2011. december 30., péntek

A Bródy




Koncertek egész sora árasztja el a decembert, persze nem lehet mindenhol ott lenni. De akadnak azért kihagyhatatlannak tűnők is. Ilyen volt Bródy János Syma csarnokbéli fellépése a minap.

Bródy, aki „kicsit be van rekedve”, pontosan tudja, mi kell az ő közönségének. Természetesen, hiszen égi ismeretség ez. Elnézve a közönség korfáját, a többség, már nem gyermekként, tanúja lehetett Bródy első nagy korszakának, az Illés együttes idején is. Ez persze már olyan leülős, néha inkább gondolkodós koncert, nem az a vidám és szabad ugrabugra. A műsor első részében az új lemez, az Illés szekerén erősen politikus dalai szólnak. Helyenként olyan is a hangulat, mintha nem is egy koncerten, hanem egy tüntetésen lennénk. A „lesz még Magyar Köztársaság, ha nincs hozzuk létre” soroknál már állva tapsol mindenki, hujjog és kiabál. Épp csak az előtolakodó szónoklatra mindig kész politikusok hiányoznak. Illetve nem hiányoznak.

A közönség így igazán élvezheti az áthallásokat és a finom és kevésbé finom odamondogatásokat a hatalomnak. Ráadásul a szövegeket megpróbálják kivetítgetni a fellépők mögé – sokszor ugyan nem sikerül eltalálni, hol is tartunk éppen, de hát bizonyára felettébb bonyolult feladat ez, de sebaj. Mindenesetre kiderül, hogy szerzőnk még mindig tud írni, ennek a műfajnak az egyik utolsó mohikánja. Amikor a rock még szól valamiről, akad társadalmi-politikai mondanivalója is. De úgy azért, hogy ne legyen tolakodó, ne felejtődjön el, hogy ez mégiscsak egy koncert, zenészek, énekes, muzsika, tralalalala.

Aztán a kötelező kűr következik, Földvár felé félúton, meg, Filléres emlékeim. Tulajdonképpen, ezek már az urbánus folklór részei, afféle modern népdalok, nyilván reklamáltunk volna, ha elmaradnak. A Ha én rózsa volnék a dramaturgiai csúcspont – többena ruhatár irányába kacsintgatnak. De Bródy és csapata visszatér, azzal a felkiáltással, tudják, mikr megy az utolsó metró, addig még van egy kis idő.

És akkor vége a forradalmi hangulatnak, a politikai mondanivalónak, az élet nagy kérdéseinek. Jön pár régi Illés szám. És kiderül, hogy ezek még mindig nagyon-nagyon jó zenék. Nem kopottak, nem porosak. Szerethetőek és kedvesek.

És csak ezután jön a ruhatár.

Az utolsó metró meg éppen az orrunk előtt megy el.

2011. december 18., vasárnap

Uma Thurman és én egy jobb partin

Egy jobb partin az igazi sztárt arról lehet felismerni, hogy igen nagy felhajtást tud csinálni maga körül. Kétségtelen, a megfigyelő helyzetét komolyan nehezítheti, hogy időnként az egynyári celebek is igen nagy cécót képesek kavarni. Sőt, bár erről tudományos felmérés nem áll rendelkezésünkre, de empirikus ismereteinkre támaszkodva megerősíthetjük, hogy időnként a harmadosztályú valakik még sokkal, de sokkal nagyobb ramazúriban érdekeltek, mit az igaziak.
Esetünkben a parti, melyet Milánó egy erre a célra kialakított, kifejezetten rongyrázó palazzójában bonyolítottak le, vonzotta az első- és másodosztályú frissességű sztárokat és celebeket, mint lámpafény a muslincákat. Ezen sztárocskák nagy részét nem állt módunkban felismerni, mivel járatlanok vagyunk az olasz Kelemen Annácskák és Győzikék világában. A celebséget csak az érdeklődő fotósok számából próbáltuk kikövetkeztetni ezen a rendezvényen, amelyet egy luxuscikkeket gyártó cég rendezett a nem tudjuk pontosan kiknek. Mi azért ott voltunk, mert mégiscsak jó, ha a vasfüggöny mögül érkező is látja néha, hogy milyen világ ez.
Mindenesetre sokáig a legérdekesebb két idősebb asszonyság volt, kik a rongyrázó palazzo nagytermében üldögéltek, nem messze az italospulttól – ez idáig elég normális – és kedvesen beszélgettek. Lehet, hogy recepteket cseréltek, az unokájuk iskolai előmenetelét tárgyalták meg, vagy arról panaszkodtak, hogy az orvosnál mennyit kell sorbaállni. Nem erősíthetjük meg egyik verziót sem, ugyanis a csak szigorúan ellenőrzött meghívóval való bejutás ellenére, a pamlag két végén egy-egy jelentősebb méretű testőrjellegű egyén őrködött az eképpen partizó nagyikra. Próbáltunk hallgatódzni, az eredmény szerint talán oroszul beszéltek. Talán nem. Mindenesetre, reméljük ők is jól érezték magukat.
Aztán érkeztek kisebb filmszínésznőcskék, feltűnő ruhákban. Némelyeknek – ó Istenem – kilógott az egész pejslije, csak bízni tudunk benne, hogy a felhevült táncolás után nem fáztak meg és nem tüsszögték le a filmes ranglétrán kicsit felettük álló ifjú urakat, akikkel nem is feltűnésmentesen kokettáltak.
Amúgy, a koszt közel sem volt annyira izgalmas. Pedig mi alaposan megpróbáltuk, ha már itt járunk alapon, kétszer végigettük a menüt. Ki tudja, mit hoz a holnap. Ráadásul van annak bája, amikor egy milliós Ferrarival (euróban) érkező úr, akinek outfittjének értéke több mint Zugló teljes évi hajléktalan-elleátásra fordított összege, szinte összeverekedik egy csinos fiatal lánnyal – pár millióba belekerülhetett, amíg a kicsikét partiképesre kihozták – egy amúgy pompásan fűszerezett borjúpörköltért. Galuska nélkül.
A pesti újságíró meg már régen megfigyelte, hogy egy teremmel arrébb, a konyha mellett, oda van készítve jópár adag, kényelmesen be lehet falni. Sőt, kedves leányokat meg is hívhatunk rá, így csajozni még ferraris csóka sem tud itt.
Persze a legjobb rész az volt, amikor bevonult egy szépen mosolygó, igen öntudatos, fiatal hölgy. Nekem ismerős volt, de miután nem sárgába, hanem feketébe volt öltözve, és körötte mindenki életben maradt, c ak később jöttem rá, hogy ő mégiscsak Uma Thurman.
Megjegyzem, ő is afféle liktorokkal érkezett, és egy külön szeparéban helyezték el. Mindenesetre a szeparét gondosan úgy alkották meg, hogy Thurmant is jól szemmel lehetet tartani, meg azt a sok kis celebecskét, aki csak azért puszizkodott vele, hátha akkor rákerül egy fotóra.
Megjegyzem a jól fűszerezett burjúpörkölt a szeparéban is hiánycikknek számított.
De mi a titkot, hogy hol lehet a pörihez hozzájutni, csak egy telt keblű Hamupipőkének árultuk el – hadd történjen vele is valami jó. Ha már a magazinokba alig fog beleférni.

Egy régi történet Vaclav Havel elnökről

A buli Havellal. Az volt ám csak valami. A történetet az utóbbi években tucatnyiszor mondtam el a méla pacákoknak, akik mindig is szájtátva hallgatták az ilyesmit. Mint a nagy vadász kalandjait, akinél az idő múltával mind nagyobbra nőnek az oroszlánok. Pedig ez a történet tényleg megesett, majdnem pontosan úgy, ahogy most következik.

Az akkori élményeimet felidézve inkább csak az tűnik érdekesnek, hogy mit is találtam benne akkor olyan izgalmasnak. Akkor, az átkos Kádár rendszer  utolsó napjaiban ( szó szerint a legutolsókban, hiszen mindez 1990 legelején esett meg) még olyan hihetetlenül izgalmasnak tűnt, hogy országok vezetőit csak úgy lehet ingujjban mindenféléről kérdezgetni. Ma már persze minden gyakornok megrángathatja az elnökök, miniszterek, pártvezetők bajuszát, de akkoriban még akadt valami bája az ilyesminek. És különben is. Havel emblematikus figurája volt a közép-európai rendszerváltozásnak. Az író, akit ellenzéki magatartásáért üldöztek és bebörtönöztek és akit a kitaszítottságból került a legmagasabb közjogi méltóságba.
Mondhatja erre bárki, hogy nekünk is akad egy ilyen elnökünk. És tényleg. Ezen a házibulin, ahol Havellal együtt jártunk, állítólag ő is ott volt. Azért állítólag, mert nem is emlékeztem rá. Évekkel később, amikor A Nagy Találkozást Havellel című, általában kirobbanó sikert arató történetemet adtam elő, mondta valamelyik szájtáti a hallgatóságból, hogy hát a Göncz is ott volt, nézzem csak meg a képeket, ott ült a pamlag szélén. És tényleg - amiből csak egyetlen tanulság adódik. Attól, hogy valaki szótlan üldögél a pamlag szélén, néhány hónap múlva még nyugodtan válhat köztársasági elnökké.
De térjünk rá végre történetünkre. Vaclav Havel, Csehszlovákia köztársasági elnöke, még az első szabad választás előtt nem sokkal, Budapesten járt. Útja minden bizonnyal demonstráció is volt, ki nem mondott, de jól érthető támogatás mindazoknak, akik egy új rendszert kívántak. Az úgynevezett négyigenes népszavazás után persze már nem volt különösebb kérdés, hogy új világ következik. Mégis fontosak voltak az afféle gesztusok, amelyek azt mutatták be, hogy a hatalom sáncain kívülről érkezettek is nagyszerűen el tudják játszani a főbb politikusi szerepeket. Az, akinek nemrég még a nevét sem volt szabad leírni, tisztes állása sem lehetett, az képes éppen olyan ügyesen ellépni a katonai díszsorfal előtt, mint aki már évtizedek óta csak ezt csinálta.
Ám Havel és a vele színre lépő új politikusgeneráció azt is tudta akkor még, hogy ha el is kell fogadnia a protokoll sokszor üres szabályait, mégis meg kell valamit őriznie korábbi független, értelmiségi, bulizós, szabadszájú létéből.
Így aztán a parlamenti beszéd után volt a buli.
*
Varga György, aki Havelt fordított magyarra, hívta meg írókollégáját belvárosi lakásába. (Varga aztán előbb Csehszlovákiában, majd Csehországban tanulhatott bele egy műfordítók számára viszonylag ritkán adódó szerepbe, a nagykövetéjébe.)
Magam a boldog meghívottak között asszisztálhattam végig, milyen is az, amikor a köztársasági elnök kis időre úgy próbál tenni, mintha nem is lenne elnök. Ha a műfordítók találkoznak írókkal akkor viszonylag ritka, hogy a rendőrség két nappal korábban megszállja a környéket, megállási tilalmat rendelnek el az összes környező utcában.
Az is legfeljebb csak az én ifjonti lelkemet rázta meg, amikor a liftbe velem együtt beszálló lakókülsejű egyén belső zsebe az első emelet után megszólalt, „Hármas, hármas jelentkezz!”.
Mindenesetre, ahogy a körfolyosóról beestem Vargáékhoz, igazi házibulis hangulat fogadott.
A bútorok összetolva, a szoba közepén egy asztal, székekkel. Csak egy kicsit ront az összképen, hogy a bejárati ajtó előtt újságírók téblábolnak. Bent a Fekete Doboz munkatársai a reflektort állítgatják, (Varga évekkel később azt mesélte, hogy az ottfelejtett „de holnap biztosan felugrunk érte” reflektorok még mindig ott porosodnak valahol)a Szabad Európa tudósítója mikrofonjának próbál megfelelő helyet keresni. Jönnek fotósok, hírügynökségek újságírói. Közben a körfolyosón megjelennek a biztonsági emberek, szép nagydarab alakok, többségük ballonkabátban- akkoriban még ezen is olyan jóízűen lehetett szörnyülködni. Az ajtónál némi tülekedés kezdődik, újabb forgatócsoport érkezik, pech, nem férnek be.
 Három után néhány másodperccel lihegő fotós esik be, jönnek, jönnek, kiabálják. Már lefényképezte az érkező Havelt, aztán megelőzve a liftet a lépcsőn rohant fel, hogy még egy tuti képet csinálhasson, „Az elnök belép barátja lakásába” címmel. Havel, ahogy azt illik, fáradtan, de jókedvűen mosolyog. Kíséretének egy része kint marad a folyosón, nem férnek be. A többiek az elöszobában és a hallban szoronganak. Az elnök első útja az illemhelyre vezet. S ezt a programból kifelejtett pillanatot használják ki a fotóriporterek arra, hogy betörjenek a szobába. Mire Havel visszaér, már alig fér be. Úgyhogy a baráti találkozó első napirendi pontja az, miként szabadulhatunk meg a fotósoktól. Akik nélkül persze nem sokat érne ez az egész móka, hiszen ország-világ majd az ő képeiknek láthatja, milyen is az, amikor az elnök, nem törődve a szigorú protokollal, barátaival cseveg.
Havel egy idő után megkocogtatja a poharát, (benne jobbfajta konyak - ha jól emlékszem) nagy nehezen csend lesz.
- Nekem végül is mindegy, ki van itt - kezdi -, de hát ez mégiscsak egy baráti találkozó, és ha a házigazda azt kéri, hogy menjenek ki, hát menjenek.
A testőrök parancsnak veszik az elhangzottakat és rövid kézitusával megtisztítják a terepet..
Havel leveszi zakóját, feltűri az ingujját, meglazítja az inge nyakát.
- Nagyon fáradt vagyok és álmos, úgyhogy nekem kel! beszélnem, mert különben elalszom - kezdi. Aztán sorra bemutatja kollégáit, ahogy azt illik.
Havel egyik cigarettáról a másikra gyújt, kávékat dönt magába. ’
Történetünk idején zajlik Magyarországon a Dunagatnek nevezett ügy. Így hát nem csoda, hogy Kőszeg Ferenc arról kezd beszél, hogy a botrány miatt megzavarodott rendőrök arról panaszkodtak, nem tudják majd kellően őrizni az elnököt.
Havel nagyot szív a cigarettájából.
- Dehogynem. Nagyon őriztek. Ahogy bent ültem ebben a hatalmas Mercedesben, pont olyan érzés fogott el, mint a rendőrségi zsuppkocsiban. Még az ablakot sem engedik, hogy lehúzzam.  Akkor is beleraktak, azután vittek, ahová ők akartak.
- Tényleg - kérdezi valaki -, még a kihallgatás is hasonlít a sajtótájékoztatóra, ugye?
- Igen - feleli az elnök. - Csak a kihallgatáson, ha akartam nem feleltem a kérdésekre, a sajtótájékoztatón pedig kénytelen vagyok. És kellemetlen kérdéseket tesznek fel mind a két helyen. A sajtótájékoztatón ha okos az újságíró, csak annyit mondok: No comment, viszont ha buta, kénytelen vagyok olyan hosszan válaszolni neki, hogy ne vegye észre, egészen másról beszélek, mint amiről kérdezett.
Varga György közben egy újságból kivágott fényképet mutat. A Vörösmarty téren készült, azon a tüntetésen, melyen Václav Havel ellenzéki író szabadonbocsátását követelték, s ahol Varga György is beszélt. (Tényleg, mintha én azon is ott lettem volna. Vagyis Havel nekem is köszönheti, hogy most szabadon itt lehet.)
Konrád György
Konrád György következik. Felveti egy közös, cseh-szlovák-lengyel magyar folyóirat ötletét, amely segítené a közép-kelet-európai népek közeledését.
Már éppen belemerülnének a részletekbe - láthatóan ez az a kérdés, amivel mindenki szívesen foglalkozna, jelenlegi csehszlovák, jövőben magyar elnök és a többiek, amikor megjelenik az ajtóban egy protokollfőnök külsejű úr és csak annyit mond:
- Václav! Öt.
Aztán egy perc múlva: - Négy.
Aztán újabb hatvan másodperc e1teltével:
- Három.
Az egynél odalép Havelhez, rásegíti a zakót és már tuszkolja is kifelé az ajtón, Futtában még valaki dedikáltatja könyvét, mire észbekaptunk, már csak a piszkos poharak, a cigarettacsikkek maradnak. Ahogy az egy házibulinál lenni szokott.





2011. december 10., szombat

Kézdy György a bizánci csontváz


Vannak emberek, akiket valahogy mindenki szeret. Az okokat fel tudjuk tán sorolni, de mindez nem adja ki a lényeget.

Kézdy György – a minap kapott Táncsics díjat – biztos, hogy a mindenki által szeretett emberek csoportjába tartozik. Lényében, gondolkodásában, világról alkotott képében, művészetében – mind mind van valami, amiért azt érezzük, hogy nagy szükségünk van rá.

Mindketten ugyanabba a gimnáziumba jártunk, a Barcsay utcai Madáchba. Jó, persze Kézdy majd harminc évvel korábban. De még azokban a kora nyolcvanas években is élt a legendája az ő Ember tragédiája előadásuknak.

Idézek egy beszélgetésünkből, interjúnak indult, végül, azt hiszem sehol sem jelent meg, mi mindenesetre nagyon jót traccsoltunk egy szombat délelőtt:

” -Az Ember tragédiáját nem lehetett játszani, be volt tiltva. Mi voltunk azok, akik elsőként újra megpróbáltuk, afféle faltörő kosként mentünk előre. Persze nagyon sokan segítettek. És aztán óriási sikerrel, jópárszor előadtuk. Minden nagy lap írt is rólunk.

- Mit játszottál benne?

- Nyolc szerepet. Persze nem Ádámot vagy Lucifert. Voltam a Föld szelleme, rabszolga, eszkimó, tiszt Párizsban, aggastyán a Falanszterben. Aztán még mi is? Igen, voltam csontváz a bizánci színben.

- Jó szerep.

- Isteni. Szóval ez az egész óriási dolog volt. Mi azért jártunk akkor iskolába, hogy előadjuk az Ember tragédiáját. Rengeteget próbáltunk. Az érettségi is hetedrangú dologgá vált. Még a tételeket is megkaptuk a tanároktól előre, hogy minden simán menjen. Ez „nemzeti ügynek” számított az iskolában. Mi pedig valami remek dolgot akartunk csinálni. Nekünk a tragédia nagyon fontos volt, a tragédia mondataival beszélgettünk egymással. Persze balhénak sem volt utolsó, de azért nagyon komolyan dolgoztunk rajta. Például szénszünet miatt elmaradt a tanítás, de mi az iskolatáskánkban vittünk be szenet, fát és egy első emeleti pici teremben, begyújtottuk a vaskályhát és próbáltunk tovább.

- Azon túl, hogy fontos dolognak számított, mert ti adtátok újra elő az Ember tragédiáját, jó volt az előadás?

- Remek. Nagy ügy volt és jó előadás. Talán nem véletlen, hogy közülünk egy csomóan a pályán maradtak. Lengyel György, Lénert Péter, Balogh Géza, én. Féner Tomi akkor kezdett fényképezni, rólam, mint eszkimóról készítette az első színházi fotóját. Azóta is őrzöm.”

A nagyközönség egy jó része, mert nem volt olyan szerencsés, hogy a Madáchba járjon, nem innen ismeri. Megint abból a bő 10 évvel ezelőtti interjúból:

- Mennyire zavar, hogy a legtöbben mégis a Szomszédok kicsit ütődött, de szeretetreméltó orvos szerepéből ismernek.

- Tíz év elteltével nem zavar. Sikerült feldolgoznom. Megszoktam, hogy az emberek gyakran primitív módon azonosítanak a szereppel. Megszoktam, hogy ez szeretetet jelent és mérhetetlen népszerűséget. És ez gyakran segít túlélni a rossz helyzeteket. Fontos, hogy tudják: vagy. Eleinte még dühített, ha Virág doktoroztak, de aztán megszoktam, beletörődtem. De amikor kiállok verset mondani - soha nem vettem észre, hogy ezzel a szereppel azonosítanának.

(A teljes interjú itt olvasható el)

Innen jut eszembe. Ha valahol azt látják, hallják, hogy Kézdy György mond verset, akkor hanyat-homlok tessék rohanni és helyt foglalni rá. Mert akkor kiderül, hogy mi a költészet. Mi az irodalom. Mi a csoda. És ki Kézdy György.

2011. december 1., csütörtök

Sóletverseny - Pozsonyi piknik után



Az afterpartiknak is megvan a maga története. Hátha még sóletversenybe torkollanak.


És hogy mindez ne legyen elég, főként, ha egy nagyszerű piknik segítői mérik össze sólet – tudásukat. És ha tovább akarjuk fokozni, ha ráadásul a nevezetes Pozsonyi piknikhez kötődik mindez.


És innen már minden világos a valódi műkedvelőknek. A Pozsonyi piknik röpke idő alatt lett a főváros egyik jelentős kulturális rendezvénye, a Pozsonyi út környékén, azaz az Újlipótvárosban, ahogy az errefelé élők

mondják, Lipóciában.

Szokás az ilyesmit civil kez

deményezésnek nevezni, de ez közel sem írja le a dolog jellegét. Néhány polgár elhatározta, hogyha amúgy is sok szempontból gy falu ez a vidék - vagyis mindenki ösmer mindenkit – akkor kellenek közös programok, afféle falunapok is. Amire persze mindenki eljöhet, még az olyan gyanús zuglóiak is például mint e sorok sóletkedvelője.

A Keleti Éva, Rédei Éva, Kövesdi Pé

ter vezette csatársor hát sok sok támogatóval a háta mögött igazán izgalmas napot szervez, az erkélyen előadott operaáriáktól a Piccolóban elfogyasztott unicumokon keresztül egészen a versekig, a dalokig, a közös főzésig és vissza. Aki ott volt tudja, a többiek meg majd jövőre nem hagyják ki.

No és levezetésnek ott a sóletverseny a Lajsz András -féle La Bodegitában – igen kitalálták, a Pozsonyi út sarkán. Ez az utóbuli volt most a szervezőknek, a szereplőknek, a segítőknek, meg azoknak a mindenlében kanalaknak, akik semmiről sem maradhatnak le.

Idén nyolc sólet mérte össze az erejét, a nehéz helyzetben lévő zsűrit a kitűnő szakember Frank Júlia alkotta. A közönségdíjat pedig, olyan neves sóletászok előtt, mint például Körmendi Éva a Pozsonyi Kisvendéglő

tulajdonosa, Fóti Tamás séf, végül kollegánk Bacher Iván nyerte el – aki ezek szerint nem csak írni tud Lipóciáról, az ételekről, de a sparheltnál is megállja a helyét.


--

2011. november 18., péntek

Körmagyar


Fehér Jánosné tkp. szerette a férjét. És a szeretőjét is. Még az sem különösebben érdekes, hogy a férj egyáltalán nem szerette a szeretőt. Mondhatni, szívből gyűlölte. A feleségét sem kívánta már. Inkább a húsz évvel fiatalabb, hegyes cicijű kis barátnőjét - ha már valakit. Csak egy csöppet zavarta az évek alatt kialakult összhangot, hogy a hegyes cicijű- aki megunta a meddő várakozást Fehér Jánosra - eljegyezte magát egy heves vérmérsékletű autószerelővel, aki nehezen volt képes beilleszkedni a nagy családi idillbe. Ide kívánkozó megjegyzés, hogy azért a várakozás nem volt egészen meddő, ugyanis a hegyes cicijű kétszer is teherbe esett. Minden valószínűség szerint egyszer egy déltengeri romantikus, titokban lebonyolított, túra során, egyszer pedig egy heves nyári mulatság alkalmából, amikor már mindenki kidőlt a sorból, a kert végi, elhagyott utcácska alján, ott a vasúti töltés mellett. Hősünknek komoly menedzseri feladatokat jelentett az esedékes abortuszok megszervezése. Az autószerelő persze erről semmit sem tud, úgyhogy csitt.

Fehér Jánosné szeretője, az egyszálbél könyvtáros, maga is boldog házasságban élt mit sem sejtő feleségével (aki, tanár lévén, a szertárban vigasztalódott az amúgy pedofil fizikatanárral) és három gyermekével. Kedvesével, a mindig fokhagymaszagú Fehér Jánosnéval óriási konspirációk között találkoztak, csak úgy repkedtek köztük a titkos üzenetek, az éjszakai rejtett telefonok (Nem tudom ki volt drágám, már megint téves.) Mindannyiuk közös barátai kölcsön lakással és alibival segítették ki a két szerető szívet, akik tulajdonosai egyébként, ha másként nem jött össze, egy sötétebb közparkban is egymáséi lettek.(Az egyszálbélnek az egész annyira nem volt fontos, hogy egy garniba befizessen.)
Fehér János úgy tett mint aki nem vesz észre semmit. Csak egyszer öntötte le sósavval az egyszálbél könyvtáros kocsiját, és tervbe vette, hogy egy kölcsön vadászpuskával szétlövi a tökét. De ezt momentán elhalasztotta.
Ha már a testi fenyítésnél tartunk. A heves vérmérsékletű autószerelő egyszer kishíján agyonütötte egy kocsiemelővel egyszálbélt. Az úgy volt, hogy Fehér Jánosnét az asszony hitvesi nyoszolyáján elégítette ki a csalfa könyvtáros. Az autószerelő éppen e házban járt (egy kurvánál, akire még legénykorában szokott rá, de ez is titok.) Hirtelen telefonértesítést kapott, hogy gyűrűs menyasszonya és annak szeretője (Fehér János) előző nap, míg ő düzniért járt a központban, rendeztek egy tisztes murit. A gaz csábító viszont most otthon, elégtételt lehet rajta venni.

Az autószerelő berúgta az ajtót, amin ott virított a tábla: Fehér János. Az ágyban meglátta Fehér Jánosné fehéren virító popsiját (nomen est omen) és az alatta ügyködő embert, akiről együgyű módon az hitte, maga Fehér János. És kis híján agyonütötte az emelővel

Eközben a valódi Fehér János mit sem sejtve erről két kerülettel arrébb éppen a súlyosan sebesült könyvtáros kisebbik, gimnazista, lányát deflorálta, átkozva magát, amiért nem a vadász puskás megoldást választotta a régóta tervezett bosszúra.

2011. november 4., péntek

Sztálin és a meghülyült szomszéd néni















GA-nál minden rendben van
Kedves közönségünk, és akkor most folytatjuk évfordulós megemlékezésünket. A múltkor dr. D. I. 1956 október huszonharmadiki kalandjait tártuk a nagyérdemű elé. Ahogy akkor jeleztük már dr. D. I. azokban a napokban még nem sejtette, hogy később az én apám lesz. Amúgy pedig, forradalom ide-oda, este tízre pontosan hazaért, ahogy azt az ő anyukájának megígérte. Most pedig G. A. október huszonharmadikája következik. G. A. akkoriban – természetesen – még nem sejthette, hogy későbbb dr. D. I.-né lesz, s még egy kicsit később az én anyukám. Hadd jegyezzem meg azt is, hogy a mellékelt képen ő szerepel – persze nem októberben, hanem a kép hátoldalán már alig olvasható felírás szerint, ugyanazon év augusztusában, talán a Duna párton.
És most jöjjön a történelem.
1956. október 23-án este, ahogy az rendes leányhoz illik, anyukám hazatelefonált az ő anyukájának, hogy ugye minden rendben. Anyukám akkor éppen a főváros zajától távol lévő Egerben tartózkodott, egy filmforgatáson. Nem a főszerepet játszotta, csak afféle segédszemélyzetként tevékenykedett, a jelenetek számát írta föl a csapóról, miután a Madách Gimnázium kiváló elvégzése után az egyetemre nem vették fel, mint polgári származékot. Polgári származék – a fiatalabbak kedvéért azt jelentette, hogy Borból (Radnóti!) hazafelé agyonvert nagyapám banki kistisztviselő volt, nagymamám meg gépírónő.
Nagymamám azonban nem vette föl a telefont, hiszen nem volt otthon, a történelmi eseményekhez kevés érzékkel bírván, színházba ment, így aztán a szomszéd néni kapta föl a kagylót. (Azok még olyan idők voltak, hogy a szomszéd, ha meghallotta, hogy csöng a telefon, fogta a kulcsát, átment és felvette. Már csak azért is, mert a távhívás kapcsolására – interurbán- órákat kellett várni, ne menjen már veszendőbe az a sok igyekezet, mégiscsak jobb az emberi szó.)
A szomszéd néni öreg volt és teljesen meghülyült. Az előbbi ténykérdés, az utóbbira anyám abból következtetett, hogy a szomszéd néni arra a kérdésre, hogy, na ugye minden rendben, azt felelte, hogy hát persze. Ja, és ledöntötték a Sztálin szobrot.
Anyukám, mint a Városliget közelében élő, azt pontosan tudta, hogy a Sztálin szobor az igen nagy, nem lehet csak úgy ledönteni. És különben is, miért, hogyan, kik?
Ő azt nem tudja, de ledöntötték. A darabajait itt hurcolták végig az utcán.
A Sztálin szobrot? Ledöntötték? A darabjait itt hurcolták végig az utcán? Hát persze, ne tessék izgulni és tessék bevenni a gyógyszert! - zárta le anyám a terméktelen interurbán beszélgetést a bolond szomszéd nénivel.
Aki nyilván vizionál, hallucinál, talán még az üzenetet sem lesz képes átadni a nagymamámnak, hogy minden rendben.


2011. október 21., péntek

Nagymamám, a forradalom és a melegvíz

Két régi október 23.


Azon a bizonyos október 23-i napon, melyről mostanában kötetszám jelennek meg a vissza- és megemlékezések dr. D. I. (aki akkor még nemsejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) délután elindult a Petőfi-kör orvosvitájára. Mint frissen végzett doktor éppen sorkatonai szolgálatát volt kénytelen a katonai kórházban tölteni.

Egy családi legenda szerint '56 őszén, amikor megkapta a behívóját, megkérdezte kedvenc professzorát, vonuljon-e be, vagy kérjen tavaszig halasztást. A nagyon okos (orvos!) ember hírében álló prof. némi latolgatás után arra jutott, jobb most túlesni a dolgon, mert ma viszonylag nyugodtabb a világ, de ki tudja, mit hoz a tavasz. Úgyhogy tessék csak egyenruhát ölteni. Erről ennyit, s most vissza 1956 október 23-ra, amikor dr. D. I (aki ekkor még nem sejtette...), mint friss sorkatona nekiindult, mert a délután nem a néphadseregé, hanem az övé volt. A gólyavári vita különösen érdekesnek ígérkezett. A legtekintélyesebb professzorok is tiszteletüket tették. És az izgalom csak fokozódott a tanácskozás alatt. Hiszen, mintha lövések zaja szűrődött volna be. (Na ja, a rádió a szomszédban.)

Egyszercsak berontott egy fegyveres: Az ávósok lövik a szomszédban a magyarokat, menjenek segíteni. De a többség maradt. Befejezték a vitát. (Jónéhány magasrangú orvostiszt is részt vett, amúgy egyenruhásan, akik - a visszaemlékező megfogalmazása szerint - „alaposan beszartak.")

Aztán az erősödő fegyverropogás hatására a társaság nekiindult elvackolni magát a pincében kialakított óvóhelyen. (A régi rutin. Túl közel volt még a háború és a Bródy Sándor utca.)

Ám dr. D. I. (aki aki akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) hazafelé indult. Lövöldözés ide oda, az anyjának (aki, akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva a nagymamám lesz) megígérte, tízre hazaér.

A Tanács körúton katonák vonultak, tán a rádió felé, a nép megéljenezte őket. Az Andrássy úton (mi volt az akkor: Sztálin? Ifjúság? Népköztársaság útja?) szembe találkozott Sztálinnal. Ha nem is magával a generalisszimusszal, de legalább ledöntött szobra maradékaival.

Az események többfele új és új fordulatot vettek. De neki sietnie kellett. Végülis rendszerek jönnek-mennek, de ő megígére a mamájának, hogy időben otthon. Ettől sem forradalom, sem hadsereg nem téríthette el. Szerencséje volt. Éppen hogy, de tíz előtt pár perccel hazaért.

- Anyu, kitört a forradalom - kiáltotta lelkesülten az anyjának (aki akkor még nemsejtette...).

- Igen? Akkor azonnal menj fürdeni, mert ki tudja meddig lesz még melegvíz. Mindig így van ez ilyenkor - tette hozzá a nagymamám, miután a századnál csak egy picivel idősebbként jókora gyakorlatot szerezhetett a jelentős társadalmi, történelmi események polgárokra és a melegvíz-ellátásra gyakorolt hatásaiból.

Aztán jött november negyedike, meg mindaz ami vele járt. A történelemkönyvek kevéssé jegyzik föl, de mi azért említsük meg, hogy dr. D. I.-től hamarosan megszabadult a Magyar Néphadsereg, s visszatérhetett a civil izgalmak világába.

S akkor most nézzünk a naptárra. Elszaladt 50 esztendő. S éppen ma veszi át dr. D. I (ki már régóta tudja, hogy az apám) az aranydiplomáját. Remélni tudjuk csak, hogy egy utólag is sokkal békésebbnek bizonyuló napon, mint az a fél évszázaddal ezelőtti volt.

(S miután 2006. október 23-án jelent először meg ez az írás, a Népszavában, most már elárulhatjuk, ha nem is volt mérhető ez a második október 23-a az elsőhöz, azért ez az történt akkor is.)

A folytatás pedig itt olvasható.

2011. szeptember 25., vasárnap

Magyar szemtanúk Londonban



London központjában, alig egy macskairamodásnyira a nevezetes Piccadilly Circustól, a Royal Academy of Arts elegáns termeiben látható még október másodikáig az a reprezentatív kiállítás, amely a magyar fotóművészet jeleseit mutatja be. Szemtanú: magyar fotográfia a huszadik században a címe tárlatnak. És persze a világszerte közismert fotósokkal csábítanak a városszerte kihelyezett óriásplakátok. Brassai, Robert Capa, Andre Kertész, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi.


Szerencsére még ennél is jóval szélesebb a kínálat. Kezdve Balogh Rudolftól vagy Vadas Ernőtől és a magyaros stiltől, a szociofotós Esher Károlyon át egészen a maiakig, hiszen például Bánkuti András, Féner Tamás, Korniss Péter, Kerekes Gábor, Benkő Imre, Fejes László képeiből is látható válogatás.

A magyar fotográfiát bemutató összeállítás egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a világhíressé vált művészekből senki sem maradt Magyarországon, többségük nem is önként ment el, hanem kényszerült elhagyni szülőhazáját. Minderre persze magyarázat a magyar történelem viharos menete – a kiállításon manapság már szokatlanul korrekt módon foglalják össze a változó esem

ényeket.

(És még egy fontos dolog. A londoni Royal Academy of Arts termeiben kiállítottak közül legalább hárman iskolatársaim voltak – persze sok-sok évtized különbséggel – az egykori Barcsay, ma Madách Imre gimnáziumban. A Capa testvérek, Robert és Cornell, valamint Féner Tamás.)

Egy átlagos, napsütötte kora délután, annyian nézelődnek itt, hogy bizony várni kell, amíg továbbléphetsz a

következő fotóig. Így van idő hallgatódzni, s ebből a nem reprezentatív adatfelvételből az derül ki, a többség helybéli, különösebb köze Magyarországhoz nincs.

Próbáljuk hát ilyen szemmel nézni az összeállítást. Hogy mit mond mindazoknak ez, akiknek egy távoli ország alkotóinak képeit gyűjtötték össze.

A fotók egy jelentős része – főleg a Brassai, Capa, Kertesz, Moholy-Nagy, Munkácsi csapaté – mindenképpen nemzetközi. Nem is Magyarországon készültek, szerzőik nemzetiségéről legfeljebb a képaláírás árulkodik. Mind az öten megújítói voltak saját műfajuknak, olyasmit hoztak létre, amit sok évtized multával is megmaradt. Capa háborús képeit valószínűleg mindenki látta már, Kertész kiállításai nagy sikerrel járják be a világot – figyelem, közeleg Magyarország felé -, Moholy-Nagy több műfajban is jelentős és Munkácsi zsenialitását lassan saját hazájában is kezdik felismerni.

Aztán ott lógnak a falon a Balogh Rudolf féle alkotások, mint amin az alföldi pásztor, csibukolva nagy subájába burkolódzva, kutyáival nézi a végtelen magyar rónát. És érdekes megfigyelni, hogy nagyjából ugyanazekben az években készíti el André Kertész a Szatirikus táncos című képét, amelyen egy csinos, nem is feltűnően túlöltözött, ámde gyönyörű hölgy pózol egy sezlonyon. Úgy, hogy valahogy Picasso képei jutnak azonnal eszünkbe, pedig ennek a táncosnőnek nem is a homloka közepén van a szeme. Igaz, ez a kép Párizsban készült.

A pásztor a kutyákkal – nagyon helyes állatok – ma már egy sosem volt világ, idillikus lenyomata és ez még itt Londonban is érződik. Míg Kertész képe olyan, hogy bármelyik képeslap szerkesztője– már ha még maradt ilyen valahol – megnyalná utána mind a tíz ujját.

A kiállított kortárs képeket inkább jellemzi már a szociofotós vonal. A „létező szocializmus” árnyoldalainak megmutatása az első nyilvánosságban sokáig a játékfilmesek és a bátor fotóriporterek privilégiuma maradt.

A kiállításhoz méltó katalógus készült, s jónéhány fotót akár képeslap formátumban is meg lehet vásárolni. Éppen úgy mint a nagyoknál.

A tárlatot Magyarország európai uniós elnöksége alkalmából szervezték – a kevés elnökségi siker egyike tehát ez – és fő szponzora az OTP volt. A képek jelentős részének a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum a tulajdonosa. A kurátorok Colin Ford az angliai Nemzeti Méfia Múzeum alapító igazgatója, Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója és Sarah Leah a házigazda Royal Academy of Arts képviselője voltak.

(Szemtanú, magyar fotográfia a XX. Században. Royal Academy of Arts, Burlington House, Piccadilly, London W1J OBD)

2011. szeptember 8., csütörtök

11/09/ 2001 New York - and later

Missing – Eltűnt

A metró-bejáratnál nagykalapos, talán még coltot is hordó rendőrök vizslatják az embereket. Lent, miközben Manhattan felé robogunk, a szembenülők mind-mind újságot olvasnak. Ahányan annyifélét, de mindegyiknek a címlapján valami olyasmi szerepelt, hogy újabb repülőgéprablások várhatóak, és Oszama bin Laden még mindig fenyegeti az Egyesült Államokat. Amúgy nem sok minden utal New Yorkban arra, hogy alig néhány napja itt szörnyű tömeggyilkosság történt, amely az egész világot megrázta. Mert persze általában a terrortámadásról beszélt mindenki, de azért az élet megy a maga természetesen kerékvágásában tovább, hát mit is csinálna.

Aztán, ahogy feljövünk az alagútból és bandukolunk a World Trade Center romja felé, egyre inkább alakult át a kép. Szirénázó tűzoltóautók vágtatnak és az emberek megállnak az út mellett és megtapsolják őket. Katonai teherautók furcsa egyenruhásokat szállítanak, akik aztán leugrálva, fegyvereiket gúlába rakva fontoskodva kordonokat állítgatnak ide-oda. FBI feliratú dzsekit viselő emberek intézkednek oldalt. Aztán egyszercsak a furcsa egyenruhások szétkapják a kordont és a bámész tömeg némán nyit utat a hatalmas teherautóknak, amelyek konvojban szállítotják el a törmeléket a még mindig füstölgő romokból. Némán, lehajtott fejjel, sokan könnyes szemmel – mert mindenki tudja, hogy azok a romok többezer ember sírjává váltak a minap.

A romok háta mögött, a betört kirakatokat fedő fatáblákon, a kerítéseken fényképek. Missing! Eltűntek. A rokonok, a barátok keresik az övéiket. Eltűntek. Nem meghaltak, elpusztultak, meggyilkolták őket. De hiszen a világ látta élő, egyenes adásban, amint a második repülőgép is nekicsapódik a toronynak. Amint az kigyullad, aztán testek zuhannak alá a felhőkarcoló magasából, majd összedűl az az épület, amely az Egyesült Államok erejét, gazdagságát, technikai fölényét mutatta. Azt, hogy a szabad polgárok csodákra képesek.

És akkor eltűnik a haverunk, az apánk, a szeretőnk, a gyerekünk?. Csak úgy?

Eltűntek? De hát ők már sosem lesznek meg.

De nem, nem, ne higgyük el, hogy meghaltak, biztosan előkerülnek. Meg kell lenniük valahol – méregeti a kis, tépett hirdetéseket a közönség. Biztosan ott fordul most be a sarkon, és mosolyogva kérdezi majd: Na, megijedtetek? Azt hittétek, örökre eltűntem? Vagy talán csak ájultan fekszik valahol, mit sem tudva magáról. Nem lehet csak úgy erről a napsütötte világról a semmibe zuhanni.

Itt van például Kenny Lira. Még nincs harminc éves. Eltűnt. Milyen büszke volt arra a jó állására, amelyet a Genuity, Inc cégnél kapott. Mennyit mesélt arról a SoHo füstmentes kocsmáiban a szájtáti barátoknak, hogy micsoda élmény minden nap a 110. emeletről nézni munka közben ezt a hatalmas és mégis oly kedves várost. Az utolsó hír róla, hogy a becsapódás után, még valaki hallotta, hogy a 83. emeletre lejutott. Kenny kerülj elő, a két kis keresztlányod nagyon vár. Mit mondjak nekik, mikor jössz?

Vagy itt van a plakát Roger Mark Rasweiler-ről. Missing. Eltűnt. Reménykedő családja állítólag a támadás délutánján, mikor már órák óta hiába hívta telefonon és kereste a környéken, a fél várost teleaggatta vele. Mark 53 éves kockázatelemző a Marsh & McClennan nevű cég alelnöke. Nem jár be minden nap az irodába. De szeptember 11-én mégis beugrik Flemingtonból, bár már előző nap is benézett, korholja is Susan a felesége, hogy minek megint, az a kövér társad, az fogadjunk ma sem megy be. Neki van esze. „Á, dehogy” – legyint Mark. „Én szeretek felmenni oda. Csoda egy hely”. A támadás első híre hallatán Susan, még reménykedik. Hátha nem is ért oda a 100. emeleten lévő irodájába. A metró gyakran hosszú percekig elakad az alagútban, vagy valahova Mark beugrott reggelizni, ahogy ez elő szokott fordulni vele. És akkor éppen lekéste a támadást. Talán nem volt még bent, esetleg csak a közelben és megsérült a lezúduló törmeléktől. Missing. Elveszett – de ha keressük, meglesz.

Fia és két lánya először háromszáz, aztán még ötszáz kis plakátot nyomtat. Aki megtalálta a papát, azonnal jelentkezzen. Barátok segítésével gyorsan kirakják a szórólapokat, aztán rohannak a kórházakba, az ideiglenesen felállított segélyhelyekre, az óvóhelyekre. Valahol meg kell a papának lennie. Mert egy papa nem tűnhet csak úgy el.

A városi legendák ismerői szerint Rasweiler „Eltűnt” plakátja az első. Aztán sorra-sorra függesztik ki a még reménykedők a sajátjukat.

„Két 28 éves, kedves ikerlányomat keresem. Eltűntek. A kilncvenhetedik emeleten dolgoztak. Aki tud arról, merre találom őket, azonnal hívjon a következő telefonszámon…”

Missing. Eltűntek. De hiába láttuk a tévében, hiába érezzük a füstölgő romok még mindig kesernyés szagát, hiába halljuk, amint eldöng egy-egy óriási teherautó fém és üveghegyekkel megrakva. Hiába nem jött haza Kenny, Mark és a két 28 éves iker. Meg kell lenniük valahol. Mert csak így eltűnni – azt nem hisszük, hogy el lehet.

2011. augusztus 30., kedd

Melyikük Whoopi Goldberg?




Baráti körben egy időben szerettem könnyed, afféle csevegő hangnemben belekezdeni, hogy tudjátok, amikor Michael-lel és Whoopi val ebédeltünk és? Ma már ezt nehezen tehetném meg, mert nem nagyon maradt olyan ismerősöm, akinek kétszer-háromszor már elő nem adtam volna a történetet.

Nevezetes nap: 1998. május 29. Bizony, a választás ideje, amikor a Fidesz többségbe került.



Az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo talán nem szerette volna egyedül tölteni, csak úgy magában, nagy várakozással, azt a bizonyos, az esti urnazárásig mindenképp izgalmas, de információhiányos időt. Ezért néhányunkat meghívott rezidenciájára, üssük el vele, ami addig hátra van. Jól főznek, végül is, miért ne. A társaság is jó. (Jobb szeműek felismerhetik Zentai Péter, Kálmán Zsuzsa, Tordas Kati és Elekes Éva kollégáimat a képen. A szakállas úr a követséghez tartozott.)

A bejáratnál egy őr külsejű egyén felolvasta a neveinket, hogy tényleg, mi lennénk-e azok. Nagyon vicces pali volt. Mert rezzenéstelen arccal hozzátette: És hol van Whoopi Goldberg és Michael York? Melyikük az? Illedelmesen nevettünk, mert hát mit lehet tenni ilyenkor? Egy tengerészgyalogostól ez is elég jó vicc.

Aztán ebéd közben a nagykövet is megjegyezte, hol van már Whoopi és Michael? Ismét illedelmesen kacarásztunk és arra gondoltunk, hogy ennél azért valamivel ügyesebb tréfával is készülhettek volna. Már a desszertnél jártunk, amikor csöngött a telefon.

A nagykövet, mikor letette, szomorúan csak ennyit mondott: Whoopi és Michael eltévedt. Értük kellene menni, de a sofőr nincs itt. Nem ugrana le valamelyiktek?

Ismét nevettünk, mert, mi mást tehet az ember, ha a házigazdának csapnivaló a humora, de jó a konyhája. És persze nem mozdultunk. Aztán az egyik követségi ember mégiscsak nekiindult.

Tíz perc múlva már ott is volt az igazi Whoopi Goldberggel és az igazi Michael Yorkkal. Magyarországon forgattak éppen egy filmet, amely Arthur király udvarában játszódott. A nagykövet meghívta őket ebédre. A két sztár fogott egy taxit és azzal indult a rezidenciára. A sofőr azonban tévedésből a kanadai követségre vitte őket. Ott hiába csöngettek, elzavarták őket, itt kérem nincs ebéd. Ne tessék úgy hangoskodni.

Nagy nehezen egy telefonfülkéből sikerült elérniük a jó követet. A többit már tudják.

Amúgy két kedves, szerény ember ült ott velünk. Az átlag amerikaihoz képest feltűnően sokat tudtak Magyarországról, a választásokról. (Nem mondom meg, kinek drukkoltak.) Goldberg még mentegetődzött is, hogy miért ilyen jól értesült. "Sokat mesélt az operatőr" - aki ugye Ragályi Elemér volt. Érdeklődtek, kérdeztek - két világsztár, egy távoli ország, ismeretlen rendeltetésű polgáraival. Édes kis történeteket adtak elő. Jó fejek voltak. (Ja, pótlólag kaptak ebédet, ha mindenre jól emlékszem, akkor Whoopi nekem adta a végén a fagyiját. S szerintem - lovagiasan -a viszkiadagjával is megbirkóztam, legalábbis ma már így mesélem.)

Már szedelődzködtünk, amikor Whoopi megjegyezte, nem szívesen ül be még egyszer itt taxiba. Zentai kolléga volt a gyorsabb. S ha jól emlékszem, piros kis autóján vitte a szállodába vissza a mi asztaltársunkat.

2011. augusztus 16., kedd

A kínai siker egyik titka



Cse-mo és Károly Róbert

Cse-mo Livel a konyhában ismerkedtem meg. Ott ültek együtt, egy szőke, egy barna, egy vörös és ő, a nagyon fekete hajú.

Cse-mo Li nézett fel elsőnek a sok füzet, könyv, papír és pattogatott kukorica halomból. Rögtön a dolgok közepibe vágott:

Tessék gyorsan megmondani, hogy miért is koronázták meg Károly Róbertet harmadszor is? – kérdezte, azon a hangon, ahogy a gyerekek szokták azokat a rejtelmes dolgokat megtudakolni, amelyekről sejtik, egy felnőttnek semmi az, de az iskolások még nincsenek beavatva.

Károly Róbertet? Hogy harmadszor? Hát, tudod, Károly Róbert 1308-tól uralkodott egészen haláláig 1342-ig és… – próbáltam minden erőmmel visszaemlékezni azokra a régi szép időkre, amikor még tudtam az ilyesmit. A vörös és a szőke együttérzően ingatta a fejét, a barna nem is nézett már rám, sejtette, hogy baj lesz.

Jaj, tessék ezt hagyni – vágott közbe Cse-mo Li – ezt minden óvodás tudja. A harmadik koronázásról tessék gyorsan mondani valamit, mert bele kell írnunk a történelem-verseny pályázatába.

Mondanom sem kell, a google felelt helyettem. Aztán év végén, amikor a bizonyítványokat osztották, így fejezte be a tanár néni: „És idén is anyanyelvből a legjobb Cse-mo Li lett. Akarom mondani, magyar anyanyelvből.”

Ő tehát Cse-mo Li, aki most fagylaltot kanalaz a többiekkel és nagy komolyan válaszolgat. Mert lehet, hogy tudja, miért koronázták meg Károly Róbertet másodszorra, vagy harmadszorra, de interjút eddig még sosem adott. Mégiscsak, az első.

- Én már itt születtem Magyarországon, a szüleim Szecsuán tartományból jöttek ide. Először a papám és a mamám, aztán hoztuk a nagymamámat is. Otthon kínaiul beszélünk, a nagymamám nem is tud másként. A papám úgy-ahogy beszél magyarul, neki az üzlet miatt muszáj, a mamám inkább csak ért.

- Te úgy beszélsz, mint egy született magyar.

- Én született magyar vagyok – piszkál ki egy mazsolát a puncsból – hiszen itt születtem. Talán, jobban is tudok magyarul. Persze vasárnaponként kell kínai iskolába járnom és a szünetre is hazaküldenek nyáron. A kínai írás, tudod nagyon bonyolult, sokkal nehezebb megtanulni, rengeteget vesződöm vele.

- Akkor minek is? Ha egyszer „született magyar” vagy?- provokálom tovább.

- Született magyar. Igen. És született kínai. Mégis, hogy beszélje az unokatestvéreimmel, a nagymamámmal, a többi rokonnal? Azért kínaiul elég sokan tudnak a világon, jól jöhet az még.

- Jött már valamikor jól neked?

- Egyszer az iskolában megkértek tolmácsolni. A b-be is járt egy kínai srác, de ő elég sok tárgyból bukásra állt. A tanárnő behívta a szüleit. Kiderült, a szülők csak kínaiul beszélnek. Nem volt mit tenni, a tanárnő Csen-t kérte meg, hogy fordítson a saját mamájának-papájának. A tanárnő elmondta, hogy Csen nagyon rossz, baj lesz év végén, és talán még az osztálykirándulásra sem viszik el. Csen bólintott, aztán elkezdett kínaiul beszélni. A szülei közben egyre jobban mosolyogtak. A tanárnő ettől dühös lett és hozzátette, Csen nemcsak vacakul tanul, de zavarja a többieket is és a többi. Csen megint bólintott és kínaiul magyarázott valamit. A szülők egyre jobban mosolyogtak, az apukája megsimogatta, az anyukája meg is puszilta. Itt kezdett el a tanci gyanakodni, hogy Csen nem egészen azt fordítja, amit kellene, hogy valószínűleg kínaiul arról beszél, hogy ő milyen jó. Na, akkor hívattak engem, hogy inkább legyek én a tolmács. Csen azt mondta, fizet két fagyit, ha nem köpöm be. De az élet megoldotta a dolgot. Csen szülei egy olyan nyelvjárásban beszélnek, amelyet én egyáltalán nem értek. Az egy egészen másik nyelv. Talán írásban – de én még sok jelet nem ismerek. A fagyit megkaptam.

- Amúgy, simán felvettek ebbe az elitiskolába, ahová jársz?

- Tulajdonképpen igen. Bár a felvételi úgy van megcsinálva, hogy nekünk ne legyen túl könnyű. Rengeteg olyan feladatot tesznek direkt bele, amiket csak azok tudnak igazán jól megoldani, akiknek a szülei is magyar anyanyelvűek, ráadásul, készülni sem nagyon lehet rá. Például olyasmik, hogy, fejezd be a mondatot: addig jár a korsó a kútra, amíg….. És ilyenből vagy tíz. Meg magyar népmesék szereplőit kell csoportosítani. Igen, akinek a nagymamája itt mondott mesét, meg hallotta a közmondást róla, az tudja. De az én nagymamám egészen más meséket mondott nekem.

- Az osztálytársaid mit szólnak ahhoz, hogy te más vagy?

- Miért lennék más? Éppen olyan vagyok, mint ők. Ők sem egyformák. Az Áron magas és erős és szőke, az Ádám alacsony, okos és sötétbarna, a Kata meg gyönyörű a zöld szemével.

- Tény, a Katának az anyukája is szép, volt kitől örökölnie. De mégiscsak bocs de, te azért nem éppen olyan vagy, mint akik már sok-sok nemzedék óta itt élnek. Nem szoktak rád megjegyzéseket tenni?

- A Ferire is szoktak. Sőt sokkal, de sokkal többet, mert ő cigány. A múltkor még meg is kergették. Mindenkire tesznek megjegyzéseket. Meg persze, többször volt már olyan, hogy a boltos egész hangosan beszélt velem, mert azt gondolta, nem tudok magyarul és valamiért azt hitte, ha kiabál jobban megértem. Itt a suliban senki nem szól semmit, megszoktuk egymást. És azért Pesten nem olyan ritka, hogy valaki kínai. Amúgy, te tudtad, hogy a kínaiak, akik Kínában élnek, teljesen egyformának látják az európaiakat?

- Na ne viccelj. Nagyon más minden egyes európai ember.

- Neked meg nekem, persze. De sokszor az európaiak is összekeverik a kínaiakat, pedig egyáltalán nem hasonlítunk jobban egymásra, mint mások. A nagymamám, amikor idekerült, sokáig azt hitte, hogy az óvónénim az a zöldséges is a sarkon. Tök egyformának látta őket, pedig a zöldséges néni sokkal kövérebb és a fülei is elállnak. Ja és a haja is más. De a nagymamám csak azt figyelte meg, hogy európai. De már ő is kezd belejönni.

- Jó ezt hallani. Ha már a zöldségest említed. Ti kínai kaját esztek?

- Nagyjából igen. Szinte mindent meg lehet itt is kapni hozzá. Ha a zöldségek, a húsok mások is, mint ahogy a szüleim megszokták. De azért nagyjából hasonló. Amikor otthon vagyok Kínában nem nagyon más a kaja, mint az itthoni. Amúgy meg persze, a menzán vagy az osztálykiránduláson, vagy a sarki hamburgeresnél is eszek. Szeretem a magyar kaját. A két kedvencem, a töltött paprika, és a vadas zsemlegombóccal.

- Legközelebb, ha jöttök történelemvetélkedőre készülni, csináljak töltött paprikát?

- Hú, az jó lenne, csak ne tegyél cukrot a szaftjába és semmiképpen ne tésztával add, hanem főttkrumplival. Tésztával ki nem állhatom.

- Csakis. Krumplival, cukor nélkül.

- Akkor jó. Amúgy meg, mostanában nem megyek töri vetélkedőre. Teljes gőzzel matekot., fizikát és angolt tanulok. Abban több a jövő. Abból, hogy én megtanultam, miért koronázták meg Károly Róbertet harmadszor is, nem nagyon lehet megélni. Ja, tényleg, tudod már, miért?

2011. június 28., kedd

Tündérkirálynő legkisebb lánya

A piros ruha egy életre szól

Igazi, nagy udvari fogadás volt. A király adta, talán mert legyőzött egy másik királyt, vagy sikeresen leüttette néhány pártütő arisztokrata fejét, esetleg azért, mert sikerült tőrbe csalnia a hétfejű sárkányt és ártalmatlanítani a vadat. (Magunk közt szólva, a sárkány öreg és szenilis volt, de ez senkit sem zavart a bálon.) Az biztos - és ennek utána is nézhetnek az analesekben -, ez volt miden idők legfényesebb udvari mulatsága. Kovács János barátom, ki semmi pénzért le nem maradt volna egy ilyenről sorra táncolta a francia négyest, a keringőt, a csürdöngölőst a szebbnél szebb hercegkisasszonyokkal, grófkisasszonyokkal, sőt még a bárókisasszonyokkal is. A hölgyek boldogan járták vele, örültek, ha bevehették a táncrendjükbe, mert bár Kovács János barátom nem volt egy Fred Aster, dehát a kisasszonyok sem Ginger Rogersek. És Kovács János barátom, ellentétben a sok elkényelmesedett herceggel, gróffal, báróval legalább lelkesen forgott, hajlongott, lépegetett a zene ütemére a habos csipkékbe, legújabb divat szerint készült ruhakölteményekbe bújtatott leányokkal.

És egyszercsak meglátta azt a piros ruhás lányt. Egyszerre indultak el egymás felé. A lány szó nélkül nyújtotta a kezét. És Kovács János barátom fejében éppen csak hogy átfutott, hogy ő nem is szerepel ennek a tündérnek a táncrendjében. De a lány sötétbarna szeme mágnesként rántotta át az udvari etiketten.

Összekapaszkodtak és táncoltak, táncoltak, táncoltak, nem törődve semmivel. A herceg-, gróf és bárókisasszonyok először felhúzták fitos kis orrukat, aztán nevettek irigyen. és suttogva kérdezték egymástól, ki is lehet ez a piros ruhás. Senki sem tudott róla semmit. Csak őfelsége sejtette, hogy kedves kollégája, a Tündérkirálynő kisebbik leánya lehet. De azért volt ő a király, mert egyrészt tud hallgatni, másrészt Kovács János barátommal még fiatal korukból jó barátságban maradtak. Kölcsönösen akadt mit hallgatniuk egymásról.

Kovács János és a Tündérkirálynő kisebbik lánya semmit sem vett észre a körülöttük zajló izgatott disputából. Ők csak fogták egymás kezét, érezték egymás leheletét, szívdobbanását. Felettébb romantikusan mutattak, eltekintve attól a kis apróságtól, hogy a Tündérkirálynő kisebbik lánya néhány éve már férjezett volt. S férje, egy rendjelekkel alaposan dekorált, cilinderes, sétapálcás, szivarozó nagykövet nagy igyekezetében, hogy ne kelljen észrevennie semmit, belehamuzott mellénye órazsebébe.

A király, nemhiába tartozott a bölcs uralkodók sorába, hogy barátját, Kovácsot mentse, a fénynél is gyorsabban kinevezte a nagykövetet udvari fő- és alpince mesternek valamint címzetes, belső valóságos és titkos étekfogónak. És szárnysegédjével együtt félrevonva sokáig suttogtak fontos államügyekről a sarokba, ahonnan nem lehetett a táncparkettre látni.

Kovács János barátom, kinek persze továbbra sem volt fogalma arról, ki is ez a tündér, elhatározta, hogy azért elszökik vele, új életet kezdenek és különben is, holnaptól ezzel a piros ruhás lánnyal már jó, erős és erkölcsös lesz.

Ám mikor itt tartott gondolatban a lány egy pillanatra elhúzódott tőle, bocsánatkérőn mosolygott - hú de nagyon helyes - átsuhant a termen, közben többször biztatón visszanevetett Kovácsra. Aki ekkor látta utoljára.


Ahogy ez egyébként elég gyakran megesett álmai szereplőivel ébredés után. Pedig mindene este azzal a reménnyel feküdt le, hogy talán ma, ma álmában újra találkoznak.

Múltak az évek, s egyszercsak egy meghívót talált az asztalán. A Tündérkirálynő udvari báljára. Az alján a szigorú figyelmeztetés: Megjelenés uraknak piros frakkban, hölgyeknek piros estélyiben. És azóta is boldogan élnek.

2011. június 9., csütörtök

Sárkány, de nem házi

Néhány szó a nők meghódításáról

S. sárkány – Egy, három és hétfejű a legjellemzőbb. Lovagok, hogy kedvesük szívét el/vissza nyerjék, gyakorta kaszabolják őket.

- Nekem igazán nem fontos, hogy megküzdj értem – toppantott formás kicsiny lábával a hercegkisasszony – nem is érdekelsz, akad itt elég másik lovag rajtad kívül. És különben is…

A lovagnak nemes harag gyúlt a tekintetében: még hogy másik lovag, még hogy nem fontos. Jó lova is érezte a nagy felindulást, a lovag alig tudta a zablával visszatartani a nemes állatot.

- Hát ide figyelj hercegkisasszony – mondta férfias visszafogottsággal a lovag – akkor én most nekiindulok országnak-világnak. Levágok minden szembejövő sárkányfejet, megszerzem minden ellenséges király és herceg vagyonát és az egészet ide öntöm a formás, kicsiny lábacskád elé, hogy tudd, hogy érezd, a szívem csak teérted dobog. Jaj a sárkányoknak, nem lennék most a helyükben – rázta meg hatalmas dárdáját a lovag, megsarkantyúzta jó lovát és elvágtatott a szélrózsa minden irányába. De a hercegkisasszonynak ez éppen nem tűnt fel, mert már egy másik lovag hozta utána a véletlenül elejtett kis batiszt zsebkendőjét. Ezzel a másik lovaggal beszélte meg a hétvégi focimeccs eredményeit, sőt egyes hírek szerint – bár szigorúan inkognitóban – de együtt voltak táncolni a Kék bocsánat nevű ifjúsági mulatóban.

Közben a mi lovagunk csak kaszabolta, kaszabolta a sárkányfejeket, melyeket gondosan ládákba csomagolt, s egy-egy szál rózsa kíséretében rendre elküldte ezeket pakkokat a hercegkisasszonynak. Kit kicsit nyomasztott ez a helyzet, ahogy egyik udvarhölgyének fogalmazott „nem tudok én ezzel mit kezdeni”. A mi lovagunk még azt is megszervezte, hogy rózsákkal borítsák a hercegkisasszony hintóját, de a hercegkisasszony ettől sem volt igazán elragadtatva. Mi van, ha meglátja ez az új lovag és patáliát csap?

Mert ugyan szép, ha akad egy lovag, aki egy szende szűzért minden áldozatra képes. Harcol a sárkányokkal, dacol az elemekkel idegen országokban. Gonosz királyokat és még gonoszabb hercegeket győz le, de akkor is. Mégiscsak jobb egy olyan lovag, aki itt él velünk. Aki ugyan lehet, hogy még soha egyetlenegy sárkányt sem győzött le, cserébe viszont csak a miénk. Lehet vele aludni és ébredni, és reménykedni benne, hogy mielőbb megkéri a kezem – morfondírozott a hercegkisasszony, amikor egy újabb küldeménnyel kopogtatott a postás. Benne a szokásos és már oly unalmas sárkányfejek, meg az az elmaradhatatlan szál vörös rózsa.

A mi lovagunk közben éppen a második felesét itta egy közeli kiskocsmában. Azért csak a másodikat, mert még mindössze két perccel jártunk nyitás után és először egy fröccsel kezdett. Azon gondolkozott, hogy kell a fenének ez a macera. Igaz ugyan, hogy a hercegkisasszonyt gyönyörű testtel, isteni mellel, nagyon jó fenékkel áldotta meg a teremtő. Meg az az édes mosoly az ajakán és az a szem, ah és beh. De akkor is, ér ennyit ez az egész? Itt bujkálni a szomszédban egy kiskocsmában? A nagybani piacon hajnalban bontott sárkányt venni, meg mirelit sárkányfejet aztán azt küldözgetni ennek a nőnek, akit ez láthatóan – mert a kocsma ablaka egyenesen a hercegkisasszony palotájára nyílt – nem hat meg különösen, pedig micsoda hősi történetek költődtek köré. És az a finom költészet a rózsával. Ám a hercegkisasszony a másik lovag karjába kapaszkodva sétál a parkban, pedig az az ember még egy háromfejűvel sem mérkőzött meg sose.

Így hát a mi lovagunk egy gyors elhatározástól vezérelve, feleségül vette a kocsmáros kisebbik leányát. Aki nemcsak egy bombázó, de az üzlethez is nagyon vág az esze. Lovagunk tehát boldogan élt, és még meg sem halt.

A hercegkisasszonynak is csak évek múltán kezdtek újra hiányozni a levágott sárkányfejekkel és a hihetetlen kalandokkal teli csomagok, de akkor már késő volt. Úgy ám. Itt a vége, fuss el véle.