2021. június 28., hétfő

Az operatőr szemével - a jó film a csapónál kezdődik? Csukás Sándor

Az operatőr és a rendező

Jó filmhez jó operatőr kell. Hiszen az ő szemén/kameráján keresztül látjuk a mozit. Csukás Sándor operatőr,, főiskolai docens történetei a fahrt kocsitól a csapón át a főszereplőkig.









2021. június 15., kedd

A késhegyre menő hitközségi vita

A húszas évek legvégén komoly belső összetűzés rázta meg a magyarországi zsidó hitközségek amúgy sem unalmas életét. A tisztségviselő választások vagy éppen annak eldöntése, ki kerüljön a felsőházba addig is késhegyre menő vitákat hozott, mint ahogy abban is jelentős ellentmondások alakultak ki, mit kellene tennie a magyarországi zsidóságnak az első zsidótörvénnyel, a numerus clausussal szemben.



A sorozatos, a szenvedélyes és a közös fellépést gyakran alapvetően fontos ügyekben is megakadályozó nézeteltérések egyik fontos állomása volt, alakulhat-e Budapesten status quo ante hitközség. Az előzményekhez tartozik, hogy az akkor még nagyon erős, kétszázezer tagot számláló, rengeteg intézményt fönntartó pesti hitközség elnököt választott. A két jelölt küzdelme hamarosan politikai jelentőséget kapott, mert az egyik párt fő kortese a miniszterelnököt adó Bethlen-párti Dési Géza képviselő volt, a másiké a veterán szabadelvű, liberális képviselő, Sándor Pál, aki gyakorlatilag 1901-től 35 évig ült folyamatosan a Parlamentben.

Az elnökválasztást elsöprő többséggel nyerte meg az „ellenzéki” – azaz a miniszterelnök Bethlen Istvánnal nem egy pártban lévő Sándor Pál fémjelezte csoport. Bethlen állítólag csóválta a fejét a történteket meghallva. S jó alkalmat jelentett neki a visszavágásra, amikor egy debreceni látogatása során az ottani képviselő és református püspök, Baltazár Dezső azt a kérést közvetítette felé, hogy járuljon hozzá egy status quo hitközség létrehozására Budapesten. Akkor ehhez, bonyolult eljárás után, állami jóváhagyás szükségeltetett. Az hamar kiderült, ha létrejönne a status quo hitközség, akkor az a neológoktól vinne el elsősorban tagokat, Magyarország legerősebb hitközségét gyöngítené meg, a növekvő antiszemitizmus árnyékában.

Annak, hogy a status quo hitközséget megalapítani kívánók abban reménykedhettek, sokan hozzájuk csatlakoznak majd, alapvetően nem hitbéli, hanem anyagi okai voltak.

Ugyanis, mint már említettük, a neológ közösség számtalan intézményt működtetett, s ezek létrehozására, fenntartására hitközségi adót szedtek – ezt közadók módjára be lehetett hajtani. A tervezett status quo viszont azt ajánlotta, hogy mivel nincsenek intézményeik, ezért alacsonyabb lesz a kötelezően befizetett adó – s ezért sokan csatlakoztak volna. Vérmesebb pillanataikban még az is felvetődött, hogy a neológiát követő hívek háromnegyede is átáll, azért, hogy pénzt takarítson meg.

Logikus a kérdés, miből tartják fönt az intézményeket a maradók akkor, ha eltűnnek az adófizetők. Mint Az Est 1929, augusztusában megírta, a neológok ezekben az években öt új zsinagóga megépítését finanszírozták, két kórházat, nyolc iskolát és rengeteg jótékonysági intézményt működtettek, adókból és adományokból. Ha ezek nincsenek, nyilván olcsóbb az élet – korteskedtek a status quo szervezői. A neológ vezetők viszont egy jogértelmezés alapján azzal vágtak vissza, aki átlép, az öt évig még a régi helyen is köteles adót fizeti, szóval, hosszú ideig nemhogy spórolna, hanem duplán fizetne. Míg a vitapartner azzal a törvény magyarázattal állt elő, hogy az öt éves büntetés, csak azokra vonatkozik, akik más felekezetbe lépnek át, de aki egyik zsidóból a másikba, nem.

A status quo ante hitközséget létrehozni kívánó csoport talán végül azért sem járt sikerrel, mert túlzottan a pénz kártyát játszotta ki. A korabeli szabályok szerint, ugyanis akkor lehetett engedélyezni új vallási szervezet létrejöttét, ha az nem veszélyezteti a már meglévőkét. A neológ hitközség vezetése kapva kapott az alkalmon és arra hivatkozott, hogy ha eltűnnek a tagok, nincs elég adóbevétel, akkor nem tud tovább működni az ő csoportjuk.

Közben persze mindenki megszervezte a maga sajtólobbiját. Az elszakadás-pártiak a kormánypárti Magyar Hírlap rokonszenvére számíthattak inkább, míg az egységpártiak a kor egyik legjelentősebb liberális újságjára a már idézett Az Est-re. A mind jobban elszemtelenedő szélsőjobb pedig kéjesen röhögött a zsidó belvitán.

Közben Dési Géza és Sándor Pál békét kötött, annyiban, hogy rájöttek, egyikük sem jár jól, ha szétszakítják a zsidóság legerősebb képviseleti szervét. De a lavina már megindult.

Ekkor az új neológ hitközségi vezető, Stern Samu találkozót kért Bethlen miniszterelnöktől és őt igyekezett rávenni arra, hogy ne adja meg a kormányzati engedélyt. Bethlen politikusan annyit mondott, hogy ő már megígérté az alapítást párthíveinek. Erre Stern – legalábbis visszaemlékezéseiben azt állítja – találta ki azt a megoldást, hogy indítsák neki a kérelmet a bürokrácia útvesztőjének és a fővárosi közigazgatási bizottság véleményezze, van-e a létrehozandó szervezetnek elég anyagi ereje a működéshez.

A főváros bizottságot küldött ki a helyzet kivizsgálására. Tagjai hosszan osztottak, szoroztak, alaposan megnézték a költségvetéseket. Majd arra jutottak, hogy a status quo ante hitközség szervezői által előterjesztett pénzügyi terv tarthatatlan. Anyagilag csak akkor működhetne az új szervezet, ha rövid idő alatt sok embert elcsábítana a neológoktól (az alapító szándéklevelet csak a neológia tagjai írták alá, ortodox egy se.) Ha az adófizetőket sikerül megszerezniük, akkor a meglévő intézményhálózatból kikerülő diákok, betegek ellátása az államra hárulna, jelentős költséget okozva. Ha azokat hoznák el, akik nem fizetnek adót, akkor meg miből tartanák el a saját szervezetüket – hangzott megállapításuk.

A status quo intézőbizottság egyik válasza az volt, hogy például önálló hitoktatást nem szerveznének, azt továbbra is a neológokkal, ortodoxokkal finanszíroztatnák.

Végül a főváros vállalta a felelősséget, hogy kimondja, anyagilag megalapozatlan az új hitközség alapításának terve. S erre hivatkozva, a kultuszminiszter, illetve a miniszterelnök is visszaléphetett ígéretétől.

A pesti hitközség egy időre megmenekült, de csak azért, hogy rövidesen újabb komoly belső vitákba keveredjen.

(Pesti Sólet, 2021., június)

2021. június 14., hétfő

Szindbád húslevese és a fine dining

Akadnak ikonikus filmek, amelyekre azok is emlékeznek, akik sohasem látták. A Szindbád biztosan ilyen. Ahogy Latinovits Zoltán húslevest eszik, azt nem felejti el az sem, aki Vendelint sem ismeri. Azok a csodás képek - szoktuk idézni. De most, hogy Remete Kriszta jelmeztervező, egyetemi docenssel belenézünk, szomorúan állapítjuk meg, hogy a ruhák a 70-es évek ipari termékei és az egykor gyönyörűnek ható ételek képei is megkoptak. De mégiscsak Szindbád ez, akivel jó együtt utazni most is.
Remete Kriszta jelmeztervező, egyetemi docens



 

2021. június 10., csütörtök

Gábor György barátunk könyvbemutatója

 Bemutattuk Gábor György professzor és barát könyvét Gyáni Gáborral, Spiró Györggyel. Vajda Mihállyal és Závada Pállal.

Jó kis este volt.

















(E legutóbbi képet Gergely Bea remek gyűjteményéből loptam.)


2021. június 9., szerda

A tanú és ami mögötte van. A múlt ránk kacsint

A Tanú - Bacsó Péter örökbecsű filmje. Amikor Dezsőnek meg kell halnia, és kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk és Bástya elvtársat már megölni sem akarják? Szerintem hosszan lehet folytatni, de hogyan készülhetett egyáltalán el egy ilyen film?
Erről is beszéltünk Muszatics Péterrel - kedélyes fél óra következik.



 

2021. június 1., kedd

Illés és Illés, Janka és Janka

 


Gyerekkoromban nagy Illés hívő voltam. Akkoriban még dinoszauruszok sétáltak a nagykörúton és talán még a tüzet sem találta föl az ember, szóval, elég régi a történet. Mindenesetre nagy örömmel töltött el, hogy ki tudtam silabizálni a legkülönfélébb helyeken, falakra firkálva, plakátokra írva, újságcímlapokon, hogy Illés. Őszintén szólva a zenekar sem volt teljesen közömbös számomra, de leginkább mégiscsak azért lelkesedtem, mert édesapám Illés.

Illés és Illés

Aztán egy szép napon nagymamám beavatott a családi titokba. Nem az Illés együttesről nevezték el apámat. És fordítva, nem apám után hívták így az együttest.

Apám azért viseli az Illés nevet, mert az ő nagyapja (rövid fejszámolás eredményeként oda tudunk jutni, hogy az én dédapám) is Illés volt. Adler Illés – és nagymamám szerint sokkal fontosabb, mint egy beatzenekar – már ha ő egyáltalán értesült erről a legújabbkori Illésről. A rabbik világában jártasabb volt, mint a rockegyüttesekében. Amúgy nagymamám mindig a nyakában viselt egy medált, benne édesapja - Illés rabbi - képével.

Ekkoriban kezdett el érdekelni, az akkor még nagyon távolinak tűnő – mert egy nyolc-tíz évesnek minden egyformán régi, a honfoglalás, a szabadságharc, vagy a húszas évek éppúgy, mint a tegnapelőtt – múlt, a híres rabbival.

Nagymamám történetében az apja szupermanné változott. Akinek szavára tömegek mozdultak meg, ezrek hallgatták a prédikációt, akinek okos könyveit máig emlegetik, s akikről hívei még jó fél évszázaddal a halála után is tisztelettel beszélnek, s a segítségét kérik alkalomadtán. Ez utóbbi elég sokáig nem akartam elhinni, míg aztán egy szép napon nagymama meg nem mutatta a temetőben az óriási sírt, rajta a hatalmas sassal, amely védelmezően tárja ki a szárnyát. S a sírt elborítják a kövecskék, nem egy alá levél dugva, valami kérdéssel. De nagymama szerint nem lenne illendő azt kipiszkálni onnan és elolvasni. Merthogy az úgysem nekünk szól. Hanem – ahogy ő hívta az apját – a „nagypapának”.

Aztán furcsa, régi fotók kerültek elő – akadt, amit itt is bemutattam. Dédnagymamám, akivel még én is találkoztam, Adler Illés özvegye írta egy családi kép hátára „nagypapának”: „Egyetlenem! Fogadd e csekélységet tőlem, örömmel, légy meggyőződve, édes apukám, hogy irányodban szeretetem, hűségem és imádatom örökké fog tartani. Ezt kívánom tőled is viszonzásul a te hű Hánikád, Ó-Budán, 1903 május 21-én”. (A történetet a Pesti Sólet 2014. márciusi számában iram meg részletesebben.) Jegyezzünk meg két dolgot. Az egyik, ez az imádat és szeretet valóban örökké tartott, dédnagymamám bő negyven évvel élte túl a férjét -s egész életében büszkén ápolta az emlékét. Pedig nehéz kor jutott neki, amelyben nem feltétlenül volt életbiztosítás az effajta büszkeség. A másik, hogy az anyakönyvekben, mint Janka szerepel – ezt a nevet viseli ma szépunokája, öt generációval később: az én unokám. Aztán felidéztem a Szombatban dédapám szentföldi útját, aki társaival a huszadik század elején (Dédapámmal a Szentföldön, Szombat, 2001. május) járt Jeruzsálemben, a Kótelnél és más szent helyeken és erről gyönyörű, szenvedélyes tudósításokat küldött az Egyenlőség című lapba.

Utazás a Szentföldre

Nagymamám emlékezett erre az útra – bár aprócska gyermek volt akkoriban, s mesélt a nagypapa amerikai sokhetes turnéjáról is. Valahol még meg is őriztem egy képeslapot, amit kapott. Csak annyi szerepel rajta címzésként, Adler Anna kisasszonynak, Adler Illés főrabbi postájával, Óbuda. Úgy látszik, akkoriban az volt a szokás, hogy a posta kiviszi a leveleket, még akkor is, ha a címzés mai szemmel nézve kicsit hiányosnak is tűnik.

Nagymamám kedvelt történetei közé tartozott, hogy egyszer az Operába ment a család. És József Ferenc, a Habsburg királyi herceg, amikor meglátta a zsidó felekezet e jeles képviselőjét haptákba vágta magát és hosszan szalutált. Pannika nagymamám szerint – az ő nevét az egyik unokahúgom viseli – az egész Opera őket gukkerozta, ki lehet ez a szakállas zsidó, akinek ilyen fessen köszön egy valódi Habsburg.

A boldog békeidők gyorsan elszálltak. Az első világháború idején egy darabig katonai főrabbi is volt. (Újabb történet: nagymamám és anyja, mint a „katonai főrabbi” családtagjai meghívást kaptak IV. Károly koronázására. A meghívót ma is őrzőm.) Aztán a fiát, aki hadi érettségivel bevonult, mert tartott tőle, hogy a Barcsayban megbukik az érettségin, kellett valahogy kiszabadítania a frontról. Aztán a kommün, ahol nem díjazták igazán a papokat, főleg a nagy népszerűségének örvendő, köztiszteletben álló embereket. A tanácsköztársaság bukása után pedig azzal volt a baj, hogy zsidó – jó, mi legyen egy rabbi – és az éleződő antiszemitizmusban könnyű célpontot nyújtott ő is és az egyetemet éppen megkezdő nagymamám. Akit a derék magyar turulisták rendszeresen elvertek. Nem tudták megbocsátani, hogy az egyetemre kerül egy zsidó, egy nő – és ráadásul kitűnőre vizsgázik mindig. Ezért időnként felpofozták vagy lerugdalták a lépcsőn, ahogy úri kedvük diktálta.

De erről nem sokat mesélt nagymamám. Inkább megmutatta az Egyenlőséget:

„Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr. Adler Illés főrabbit kísérte utolsó útjára rajongó hívek tízezreinek síron túl is virrasztó szeretete. (…) lehullott a fejünk koronája”







(Pesti Sólet, 2021 május)

Innen folytatom legközelebb.