"- Mondd Iván, mit szeretnél elérni az életedben? –
kérdeztük tőle.
Csillogó nagy szemét kerekre kitárja, amikor
válaszol:
- Olyan író szeretnék lenni, mint az apám volt...!
Hisszük, hogy sikerülni fog neki."
E kis párbeszédet a Lévai Jenő szerkesztette Képes Családi Lapok tette közzé 1940. április hetediki számában. S ki a „csillog, nagy” szemű fiatalember. Olvassuk tovább a cikket:
„Most vasárnap a Zsidó Gimnázium hatodik
osztálya az intézet tornatermében előadást rendezett. Az előadás spiritus
rektora hatodikos kisdiák volt, aki egymaga konferálta, írta, játszotta és zenéjét
szerezte a színrekerülő színdarabok jó részének.
A publikum önfeledtem tapsol a sokoldalú és
feltűnően tehetséges diáknak, akiről a színlap csak annyit árult el: Szenes Iván VI. oszt. tan.
Az intézet egyik tanárjától megtudtuk, hogy a
kiváló tehetséggel megáldott gimnazista a korán elhunyt zsidó magyar írónak, Szenes
Bélának a fia. A nagy író kezéből kihullott toll tehát most méltó gazdára
talált fia személyében.
Az előadás után beszélgettünk a kipirult arcú
kisdiákkal. Jónővésű, szimpatikus arcú, kedves fiatalember. Egyáltalán nincs
zavarban és nem elfogódott. Pedig egészen bizonyos, életének első interjúját
éli át.
-
Rutin kérdése az egész! - mondja szakavatottan. – Én már eddig
körülbelül 15 háromfelvonásos vígjátékot, 5 drámát és 12 operettet írtam. A
gyakorlatom tehát már megvan. A most színre kerülő darabom még Kertész
osztályfőnök úrnak is tetszett, pedig az nagyon szigorú ember.”
Kezdjük rögtön egy kiigazítással. Korabeli kollégám
összekevert két Szenest, bár kétségtelenül rokonokat.
A „mi” Szenes Ivánunk – az egyik legtöbbször játszott
slágerszerzőről van szó – édesapja valójában Szenes Andor volt, aki szintén ismert költő, műfordító, újságírónak
számított a maga korában.
 |
| Szenes Iván Hofi Gézával és családjával |
Valóban, nagyon fiatalon halt meg, 1935-ben, alig 36 éves
korában. Szerkesztője volt a Színház és Divat című lapnak, majd sokáig a kor
vezető lapjának, a Színházi Életnek a rovatvezetőjeként dolgozott. Szorgalmát
Iván fiának volt kitől örökölnie, mert
rövidre szabott pályafutása alatt legalább 30 zenés játéknak, operettnek
volt a szerzője, társszerzője. Kálmán Imre, Lehár Ferenc operettjeinek a
fordítójaként is nevet szerzett.
Az Egy csók és más semmi vagy a Fekete Péter ma is ismert
műve, de olyan slágerek szövegeit is ő írta, mint a „Ma Önről álmodtam megint2
vagy az 2Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát2 – címűt.
Akivel a Képes Családi Lapok szerzője összekeverte, Szenes Béla, Szenes Andor unokatestvére
volt. Ő is nagyon fiatalon, 1927-ben hunyt el, alig 33 évesen. Lánya Szenes
Anikó (Szenes Hanna) története és mártiruma ma már közismert. Béla újságíróként
és kabarészerzőként kereste a kenyerét. De volt olyan darabja, amit a
Vígszínház is bemutatott.
A kor legjelentősebb irodalmi folyóiratában, a Nyugat-ban
Schöpflin Aladár így búcsúztatta:
„"A tavaly elhunyt Szenes Béla derék és rokonszenves
íróember volt. Megvolt az a ritka erénye, hogy nem voltak pretenziói (igényei) önmagával és másokkal szemben. Sikereinek
örült, de nem kívánta miattuk, hogy nagy embernek tartsák. Bukásai lesújtották,
de nem okolt értük másokat, színházát, színészt, kritikust, elismerte, hogy ő
is írhat rosszul sikerült darabot. Nem tartotta magát nagy drámaírónak,
szerényen és okosan úgy határozta meg saját hivatását: a budapesti közönség
mulattatója. Meg kell adni, jól mulattatta ezt a közönséget, egyszerű, de
polgári ízléssel, könnyed leleménnyel a részletek kidolgozásában, az
ártalmatlan hűsítő italokra emlékeztető kritikájával az életnek. A színpadi
csevegés volt a műfaja, a budapesti polgári társadalom beszédtárgyai az anyaga,
a korzón sétáló átlagemberek családi komplikációi a problémái. A műfaj, amihez
értett, és amivel sikereit aratta, a különleges budapesti Localposse, melynek
nem is volt nála jobb művelője. Szerencséje az, hogy maga is tagja volt annak a
közönségnek, amelynek írt. Azonosak voltak a gondolatai, az ízlése, az
érdeklődései, a tréfái, csak író készségével vált ki közönségéből..."
És akkor most pár szót fiáról, aki oroszlánkörmeit már a
pesti Zsidó Gimnáziumban is megmutatta.
Iván állítólag még a kétezres évek elején is a legtöbbet
játszott szerző volt Magyarországon, a Színházi adattárban több mint 400
bemutatóját regisztrálták.
Slágereit minden valamire való kortársa énekelte. Hofi Géza
például a Söprik az utcát, agy a Próbálj meg lazítani címűt, nem beszélve a
Koós Jánossal előadott Macskaduettről.
De Ákos Stefi, Aradszky László, az
Apostol Együttes, Kovács Kati, Szécsi Pál, Katona Klári, Szűcs Judith, Koós
János, Korda György – de a sort még hosszan folytathatnánk – számtalan dalával
ért el nagy sikereket.
S ha a gimnáziumi fellépésről beszámoló cikk szerzője el is
tévedt a Szenes család útvesztőjében – az kétségtelen, jó szemmel kiszúrta,
hogy interjúalanya valóban tehetséges fiatalember, aki a shoát túlélve még
sokra, nagyon sokra viszi, megajándékozva minket azzal a fontos felismeréssel,
hogy: Lazítani, próbálj meg lazítani! Kell egy kis áramszünet, időnként
mindenkinek.
További részletek a Képes Családi Lapokról itt olvasható
(Pesti Sólet, 2018 január)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése