Fenyő János médiacézár brutális meggyilkolása érthetően
felzaklatta a kedélyeket a birodalomhoz tartozó Népszava szerkesztőségében is. Ugyan
azt nem lehet mondani, hogy osztatlan népszerűségnek örvendett volna, mint
tulajdonos – ó, hányszor sírtuk azóta vissza azokat a relatív anyagi
biztonságot jelentő éveket -, de mégiscsak megrázó, hogy valakivel délután még
összefutsz a lift előtt, vagy a
folyosón, aztán pár jól irányzott golyó – és az illető már
nincs többé.
Ráadásul Fenyő közismerten szerette a fegyvereket, gyakran
tartott magánál revolvert. A szerkesztőség épületét éppen úgy, mint az ő
erődszerű lakását nagydarab, jókora pisztolyokkal rendelkező testőrök védték.
Bár sokan suttogtak arról, nyilván, ha ennyit költ védelemre, van mitől félnie,
de többen arra szavaztunk inkább, hogy a tekintélyéhez tartozónak véli, hogy
liktorok járjanak előtte. Sajnos, nem nekünk lett igazunk.
Fenyőt késő délután gyilkolták meg egyfebruári napon – jóval
a délutáni címlap értekezlet után, vagyis, már eldöntöttük, mi lesz az első oldalon.
Tulajdonosunkat nem messze ölték meg a szerkesztőségtől.
Először persze csak annyit tudtunk, hogy valakit lelőttek a Margit utcánál –
már ez is elég döbbenetes volt – aztán valahogy kiderült, Fenyő János az áldozat.
A kezdeti ijedt tanácstalanságot hamarosan felváltotta a
szerkesztői buzgalom.
A műsornak mennie kell tovább – ha a tévék, a rádiók adásaikat megszakítva
számolnak be a
történtekről, akkor nekünk is tudósítanunk kell az
olvasóinkat.
Az hamar eldőlt, kell Fenyő Jánosról egy kép az első
oldalra. Fenyő, aki pályáját fotósként kezdte, a Népszava archívumából rendszeresen elkérte
azoknak a képeknek még a negatívját is,
amelyeken ő szerepelt. De mégiscsak valahonnan kellene egy kép róla.
Valaki azt tanácsolta, menjek be az irodájába és ott
keresgéljek, hátha találok valamit. Fenyő irodájába! Csak úgy. Ha nem volt a
szobájában még a takarítónő is csak fegyveres őr jelenlétében törölgethette ott a port.
De két-három órával gazdája halála után csak úgy
besétálhattam a jókora dolgozószobába. Hülyén álldogáltam az íróasztalánál,
kézbe vettem a gyönyörű,
vastag Montblanc tollát (Még az is átfutott a fejemen, mi lenne, ha
afféle személyes emlékként most gyorsan zsebrevágnám. Persze, otthagytam. Két-három
nap múlva, amikor újra arra jártam, láttam, szinte semmi sem változott a szobában, minden ugyanott van.
Kivéve a töltőtoll. Valaki, ha kézbe fogja, biztos azóta is egykori gazdájára
gondol.)
Kihúztam az első fiókot az asztalán – hogy mégiscsak csináljak
valamit. Nagy halom fénykép hevert benne. Gyerekekről, lovakról, lányokról és
meglepő módon, saját magáról is tartott ott jópárat.
Kerestem egy olyat, amelyről úgy gondoltam, megjelenhet a
halálhíre mellett. Nem volt rajta ló, notabilitás, kollegák. Egy közönséges
portré.
A fényképet a nyomdai előkészítéshez feldolgozó szkenneres
viszont nem találta elég gyászosnak a képet. Szerinte ne legyen valaki a partéján
fehér zakóban,
átfesti ő azt számítógépes retussal egy perc alatt az alkalomhoz illőbb feketére..
Közben az MTI-től is hívtak, tudnánk-e adni egy képet Fenyőről, hogy
azt közzétegyék az előfizetőiknek. Visszakértem hát a szkennerestől a fotót, betettem egy
borítékba. Jött érte a sofőr,
elvitte, az MTI-ben beszkennelték az eredetit és közzétették a képtávírón.. Csakhogy, nekik elfelejtettem szólni, az a
zakó már nem fehér.
Így aztán ugyanaz a kép kétféleképpen jelent meg. Minden
lapban fehér, a Népszavában fekete zakóval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése