a stílusba akkor. Úgyhogy, mikor hazajöttem, elkezdtem én is ilyen plakátokat csinálni. Sok vitám volt ebből. De nem egyszer előfordult, hogy az utcán lekaparták a plakátomat, hogy hazavihessék. Pedig a hatvannyolcas Fészekben tartott kiállításomat idő előtt bezáratták. Mert szocializmus ellenes, meg pornó, meg imperialista, meg ilyenek. Afféle munkásfestők jelentettek fel, a Kilencek. Szép alakok. Aztán azóta hány ottani műtárgy kelt el jó áron, került neves gyűjteménybe onnan. Amúgy vicces feljelentés volt. Mert a Fészek klub tévészobájában voltak az alkotásaim és a feljelentők szerint így nem tudnak tévét nézni rendesen. Mára fontos amerikai gyűjteményekbe is kerültek onnan képeim. Szóval, ami jelentős alkotás, és most nem is az enyéimről beszélek, az előbb utóbb úgyis megtalálja az útját, a helyét. Most mondjam azt, hogy Bartókot is elűzték ebből az országból.

 Ráadásul, ha ma itt az utcán megkérdeznéd az embereket Bartókról, akkor 100-ból 90 azt mondaná, hogy fúj. Na és a modern művészetről mit mondanának… Még diktatúra sem kell sokszor az avantgarde üldözéséhez. Itt óvatosan felvetem, hogy hány olyan történetet tudunk, hogy egy jelentős művészt csak a halála után ismernek meg, ismernek el. Főiskolás korom óta tudom, hogy az új művészet az, amit a kortársak nem tekintenek művészetnek. Ahogy a középkorban a gótikával volt bajuk, vagy a maga idejében a reneszánsszal. Vagy említsem az impresszionistákat? Vagy ott van az a Párizsban a rendőrök elől rohangáló gyerek, akinek most a legnagyobb múzeumokban lógnak a képei. Itt egy kicsit találgatjuk a neveket. Ki is lehet. De aztán arra jutunk, hogy itt van a neve a nyelvünk hegyén, na mindjárt… Addig is, amíg gondolkozunk, hozzáteszem, hogy azért nem mindenki nagy művész, akit nem értenek meg. Megegyezünk, hogy hát persze. Aztán az kerül szóba, hogy mekkora különbségek vannak azért a világban. Míg a legtöbb helyen a nagyvárosiak inkább megértőek, a kisebb települések lakói azok, akik mondjuk úgy, konzervatívabbak általában. Nézzük csak meg a választási eredményeket. Amúgy is hasznos lenne, ha Budapest egy külön ország lenne - veti fel Kemény - hozzátéve, hogy szerinte a Nyugat, itt a római limesnél ért véget és kész. 

Aztán arról beszélünk, hogy azokban a “régi, szép időkben” miként szólt bele a politka a művészetbe. - 1985-ben akartak egy kiállítást csinálni a Műcsarnokban a százéves magyar plakátról. Igenám, de akkor rendezték itt Pesten az Európai Kulturális Fórumot, és oda vártak egy csomó nyugati politikust. És valakinek az jutott eszébe, hogy na de mi lesz, ha mondjuk Margaret Thatcher is eljön Budapestre, és ebédszünetben arrafelé sétál és elkezd szörnyülködni. Szóval, elhalaszották egy évvel. És nekem kellett plakátot csinálni hozzá. De semmi nem jutott az eszembe. Pedig már nagyon sürgettek. Be kellett mennem az igazgatóhoz. Már a kisföldalattin ültem, amikor eszembe jutott, legyen 100+1 éves a magyar plakát - és ezt rajzoltam meg. Nem is baj, hogy egy évvel később rendezték meg, mert ettől dőlt össze a Szovjetunió. - Ez biztos? - Teljesen. Az úgy volt, hogy egy hatalmas, nyolc méter magas öt méter széles méretben megfestettem a plakátomat, az üvöltő emberrel, meg a 100+1-gyel. És ezt ferdén beállítottuk az oszlopcsarnokba, és úgy csináltuk meg, mintha áttörte volna az oszlopokat. Habszivacsból nagyszerűen megalkodtuk, mintha kitörte volna az oszlopokat. Ott voltak azok a széttört oszlopok - a széttört világ. Na, és akkor arra jött Gorbacsov nagy titokban, azt hiszem koszorúzni a térre. És meglátta, hogy mi történt és ebből megértette, hogy vége. És tudta, hogy be kell fejezni a Szovjetuniót. Szóval, így történt.

(Hócipő, 2025, szeptember)

Töredékek a Népszava történetéből, az első140 év

 

https://drive.google.com/file/d/1-DuEVrNODtlXYehGOnarlKt-QpCdSlFP/view?usp=sharing

Béke Ukrajnában

Mit tehetünk a politikai aljasságai ellen? Ami körbevesz minket, befon és lehúz. Cinkos, aki néma. Ötletek lelkiismeretfurdalás elkerülésére. Lehet csatlakozni, kipróbáltam, jó érzés, napokig kitart.

Budapest, késő délután. Orbán vezér éppen arról beszél, hogy „nem is világos, ki támadott meg kit” az orosz ukrán háborúban, ugyanezekben a pillanatokban egy kis csoport, szintén Budapesten, mentőautókba gyógyszert pakol éppen. S mire az orbáni nagygyűlés termében elhalkul a hosszan tartó, szűnni nem akaró taps, s a kiöregedett közönség a buszai felé botorkál, addig el is indul a kis konvoj Ukrajna felé. Mert van másik Budapest is. Nemcsak a háborús uszító, hanem a békét vivő. Az én Budapestem. Képviselői pár óra múlva Záhonynál elhagyják az Európai Uniót, felidézve, hogy még emlékszünk arra, amikor Hegyeshalomnál beléphettünk az Unióba. és tessék, most (még) ott is vagyunk.

Moszkva, másnap délelőtt. Putyin vezér éppen azt mondja, hogy „nem érezzük magunkat felelősnek, mert nem mi kezdtük ezt a háborút”, s ebben a pillanatban a megtámadott országban, igaz a békésebb szegletében, Spányik doktor vérnyomást mér és gyógyszert ír fel egy Donyeckből menekült egykori bányásznak, akinek súlyosak a viszér problémái és magas a vérnyomása. A helyszín egy ungvár környéki menekültszálló.

Budapest/Moszkva, egész nap. Orbán megint mond valamit és biztos Putyin is, rémeset és hazugot, de történetünk szempontjából ez már teljesen mindegy.

Ukrajna, Kárpátalja, szombat, vasárnap. A Medspot Alapítvány megkezdi 35. rendelési napját a menekültszállókon.

Először a gyógyszereket kell felcigölni a mentőből harmadikon összedobott, ideiglenes rendelőbe. Előttem a keskeny lépcsőn Kincses doktor szuszog felfelé, túlméretezett gyógyszeresládákat hurcolva. Nemrég még az orvosi kamara elnöke volt, korábban államtitkár, képviselő, nagy intézetek vezetője. Most hórukkolva újra fordul, hogy minden felérjen időben, s a folyosón várakozóknak elkezdődhessen a rendelés.

Egy bábuska óvatosan megjegyzi, hogy biztos, hogy az a szőke kislány igazi orvos ott az ablak előtt? Megnyugtatják, régi motoros, hosszú ideje vesz részt a Medspot munkájában. Az öregasszony hiszi is nem is, de amikor meglátja, szakszerűen mennek a dolgok, beletörődik. Annyi mindenben kellett mostanában.

Jönnek sorban a menekültek. Más nincs itt, csak ez a szoba. Négy sarkában négy „rendelő” - itt a tolmács segítségével beszél orvos és páciense. A betegeket sem zavarja már ez az intimnek nem nevezhető helyzet. Megszokták. Jó páran harmadik-negyedik éve élnek itt, ebben a valamikori ledurrant kollégiumi épületben. Tizenkét négyzetméteren, négy öt emeletes ágy. Ki kényeskedik itt most azon, hogy mindenki előtt bújik ki a blúzából, hogy meghallgassák a tüdejét, EKG-t csináljanak neki. Igaz, ehhez le kell szórni a kabátokat, vickeket-vackokat a döglött sezlonyról. Ing fel, jönnek a tappancsok. Csóválja a fejét a mentős. És kérdezi: szedi maga rendesen a gyógyszerét?

„Legalább valakinek mi is fontosak vagyunk, ha már sokszor úgy érezzük, a saját országunknak sem” - magyarázza egy éltesebb hölgy a tolmácsnak és integet neki hevesen, hogy fordítsa csak le a csoport pszichológusának. Majd egy nagy csúnya, horgolt babát nyom a meghatódott pszichológus kezébe, amit tegnap fejezett be. Padarok - hallom és ezt nem kell lefordítani.

-       A férjem jó három hónapot volt orosz fogságban, megkínozták, megverték őket, kiverték a fogait. Szörnyű dolgokon mehetett keresztül, de nem akar róla beszélni és pszichológushoz sem akar menni, pedig tudom, hogy rémálmokkal küzd- vigasztalja egy lány a pszichológusunkat, amikor sorra utasítják vissza a segítségét a népek. (Megírom ezt a történetet a Facebookra. Valaki rögtön válaszol, hogy el ne hidd már ezeket az ukrán sirámokat. Verés, meg fogkiverés, hazugság, propaganda, ne dőlj már be nekik, különben is ők kezdték - állítja magabiztosan Kalocsáról egy zömök, bajszos polgártárs, öntudatos digitális harcos. És akkor csak annyi jut szembe, gyere csak el eddig, csak a határ túloldaláig és beszélj ezekkel az emberekkel, nézz a szemükbe, simogasd meg az itt összezárt gyerekeik fejét, adj nekik egy tábla csokit. Na és akkor vegyük újra jelenetet. De ezt csak úgy gondolom, el is hessegetem hamar az ötletet, sejtem a reakcióját.)

-       A kert hiányzik a legjobban, néha itt is kimegyek és gyomlálgatok egy kicsit - pityereg egy öregasszony, lemondó bölcsességgel. Tudja, ő már haza nem jut. Talán háza helyén csak egy bombatölcsér maradt.

-       Magas vérnyomás, stressztünetek - rögzíti az anamnézist dr. Spányik András, a Medspot Alapítvány orvos-vezetője, ezeknek a kihelyezett rendeléseknek a fő szervezője.

-       Ok, vérnyomáscsökkentőt biztos lehet neki adni, de ettől mi oldódik meg? Persze, hogy ideges, a családja egy része ott ragadt a front mellett, az orosz drónok és rakéták lőtávolságában. Ezen milyen gyógyszer tud segíteni? - kötözködöm egy kicsit az orvossal.

Nem én lehetek az első, aki ezzel jön, a válasz sokszor elcsattanhatott már itt:

-       Nyilván nem tudjuk a problémáikat megoldani. És fontos a vérnyomáscsökkentő, az antidepresszáns, a vitamin, a vizsgálat. De a legfontosabb mégis az az érzés, hogy hónapról hónapra újra jövünk, törődünk velük, hogy maradt valami kis stabilitás ebben az életben.

Ebben maradunk. Nincs idő mélázni. Vár a következő hely. Az önkéntesek gyakorlottan pakolják össze a tábori rendelőt, gyógyszereket, műszereket. Egy fekete hajú lány elsőnek a sarokba eddig kitűzött piros-fehér zöld zászlót hajtja össze és teszi egy kipukkanó láda tetejére. A másik Magyarország zászlaját.

Trappolunk le a ládákkal az emeletről a kanyarós lépcsőn és közben azt látom, hogy beáll közénk cipekedni két furcsa, öltönyös alak. Egy kis szikár és egy kövér.  A Putyin és az Orbán. Jöttek, hogy segítsenek az elüldözötteken, a kifosztottakon, a menekülteken, az apa nélkül felnövő gyerekeken, a magányos nőkön, az elfeledett öregasszonyokon. Legalább ennyit.

Budapest, Moszkva. És holnap bizonyára kitör a béke.

Csak így lehet.

 

Római divat

 

Megalázta magát az Isten előtt - Antiszemita karaktergyilkosság a filoszemita Jókai ellen

A „legnagyobb magyar író”, Jókai Mór, mindig is kiállt a zsidók jogegyenlősége mellett. Az egyik legnépszerűbb magyarként a szava igenis sokat nyomott a latban. Aztán élete utolsó éveiben feleségül vette a zsidó Nagy Bellát – és ekkor példátlan antiszemita támadás indult ellene. Az addig szeretett íróból egy csapásra közellenség vált. Ma már tudjuk, hogy egy tudatos lejárató kampány áldozata lett minden idők legolvasottabb magyar szerzője. Ráadásul az akció szervezője, vagy legalábbis ihletője, minden bizonnyal Jókai hőn szeretett nevelt leánya, Feszty Árpádné, Jókai Róza lehetett.., 06:00

erző: Dési János

„A koszorús költő ridegnek találta a puszta magányos babért, és nyíló rózsát tűzött közéje: Jókai Mór hosszú özvegysége után megházasodott és feleségül vett egy bájos fiatal drámai színésznőt, Nagy Bellát” – kezdte kétoldalas nagy tudósítását a szenzációs esküvőről a Pesti Hírlap 1899 szeptemberében. Ez a romantikus házasság az, ami aztán elindította a karaktergyilkosságot Jókai ellen.Mert az még hagyján, hogy az „ifjú pár” tagjai között több mint ötven év a korkülönbség, de a házassággal veszélybe került Jókai nevelt leányának, Jókai Rózának a mesés öröksége. Ezért Feszty Árpádné Jókai Róza vezényletével lejárató kampány indult Jókai és jövendőbelije ellen. Próbálkoztak azzal, hogy az írót beszámíthatatlanná nyilváníttassák, hogy így akadályozzák meg a házasságot, s mikor ez nem jött be, akkor kijátszották az antiszemita kártyát – Nagy Bella ugyanis zsidó volt. S bár a századforduló liberális hangulata a zsidó emancipáció szerencsés korszaka, komoly zsidóellenes érzelmek e korban is sűrűn előkerültek.

A történetet két dolog mindenképpen színezi. Az egyik Jókai viszonya a zsidósághoz. A másik Jókai családi-szerelmi ügyei. Kezdjük a családiakkal, csak a legfontosabbakat felvázolva. Mert Jókai-regényhez méltó bonyolultságú volt mindez. Azt, hogy első feleségét, Laborfalvi Rózát is botrányok között vette el hősünk, nagyjából mindenki tudja. A híres színésznő idősebb is volt jó pár évvel a férjnél, és volt már egy házasságon kívül született leánygyermeke, s ez abban a korban polgári szemmel nehezen elfogadhatónak számított.

II. Rózának – ki szintén Jókai háztartásában nevelkedett – 16 éves korában született egy leánya, III. Róza. Apja a városi legendák szerint gróf Andrássy Gyula, de ez sosem bizonyosodott be. Miután az anyja – II. Róza – igen fiatalon meghalt, Jókai örökbefogadta III. Rózát, aki sokáig nem is tudta, hogy Laborfalvi és Jókai nem az édes szülei. Aztán ez a III. Róza már felnőttkorában elszerette a festő Feszty Árpádot addigi élettársától, Jászai Maritól, összeházasodtak, és az ő lányuk Feszty Masa.

A mozgalmas családi képet színesíti, hogy Jókainak több szerelme is lehetett, még Laborfalvi életében is. A legismertebb egy másik gyámleánya, Lukanics Ottilia, aki szintén sok évtizeddel volt fiatalabb nála. Bródy Sándor beszámolója szerint az író a napi penzuma teljesítése után – ami, ismerve több mint százkötetes életművét, nem volt kevés – még hosszú szerelmes leveleket írt a szőke kislánynak is. Laborfalvi persze rájött e kapcsolatra, s nagy családi veszekedések törtek ki. Lukanics Ottilia még húszéves sem volt, amikor elhunyt, így lett vége ennek a kapcsolatnak, ám Jókai több regényének női főhősét – így például Noémit Az arany emberből – állítólag róla mintázta.

Laborfalvi halála után az akkor már igen népszerű, jól kereső, komoly politikai befolyással bíró író sokáig egyedül élt, míg össze nem jött a szegénysorból származó Bellával, akinek támogatta színésznői ambícióit. Rákosi Szidi híres színiiskolájába járatta, s aztán egy balatonfüredi sétájukon megkérte a kezét.

No ekkor tört ki a haddelhadd.

Az akció szervezője, ahogy már említettük, tehát Jókai nevelt lánya, III. Róza, azaz Feszty Árpádné volt. S miért tette mindezt? Egyrészt a remélt Jókai-örökségért. Az agg szerző korábban elképzelhetetlen nagyságú jogdíjakat kapott, és feltételezhető volt, hogy halála után az örökség is mesés méretű lesz. Jókai az ötvenéves írói jubileumára megjelent könyvsorozatért százezer forintot kapott, miközben a balatonfüredi villája 13 ezer forintba került. Kukorelly Endre, kiszámolva egy írásában Jókai jövedelmét, megemlíti, hogy akkoriban egy író két novella megjelenése után kapott pénzből fél évig is rendesen meg tudott élni. És Jókai nem két novellát írt egy évben. Sok pénzt adott a rokonainak, barátainak, általában mindenkinek, aki megkörnyékezte. Rengeteg ment el arra, hogy képviselő legyen – igen, akkoriban ezért pénzt adtak, és nem kaptak –, de tisztes vagyona maradhatott. Jó néhány cég az igazgatósági tagjává választotta. Nehezen ellenőrizhető számítás szerint az összjövedelme mai pénzben 600 millió forint fölött lehetett.

Ám házassága után az örökösévé az új feleségét tette meg. Jelentős részben azért, mert megsértődött, hogy III. Rózáék milyen módon akarták megakadályozni e kapcsolatot.

A másik ok a botrányra, mint erre Láng József, a Jókai Mórné Nagy Bella emlékiratai című kitűnő tanulmány szerzője rámutat, hogy az események mögött „a Jókai által adoptált Feszty Árpádné állott. (…) Nagy Bella zsidó, mégpedig szegény zsidó származásának ténye miatt. (…) A szegénysorsból jött Nagy Bella, akinek úri köreikbe való befogadására még egy Jókai kedvéért sem voltak hajlandók”.

Építhetett a lappangó antiszemitizmusra Fesztyné, aki kitartó szorgalommal terjesztette, hogy a „zsidó” Nagy Bella kizsákmányolja, zsarolja, megtéveszti, tönkreteszi, kifosztja és meggyilkolja a nagy írót.

Szétkürtölték még a házasság előtt, hogy Nagy Bella terhes, és nyilván nem az írótól, mert ugye az már túl öreg lenne ehhez. Aztán az következett, hogy Bella egész zsidó családja rátelepedett Jókaira – tény, hogy együtt élt sógoraival és anyósával –, és szinte erővel kényszerítik munkára az agg mestert, hogy eltartsa őket. Jött még az öregkorára megbolondult verzió is. (Az Orvosi Hetilapban a hetvenes években egy alapos kórkép jelent meg Jókairól, és abból kiderül, egészen az utolsó napjaiig kitűnő szellemi és fizikai állapotnak örvendett.)

Az összes támadás közül a leghatékonyabb éppen a zsidóellenes hecckampány lett. Az antiszemita közhangulatban mind többen készségesen elhitték, hogy megjelent itt a patás ördög egy zsidó képében, aki tönkreteszi a legmagyarabb írót – akitől el is fordult a közönség egy része. Jókai kiadója katasztrófaként írta le a történteket, az addig sosem látott példányszámban eladott könyveket nem vásárolták az olvasók „büntetésből”, amiért Jókai egy „zsidó” nőt vett feleségül. Derék magyar ifjak tüntetéseket szerveztek a pár ellen, sorra jelentek meg a denunciáló cikkek.

Színházi előadásokon tüntettek Nagy Bella ellen – csak azért, mert zsidó létére „elszerette” a nemzet nagy íróját. Kifütyülték és megdobálták. A pozsonyi polgármesternek személyesen kellett bocsánatot kérnie a nemzet koszorús költőjétől, s nem mellesleg főrendi házi tagjától, aki Ferenc József által bárói rangra emeltetett egy ilyen antiszemita tüntetés után.

S hogy a „kegyetlen” Nagy Belláról szóló vádak puszta koholmányok? Ez már akkor sem érdekelte azokat, akik hinni akartak a „nagy zsidó összeesküvésben”.

S nem is voltak kevesen.

Igaz, olyanok is akadtak, akik kiálltak a pár mellett. Ma talán a legismertebb közülük Ady Endre, aki harcias cikkben védte meg a támadások ellen Nagy Bellát és Jókai Mórt. Még verset is írt erről:

„Az a nő legyen százszor áldott, / Aki szivét ejtette meg,/ Aki örök tavaszt varázsolt / A tarlott őszi táj felett. / Ne érje gáncs a nászok nászát, / A sors választott öregét, / Ne bántsátok a legutolsó, / De talán legcsodásb regét!”

Jókai halála után Fesztyné újra képtelen vádakkal állt elő. „Legyalázta, leköpte, öngyilkossági kísérletig üldözte, ruháitól megfosztva fogolyként elzárta, éheztette” – állították a bíróság előtt, de a felperesek kénytelenek voltak elismerni, arra vonatkozó bizonyítékaik, tanúvallomásaik nincsenek, hogy Jókai a végrendeletet fizikai kényszer hatása alatt írta volna. 1907-ben végül peren kívül megegyeztek, Fesztyné a jogdíjak 10 százaléka fejében lemondott követeléséről. Később újra beperelte az özvegyet, 1927-ben viszont 12 ezer pengő fejében a korábbi részesedéséről is lemondott.

Az 1940-es évek elején a nyilasok támadtak ismét az akkor már Londonba menekült Nagy Bellára. Egy Oláh György nevű nyilas képviselő a parlamentben, majd lapjában, a zsidók ellen minden vádnak helyet adó Egyedül Vagyunkban hozta újra és újra elő, hogy a magyar törvényhozás személyre szabott jogalkotással – mert nincs új a nap alatt – vegye el Jókainétól a szerzői jogokat, mégsem kaphat pénzt egy „zsidó” egy magyar író alkotásai után. (Nagy Bella 1947-ben halt meg, hagyatékában húsz font maradt.)

Interpellációk, nagy cikkek követték egymást. Ebben a nyilas érzelmű, szélsőségesen antiszemita lapban jelent meg írása III. Róza – azaz Feszty Árpádné Jókai Róza – lányának, Feszty Masának is.

S hogy egy alaposan megszervezett karaktergyilkosság állt Jókai és felesége lejáratása mögött, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Jókai sosem rejtette véka alá filoszemitizmusát. Az Én és a zsidók című életrajzi novellájában így ír: „Én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják!” Aztán leírja, miként próbálta megverni egy idősebb zsidó iskolatársát, akivel egy költészeti kérdésben vitatkoztak össze. Nevezetesen, hogy a „h” a jambikus költészetben magán- vagy mássalhangzónak számít-e. Ökölharc lett a vitából. Amikor az édesanyja ezt megtudta, keményen ráförmedt Jókaira:

„ – De hát ezért minek kellett valakit megütni? – kérdé az anyám.

– Hiszen csak egy zsidó volt!

– Mit? – kiálta fel az anyám. – Te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt. Hát teelőtted a zsidó nem olyan ember, mint más? Te lenézesz mást a vallása miatt? Te elfelejted, hogy a vallásunkat még ötven év előtt éppen így üldözték ebben a városban, ahogy te üldözöd most a zsidót? Ezt nem tanultad te éntőlem, se boldogult édesapádtól! Most rögtön eredj, és keresd fel azt a zsidó diákot, akit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot, és hozd tőle nekem írásban, hogy teneked megbocsátott.

El voltam szörnyedve a drákói keménységű ítélet fölött.

– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?

- Megalázod magad az Isten előtt, aki a zsidót veled egyenlőnek teremtette.”

A történet jól végződik, s a zsidó iskolatárs azt feleli, megbocsát, sőt: „Azért van az a jó erős öklöd, hogy azzal majd megvédd a zsidókat”.

„Ettől a perctől fogva lettem én filoszemitává” – fejezi be írását.

Első műve, A zsidó fiú, történelmi dráma Szerencsés (Fortunátus) Imréről, amelyet az Akadémia pályázatára adott be Petőfi keze írásával, s ahol már díjat nyert vele. Később az ország egyik legnépszerűbb embereként, íróként – tessék csak A jövő század regénye Dávidjára, vagy a Rab Rábyra gondolni –, politikusként egyaránt kiállt honfitársai mellett. Sokat idézik e sorait: „Magyarországon a Mózes hitvallás népe, a héber faj mindenkor a legbuzgóbb híve volt és maradt a magyar állameszmének, a szabadságnak. A legnagyobb megpróbáltatás korszakában, a 48/49-iki szabadságharcz alatt bizonyította ezt be legigazabban. Amidőn a hazának minden másajku népfajai, amelyekkel a magyar szabadságát megosztotta, amelynek fiait jobbágyságból felszabaditolta, földeiken úrrá tette – fegyverrel támadtak ellene –, ugyanakkor a héber faj vérét, vagyonát és szelleméit hozta áldozatul a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelmezésére: – az a héber faj, melyet egyedül felejtett ki a törvényhozás az alkotmány sánczaiból, az a zsidó nép, mely egyedül nem kapott polgárjogot, egyenlőséget e haza milliói között. Mégis szerette a’ hazáját.” 

(168 óra, 2020. április 22.)

•