Béke Ukrajnában

Mit tehetünk a politikai aljasságai ellen? Ami körbevesz minket, befon és lehúz. Cinkos, aki néma. Ötletek lelkiismeretfurdalás elkerülésére. Lehet csatlakozni, kipróbáltam, jó érzés, napokig kitart.

Budapest, késő délután. Orbán vezér éppen arról beszél, hogy „nem is világos, ki támadott meg kit” az orosz ukrán háborúban, ugyanezekben a pillanatokban egy kis csoport, szintén Budapesten, mentőautókba gyógyszert pakol éppen. S mire az orbáni nagygyűlés termében elhalkul a hosszan tartó, szűnni nem akaró taps, s a kiöregedett közönség a buszai felé botorkál, addig el is indul a kis konvoj Ukrajna felé. Mert van másik Budapest is. Nemcsak a háborús uszító, hanem a békét vivő. Az én Budapestem. Képviselői pár óra múlva Záhonynál elhagyják az Európai Uniót, felidézve, hogy még emlékszünk arra, amikor Hegyeshalomnál beléphettünk az Unióba. és tessék, most (még) ott is vagyunk.

Moszkva, másnap délelőtt. Putyin vezér éppen azt mondja, hogy „nem érezzük magunkat felelősnek, mert nem mi kezdtük ezt a háborút”, s ebben a pillanatban a megtámadott országban, igaz a békésebb szegletében, Spányik doktor vérnyomást mér és gyógyszert ír fel egy Donyeckből menekült egykori bányásznak, akinek súlyosak a viszér problémái és magas a vérnyomása. A helyszín egy ungvár környéki menekültszálló.

Budapest/Moszkva, egész nap. Orbán megint mond valamit és biztos Putyin is, rémeset és hazugot, de történetünk szempontjából ez már teljesen mindegy.

Ukrajna, Kárpátalja, szombat, vasárnap. A Medspot Alapítvány megkezdi 35. rendelési napját a menekültszállókon.

Először a gyógyszereket kell felcigölni a mentőből harmadikon összedobott, ideiglenes rendelőbe. Előttem a keskeny lépcsőn Kincses doktor szuszog felfelé, túlméretezett gyógyszeresládákat hurcolva. Nemrég még az orvosi kamara elnöke volt, korábban államtitkár, képviselő, nagy intézetek vezetője. Most hórukkolva újra fordul, hogy minden felérjen időben, s a folyosón várakozóknak elkezdődhessen a rendelés.

Egy bábuska óvatosan megjegyzi, hogy biztos, hogy az a szőke kislány igazi orvos ott az ablak előtt? Megnyugtatják, régi motoros, hosszú ideje vesz részt a Medspot munkájában. Az öregasszony hiszi is nem is, de amikor meglátja, szakszerűen mennek a dolgok, beletörődik. Annyi mindenben kellett mostanában.

Jönnek sorban a menekültek. Más nincs itt, csak ez a szoba. Négy sarkában négy „rendelő” - itt a tolmács segítségével beszél orvos és páciense. A betegeket sem zavarja már ez az intimnek nem nevezhető helyzet. Megszokták. Jó páran harmadik-negyedik éve élnek itt, ebben a valamikori ledurrant kollégiumi épületben. Tizenkét négyzetméteren, négy öt emeletes ágy. Ki kényeskedik itt most azon, hogy mindenki előtt bújik ki a blúzából, hogy meghallgassák a tüdejét, EKG-t csináljanak neki. Igaz, ehhez le kell szórni a kabátokat, vickeket-vackokat a döglött sezlonyról. Ing fel, jönnek a tappancsok. Csóválja a fejét a mentős. És kérdezi: szedi maga rendesen a gyógyszerét?

„Legalább valakinek mi is fontosak vagyunk, ha már sokszor úgy érezzük, a saját országunknak sem” - magyarázza egy éltesebb hölgy a tolmácsnak és integet neki hevesen, hogy fordítsa csak le a csoport pszichológusának. Majd egy nagy csúnya, horgolt babát nyom a meghatódott pszichológus kezébe, amit tegnap fejezett be. Padarok - hallom és ezt nem kell lefordítani.

-       A férjem jó három hónapot volt orosz fogságban, megkínozták, megverték őket, kiverték a fogait. Szörnyű dolgokon mehetett keresztül, de nem akar róla beszélni és pszichológushoz sem akar menni, pedig tudom, hogy rémálmokkal küzd- vigasztalja egy lány a pszichológusunkat, amikor sorra utasítják vissza a segítségét a népek. (Megírom ezt a történetet a Facebookra. Valaki rögtön válaszol, hogy el ne hidd már ezeket az ukrán sirámokat. Verés, meg fogkiverés, hazugság, propaganda, ne dőlj már be nekik, különben is ők kezdték - állítja magabiztosan Kalocsáról egy zömök, bajszos polgártárs, öntudatos digitális harcos. És akkor csak annyi jut szembe, gyere csak el eddig, csak a határ túloldaláig és beszélj ezekkel az emberekkel, nézz a szemükbe, simogasd meg az itt összezárt gyerekeik fejét, adj nekik egy tábla csokit. Na és akkor vegyük újra jelenetet. De ezt csak úgy gondolom, el is hessegetem hamar az ötletet, sejtem a reakcióját.)

-       A kert hiányzik a legjobban, néha itt is kimegyek és gyomlálgatok egy kicsit - pityereg egy öregasszony, lemondó bölcsességgel. Tudja, ő már haza nem jut. Talán háza helyén csak egy bombatölcsér maradt.

-       Magas vérnyomás, stressztünetek - rögzíti az anamnézist dr. Spányik András, a Medspot Alapítvány orvos-vezetője, ezeknek a kihelyezett rendeléseknek a fő szervezője.

-       Ok, vérnyomáscsökkentőt biztos lehet neki adni, de ettől mi oldódik meg? Persze, hogy ideges, a családja egy része ott ragadt a front mellett, az orosz drónok és rakéták lőtávolságában. Ezen milyen gyógyszer tud segíteni? - kötözködöm egy kicsit az orvossal.

Nem én lehetek az első, aki ezzel jön, a válasz sokszor elcsattanhatott már itt:

-       Nyilván nem tudjuk a problémáikat megoldani. És fontos a vérnyomáscsökkentő, az antidepresszáns, a vitamin, a vizsgálat. De a legfontosabb mégis az az érzés, hogy hónapról hónapra újra jövünk, törődünk velük, hogy maradt valami kis stabilitás ebben az életben.

Ebben maradunk. Nincs idő mélázni. Vár a következő hely. Az önkéntesek gyakorlottan pakolják össze a tábori rendelőt, gyógyszereket, műszereket. Egy fekete hajú lány elsőnek a sarokba eddig kitűzött piros-fehér zöld zászlót hajtja össze és teszi egy kipukkanó láda tetejére. A másik Magyarország zászlaját.

Trappolunk le a ládákkal az emeletről a kanyarós lépcsőn és közben azt látom, hogy beáll közénk cipekedni két furcsa, öltönyös alak. Egy kis szikár és egy kövér.  A Putyin és az Orbán. Jöttek, hogy segítsenek az elüldözötteken, a kifosztottakon, a menekülteken, az apa nélkül felnövő gyerekeken, a magányos nőkön, az elfeledett öregasszonyokon. Legalább ennyit.

Budapest, Moszkva. És holnap bizonyára kitör a béke.

Csak így lehet.

 

Római divat

 

Megalázta magát az Isten előtt - Antiszemita karaktergyilkosság a filoszemita Jókai ellen

A „legnagyobb magyar író”, Jókai Mór, mindig is kiállt a zsidók jogegyenlősége mellett. Az egyik legnépszerűbb magyarként a szava igenis sokat nyomott a latban. Aztán élete utolsó éveiben feleségül vette a zsidó Nagy Bellát – és ekkor példátlan antiszemita támadás indult ellene. Az addig szeretett íróból egy csapásra közellenség vált. Ma már tudjuk, hogy egy tudatos lejárató kampány áldozata lett minden idők legolvasottabb magyar szerzője. Ráadásul az akció szervezője, vagy legalábbis ihletője, minden bizonnyal Jókai hőn szeretett nevelt leánya, Feszty Árpádné, Jókai Róza lehetett.., 06:00

erző: Dési János

„A koszorús költő ridegnek találta a puszta magányos babért, és nyíló rózsát tűzött közéje: Jókai Mór hosszú özvegysége után megházasodott és feleségül vett egy bájos fiatal drámai színésznőt, Nagy Bellát” – kezdte kétoldalas nagy tudósítását a szenzációs esküvőről a Pesti Hírlap 1899 szeptemberében. Ez a romantikus házasság az, ami aztán elindította a karaktergyilkosságot Jókai ellen.Mert az még hagyján, hogy az „ifjú pár” tagjai között több mint ötven év a korkülönbség, de a házassággal veszélybe került Jókai nevelt leányának, Jókai Rózának a mesés öröksége. Ezért Feszty Árpádné Jókai Róza vezényletével lejárató kampány indult Jókai és jövendőbelije ellen. Próbálkoztak azzal, hogy az írót beszámíthatatlanná nyilváníttassák, hogy így akadályozzák meg a házasságot, s mikor ez nem jött be, akkor kijátszották az antiszemita kártyát – Nagy Bella ugyanis zsidó volt. S bár a századforduló liberális hangulata a zsidó emancipáció szerencsés korszaka, komoly zsidóellenes érzelmek e korban is sűrűn előkerültek.

A történetet két dolog mindenképpen színezi. Az egyik Jókai viszonya a zsidósághoz. A másik Jókai családi-szerelmi ügyei. Kezdjük a családiakkal, csak a legfontosabbakat felvázolva. Mert Jókai-regényhez méltó bonyolultságú volt mindez. Azt, hogy első feleségét, Laborfalvi Rózát is botrányok között vette el hősünk, nagyjából mindenki tudja. A híres színésznő idősebb is volt jó pár évvel a férjnél, és volt már egy házasságon kívül született leánygyermeke, s ez abban a korban polgári szemmel nehezen elfogadhatónak számított.

II. Rózának – ki szintén Jókai háztartásában nevelkedett – 16 éves korában született egy leánya, III. Róza. Apja a városi legendák szerint gróf Andrássy Gyula, de ez sosem bizonyosodott be. Miután az anyja – II. Róza – igen fiatalon meghalt, Jókai örökbefogadta III. Rózát, aki sokáig nem is tudta, hogy Laborfalvi és Jókai nem az édes szülei. Aztán ez a III. Róza már felnőttkorában elszerette a festő Feszty Árpádot addigi élettársától, Jászai Maritól, összeházasodtak, és az ő lányuk Feszty Masa.

A mozgalmas családi képet színesíti, hogy Jókainak több szerelme is lehetett, még Laborfalvi életében is. A legismertebb egy másik gyámleánya, Lukanics Ottilia, aki szintén sok évtizeddel volt fiatalabb nála. Bródy Sándor beszámolója szerint az író a napi penzuma teljesítése után – ami, ismerve több mint százkötetes életművét, nem volt kevés – még hosszú szerelmes leveleket írt a szőke kislánynak is. Laborfalvi persze rájött e kapcsolatra, s nagy családi veszekedések törtek ki. Lukanics Ottilia még húszéves sem volt, amikor elhunyt, így lett vége ennek a kapcsolatnak, ám Jókai több regényének női főhősét – így például Noémit Az arany emberből – állítólag róla mintázta.

Laborfalvi halála után az akkor már igen népszerű, jól kereső, komoly politikai befolyással bíró író sokáig egyedül élt, míg össze nem jött a szegénysorból származó Bellával, akinek támogatta színésznői ambícióit. Rákosi Szidi híres színiiskolájába járatta, s aztán egy balatonfüredi sétájukon megkérte a kezét.

No ekkor tört ki a haddelhadd.

Az akció szervezője, ahogy már említettük, tehát Jókai nevelt lánya, III. Róza, azaz Feszty Árpádné volt. S miért tette mindezt? Egyrészt a remélt Jókai-örökségért. Az agg szerző korábban elképzelhetetlen nagyságú jogdíjakat kapott, és feltételezhető volt, hogy halála után az örökség is mesés méretű lesz. Jókai az ötvenéves írói jubileumára megjelent könyvsorozatért százezer forintot kapott, miközben a balatonfüredi villája 13 ezer forintba került. Kukorelly Endre, kiszámolva egy írásában Jókai jövedelmét, megemlíti, hogy akkoriban egy író két novella megjelenése után kapott pénzből fél évig is rendesen meg tudott élni. És Jókai nem két novellát írt egy évben. Sok pénzt adott a rokonainak, barátainak, általában mindenkinek, aki megkörnyékezte. Rengeteg ment el arra, hogy képviselő legyen – igen, akkoriban ezért pénzt adtak, és nem kaptak –, de tisztes vagyona maradhatott. Jó néhány cég az igazgatósági tagjává választotta. Nehezen ellenőrizhető számítás szerint az összjövedelme mai pénzben 600 millió forint fölött lehetett.

Ám házassága után az örökösévé az új feleségét tette meg. Jelentős részben azért, mert megsértődött, hogy III. Rózáék milyen módon akarták megakadályozni e kapcsolatot.

A másik ok a botrányra, mint erre Láng József, a Jókai Mórné Nagy Bella emlékiratai című kitűnő tanulmány szerzője rámutat, hogy az események mögött „a Jókai által adoptált Feszty Árpádné állott. (…) Nagy Bella zsidó, mégpedig szegény zsidó származásának ténye miatt. (…) A szegénysorsból jött Nagy Bella, akinek úri köreikbe való befogadására még egy Jókai kedvéért sem voltak hajlandók”.

Építhetett a lappangó antiszemitizmusra Fesztyné, aki kitartó szorgalommal terjesztette, hogy a „zsidó” Nagy Bella kizsákmányolja, zsarolja, megtéveszti, tönkreteszi, kifosztja és meggyilkolja a nagy írót.

Szétkürtölték még a házasság előtt, hogy Nagy Bella terhes, és nyilván nem az írótól, mert ugye az már túl öreg lenne ehhez. Aztán az következett, hogy Bella egész zsidó családja rátelepedett Jókaira – tény, hogy együtt élt sógoraival és anyósával –, és szinte erővel kényszerítik munkára az agg mestert, hogy eltartsa őket. Jött még az öregkorára megbolondult verzió is. (Az Orvosi Hetilapban a hetvenes években egy alapos kórkép jelent meg Jókairól, és abból kiderül, egészen az utolsó napjaiig kitűnő szellemi és fizikai állapotnak örvendett.)

Az összes támadás közül a leghatékonyabb éppen a zsidóellenes hecckampány lett. Az antiszemita közhangulatban mind többen készségesen elhitték, hogy megjelent itt a patás ördög egy zsidó képében, aki tönkreteszi a legmagyarabb írót – akitől el is fordult a közönség egy része. Jókai kiadója katasztrófaként írta le a történteket, az addig sosem látott példányszámban eladott könyveket nem vásárolták az olvasók „büntetésből”, amiért Jókai egy „zsidó” nőt vett feleségül. Derék magyar ifjak tüntetéseket szerveztek a pár ellen, sorra jelentek meg a denunciáló cikkek.

Színházi előadásokon tüntettek Nagy Bella ellen – csak azért, mert zsidó létére „elszerette” a nemzet nagy íróját. Kifütyülték és megdobálták. A pozsonyi polgármesternek személyesen kellett bocsánatot kérnie a nemzet koszorús költőjétől, s nem mellesleg főrendi házi tagjától, aki Ferenc József által bárói rangra emeltetett egy ilyen antiszemita tüntetés után.

S hogy a „kegyetlen” Nagy Belláról szóló vádak puszta koholmányok? Ez már akkor sem érdekelte azokat, akik hinni akartak a „nagy zsidó összeesküvésben”.

S nem is voltak kevesen.

Igaz, olyanok is akadtak, akik kiálltak a pár mellett. Ma talán a legismertebb közülük Ady Endre, aki harcias cikkben védte meg a támadások ellen Nagy Bellát és Jókai Mórt. Még verset is írt erről:

„Az a nő legyen százszor áldott, / Aki szivét ejtette meg,/ Aki örök tavaszt varázsolt / A tarlott őszi táj felett. / Ne érje gáncs a nászok nászát, / A sors választott öregét, / Ne bántsátok a legutolsó, / De talán legcsodásb regét!”

Jókai halála után Fesztyné újra képtelen vádakkal állt elő. „Legyalázta, leköpte, öngyilkossági kísérletig üldözte, ruháitól megfosztva fogolyként elzárta, éheztette” – állították a bíróság előtt, de a felperesek kénytelenek voltak elismerni, arra vonatkozó bizonyítékaik, tanúvallomásaik nincsenek, hogy Jókai a végrendeletet fizikai kényszer hatása alatt írta volna. 1907-ben végül peren kívül megegyeztek, Fesztyné a jogdíjak 10 százaléka fejében lemondott követeléséről. Később újra beperelte az özvegyet, 1927-ben viszont 12 ezer pengő fejében a korábbi részesedéséről is lemondott.

Az 1940-es évek elején a nyilasok támadtak ismét az akkor már Londonba menekült Nagy Bellára. Egy Oláh György nevű nyilas képviselő a parlamentben, majd lapjában, a zsidók ellen minden vádnak helyet adó Egyedül Vagyunkban hozta újra és újra elő, hogy a magyar törvényhozás személyre szabott jogalkotással – mert nincs új a nap alatt – vegye el Jókainétól a szerzői jogokat, mégsem kaphat pénzt egy „zsidó” egy magyar író alkotásai után. (Nagy Bella 1947-ben halt meg, hagyatékában húsz font maradt.)

Interpellációk, nagy cikkek követték egymást. Ebben a nyilas érzelmű, szélsőségesen antiszemita lapban jelent meg írása III. Róza – azaz Feszty Árpádné Jókai Róza – lányának, Feszty Masának is.

S hogy egy alaposan megszervezett karaktergyilkosság állt Jókai és felesége lejáratása mögött, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Jókai sosem rejtette véka alá filoszemitizmusát. Az Én és a zsidók című életrajzi novellájában így ír: „Én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják!” Aztán leírja, miként próbálta megverni egy idősebb zsidó iskolatársát, akivel egy költészeti kérdésben vitatkoztak össze. Nevezetesen, hogy a „h” a jambikus költészetben magán- vagy mássalhangzónak számít-e. Ökölharc lett a vitából. Amikor az édesanyja ezt megtudta, keményen ráförmedt Jókaira:

„ – De hát ezért minek kellett valakit megütni? – kérdé az anyám.

– Hiszen csak egy zsidó volt!

– Mit? – kiálta fel az anyám. – Te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt. Hát teelőtted a zsidó nem olyan ember, mint más? Te lenézesz mást a vallása miatt? Te elfelejted, hogy a vallásunkat még ötven év előtt éppen így üldözték ebben a városban, ahogy te üldözöd most a zsidót? Ezt nem tanultad te éntőlem, se boldogult édesapádtól! Most rögtön eredj, és keresd fel azt a zsidó diákot, akit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot, és hozd tőle nekem írásban, hogy teneked megbocsátott.

El voltam szörnyedve a drákói keménységű ítélet fölött.

– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?

- Megalázod magad az Isten előtt, aki a zsidót veled egyenlőnek teremtette.”

A történet jól végződik, s a zsidó iskolatárs azt feleli, megbocsát, sőt: „Azért van az a jó erős öklöd, hogy azzal majd megvédd a zsidókat”.

„Ettől a perctől fogva lettem én filoszemitává” – fejezi be írását.

Első műve, A zsidó fiú, történelmi dráma Szerencsés (Fortunátus) Imréről, amelyet az Akadémia pályázatára adott be Petőfi keze írásával, s ahol már díjat nyert vele. Később az ország egyik legnépszerűbb embereként, íróként – tessék csak A jövő század regénye Dávidjára, vagy a Rab Rábyra gondolni –, politikusként egyaránt kiállt honfitársai mellett. Sokat idézik e sorait: „Magyarországon a Mózes hitvallás népe, a héber faj mindenkor a legbuzgóbb híve volt és maradt a magyar állameszmének, a szabadságnak. A legnagyobb megpróbáltatás korszakában, a 48/49-iki szabadságharcz alatt bizonyította ezt be legigazabban. Amidőn a hazának minden másajku népfajai, amelyekkel a magyar szabadságát megosztotta, amelynek fiait jobbágyságból felszabaditolta, földeiken úrrá tette – fegyverrel támadtak ellene –, ugyanakkor a héber faj vérét, vagyonát és szelleméit hozta áldozatul a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelmezésére: – az a héber faj, melyet egyedül felejtett ki a törvényhozás az alkotmány sánczaiból, az a zsidó nép, mely egyedül nem kapott polgárjogot, egyenlőséget e haza milliói között. Mégis szerette a’ hazáját.” 

(168 óra, 2020. április 22.)

• 
  

Textúra a Szépművészeti Múzeumban

Szász Júlia Závadát mond

A Textúra egy igazi kulturális innovációnak számított, amikor tíz évvel ezelőtt elindult. S azóta is jól tartja magát. Se nem színház, se nem múzeumlátogatás, miközben tulajdonképpen mindkettő. A lényeg, hogy tíz kiválasztott műtárgyhoz írtak rövid szövegeket kortárs magyar írók, amit aztán a múzeumban, a kép vagy szobor előtt adnak elő kiváló színészek. Mindez egyszerre folyik tíz helyszínen és a csoportokra osztott nézők sétálnak át egyik pontról a másikra. Múzeumi séta, remek irodalmi anyagokkal. Ráadásul az előadók általában karnyújtásnyira állnak tőlünk, ami egészen különleges érzés. 

Závada Pál is igen szerencsés, mert két remek színésznőt kapott az ő “levele”, a Kelt Amszterdamban 1665 májusában című novella.  Pieter de Hooch:  Levelet olvasó lány képe előtt Szász Júlia egészen fergeteges előadást produkál. Sodró Elizával még nem láttam a produkciót, de érte a világ végére is érdemes elmenni, nemhogy a Szépművészetiig.

És sorolhatnánk tovább a többieket is, nincs itt gyenge vagy unalmas pillanat - olyan igazi jó élmény ezen részt venni.

Mészáros Máté és Eros, Háy szavaival

Ezen a tizedik Textúrán a Szépművészeti Múzeumba látogathatunk - korábban a Nemzeti Galériában rendezték ezeket az eseményeket - és az előző évek alkotásaiból válogattak az alkotók. Vicces és drámai szövegek váltogatják egymást, s a közönség egyre izgatottabban követi azt a táncost, aki a csoportot az újabb kalandok felé vezeti. A megnyitó közös - egy Bodor Johanna koreografálta kis táncjelenet után kiválasztjuk azt, aki a mi jelünket mutatja föl - a mi csoportunk a Napocskát kapta - s már indulhatunk is a Remete Kriszta kitűnő jelmezeibe bújtatott művész után. A szereposztás a legtöbb jelenetnél kettős, de egyik tényleg jobb, mint a másik. Mi elsőként Mészáros Mátét hallgathattuk meg, aki Háy János monológját adta elő, egy frenetikus beszélgetést egy Erosz torzója szoborral. S annak is akad bája, amikor a taps után egy hölgy a műsorfüzettel az előadóhoz lépett: maga most melyik? A Mészáros Máté vagy a Schneider Zoltán?  Gyabronka József  - akiről rég tudjuk, hogy az egyik legkitűnőbb magyar színésszé nőtte ki magát - Esterházy Péter: A hirtelen barátság  című szövegét egy Goya portré előtt adja elő. Valahogy úgy hangzik az egész, mintha tényleg akkor, ott találná ki nekünk ezt a furcsa történetet, ha már így összefutottunk. Miközben a szöveg nagyonis “esterházys”, kitalált és jól felépített - ráadásul, mint minden szereplőnek a tíz múzeumban kószáló csoportnak újra és újra el kell minden jelenetet mondani. És tizedszerre is éppen olyan spontánnak és eerdetinek tűnik Gyabronka, mint elsőre.  (A másik szereposztásban Hegedűs D. Géza adja elő a szöveget, nyilván az is remek.

Sághy Tamás és Gulácsy, Rakovszkyval

Márkus Luca, Szécsi Noémi szövege

Csöre Gábor Dragománnal villant

Söptei Andrea Szeifert natália gyalogprímjlét számlálja

Esterházy és Gyabronka, és egy kis Goya

(Textúra, Szépművészeti Múzeum, rendezte Valló Péter, koreográfia Bodor Johanna, jelmez: Remete Kriszta.)

 

Tardos János barátunk emlékére (1953 - 2024)

Az emlékek, velünk együtt, gyorsan fogynak. Most próbáljuk kicselezni az időt és őrizzük meg az ez iránt nyilván nem érdeklődő utókornak mindazt, amit lehet. Tardos János, vagy “A Tardos”, azaz a Jani. Sok dolog történt velünk, s most ezeket, először, nekem egyedül kell elmondanom.

Kezdjük az elején. Amikor még nem sejtettem, hogy ebből egy 35 éves végtelen kaland lesz. 

Normandia, 2004. június 6. D-day

Az egykori Magyar Nemzet szerkesztőségében járunk, még a boldogult Lenin körúti New York palotában. A lapot akkoriban szerezte meg, csellel, gánccsal, vencsellővel egy francia cég és hamar nekikezdett a liberális lap átfazonírozásához. Mi ott még akkor nem tudtuk, hogy az álnokság, a gonoszság, a hatalomvágy mire képes. De azért már kezdett kinyílni a csipánk.

A felzaklatott hangulatban közölték, hogy átállunk a “fényszedésre” - így hívták a számítógépes tördelést, nyomáselőkészítést és bevezetik a szerkesztőségbe a számítógépes rendszert. Akkoriban a többség számára a korszellemet a régi NDK mechanikus írógép képviselte és a legtöbb kolléga Rozikának, a részeges, de villámkezű gépírónak szeretett diktálni és így az indigóval sem kellett összekoszolnia a kezét. Komputer, ráadásul Macintosh, mintha egy Föld Mars expedíció technikáját kezdték volna el behordani a füstszagú, büdös szobákba, a szakadozott székek közé, ahol a tévét még 68-ban állították be a csehszlovák bevonuláskor és azóta a csipketerítőt is ellopták a tetejéről.

A számítógépesítést egy nagyképű, szemtelen, bár kétségkívül kedélyes fickó  irányítotti, aki persze a franciák embere, valami visszatért disszidens - ezek mind nagyon okosak voltak akkoriban és óriási arccal rendelkeztek. Utasítása nyomán a mi szobánkba - 214-es  - is került egy kis Macintosh. Jól mutatott, dísztárgynak ideálisnak tűnt. Ugyanis, mint egy idősebb kollegának elmagyaráztam, másra nem jó, mert klaviatúrát nem kaptunk hozzá. Pár nap múlva valaki észrevette, hogy a gazdasági rovatban játszanak rajta - mi miért maradunk már ki megint valamiből. Így, mint legfiatalabbat engem bíztak meg, hogy szerezzem be a szükséges alkatrészeket.  Kiderült, hogy a nagyképű, szemtelen, bár kétségtelenül kedélyes fickóval kell egyezkednem. Aki szerencsére elég hangosan közlekedett a folyosókon ahhoz, hogy meg lehessen találni. Úgyhogy amikor meghallottam, felénk csörtet, kitörtem és megszólítottam:

- Jó napot, kérem, adjon nekünk is egy billentyűt, meg egy egeret, ja és egy dugót a konnektorhoz.

Valami olyasmit felelt, hogy lófaszt kisfiam/öcsi/ifjú kolléga - erre már nem emlékszem pontosan - lófaszt. Aztán valahogy kiderült, hogy a lófaszok nem az igényelt számítógépes alkatrészekre vonatkoznak, hanem a magázásra. Mert ki magázódik egy szerkesztőségben - magyarázta később, mire én azzal feleltem, hogy ki tegeződik a francia megszállók emberével. Ezen később sokat évődtünk, a tasztatúra meglett. Boros Pisti szerint mindez nem hintett konkolyt barátságunk tiszta búzájába. Kár, hogy mi a konkoly, azt egyikünk se tudja azóta sem. 

Boros Pisti és Tardos Jani New Yorkban, a Central Parkban 2001. októbere

Aztán kiderült, hogy ez a fickó valami Tardos. Többen ismerték még a prefrancia korából, és akkoriban jó fej volt, még ha a Népszavánál dolgozott is. Jó fej, nem jó fej - igyekeztem elkerülni - ráadásul már billentyűnk is volt a Prince of Persiahoz aszem.

A fordulatot egy hajótúra hozta el. Talán az SZDSZ szervezte, hogy elmagyarázza, mi miért. Együtt indultunk el a szerkesztőségből egy nyárvégi délutánon. Lófasz, lófasz - dohogtam magamban. De azért megegyeztünk, hogy bizonyára Radzeer lesz a hajó neve, a kapitányi hídon egy piszkos, szakállas öreggel, aki majd kiadja a “rumot” vezényszót, és akkor bizony rumot kell innunk. Továbbá, kedves bátyuskáját ismertem, Ruszcsukban ugrált a balettban, és azért lett kék a szakálla… Ezt aztán 35 évig nem is hagytuk abba, pedig az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye. 

A hajón kiderült, hogy meglehetősen sokakat ismer, és őt is egy csomóan, ez mindig egy újabb pohár felhajtására adott alkalmat. Aztán két remek szerkesztővel ültünk egy asztalnál, Sárdi Pannival és Kasza László Leventével és meglepően érdekes dolgokról esett szó. Mivel most már én maradtam az egyetlen élő tanú, mondhatok, amit akarok.

Göd-felső magasságában házibuliba csapott át a dolog, s amikor újra kikötöttünk a pesti partoknál már tetőfokára volt hágva. Botorkáltam le a hajóhídon, előttem Jani. Egy eladdig ismeretlen, de bizonytalan léptű hölgybe karolva. Egyszercsak, odalökte nekem a lányt - aki nem a meglepetéstől nem tudott szólni, hanem, mert lépéseire koncentrált és barátunk már el is tűnt. Ott álltam a hajóhídon, nekem támasztva egy ismeretlen lánnyal. Valahogy ledöcögtünk. Kati vagy Judit volt talán és igyekezett kedves lenni, csak azután hányt, amiután biztosított róla, hogy simán és egyedül is haza tud menni. És én nagyon kedves fiú vagyok, de hogy hívják a barátomat - és hogy tudná elérni. Mondtam, hogy a barátom Kvasztics Fedor névre hallgat, és most települt haza Ruszcsukból - és rajtam keresztül eléri. Én is nekiindultam, aztán egy gyorsétterem környékén arra gondoltam, hogy broáf. A gondolatot cselekvés követte. A meghitt eseményt csak az zavarta, hogy a szomszéd fülkéből is broáf hangjai szóltak. Aztán a kézmosónál  kivel futottam össze?  A szomszédos broáf tulajdonosával.

Röviden magyarázkodni kezdett, hogy azért passzolta át nekem Juditot, vagy Katit, mert észrevette, hogy az ő csaja (Judit? Kati?)  lent várja és fenyegetően néz. Most viszont kint strázsál a gyorsbüfé ajtaja előtt, esetleg ne keressünk- e egy hátsó kijáratot. Szóbakerült még, hogy másszunk le a villámhárítón, de ehhez előbb ki kellett volna mennünk, megkeresni, hol van, felmenni a tetőre és leereszkedni, így ezt a tervet elvetettük. Felemelt fejjel indultunk, én gondolom azért kellettem, hogy a várható letolás mértékére csillapítóan hassak.

Ekkor idéztük először azt, hogy “Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás” . És valóban, az élet gyakran utánozza az irodalmat. Ez vagy valami más, de összehozta a miénket.

(Hócipő, 2025. január)

A két vaddisznó, a levegő ördögei

Minden történet elkezdődik valahol. (És végződik, de addig még legalább 60 év/fő kell, hogy hátralegyen.) A miénk 1979. szeptember 5-én, valamikor a kora délután órákban indult. A helyszín (csak, hogy kicsit még bonyolítsam a dolgot) az északi 47. szélességi fok 53, 444’ és a keleti 18. hosszúsági fok 55,679’ kereszteződésében történt, 320 méterrel a tengerszint felett. Jó nyomon jár, aki egy börzsönyi turistaházra tippel. Kisinóc - ahol megállt az idő. De, mint tudjuk, nem az idő halad, mi változunk. Osztálykirándulás. Madách Gimnázium.

Kezdetben közös - kék - tornanadrággal és rajztáblával rendelkeztünk, egyiknek sem volt semmi értelme. A közoktatás már akkor is szerette a felesleges ügyeket. De jó alkalom volt minden egyes csere előtt harsogni a folyosókon (Gábor az elsőn én a másodikon tanyáztam), hogy viszem, hozom, hol van. És iskolatársaink irigykedve figyelték - láttam a szemükben -, hogy milyen komoly és megbonthatatlan barátságok születnek itt. Akkor még  a következő 46 év csak halványan látszott, a sok közös mulatsággal, lányokkal - akkoriban még borok is megestek - meg fiúkkal. Beszélgetések, ugratások, a svédtornának nevezett csetepaték, filmforgatás, stúdió, filmelőhívás, kirándulás, bírósági tárgyalás, egy elszabadult kandisznó kergetése, evezés, iskola, szavazatszámláló program írása,  esküvők és válások, bizonyos gyerekek - meg a hétköznapi távolság, amelyet csak azért engedhetünk meg magunknak, mert tudjuk, hogy bármikor ott tudjuk folytatni, ahol 1983. egy napsugaras májusában abbahagytuk, fehérblúzos, csillogó szemű  iskolatársnőink sorfala között - és aznap sem a  csillogó szeműket néztük. Az ember általában egyszer 18 éves.

Mondhatnánk, csatlakoztak hozzánk és elhagytak minket, néha mi is elhagyjuk egymást, és magunkat. Aztán tessék összefutunk. Hullámmozgás. Állítólag ilyen ez a felnőtt élet. Másikat meg úgysem tudunk.

Közben minden találkozásban és távollétben ugyanúgy ott lebeg a hiány. A hiány, a nincs, a kegyetlen idő vasfoga. Mert mégis, ehhez az egészhez Németh Misi kellett -, aki nem mókus, vagy nem úgy mókus, vagy nem is tudom, hogyan - persze az a régi Misi, a szépen dukkózott, a még szinte gyári új. Akit talán már csak mi ismerünk. Nem az az üt. kop. pecs .- akivé az évek zúzták. Akkoriban Gábor és én - közös nadrág, közös tábla, közös kalandok  - afféle Stan és Pant is alakítottunk. És a hajnali Misi jellemzett úgy minket, hogy én vagyok a cinikus vaddisznó - ő is tévedett nagyokat  -  és Gábor az érzelmes vaddisznó. A két vaddisznó, a levegő ördögei.

Pedig magunkat én még mindig csak afféle csíkos hátunak látom. Hatvan év bakfity.

A közös nadrág ennél többet is kibír.

(Békefi Gábor barátunk szülinapjára)

Firenze kutyákkal és kutyák nélkül, de köpünk is. Ugyanott híd is van