Sándor Pál - egy remek beszélgetés

 Sándor Pál a Klubrádióban. Garas Dezsőtől a máig és vissza. 

Markó Iván és Somló Tamás egy régi, közös interjúban

Markó Iván és Somló Tamás egy igen régi interjúban. A régi ATV-ben ment egy beszélgetős sorozatom, abba készült. A minősége elég vacak, mondhatni ez egy kalóz-felvétel - az erdetit valószínűleg régen letörölték már. De talán még így is érdemes megnézni - mert ez már a múlt,a  visszavonhatatlan múlt.

 

A kell-e Marx az egyetemre vitához - Humbold Egyetem, Berlin

A berlini Humbold Egyetemre ha betér az ember, hogy ellenőrizzen nincs-e ott véletlenül egy megbújt Marx szobor a komenista időkből, a főbejárattal szemben egy szép nagy idézetet talál. A szerző Marx - de szobra legalább az nincs neki.

Igen, ezen a képen már elég jól látszik a szerző neve. Egy bizonyos Marx.

Abony - ahol semmi sincs a zsidó múltból

M. múlt – ami egykor volt, az később gyakran olyan, mintha nem is lett volna. Különösen ha nem akarunk rá emlékezi.

 Az alföldi városka csinos kis helytörténeti múzeumot alakított ki az egykori magtárban. A belépődíj 200 forint, de iskolásoknak, nyugdíjasoknak és katonáknak csak 100. A napfényes vasárnap délelőtt rajtunk kívül ember se nagyon jár az utcákon, a múzeum környéke különösen elhagyott. Az egyszem pénztáros néni a volt magtár hűvösében meglehetős megütközéssel figyeli, hogy miért is akarunk mi ide mégis bejönni. Leszurkoljuk a pénzt, és úgy teszünk, mint akiket különösen érdekelnek az Abony környéki emberek mindennapi használati tárgyai a közelmúltból. Pedig dehogy. Minket az épület érdekel. Amelyről annyit hallottunk. A nagy mérlegről, ami az ajtó előtt állt. A kis irodáról, ahonnan a nagymama anyukája intézte az ügyeket.

De hol van az az eperfa, amelyről annyi történet szólt? És különben is, hova szaladt az a jó fél évszázad? Hova tűntek azok az emberek, akik benépesítik azokat a visszaemlékezéseket? A nagynénik, a nagybácsik,a testvérek, a sógorok kiismerhetetlen sora, akik itt éltek e falak között, s akiknek nagyrésze ki tudja hol vált füstté. A múltnak itt vége van. A magtárban semmi sem emlékeztet az egykori tulajdonosokra. Azokra,akik itt próbáltak boldogulni, éltek s haltak. Kereskedtek, meggazdagodtak és tönkrementek, gyerekeik születtek, iskolába jártak, jók voltak és rosszak. Nincsenek. Tán nem is voltak. Ha pedig nem voltak, biztos az sem igaz, hogy egyszercsak bezárták őket a fatelepre. Az öregeket, a nőket, a gyerekeket. A férfiak akkor már a fronton jártak. A helyi csendőrség tudta a dolgát, puskatussal verte ki az öregeket, a nőket, a gyerekeket az otthonukból. Az embereket, akik nem értették, mi történik velük: hiszen ők mindig minden törvényt megtartottak. Azt gondolták, ha ők hűséges polgárai a hazának, akkor a haza is hűséges lesz hozzájuk. Szerették ezt a vidéket, szorgalmasan dolgoztak. Mind megölték őket. Már ha egyáltalán igaz ez a történet. Mert mindennek semmi nyoma.

 Illetve, hopp az első nyom, hogy mégis, egy kis vaskályha a kiállított darabok között: „a mamámé volt, emlékszem ott állt az iroda sarkában, a tetején sütöttük a gesztenyét”. Aztán egy szekrény, felirata szerint „Akasztós szekrény a XX. század első feléből” – „megismerem, ez is a mienk volt, aztán negyvennégyben először valami raktárba vitték”. Ennyi maradt. Meg két sarokkal arrébb a romos zsinagóga. Valamikor büszke oszlopok tartották a timpanont, rajta a kőtáblákkal. Ma mindjárt hanyatdűl az egész. Csak egy rozsdás tábla virít elől: József Attila MGTSZ terményraktára. A tető nagyrészét a szél elvitte, az ablakok bedeszkázva, leszakadva. „Micsoda fényes ünnepségek voltak itt” – ma gyom veri fel a kertet. Ennyi maradt Abonyban nagymama gyerekkorából.

A sajtószabadság emlékműve épül a tévénél

A négynapos ünnep kellős közepe, amúgy halottak napja, éppen alkalmas arra, hogy a közszolgálatinak nevezett médium kegyurai elsöpörjék azokat a kitartó, és bizonyos szempontból naiv kollegáinkat, akik a valódi közszolgálatiságért demonstrálnak hosszú ideje.

Ahogy Károlyi Mihályt  is még napfelkelte előtt deportálták a Kossuth térről, hogy helyet csináljanak a demokrácia, a társadalmi egyenlőség, a szabad választások egyik nagy ellenségének, gróf Tiszának.

Magunk közt szólva, kit zavart az a pár kitartó ember, aki egymást váltva régóta ott gubbaszt, mert hisz a szabad és független sajtóban? Nos, a hatalom képviselőit úgy látszik mégiscsak irritálta mindez. Mint a szálka a köröm alatt. Miközben a közmédium újabb és újabb mélységekbe száll alá, ahol pártkomisszárok osztják az észt, ahol nemes verseny folyik, ki tudja jobban nyalni a kedves vezér és néhány korántsem kedves alvezér alfelét, ott mégiscsak kellemetlen nap mint nap azzal szembesülni, hogy akadnak még olyanok, akik szabadon és függetlenül szeretnének beszámolni a hírekről.

Ezért a szokott, sunyi módon távolítják el őket. Na ja, hogy szobor kell oda, majd ötven millióért. Szobrot minden letakart fejű főbíró mellé! Virágozzon minden szobor! Imádjuk a szobrokat. Ez a bűnben fogant új alkotás, bármilyen is lesz, a megtiport, megtépázott sajtószabadság emlékművévé válik. Annak jelképe, hogy természetesen a diktatúra ( ahogy a fél és negyed diktatúra is, ha lehet félig vagy negyedik terhesnek lenni) már csak olyan, hogy jobban szereti, ha kuss van, pofa súlyban. Ahol lehet dicsérni a kedves vezetőt, és be lehet számolni rendszeresen az ellenzék alávalóságáról. Csakhogy ez az emlékmű arra figyelmeztet, hogy hohó pajtikáim, azért ez nem teljesen így van.

Mindig akadnak olyanok, akik a képetekbe vágják a kellemetlen igazságot. Most éppen azt, hogy egy zsebdiktátor jólfizetett szolgálatában bármire képesek vagytok, gyáva és sunyi módon. Mondjuk, néhányatokat ismerve, ezen nem is vagyok oly nagyon meglepődve.

Miközben kollegáink százait rúgják ki megint pénzhiányra hivatkozva készül az emlékmű, amelyre hivatkozva el lehet távolítani az igazakat.

De ezek a mamelukok annyira buták, hogy még azt sem veszik észre, annak az emlékművét építik fel, amit pedig lerombolni próbálnak. A sajtószabadságét.

Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.

Wallenberg, 100

Raoul Wallenbergnek nemcsak az élete volt meglehetősen kalandos, de a feltételezett halála utáni története is.
Wallenberg az egyik leggazdagabb svéd család tagja. Nyelveket beszélő, jómódú fiatalember, aki könnyedén átvészelhetné a nagy világégést egy kényelmes stockholmi villában, ahol legfeljebb a BBC híreit hallgatva szörnyülködhetne azon, micsoda vérengzés folyik a világban. De Wallenberg Magyarországra jön 1944 nyarán azzal a feladattal, hogy próbálja megmenteni azokat a zsidókat, akiknek svédországi kapcsolatai vannak.
Mire Budapestre érkezik, addigra már a vidéki zsidóságot deportálják. A „deportálás” kifejezés eltakarja a lényeget. A magyar hatóságok, hivatalosságok, vasutasok, tisztviselők, papok, közemberek egy jelentős részének az aktív közreműködésével marhavagonokba tuszkolnak öreget, fiatalt, nőt, gyereket, s ebben a háborúban álló és amúgy is rosszul szervezett országban sikerül pillanatok alatt elszállíttatni százezreket. (Azokról, akik embereket mentettek, mert ilyenek is akadtak, majd később.) A németek aztán gondosan meggyilkolnak mindenkit, itthon meg elrabolják az áldozatok valamennyi értékét.
No, ide érkezik a svéd ficsúr. A helyzet a fronton gyorsan változik. Ráadásul a semleges hatalmak is felbátorodnak és élükön a svéd királlyal csúnyán megfenyegetik Horthyt, hogy ennek nem lesz jó vége. Budapestről hát leáll a zsidók kivégzésre való elszállítása. Így Wallenberg kap némi haladékot. A mentőakcióit hamarosan kiterjeszti. Úgynevezett védleveleket állít ki. Diplomatákkal tárgyal. Szövetségeseket próbál szerezni, akik segítenek neki a mentőakciókban. Védett házakat hoz létre, csendőröket szerez, akik ezeket megvédik. És akkor, ebben a reménytelen, majd ostromlott, éhező városban válik Wallenberg először mitikus hőssé. A visszaemlékezésekből ez elég jól körvonalazódik, még akkor is, ha gyaníthatjuk, a legendák egy részét később költötték személye köré. De ettől még tény, néhány diplomatatársával, pár magyarországi emberrel, aki megérti, mi a kötelessége, a védettjeiből szervezet támogatóival együtt heroikus munkát végez.
Wallenberg, aki a biztos észak helyett háborús városban marad. Embereket hoz vissza a nyugatra indított halálmenetekből, a Józsefvárosi pályaudvaron ment ki áldozatokat a bevagonírozás elől. Ételt visz az elbújtatottaknak és még arra is van ideje, hogy megfenyegesse a nyilas külügyminisztert.
Évekig kerestem azokat, akik Wallenberggel dolgoztak együtt, s akik közel fél évszázad távlatából már-már egy romantikus regény hőseként beszéltek róla.
Aztán, éppen csak pár nappal pest felszabadítása után a svéd férfi eltűnik.
De még a neki felállítandó Pátzay Pál szobrot is ledönti a hatalom. Wallenberg minden valószínűség szerint szovjet fogságba kerül.
Svédország, a svéd családja sem keresi sokáig különösebben.
Aztán a hetvenes évektől sorra kerülnek elő olyanok, akik azt állítják, Wallenberg él, látták egy szibériai gulag mélyén. Wallenberg hirtelen a hidegháború fontos propaganda szereplőjévé válik nyugaton. Az embermentő hős, aki megküzdött a fasisztákkal, majd a kommunisták emésztik el.
A legenda gyarapodik tovább.
A rendszerváltás idején már ismét lehet róla beszélni itthon is. Újra megjelenik Lévai Jenő Wallenbergről szóló, közvetlenül a háború után írt, könyve. Majd sorra a többi.
Svédországnak, a családjának is mind fontosabb lesz.
Idén, a századik születésének évében, sokat fogunk róla beszélni.
Lesz miről.

Magyar szemtanúk Londonban

London központjában, alig egy macskairamodásnyira a nevezetes Piccadilly Circustól, a Royal Academy of Arts elegáns termeiben látható még október másodikáig az a reprezentatív kiállítás, amely a magyar fotóművészet jeleseit mutatja be. Szemtanú: magyar fotográfia a huszadik században a címe tárlatnak. És persze a világszerte közismert fotósokkal csábítanak a városszerte kihelyezett óriásplakátok. Brassai, Robert Capa, Andre Kertész, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi.

Szerencsére még ennél is jóval szélesebb a kínálat. Kezdve Balogh Rudolftól vagy Vadas Ernőtől és a magyaros stiltől, a szociofotós Esher Károlyon át egészen a maiakig, hiszen például Bánkuti András, Féner Tamás, Korniss Péter, Kerekes Gábor, Benkő Imre, Fejes László képeiből is látható válogatás.

A magyar fotográfiát bemutató összeállítás egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a világhíressé vált művészekből senki sem maradt Magyarországon, többségük nem is önként ment el, hanem kényszerült elhagyni szülőhazáját. Minderre persze magyarázat a magyar történelem viharos menete – a kiállításon manapság már szokatlanul korrekt módon foglalják össze a változó esem

ényeket.

(És még egy fontos dolog. A londoni Royal Academy of Arts termeiben kiállítottak közül legalább hárman iskolatársaim voltak – persze sok-sok évtized különbséggel – az egykori Barcsay, ma Madách Imre gimnáziumban. A Capa testvérek, Robert és Cornell, valamint Féner Tamás.)

Egy átlagos, napsütötte kora délután, annyian nézelődnek itt, hogy bizony várni kell, amíg továbbléphetsz a

következő fotóig. Így van idő hallgatódzni, s ebből a nem reprezentatív adatfelvételből az derül ki, a többség helybéli, különösebb köze Magyarországhoz nincs.

Próbáljuk hát ilyen szemmel nézni az összeállítást. Hogy mit mond mindazoknak ez, akiknek egy távoli ország alkotóinak képeit gyűjtötték össze.

A fotók egy jelentős része – főleg a Brassai, Capa, Kertesz, Moholy-Nagy, Munkácsi csapaté – mindenképpen nemzetközi. Nem is Magyarországon készültek, szerzőik nemzetiségéről legfeljebb a képaláírás árulkodik. Mind az öten megújítói voltak saját műfajuknak, olyasmit hoztak létre, amit sok évtized multával is megmaradt. Capa háborús képeit valószínűleg mindenki látta már, Kertész kiállításai nagy sikerrel járják be a világot – figyelem, közeleg Magyarország felé -, Moholy-Nagy több műfajban is jelentős és Munkácsi zsenialitását lassan saját hazájában is kezdik felismerni.

Aztán ott lógnak a falon a Balogh Rudolf féle alkotások, mint amin az alföldi pásztor, csibukolva nagy subájába burkolódzva, kutyáival nézi a végtelen magyar rónát. És érdekes megfigyelni, hogy nagyjából ugyanazekben az években készíti el André Kertész a Szatirikus táncos című képét, amelyen egy csinos, nem is feltűnően túlöltözött, ámde gyönyörű hölgy pózol egy sezlonyon. Úgy, hogy valahogy Picasso képei jutnak azonnal eszünkbe, pedig ennek a táncosnőnek nem is a homloka közepén van a szeme. Igaz, ez a kép Párizsban készült.

A pásztor a kutyákkal – nagyon helyes állatok – ma már egy sosem volt világ, idillikus lenyomata és ez még itt Londonban is érződik. Míg Kertész képe olyan, hogy bármelyik képeslap szerkesztője– már ha még maradt ilyen valahol – megnyalná utána mind a tíz ujját.

A kiállított kortárs képeket inkább jellemzi már a szociofotós vonal. A „létező szocializmus” árnyoldalainak megmutatása az első nyilvánosságban sokáig a játékfilmesek és a bátor fotóriporterek privilégiuma maradt.

A kiállításhoz méltó katalógus készült, s jónéhány fotót akár képeslap formátumban is meg lehet vásárolni. Éppen úgy mint a nagyoknál.

A tárlatot Magyarország európai uniós elnöksége alkalmából szervezték – a kevés elnökségi siker egyike tehát ez – és fő szponzora az OTP volt. A képek jelentős részének a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum a tulajdonosa. A kurátorok Colin Ford az angliai Nemzeti Méfia Múzeum alapító igazgatója, Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója és Sarah Leah a házigazda Royal Academy of Arts képviselője voltak.

(Szemtanú, magyar fotográfia a XX. Században. Royal Academy of Arts, Burlington House, Piccadilly, London W1J OBD)

Az idő ura

A lány tudja mit akar

Amikor reggel hatkor megszólalt a vekker Kovács János barátom nem ijedt meg, csak egy picit csavart az időgép állítóján, kis kattogás és már megint éjjel kettő lett, hatig megint négy órát lehet aludni. Az időgép mindig ott állt Kovács nachtkaszniján. A Tündérkirálynő kisebbik lányától, kivel néhanapján randevúzgatott, kapta ajándékba. A Tündérkirálynő kisebbik lánya ugyanis hol a múltban, hol a jövőben találkozgatott vele, a feltűnés elkerülése végett. Igaz, amikor odaadta neki a szerkentyűt Kovács lelkére kötötte, feleslegesen ne csavargassa, mert abból gond lehet. De hát Kovács János barátom úgy gondolta, semmi bajt nem csinál vele, ha használja. Hatkor újra megszólalt a vekker. Nyolcra egy kellemetlen értekezletre kellett sietnie, hát előrecsavarta az időgépet, este hétre, amikor egy helyes, barna, igézően zöld szemű lánnyal volt megbeszélve vacsorája. Ott is ült az étteremben, várta-várta a lányt, de az csak nem jött. Végül felhívta, hol marad. A nő egyből rátámadt, merre jár már.

De hiszen itt várlak a vendéglőben - felelte Kovács, mire a nő tökkelütött hülyének nevezte. Hiszen délben megbeszéltük, hogy nem abban a vendéglőben találkozunk, hanem az Alagútnál az utca legjobb kocsmájában. Te direkt akarsz tőlem megszabadulni - kiáltott fel az önérzetében sértett hölgy és lecsapta a kagylót.

Kovács persze nem ijedt meg. Kicsit dél előttre tekerte vissza a szerkezetet, hogy esélye legyen új helyszínt megbeszélnie. De véletlenül túlcsavarta. 1979. szeptember 16-án állt meg a mutató, s Kovács János barátomat szólította az orosztanár, hogy beszéljen a mozgást jelentő orosz igék ragozásáról. Kovács rémülten látta, hogy ez a Madách Imre Gimnázium és szokás szerint persze semmit nem tud a mozgást jelentő igékről sem. Viszont ki kell mennie a táblához és így az időgépet sem tudja gyorsan átállítani. Kapott - szokás szerint - egy marha nagy egyest. Kullogott vissza a helyére, amikor a kis Gulyás hátbavágta és felkiáltott, de jó kis cuccod van - s így véletlenül hatalmasat tekert a gombon.

Gáspár törzsőrmester ordított vele, hogy mit képzel és milyen katona az ilyen és ő majd megmutatja, hogy miként kell azt a díszlépést. És Kovácsnak lesz ideje gyakorolni, mert ebből a laktanyából az elkövetkező hetekben ki nem jut. Kovács ijedten tapogatta meg a zsebét. A törzsőrmester egyből rávijjogott: Ugorjon ki a zsebéből, katona! Kovács gyorsan tekert egyet.

Máris egy sötét szobában feküdt egy jó illatú lánnyal, aki bíztatóan simogatta, becézgette, puszilgatta. De Kovács nem nagy kedvet érzett hozzá, mert fogalma sem volt, merre járnak az időben és ki ez a leányzó. "Nem ilyen szoktál lenni, kis kandúrom" - búgta az ágytárs. Kovácsnak ismerősnek rémlett a hang. Ezzel a lánnyal imádott kocsmákba és táncos mulatságokba járni, egyszer majdnem szerelmeskedtek egy domboldalon is. Hát egy picit próbált csak visszacsavarni az időn, hogy az egész este meglegyen, s akkor biztosan nem lesz majd itt az éjszakai nyoszolyán ennyi biztatásra szüksége.

De ekkor valaki ráütött a kezére. Jaj. A Tündérkirálynő kisebbik lánya volt az. "Nem azért hagytam itt nálad ezt, hogy össze-vissza csavargasd. Add légy szíves vissza. Ezentúl én kezelem, mindig annyi lesz az idő, amennyit én akarok." S ezzel nagyot fordított az idő kerekén, Kovács nem látta a kezén merre, csak azt érezte repülnek, repülnek valahová.

Szendrei Lőrinc és a történelem

Kolbászból a paradicsomba

Sokat, sokat hallgattam Lőrincet, úgyhogy eddig fel sem tűnt, milyen keveset tudok róla. Jó, persze, napi izéket, meg nem fontos dolgokat mesélt, de azt megállíthatatlan.

Megvolt az a kellemetlen szokása, hogy a történeteit, a riportjait először megpróbálta előadni. Betelepedett a szobámba, rágyújtott demonstratíve, hogy törődik is ő a szokásokkal és szabályokkal és csak mondta és mondta és mondta. Egy idő után megpróbáltam vele előhozakodni, hogy bocs Lőrinc, ez nem rádió. Írd meg, aztán majd elolvasom. Akkor még mondta tovább, míg végül szinte ki kellett dobnom, egyrészt, mert ki ér rá erre, másrészt meg sosem lesz újság, ha a kollega csak mesél és nem ír.

Lőrinccel egy ma már ködbevesző időben, egy ködbevesző korban kezdtünk el együtt dolgozni, a néhai Magyar Nemzetnél a nyolcvanas évek közepén. Én egyszerű gyakornokként, Lőrinc pedig már mint igazi újságíró, a miskolci napilaptól.

Erős csapat működött ott akkoriban, önbizalomtól duzzadva. Lőrinc is duzzadt, fájt is neki, amikor nem vették a többiek mindig elég komolyan. A mi szobánkban laktak a New York palotai a nehéz fiúk, (Császár-Nagy, Baróti András, Kertész Péter, Javorniczky, István Boros Pisti, Kristóf Attila), Lőrinc bejárt hozzánk dumálni. Aztán egyszer, amikor a rendszerváltás hevében valaki azt vágta a fejéhez, hogy „Lőrinc, te annyit értesz a politikához, mint ló a motorhoz”, megtántorodott, nekiesett a szekrénynek a sértéstől, aztán lehülyézett minket és kevéssé próbálkozott többet velünk.

Még én voltam az, aki leginkább barátkoztam vele, Muzsikkal, ahogy akkoriban népies megjegyzései miatt neveztük.

A rendszerváltás parlamentjében nem egyszer együtt kóricáltunk a folyosókon, valami megírni valóra vadászva. Akkoriban, a diktatúra éppen összeomlóban volt, még meglehetősen szabadon működött a sajtó, a politikusok – na szeretni, akkor sem szerettek minket -, nem nagyon mertek kitiltani, korlátozni minket. Szóval, megcsapott minket a szabadság szele.

Egy szép napon, Grósz Károlyt választották meg miniszterelnöknek. Lőrinc miskolci újságíró volt, Grósz ott párttitkár.

A néhány perce miniszterelnökkel egy szép, díszes lift előtt futottunk össze. A kormányfő végigmérte Lőrincet – talán arra várt, hogy gratuláljunk?- és foghegyről odavetette, mielőtt bármit kérdezhettünk volna: Ha nem tévedek, Szendrei Lőrinc! Mire Szendrei is, tőle szokatlan nyugalommal, végigfuttatta a szemét a vadonatúj kormányfőn – egy fejjel biztos magasabb volt nála – és csak annyit mondott: Ha nem tévedek, Grósz Károly?

Grósz nagyot csuklott, nem erre számított, de a liftajtó bezárult, így itt lett vége a rendszerváltó beszélgetésnek. Mert rendszerváltó beszélgetés volt ez a javából. Már a miniszterelnökkel is lehet szemtelenkedni. Sőt, egyáltalán, csak úgy, földi halandónak beszédbe eredni vele.

Mindenesetre Lőrinc igazi terepe a riport volt. Imádott vidékre járni, beszélgetni. Kocsmákban, kultúrházakban, útszéli fogadókban, tanácsirodákon, csinos portákon vagy az ABC-ben új ismeretségekre szert tenni.

Egyszer együtt mentünk. Nagy, fekete szolgálati Volga vitt minket sofőrrel, hja kérem, akkor még urak voltunk. Lőrinc Békéscsabán a kolbászgyár valami ügyéről írt, én egy szomszéd falu nagy napjáról, amelyik elnyerte a Hazafias Népfront ünnepi vándorzászlóját.

Késő délután szedett össze minket a sofőr. Lőrinc egy nagy cekkerrel érkezett. A szatyornak kolbászszaga volt. Lőrinc szerint tiszta szívvel adták neki, miért ne fogadta volna el. Mindenkinek jobb az, ha nálunk van.

Tavasz volt. Szép tavasz. Sütött a nap akkor is, amikor a fekete Volgával leparkoltunk egy útszéli csárdánál. Rendes riporter – oktatott Lőrinc – ismeri az egész országban a jó fogadókat, vendéglőket. E tekintetben azóta is igyekszem hálás tanítványa lenni.

Talán egy habzó sört is benyakaltunk, amikor egy pótkocsis Zsiguli érkezett. Friss, ahogy akkor mondták, primőr, paradicsommal a fedélzetén.

Lőrinc rögtön elcserélte az ajándék kolbász egy részét paradicsomra. Majd a sofőrnek és nekem is adott egy zacskónyit, és nagyon elégedett volt az élettel. És magával, hogy milyen ügyesen megcsinálta ezt is. Útközben hosszan mondogatta, hogy a felesége mennyire megdicséri majd, hogy effajta kincseket visz haza.

1987 június 27-én a romániai falurombolás ellen szerveződött nagy tüntetés. Az én életemben– na és persze Lőrincéjében, és mindannyiunkéban, akik '56 utániak voltunk) talán ez volt az első, amelyet nem maga a hatalom szervezett. Sőt.

(Részletek erről itten : http://fotolexikon.blogspot.com/search?q=t%C3%BCntet%C3%A9s)

Egészen mámoros érzés volt. Ráadásul, azt hittük, a másnapi lapban megírjuk mindazt, ami történik, ahogy az igazi újságírók. Siettünk hát vissza a szerkesztőségbe Lőrinccel, de nem nagyon működött a tömegközlekedés.

Lőrinc elemében volt. Akkor ő majd leint egy kocsit és azzal bevitetjük magunkat.

Hogy intesz le? Így! –mondta és a Dózsa György úton elkezdett kaszálni a kezével. Megállt egy Wartburg. A sajtószabadságról lenne szó, merthogy nekünk be kell gyorsan jutni és a többi, nyomta a szöveget, ahogy kell. A kopott férj és a hozzávaló feleség kitárta az ajtót, mosoly ömlött el a képükön. Na ja, a sajtószabadság, akkor útirányt változtatnak és elvisznek minket. Bepattantunk. A családot meg feszítette a büszkeség, hogy ők is hozzájárulnak a sikerhez. A bácsi a Blahánál rakott ki minket, még utánunk kiabált, hogy másnap megveszi a lapot, mert az ő sikere is az, hogy végre meg lehet írni az igazságot. Lőrinccel madarat lehetett volna fogatni. Hogy itt a szabadság. És ezt a nép is tudja már. Ráadásul a gyakornoknak is megmutatta, hogy szervezi az életét egy hírlapíró.

Kb. fél óra múlva derült ki, hogy na megírni azt még nem lehet mégsem. Illetve közzétenni. Ott gubbasztottunk a szerkesztőség koszos folyosóján, néztük az egyszem tévét, ott elhangzik e tömegtüntetésről valami. Közben a főszerkesztő idegesen rohangált a k-telefon és köztünk, hogy most mi is legyen.

Amúgy, tíz perc alatt dr. Boros és dr. Javorniczky szerkesztő urak vezetésével összedobtunk egy kolumnát. Nagyon fontosnak éreztük. De egyre inkább úgy nézett ki, hogy ez másnap meg nem jelenik. Ki harciasabban, ki szelídebben próbálta rávenni a főszerkesztőt, hogy vállalja, a pártközpont engedélye nélkül is megjelenteti az anyagot. Lőrinc az indulatosak közé tartozott, oda is vágta a főszerkesztőnek: „Engedd megjelentetni Pista és benne leszel a sajtótörténetben!”

„Én már benne vagyok” – jött a bizonytalan válasz, majd csapódott a párnázott ajtó, megcsörrent a k-vonal.

Történelem.

Ahogy szombat óta már Lőrinc is.

Barbie és Ken átöltözik

Karszalag legyen kéznél

Barbie és Ken azért maradt örök kedvenc, mert mindig a kor igényeinek tudnak mesterien megfelelni.

Egy időben Ken kócsagtollas füvegben, díszmagyarban járt, bár a kardja gyakran beleakadt Barbie himzett pruszlikjának a szegélyébe. Később polgári ruhát öltöttek, Kent gyakran látták délután zsakettben este meg szmokingban, Barbie is inkább szolid kosztümben járt, csontkeretes szemüveget hordott. Aztán beléptek a katolikus legény/leányegyletbe, ennek megfelelő ruházattal. Egy picit később bőrgatyát kapott Ken, térdig érő, vastag zoknit és bakancsot, idővel ezt karszalaggal is kiegészítette, amin egy nyilaskereszt volt látható. Barbie sem maradt le, ő dirndliben pompázott, nyilas karszalaggal, kis kontyot viselt hozzá és szigorúan nézett.

Aztán jött a csukaszürke egyenruha a vállapokkal, Barbinek meg igazán jól állt méretes kebelén a szűk ápolónői fehér köpeny.

Ken – mert Ken és Barbie egyszerre több igénynek is meg tud felelni – ugyanakkor rongyokba öltözött, talán rabruhába is, karjukra pedig nyilvántartási számot tetováltak.

Aztán jött a partizánruha, a dobtáras géppisztoly, mint kiegészítő.

Az átöltözések üteme továbbra sem lassult. Ken egyszerű munkásruhát szerzett, olajos overált és egy kalapácsot a jobbjába. Barátnője fejkendőt kapott, egyszerű kötényt, amit a fejőnők hordanak és egy sarlót szorongatott mindig a kezében.

Ken közben hordott gimnasztyorka szerű zekét, felhővágó sapkát, miközben nőjének közel bokáig érő szoknyáját egy főnök nem találta elég hosszúnak, hát így szólt hozzá: Barbie elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!

Közben – mert az igények sokfélék – elkészült ez a munkásőr szett is, a csinos sapkával, és a vörös nyakkendővel. A géppisztoly öltöztet.

Teltek múltak az évek. Egy időben Ken még az ifiparkba táncolni is csak öltönyben-nyakkendőben mehetett. De a haja gyorsan nőtt és a következő képen itt látjuk már farmernadrágban, Barbieról ezekben az években készültek az első merész, bikinis képek. De olyat is találunk, ahol feszes pólóban látható, jól megfigyelhetően, melltartó nélkül.

Aztán jött a kockás ing, amelyet sosem törtek be a nadrágjukba, a csöves farmer és az Alföldi papucs. Ken karácsonyra még egy hadseregtől ellopott vegyvédelmi táskát is ajándékozott élete nőjének, aki ebben tartotta aztán a rúzsát, papirzsebkendőjét és a kis sminkkészletét is.

Majd újra az öltöny, először lila zakó, vad, mintás ing, makkos cipő. De hamar jött a váltás, márkás öltöny a turkálóból és Barbien is feltűntek az első „igazi angol ruhák”.

Egy szép napon Ken, miközben az újságot olvasta, így fordult állandó társához: figyelj, azt hiszem elő kellene venni a naftalinból a kócsagtollas füveget, meg a díszmagyart. A kardot hagyd, arra már nem emlékszik senki. Te meg azta szép gyönygyvirágos menyecskeruhádat kapd fel.

A lány este – ahogy mindig szokta – odarakta a fotelre a másnapi öltözetet, ahogy azt ura kérte. Már majdnem készen volt, amikor visszafordult és a karszalagot is kikészítette. Hogy ne kelljen kapkodni, ha megint az is kell.

Made in China, patchwork 2.

Nagyon Nagy Fal

Csak az számít embernek, aki már járt a Nagy Falon – idézi minden vicces kedvű idegenvezető az állítólagos kínai mondást. Mindenesetre a kínaiak közül nagyok sokan vannak, akik embernek szeretnének ezek szerint számítani, mert tömegével zarándokolnak a Nagy Fal különböző pontjaihoz, hogy elmondhassák, itt is jártunk.
Első felismerés: A Nagy Fal tényleg nagyon nagy lehet. A szeszélyesen kanyargó hegygerincen, ameddig csak a szem ellát, ott szalad föl-le a fal. Bástyák és kis erősségek szakítják meg, néha egy-egy kiszögelés a turistáknak, ahol igazolást kaphatnak arról, hogy ők hősök, hogy idáig föl bírtak mászni, valamint nélkülözhetetlen szuvenirokhoz lehetet jutni.
Második felismerés: Nem is olyan könnyű ide felmászni, és emberré válni, mert végtelen lépcsősorokon kell kaptatni, nincs két egyforma méretű lépcsőfok. Egyszer félméterest kell lépni, utána meg tízcentist, aztán megint pár óriási lépcsőfok következik. És hozzá negyven fok és egészen párás levegő.
Harmadik felismerés: A Nagy Fal egészen új. Felújítva, rendberakva, a kövek közti fúgák pontosan kiöntve, sehol egy hiányzó tégla, egy meglazult szegély. Hogy ugyanilyen volt a régi is? Bizonyára. Talán csak azok a kétnyelvű táblák hiányoztak innen a Han vagy a Ming dinasztia idején, mely szerint viharban ne használja a mobil telefonját, mert belecsaphat a villám és csak akkor induljon felfelé, ha jó kondiban érzi magát, különben baj lehet.
Pedig megéri felmászni, mert jó a látvány – balról szegény hunok, akik nem tudtak így bejutni a birodalomba, mert ők nem bírtak felmászni ide, jobbról a szorgos kínaiak, akik egy jó 6 ezer kilométeres fal- és erődrendszer építésével kivédték a támadást. Ma meg lehet mutogatni az egészet a turistáknak.

New York, 2001. szeptember 11

A szexi özvegy villant

A katasztrófa-turista az az ember, aki saját szemével akar a helyszínen meggyőződni arról, hogy a dolog tényleg olyan véres, olyan szomorú, az áldozatok éppen úgy sírnak és éppen olyan kiszolgáltatottak, mint ahogy azt a tévében látta. Sőt, megbizonyosodhat afelől is, hogy ha legközelebb majd valamit tragédiát bámul a képernyőn, miközben csipszet rág és kólát szürcsöl hozzá, akkor a szereplők tényleg igaziból szenvednek, vagy igaziból halottak és tényleg kifordult a belük – és többet már nem állnak onnan fel. Meg aztán, biztosan az is ott van a katasztrófaturista lelkében, hogy amíg ő nézi más baját, addig őt nem érheti csapás.

Nem szeretem a katasztrófa turistákat, már csak azért sem, mert akadályoznak a normális munkavégzésben. Hiszen nekem, egy katasztrófa helyén az a dolgom, hogy megmutassam az emberi szenvedést, a gyászt, a kiomló beleket, hogy otthon a kedves néző a tévé vagy a számítógép előtt kellően szörnyülködhessen, kattintson eleget – hogy jól menjen a bolt a csipszet és kólát reklámozóknak, s így nekünk is. A katasztrófa turistákat tehát megvetjük – ezt meg is szoktuk beszélni a kollegákkal a helyszínen, miközben a fotósunk éppen felmászik a koporsó tetejére, mert onnan jobban be tud fényképezni az özvegy dekoltázsába. Ugyanis az nagyon kattintékony, hozza a népet a honlapra. Hátha még a gyászruha szoknya alá is be lehet fotografálni - Temetésen villantott a szexi özvegy – jár a cím a fejemben, s már zsebemben érzem a napi jutalmat. De ha a sok amatőr ott tolong a vértócsák közt, vagy a temetésen, ahelyett, hogy otthon kattintgatna, akkor csak az én dolgomat nehezíti. Vagyis, utáljuk a katasztrófák helyszínére sereglő kukkolókat.

Mégis, mikor ott álltunk a ledöntött Világkereskedelmi Központ tornyainál, illetve csak a helyüknél, a még tucat nap után is füstölgő romoknál, a sok bámészkodó között – mégsem éreztem azt a megvetést, amit szoktam a tragédiák helyszínére gyűlők láttán. Mert ezek az emberek nem szájtátni jöttek, hanem valóban együtt érezni. Kifejezni valahogy azt a gyászt, amit akkor egész Amerika érzett, vagy mondhatnánk azt, az egész művelt világ. Az együttérzés, a közös tenniakarás dolgozott bennük. És az, hogy megmutassák, Amerikát nem lehet megfélemlíteni, nem enged a terroristáknak – még akkor sem, ha alávaló és sunyi módon gyilkolnak válogatás nélkül embereket.

A legnagyobb hősök persze akkor a tűzoltók voltak. A sorra érkező autókat a tömeg megtapsolta, zászlókkal integetett a rajtuk ülőknek. Drukkoltak nekik, hogy mutassák meg, igen mi még az ilyen gyáva gyilkosságok után is újrakezdjük.

A legdrámaibb persze ott oldalt az a faliújság. A sok kis fénykép és leírás, hogy ezt vagy azt keressük – mert eltűnt. (Missing) Eltűnt? De hát az egész világ látta a tévében a leomló tornyokat, a kizuhanó testeket a nyolcvanadik emeletről. Eltűntek? De hát ők már sosem lesznek meg.

De nem, nem, ne higgyük el, hogy meghaltak, biztosan meglesznek. Meg kell lenniük valahol – méregeti a kis, tépett hirdetéseket a közönség. Biztosan ott fordul most be a sarkon, és mosolyogva kérdezi majd: Na megijedtetek? Azt hittétek, örökre eltűntem?

Egy zsinagóga feltámadására

Dédpapa húzós beszédet mondana

Egykoron Óbudán erős és büszke zsidó közösség élt. Már a XVIII. században emeltek maguknak itt templomot a környékbeli hívek. De igazán szép imaházra csak 1821-ben futotta. Az építésre kiírt pályázaton még maga a nagy Pollack Mihály is csak második helyezést csípte meg, az első, a ma már kevéssé ismert Landherr András lett. Az ő tervei alapján készült el a klasszicista stílusú zsinagóga, melyet 1821 július 20-án avattak fel.

Akkoriban Óbudán még kis, szegényes elsősorban földszintes épületek vették körül – nyilván nem kis anyagi áldozatába került a közösségnek, hogy egy ilyen fényes zsinagógát építtessen magának.

De hamar híre is ment az épület szépségének, sokan Pest és Buda egyik legimpozánsabb alkotásának tartották. Még maga József főherceg, a nádor i ezzel büszkélkedett nem egyszer külföldi vendégei előtt. Ebből levonhatunk legalább két következtetést, az egyik, hogy József nádornak jó az ízlése. A másik, hogy hajh de liberális idők voltak azok, amikor egy főrend, ha dicsekedni akart országával-népével egy zsinagógát mutatott.

Első, alaposabb rekonstrukciójára 1900-ban került sor, a villanyt is akkor vezették be – no ennek már akadnak családi vonatkozásai is, de erről kicsit később.

A második világháborút, a bombázásokat az épület viszonylag jól viselte. Ám a hívők jelentős részét meggyilkolták, megszűnt az egykor pezsgő közösségi élet, elárvult a zsinagóga.

Mint annyi más magyarországi zsinagógát, később ezt is elkótyavetyélte az akkori zsidó hitközség. Ebből tévéstúdió lett a nyolcvanas években.

Egy templomban. Egy tévéstúdió és díszletraktár.

Talán valaki arra gondolt, ha már a híveket lemészárolták, minek nekik imaház? Most mit álljon az ott üresen?

Jártam ott egyszer egy tévéfelvételen - hülye egy dolog volt.

Abban a templomban, amelyben egykor híres dédapám szónokolt, most butaságokról beszélgetünk, miközben a Tóraszekrény helyén egy kameraman álldogál és elmélyülten túrja az orrát.

Igen, a dédapám, doktor Adler Illés. Tíz éven át vezette rabbiként ezt a közösséget. A millennium évében, 1896-ban került oda és 1907-ig maradt, amikoris elfogadta a Rombach templom hívását.

Dédapám korának egyik legismertebb, legnépszerűbb hitszónoka volt. Nagymamám beszámolója szerint sereglettek ünnepekkor vagy éppen szombaton a népek, csak azért, hogy meghallgassák. Sok keresztény is eljárt szónoklataira, mert annyira kitűnő beszédeket mondott.

Daliás idők voltak ezek, a boldog békeévek, a magyar társadalom, legalábbis, ami a törvényhozást illeti, teljes egészében befogadta a zsidókat. Akik ezt úgy igyekeztek meghálálni, hogy a lehető leghűségesebb polgárai próbáltak lenni Magyarországnak.

De vissza a mi történetünkhöz. Nagypapa – ahogy a család máig emlegeti – haláláról különkiadásban számolt be a kor jelentős lapja – tessék a címét figyelni – az Egyenlőség, emígyen kezdve: „Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr. Adler Illés főrabbit kísérte el utolsó újtára rajongó hívek tízezreinek síron túl is virrasztó szeretete. Végeláthatatlan gyászoló sokaság, mindenütt…”

Az elpusztított közösség elveszett zsinagógája vasárnap újraéled – a lubavicsi közösség segítségével ismét zsinagógaként avatják fel.

Nagypapa biztos kivágna erre egy szép szónoklatot

Faludy

Pokolbéli víg napjai

Faludy Villona (háború előtti kiadás) nálunk a könyvespolc hátába volt eldugva, nehogy valaki meglássa és kölcsön kérje. Mellette fotópapírra fényképezett versei - atyám sokszorosította eképpen néhány szintén hozzáférhetetlen Lőwy Árpád örökbecsűvel együtt. Még a fénymásológépek feltalálása előtt.
Így aztán mindig is tudtam, hogy Faludy az egyik legnagyobb magyar költő. Ezért, amikor valamikor a nyolcvanas évek vége felé Szász Pista barátom félrevont az akkori Magyar Nemzet folyosóján és bizalmasan közölte, hogy ugyan nem olcsó, de szerinte megéri, vegyem már meg szamizdatban Faludy Pokolbéli víg napjaimat, tudtam, pénz nem számít. És egy tisztes összeget otthagytam nála. És amikor pár évvel később megjelent egy legális kiadónál, mondjuk ötödáron, még akkor sem gondoltam, hogy rossz boltot csináltam. (Azóta szereztem bele dedikációt is, így aztán már tényleg megéri az árát.)
Amikor 1988. szeptemberében az akkori ellenzéki mozgalmak fészkének számító Jurta Színházban találkozott Faludy a híveivel, persze, hogy ott kellett nekünk is lennünk az öcsémmel.
Rocksztárnak kijáró taps, kiabálás, lelkesedés fogadta a már akkor sem túl fiatal költőt.
Miközben nevét hivatalosan leírni sem volt szabad, sőt a legendák szerint még a Széchenyi könyvtár katalóguscédulái közül is eltávolítottak mindent, ami rá utalt, kiderült, a legnépszerűbb magyar költő. Persze elsősorban Villon „fordításait” ismerték. Meg azt a személyiséget, aki mindig megmaradt szabadnak, könnyednek, őszintének. Költőnek. Nagy, lobogó haja, véget nem érő anekdotázó kedve, na és a rímei, a sorai. Érte tényleg jó volt lelkesedni. Igaz, 1988-ban, ott a Jurtában még annyi mindenért lelkesedtünk, amiért ma már nem lehet. És az jó, hogy van, ami állandó.
Aztán 1998-ban sikerült rábeszélnem egy hosszabb interjúra. December közepén jártunk, ronda, hideg idő. Faludy, a nemzet koszorús költője, közel a kilencvenhez ott várt rám a kapuban. Persze zokni nélkül, mint mindig. Elromlott a kapucsengő - magyarázta dideregve, és nem akarta, hogy nekem ott lent várnom kelljen - tette hozzá, miközben gyalog másztunk föl a második emeletre.
Sötét volt, talán egy olvasólámpa ha világított. Órákon át mesélt. Költők, földrészek, fiúk és lányok, civilek és katonák, rég tovatűnt szerzők vonultak el hosszú sorban előttünk. Recsk és az ő Costa Rica-i állampolgársága, a régi Népszava, az amerikai hadsereg és a húga, akit itt a Duna parton agyonlőttek.
Egyszercsak közel hajolt és hangját suttogóra fogva így szólt: „És Attilának büdös a szája. És az ágyban sem sikerül neki mindig. Én csak tudom. A Judit mondta.” - tette hozzá, mint aki mégis arra kér, maradjon azért köztünk a kínos dolog.
Azért gyorsan hozzátette, Attila a világirodalom egyik legnagyobb költője. Még ha mindig is kiállhatatlan volt. Judit (Szántó, az élettársa) is tudna erről mesélni.
Aztán jöttek, jöttek a többiek. Radnóti és Szabó Dezső, Féja Géza és Móricz. A magyar irodalom. Most ott fönt, gondolom, újra összefutnak és ők hallgatják tovább Faludy örök történeteit.

Stonewall itt és ott

Micsoda különbség
Még azokban az időkben, amikor működött a Ráckert nevű intézmény esett meg, hogy néhány barátommal a nevezett vendéglátóipari egység előtt, a parkban egy padon üldögéltünk, nagy láblógázva. Barátaim ahhoz kértek tőlünk ötleteket, mit mondjanak a sajtónak, hogyan viselkedjenek a nyilvánosság előtt, most, hogy az óbudai polgármester – az akkori óbudai polgármester, aki azóta jeles fővárosi politikussá érett – be akarja záratni a Sziget fesztiválra tervezett Magic Mirror sátrat, amely programja jelentős részben a homoszexuálisok problémáival foglalkozna.

Miközben ezen elmélkedtünk egy csapat rendőr érkezett egy mikrobuszon, kipattantak belőle és határozott léptekkel vonultak be a Ráckertbe. Hamarosan felcsattanó nagy nevetésekk verték szét a környék majdnem csendjét. Visszaóvakodtunk a bejárathoz és belestünk.

A rendőrök igazoltatni próbálták a szórakozó ifjúságot, de ahogy odaléptek egy asztalhoz hátulról fejbedobták őket, hol aprópénzzel, hol hagymával ízesített zsíros kenyérrel. A szegény rendőrök csak kapkodták a fejüket. A nép nagyokat kacagott ezen, igazi nagy móka volt. Ekkor jegyezte meg egy velük lévő New York-i barátunk, hogy, ez Amerikában biztosan nem fordulhatna elő. Két okból sem. Egyrészt, mert a rendőrök nem szoktak csak úgy, durr bele, minden különösebb ok nélkül igazoltatni embereket. Másrészt meg, ha mégis, akkor egészen biztosan nem hagynák, hogy dobáljanak és gúnyolódjanak rajtuk.

Okos fiúk mindenütt akadnak, egy ilyen szólt erre közbe, hogy dehogynem. Rendőrdobálás aprópénzzel Amerikában? Hát az egy nagyon híres eset.

Hallottatok a Stonewall Inn-ről? Magic Mirror sátorra van eszetek, ezt meg nem is tudjátok? Szóval,a Stonewall Inn egy kocsma a New York-i Greenwhich Village-ben. Ma az egy bohém és egyre drágább szórakozónegyed, de történetünk idején, a hatvanas évek legvégén még elég lepukkadt volt, tele kétes hírű lebujokkal, csapszékekkel, hipikkel és vietnami behívó elől bújkálókkal.

Itt működött egy homoszexuális szórakozóhely a Stonewall. Azokban az időkben a derék amerikai rendőrök állandóan zaklatták a homokos helyeket, razziákkal és büntetésekkel próbálták lehetetlenné tenni a működésüket. Kivéve persze azokét, amelyekért a maffia – amelyik jó néhány ilyen helyet üzemeltetett – fizetett. Annyira bevett dolog volt ez, hogy még egy külön szó is született rá, a gayola . Értitek ugye? A védelmi pénz neve- payola, a homoszexuálisokra használt angol szó - gay – ezekből rakták össze.

A maffia tehát lefizette a rendőröket, ezért azok az ő kocsmáikat nem zaklatták, csak a többet.

Amikor betörtek egy ilyen meleg szórakozóhelyre, sokakat összevertek, vagy rabszállítóval börtönbe hurcoltak, ráadásul rendszeresen közzétették a helyi lapokban az ott talált emberek neveit.

Nos,a rendőrök hatvankilenc nyarán betörtek a Stonewall-ba, de akkor nem hagyták magukat az ottlévők, fellázadtak és nekitámadtak a rendőröknek. Úgy kezdődött, hogy pénzdarabokkal dobálták meg őket, s közben azt kiabálták, hogy tessék, nesztek, itt a pénzetek. Hagyjatok minket békén. Kitört a verekedés.

Rohamrendőrök jöttek, de iGreenwhich Village népe nem adta meg magát. Három vagy négy napig tartottak a zavargások. Amerika lassan – részben ebből a történetből is – megértette, nem megy úgy tovább, mint addig.

Amúgy a Szigeten azóta is békében és háborítatlanul van Magic Mirror sátor.

Öcsi, a középkorú szigetelő

Feltünő leány
pajtá-
sunk

A Sziget az, ami évről évre próbára teszi az embert. Az első próba az az, hogy miként jut be. Bizonyos kor felett már nem egy olyan nagy öröm az, hogy porban és piszokban sorbanállva, löködi a tömeg a vállalkozót. Ráadásul még kíberek is a csomagja környékén matatnak. Az első pont tehát, ahol az ember elhatározza, hogy ide többet márpedig nem.

Aztán kicsit megenyhül, mert jót húz a műanyag palackban becsempészett pálinkából. Ugyanis, még a bejárat előtt két közepes fokban illuminált egyetemista külsejű, nagyjából fia korú egyén hátba veregette azzal: öcsi, neked olyan becsületes a képed, te biztosan nem buksz le a pálesszel, amit a nagyi csomagolt nekünk az útra.

Az öcsinek szólított, erősen középkorú szigetelő – szerény személyünk – e szívet melengető felszólításnak természetesen nem tud ellenállni. Miután a nagymama pálinkáját rutinosan bejuttatja, nyilvánvaló, hogy a sikerdíjat természetben – gatyaszaggató szilva – azonnal elfogyasztja.

Aztán halad tovább a kihelyezett alkalmi budik során, és az orrfacsaró bűzben a port rúgva – esős években a sárt taposva – ismét megállapodik magával, hogy, na ez volt az utolsó.

Később kér valami gyors harapnivalót, a számla végösszegét meghallva ismét elgondolkozik azon, ennyiért vajon nem lenne e jobb helye a Gundelban.

Közben persze ismét és ismét kellemes és kellemetlen ismerőseibe botlik, akik mindig meghívják egy fröccsre, vagy egy pálinkára, illetve, mi hívjuk meg őket. Ettől a kellemetlen ismerősök mind kedvesebbnek tűnnek, az eredetileg kedveseket meg egészen a keblünkre öleljük. Különösen azt, aki egy speciális jegy segítségével az egyik puccos szponzor helyen ingyen koktélokhoz képes juttatni minket. Ekkor valóban szebbnek látjuk egy csöppet ezt a szigeti világot. És úgy döntünk, mégsem menekülünk még haza, hanem teszünk egy kört, megnézve a kulturális kínálatot.

Ám ekkor feltűnik egy rég nem látott leánypajtásunk, aki kisebb-nagyobb gyermekeit kísérte ki, de momentán szerencsésen elvesztette őket, tehát semmi sem akadályoz meg minket abban, hogy félrevonuljunk és a sötétség leple alatt egy jókorát táncoljunk. Smárolni persze csak szigorúan egy ponyva rejtekén lehet, nehogy a komisz kölykök mégis előkerülvén leleplezzenek minket. (Itt utasítjuk határozottan vissza azt, hogy a kisdedek azért nem érnének rá az anyukával foglalkozni, mert éppen füvet szívnak – ez tiszta rágalom.)

Aztán táncoslábú felhevült partnerünket egy „ugyan kedves, semmit sem változtál” megjegyzéssel, és egy orrhegyen elhelyezett futó puszival elbocsátjuk. És erőteljesen azon gondolkodnk, kell-e ez nekünk. Magunkban egy félénk, igent rebegünk el.

De ekkor valaki ránklel, hogy Boban Markovic mellett, a Deák Bill Gyula mögött, isteni a hangulat, nagy a pörgés és olcsó az ital – jöjjünk már.

Kicsit hallgatjuk a zenét, tényleg jó, közben a fiatalokat elküldjük újabb – műanyag pohárban, brr! – szervírozott frissítőkért. Megegyezünk, hogy ennek vége már nekünk, idén utoljára.

Aztán másnap a munkahelyünkön, a sok kótyagos kollega között szerényen dugdossuk a karunkra font belépőt az ingünk alá, és azon gondolkodunk, jövőre mégis kit csábítsunk ki magunkkal? Vagy kérjük meg a gyereket, vegyen be a csapatba és vigyen magával?

Egykor volt kocsmáink szép emlékei

Csak a hatás számít

Kocsmázzunk. kezdjük Tatán, ebben az édes kis városban. Melynek különösen emeli a fényét néhány jelentős vendéglátóipari egység. Vegyük a Diákpresszó nevű egységet, amely a méltán híres tatai Eötvös József Gimnázium szomszédságában terül el – talán nem véletlenül. Itt a kis dombocska tetején, az egykori zsinagóga – ma görög-római szobormásolatok múzeuma – mellett található ez az intézmény. Amely helyi adatközlőnk szerint különösen fontos szerepet játszik az itt serdülő ifjúság nevelésében. Pompás találkozóhely a város felé vivő úton, de aki a romantikusabb, tóparti sétát kedveli, annak sem kell nagyot kerülnie, ha egy frissítőre vágyik. A magyar vidéki minimal-art jegyében fogant belsőépítészeti megoldásokat csak egy Lila ruhás nő reprodukciója töri meg. Egyébként itt minden a funkcionalizmusnak van alárendelve, vagyis gyorsan, lehetőleg olcsón inni. Helyi, magát megnevezni nem kívánó, ám saját bevallása szerint egykoron a Diákpresszóban sok időt eltöltő informátorunk úgy emlékszik, hogy azokban a nehéz években mindig akadt itt kéthetes süti, száraz linzerkarika és a többi.
Ma, ami a föltűnő, a rend és a tisztaság, kétségtelen, hogy ottjártunkkor, hétvége, kevesebben – mondhatni senki sem – teszi be ide a lábát.
A Diákpresszót hatóságilag védetté kellene nyilvánítani, hogy gyermekeinknek és unokáinknak megmutathassuk – így éltünk a puha diktatúrának csúfolt kádári években, amikor Unicum alig-alig, legfeljebb ha Hubertus pottyant az ölünkbe.
Folytassuk kalandozásunkat a Kocsmológia világában. Néhány éve még a pesti belvárosi Terv tartotta magát, de ott is kifestettek, ahogy a Mosoly sincs már meg és a „hétkeres” Gyuri bácsi grillje is afféle modern egyenruhát kapott. Nem is járunk már arra. Ellenáll még Budán a Bambi, tele is van mindig. Afféle végvár a vendéglátás határán. A deliriumtól egy kicsit innen. Említhetném még a Thököly úti Minit, amelyet egykoron a Récsei üzemegységből estefelé hazacaplató buszsofőrök tettek feledhetetlenné. De a Récseiből rosszulmenő pláza lett. Mondjuk a Mini ettől nem csúszott le, mert lejjebb már nincs – de sokat veszített a bájából. És, hogy nem minden teljesen reménytelen, idézzük fel a Madách téri árkádok alatt megbúvó tejbüfét, amely éjjel-nappali otthonául szolgál nem kevés törzsalkoholistának. A sarokban rendszeresen a pultra borulva szundikál egy téli fagylalt üzletben érdekelt bácsi. A fogatlan takarító néni lejmol egy százast a játékgépbe. Ide még alig-alig gyűrűzött be a rohanó életforma, ide tisztes és tisztességtelen iszákos emberek járnak. Sokan vidékről a fővárosba jövet is megállnak itt egy felesre – mert a szellem itt még a hetvenes éveket idézi. És falusian baráti. Cseresznye, barack, fröccs, homokiból. Nem az íze végett lesz, hanem a hatásáért.
S miért tejbüfé? Mert azokban a hetvenes-nyolcvanas években irtózatos korabeli innovációval egy turmixgépet is beállítottak s pár napig gyümölcsturmixokat is mértek. Aztán kiderült, nagy igény nincs rá. Mára minden maradt a CH3-CH2-OH bűvkörében. Éljen a múlt.

Beszervezéseim története

Nagybajuszú
a dákóval, segít

Eljött az idő, s elmesélem beszervezéseim történetét, merthogy láthatóan ennek szezonja van. Kétszer is nekemfutottak a titkosszolgálatok.

Az első történet idején, a nyolcvanas évek közepén járunk, méghozzá Kalocsán a Jurinovics laktanyában, egy nagyon hideg téli napon. És akkor egyszer csak az ügyeletes hármunkat szólít, hogy hagyjuk ott az aktuális kiképzést – szokás szerint biztosan az olasz hegyivadászokat győztük le fejben -s egy befűtött szobában várakozzunk. Mi ebből már csak jól jöhetünk ki.

Egy kedves – na, itt ez sem mindennapos – civilruhás ember barátságos beszélgetés közben felajánlja, hogy lehetne itt segíteni ám. Közben elejt néhány olyan információt rólam, amit csak nagyon kevesen tudhatnak. Nem mintha titok lenne, csak nem túl fontos, hogy a szigetszentmártoni KISZ táborban a kanális fedelén átesve csúnyán eltörtem egyszer a kezem. De ez a muki tudja, mindenttudón mosolyog, én meg csak hápogok. Aztán köszönettel nemet mondok. Nem zavartatja magát, a kezében tartott papírban lapozgat egy kicsit, majd így kiált föl: Ja, maga újságíró? Akkor kösz, de úgysem lenne magára szükségünk, újságíróból már így is túl sokunk van.

(Legalább alkudott volna egy kicsit, vagy egy hétvégi hosszú eltáv-nak nevezett hazameteteli lehetőséget ígért volna, de semmi.)

Következő jelenetünk idején már a kilencvenes évek legelején járunk, a demokrácia gyermekcipőjében. Ekkoriban szélsőjobbos, erőszakos alakulatokról írok sokat. Csöng a szerkesztőségi telefon és egy katonás hang, a titkosszolgálat tisztjének bemutatva magát, találkozót kér tőlem. Jó legyen. Hol? Bemegyek magukhoz, az a legegyszerűbb – ajánlom fel. Hmm. Szóval az azért nem olyan egyszerű. Inkább valami nyilvános helyen. Imádom a nyilvános helyeket. Készségesen a titkosszolgálatok közelében lévő Balassi Bálint utcában lévő kocsmát ajánlok. Hogy fogom megismerni? Meg fog – feleli.

És tényleg. Egy kopott, bánatos titkosszolga jellegű rágja a bajuszát az egyik asztalnál.

Kicsit zavarodottan mondja: Ha tud valamit, akkor ugye szól nekünk?

Hogyne – felelem. Ha tudok valamit akkor azt megírom, tessék rendszeresen olvasni a lapunkat – és kész is.

Még kétszer ismétli meg, egye biztosabb benne, hogy szemtelenkedek. Pedig csak harmadikra értem meg, mit is akar „Hogy be tetszene szervezni engem ügynöknek?” Habog valamit, hogy nem így mondjuk ezt, de lényegében igen.

Jaj, igazán kedves ajánlat, de egyrészt én úgyis elpofáznám a dolgot, másrészt meg minek is. Amit tudok, becsszó megírom.

Nem győzköd tovább.

Izé, van egy kis baj – jövök most elő én a farbával egy fillér nincs nálam- Addigra ugyanis már egy kis sört és egy kis unicumot is leküldtem. Most mosogassam le?

Amúgy éppen ott biliárdozik a nemzetbiztonsági bizottság fideszes elnöke (később nagy hatalmú titkosszolgálati miniszter és bajusztulajdonos, akkoriban még beszélő viszonyban voltunk.) Kérjek kölcsön tőle?

- Hagyja csak – legyint emberem – ez még belefér.

- Vérszemet kapok: És még egy kör belefér?

- Bele, bele – réved a távolba.

• De azért én csak kölcsönkérek a biliárdozóktól – remélem, nem felejtettem el visszaadni.

Nincs mentség

Farkas Vladimirnál

Bő tíz évvel ezelőtt hívott fel egy jó ismerősöm azzal, menjek már el beszélgetni Farkas Vladimirral, Farkas Mihály fiával, az egykori ÁVH-s főtiszttel, aki megint egy nagyon érdekes könyvet rakott össze.

Mindig is érdekeltek a nagy idők kis tanúi, ám nagy kedvem nem támadt egy volt ÁVH-shoz. Ismerősöm szerint, viszont egyrészt a maffiaügyeket is csak úgy lehet feltárni, hogy akadnak pentitok, bűnbánó maffiózók, akik hajlandóak vallomást tenni társaikra és saját magukra is persze. Másrészt meg Vladi tulajdonképpen ma már rendes ember, nem kínos vele beszélgetni.
Gyorsan beszereztem hát Farkas Valdimir: Nincs mentség című könyvét, amelynek előszavában maga is kifejti, hogy bár tudja, nincs mentség arra, amit az ÁVH tett, magyarázat azonban szükséges, s neki, mint az egyik tanúnak, kötelessége megosztania emlékeit az utókorral. „Nemcsak a saját múltammal való szembenézésnek, hanem nyilvános vezeklésnek is szánom”- írta. Amúgy a kötet alapja az a több mint százórás interjú, amit a kitűnő rádiós Borenich Péter készített az egykori ÁVH-sal.
Farkas Mihály fia kilenc évet húzott le az ÁVH-nál, az első években az operatív technikai szervezetet vezette, aztán a határon túli felderítés főosztályvezetője lett. Ám igazán kínos szerepekhez akkor jutott, amikor átvezényelték a letartóztatott kommunista vezetők ügyeinek vizsgálatához. 1951 április végétől, két hónapot át a Kádár János elleni vizsgálatban vett részt. Azt, hogy a”vizsgálat” szó meglehetősen finoman és szégyenlősen írja le, mi is történt akkor valójában, ma már sok helyről tudjuk.
Mindenesetre szabadulása után Farkas volt alezredes komoly küzdelmet folytatott azért, elmondhassa amit tud. A Kádár-rendszerben a Kádár ügy is tabunak számított, hallgatni kellett. (Hohó, mert ha előkerült volna valaki még megkérdezheti, és mit csinált Kádár a Rajk perben. Jobb a csönd – vélték.)
1988-tól kezdett el Farkas Vladimir a nyilvánosság előtt szerepelni és emlékezni (a Mozgó Világ 1988 novemberi számában Kozák Gyula közölt egy vele készült interjút, vagy azt is feljegyezte hősünk, hogy 1988 október 30-án szólalhatott meg először a Magyar Rádióban, nagy ijedelmet kiváltva a régi idők emberei között.

Sok-sok órát töltöttem „Vladi” XXII. kerületi lakásában, a panelház hetedik emeletén. Azt már első találkozásaink egyikekor fontosnak tartotta elmondani, hogy semmi sem igaz abból, hogy, Kádár szájába vizelt volna, annak kihallgatásakor, ahogy azt a városi legenda tartotta. Már jobb. Amúgy magát sem kímélve beszélt a történtekről. Meg a készülő könyvéről, amely nem állt másból mint a lakótelepi lakás kisszobájában tárolt, végtelen mennyiségű irat, dokumentum, egymás után helyezéséből. Egy történésznek talán felbecsülhetetlen érték, egy olvasónak átrághatatlan kásahegy. De minden sorért, betűért megküzdött, semmit sem engedett változtatni - tudtommal azóta sem jelent meg sehol a mű.
Vladimir, aki egy kedélyes nagypapa benyomását keltette, csak egyszer komorult el. Megdicsértem, hogy milyen tisztaság van a panelházban. Mire némi büszkeséggel azt felelte: „Ez semmi, látta volna, micsoda rend volt itt, amikor én voltam a házmegbízott”.
Megálltam, hogy kimondjam: persze, mert akkor letépte volna a körmét vagy áramot vezetett volna a heréjébe annak, aki mellédobja a szemetet. Nem mondtam. De elkomoruló tekintetéből megértettem, pontosan tudja, hogy milyen megjegyzést nyelek le.
Többet nem is hívott.

D day

Kulcstartón lógó ember
Szerencsések azok a népek, amelyek nagy történelmi sikereikre boldogan emlékezhetnek. Még akkor is, ha azok a történelmi sikerek egykoron óriási véráldozatokba kerültek. De hát kedélyesen ünnepelni jó, a kedves ősöktől pedig csak annyi előrelátásra volt szükség ehhez, hogy megfelelő időben a jó oldalra álljanak. Hogy miként lehet tudni előre melyik a jó oldal? Azért ez annyira nem bonyolult, még ha mindig akadnak politikusok, akik készséggel zavarják össze a nép egyszerű fiainak butácska fejét, és mindig akadnak egyszerű népfiak, amelyek akarják, hogy az ő buksijukat bizony jól összezavarják a legcsúnyább gondolatokkal. Olyasmikkel, amelyek eleinte csak bárdolatlan megjegyzéseknek, később kicsit éles fogalmazásnak, még később a szólásszabadság határai feszegetésének tűnnek. Aztán utóbb meg lehet menni számolni a halottakat. Szóval, ezért kell tudni hogy hova álljunk, hogy később kevesebb szép ünnepre legyen szükség.

Mindent egybevéve azért a d day-re való emlékezés itt, Sainte-Mere-Egliseben, ahol gyönyörűen süt a nap, igazán helyénvaló. A normandiai kisvárosban boldogan sül a kolbász, a kiskocsmák, kávéházak tömve. Izgatott kisgyerekek és kutyák szaladgálnak az asztalok körül. Komoly családapák magyaráznak fiaiknak 1944 június 6-a fontosságáról, a komolytalanok rendelnek még egy calvadost. Aki ad magára, zöld trikót vesz, rajta a kis felirat 82nd Airobone Division. Rezesbanda vonul fel s alá, hol dixit játszik. Régi amerikai katonaruhába öltözött fiatalokat fotóznak felhevült turisták. Csoportképek készülnek a kis terepjárók előtt. A felhevületlenek a képeslapok között turkálnak, a folyóiratok közül válogatnak. A legtöbb könyv, újság címlapján honfitársunk - nekem még iskolatársam is - fotói közül egy. Robert Capa fényképei a normandiai partraszállásról. Magyarázatként annyi, Robert Capa még Friedmann Endre néven ugyanannak a budapesti Barcsay utcai Madách gimnáziumnak a padjait koptatta, igaz fél évszázaddal korában, mint e sorok szerzője. Mindennek történeti relevanciája semmi. Csak talán arra jó, hogy egész nap büszkén feszíthessek: egy kicsi közöm nekem is van ehhez a nagy naphoz.

Sainte-Mere-Eglis főteréről, mintegy varázsütésre megindul a tömeg valahová kifelé. Ki a mezőre, ahol a nép ajakán csak Iron Mick-ként élő szobor emlékezik az ejtőernyős hősökre. Rövid időre elnéptelenednek a kávéházak és a kiskocsmák. Mindenki felfelé tekinget, most jön a legnagyobb mutatvány. Több ezer ejtőernyőst dobnak le itt Omaha Beach mögött, így emlékezve a hatvanöt évvel ezelőtt földreszállt katonákra Itt jegyezzük meg, hogy Sainte-Mere-Eglis a maga módján év közben is tiszteleg a katonák emléke előtt. A kis katedrális tornyán egy ernyőjével fennakadt élethű katonabábú emlékeztet arra, hogy korántsem volt akkora örömünnep ez a partraszállás. A részletek Ryan közlegény életéből ismertek. Az az emlékezésnek kétségtelenül egy meglepő fordulata, hogy az ejtőernyőjével fennakadt, haldokló katona bábuja az egyik legnépszerűbb szuvenír most itt, akár kulcstartó formájában is.

De ez éppen azt mutatja, hogy a világ dicsősége nem múlik el – mondhatni, kulcstartóként él tovább az áldozat értelme. Használóját arra figyelmezteti, hogy ha hisz a gonoszoknak, akkor abból ez lehet.