2017. december 26., kedd

Forradalom Romániában - helyszíni tudósítások - Közösen gyűlölték Ceausescut

1989. decemberében, aki újságíróként adott magára valamit, mindenképpen tudósítani akart a romániai eseményekről.
Karácsony napjára akkori lapom, a Magyar Nemzet szerkesztősége elhatározta, hogy egy különszámot rak össze. Még akkor is, ha a tévé folyamatosan közvetítette az eseményeket. Ám úgy gondoltuk, tudósításokat, elemzéseket, de talán még friss híreket is tudunk hozni a szomszédságunkban zajló drámai eseményekről mi is.
December 24-e abban az évben is vasárnapra esett, amikor nem jelennek meg amúgy a napilapok, a posta sem működik, nem terjeszti az újságokat. Minden bezár.
Ha jól emlékszem próbáltunk a postával alkudozni, hogy a különleges helyzetre tekintettel, most az egyszer mégis. De elhajtottak minket.
Akkor egy kolleganőmmel ráestünk a telefonra és próbáltuk megszervezni, hogy a 24-én nyitva lévő helyeken, színházakban, virágboltokban édességboltokban és még mit tudom én hol mégiscsak hozzá lehessen férni a különkiadáshoz. Ha jól emlékszem még azt is összehoztuk, hogy lelkes fideszes és MDF-es aktivisták is terjesszék az újságot.
Mire elégedetten jelentettük az eredményt a főszerkesztőnek kiderült, hogy a posta mégiscsak vállalja, nyilván addigra ért el oda a felsőbb ukáz.

A különszám történetéről részletesebben írok a Sajtóstúl a házba című könyvemben. (E book: h itt rendelhető meg, a nyomtatott verzió pedig itt  , illetve itt a blogon itt olvasható egy kis részlet róla )

Karácsonykor végigizgultuk a Ceusescu házaspár rapid perét és kivégzését.
Forradalom Romániában. Vége a gyűlölt diktatúrának.
Sorra indultak a segélyszállítmányok Magyarországról, nagy volt a felbuzdulás.
Karácsony után már nem bírtam tovább és összeszedtünk egy kisebb csapatot. Egy fotós kollegám Daciaján vágtunk neki, a csomagtartót telepakoltuk ennivalóval, mindenféle olyasmivel, amiről úgy gondoltuk, hogy szükség lehet rá. Riport- és segélyút.
A határnál a magyar határőrök nagyon csóválták a fejüket és próbáltak minket lebeszélni a továbbmenetelről. Addig rettegett román kollégáik viszont meglepően készségesek voltak. Azt ők sem akarták engedni, hogy csak úgy magunkba kószáljunk, beállítottak egy francia konvojba, ha jól emlékszem, amelyet időnként katonai járművek kísértek.
Még azt a jó tanácsot adták, hogy a biztonsági öveket – az amúgy jeges és igen csúszós vacak utakon – ne kapcsoljuk ki, ha lőnek gyorsabban tudjunk az árokba vetődni.
Persze a kutya sem lőtt ránk, pedig előző nap mi is végigizgultuk Orosz József drámai tudósítását. Az út mellett hatalmas, kézzel írt transzparensek köszöntötték a segélyhozókat, integető gyerekek, akiknek lassítva a kezébe nyomtunk hol egy doboz vajat, hol egy adag szalámit.
Tanúi voltunk, amint egy nagy konvoj taxi Budapestről próbált talán Aradon lepakolni, de mindenhonnan elküldték őket, hogy köszönik, nekik már annyi kenyerük, vajuk, konzervük van. hogy húsvétig kitart. Esetleg, ha beljebb mennének az országban, ott még jól jöhet ez – de a taxisoknak szemmel láthatóan Arad éppen elég volt – később láttuk, amint egy családi háznál gyorsan lepakolnak és indulnak vissza.
A történteket két helyre is megírtam akkor. Egyszer a Magyar Nemzetbe és egyszer az Ország-Világ különszámába – immár fotókkal. (A Magyar Nemzet nem közölt akkoriban képeket és ettől a hagyománytól még egy kisebb forradalom sem tántorította el a szerkesztőséget.)
Tavaly eszembe jutott, hogy meg kellene keresni az egykori interjúalanyaimat. Meg is lettek, de nem mindenki vállalta a beszélgetést.
Ám erdélyi kollégám Nótáros Lajos kötélnek állt, s vele beszéltük meg a bő negyed századdal korábban történteket. Az interjú 2017-ben a Klubrádióban hangzott el – de mindjárt előkeresem és ide is felrakom, az utókor okulására.




Az életmentő Leica kamera - egy német gyáros zsidómentő missziója

A Leica fényképezőgép a német precizitás egyik jelképe. A Leitz cég gyártotta kamera ráadásul forradalmasította a fényképezést, kisfilmes – úgynevezett 35 milliméteres – gépe nagy tömegek számára tette elérhetővé a jó minőségű képalkotást, s sokáig magára valamit is adó riporter Leicát használt. (Népszerűségére jellemző, hogy a II világháború után a szovjetek, afféle hadizsákmányként elvitték a know-how-t és még a hatvanas hetvenes években is készültek a Zorkijok és a Fed-ek a harmincas évek Leicáinak mintájára.)
Az optikai eszközöket is gyártó cég gyárai a II. világháború alatt nélkülözhetetlen eszközökkel látták el a német hadsereget, a tüzérséget és a légierőt is.
Így aztán különösen kevesen gondolták, hogy a cég tulajdonosa Ernst Leitz II.(1871-1956) nagyon sok zsidó életét mentette meg a háború előtti Németországban. Mindez jó példa arra, ha valaki tenni akart embertársaiért, akkor az találhatott erre módot. Még akkor is, ha Leitz kivételes helyzetben volt, hiszen gyára, s az azt működtető szaktudása, valamint nemzetközi hírneve sok mindentől megóvta, ami másokat talán nem. Ezzel együtt, viszonylag kevés történetet ismerünk arról, hogy a német elit ilyen bátran fellépett volna halálra ítélt honfitársai védelmében, pedig mások is éltek kivételezett helyzetben.
Leitz, a szigorú protestáns elveket valló cégtulajdonos nem szeretett hőstetteiről beszélni, amikor egyik unokája jóval a háború után meg akarta örökíteni a történteket őt is lebeszélte minderről.
Ám egy szorgalmas londoni rabbi Frank Dabba Smith, aki hallott valamit Leitz mentőakcióiról, szabályos nyomozásba kezdett, s így maradt fent az utókor számára ez a különleges és minden valószínűség szerint a maga módján egyedülálló történet. (Részletesebben itt olvasható el írása: http://www.aquamarinefund.net/archives/fdsmithleitz02.pdf )
Eszerint Leitz nemcsak az optikákhoz, a fényképezőgépekhez értett, de a politikában is eligazodott.
Hitler hatalomra kerülése után Leitz hamar felismerte, hogy a zsidókra kegyetlen sors vár. (Bizony, ezt gyakran maguk a zsidók sem sejtették, vagy ha mégis, jórészt persze tehetetlenségükben, a homokba dugták a fejüket.)

1933 után tehát Leitz nem várt senkire, hanem cselekedett. 

Amúgy gyára székhelyén városi képviselőként szemben állt politikailag is a nácikkal, amíg az lehetséges volt. Hitler hatalomra jutása után nemcsak hozzásegítette, de ösztökélte is zsidó kollégáit, azok családját, nem egyszer még a barátaikat is, hogy hagyják el az országot. Ez önmagában persze nem lett volna olyan egyszerű, ezért a menekülő zsidókat formailag a vállalat külföldi érdekeltségeihez helyezték át, Nagy-Britanniába, Franciaországba, Hongkongba és főként az Egyesült Államokba. Az új „állomáshelyre” érkező embereket a Leitz cég sokáig anyagilag is segítette, amíg önálló keresethez nem tudtak ismét jutni. Miután a legtöbben jó szakembereknek számítottak, előbb-utóbb tisztes munkát és így jövedelmet tudtak maguknak szerezni. De ami ennél is fontosabb volt, segített vízumhoz juttatni az embereket, miközben az USA ezekben az években finoman szólva sem bátorította a zsidó menekülőket, hogy nála keressenek oltalmat. S az eviani konferencia után máshol sem volt sok esélyük a zsidó menekülteknek, mert a világ nagy része bezárult előttük.
Az Egyesült Államokban, s különösen a keleti parton, így New Yorkban is, ahová a Leica menekültek érkeztek hirtelen rettentő kedveltek lettek ezek az akkor ipari remeknek számító fényképezőgépek. A nagy, népszerű képes lapok munkatársai ha adtak magukra, ezeket használták,a Kodak gyár korszakalkotó fordítós – dia – színes filmjét is már csak ebben a 35 milliméteres méretben gyártotta – volt tehát feladata is jó sokáig az Amerikába érkező Leitz alkalmazottaknak.
Sőt, meglehetősen sokáig a Leitz cég a katonaság számára alapvető optikai eszközeit, távolságmérőit az Egyesült Államokba is exportálta – tehát a valós kereskedelmi kapcsolat sokáig nem szűnt meg az egyébként már Hitler uralma alatt dolgozó vállalattal, jó alapot teremtve ezzel a mentőakcióhoz.

A Kristályéjszaka már kétséget kizárólag megmutatta, mi vár a németországi zsidókra Ezért 1938 után még nagyobb erőfeszítéseket tett Erns Leitz, hogy minél több embert ki tudjon menteni.

Tevékenysége korántsem volt veszélytelen. A mentőakciók szervezésében közreműködő egyik vezető munkatársa Alfred Turkot a nácik lecsukták és csak nagy nehézségek és komoly megvesztegetési összegek kifizetése után sikerült kiszabadítani bő három hét elteltével. Ráadásul azzal a feltétellel, hogy teljesen visszavonul, nem vesz többet részt a cég életében. Mindez persze nem mérhető azokkal a veszélyekkel, amely a zsidókra várt Németországban, mégis komoly személyes bátorságról tanuskodik.
De Leitz lányát, Elsie Kuhn-Leitzet (1903-1985) is elfogta a Gestapo, amikor rajtakapták, hogy a svájci határon át próbált kiszöktetni az országból zsidókat. Elsinek máskor is meggyűlt a baja a hatóságokkal például, amikor emberibb életfeltételeket próbált teremteni az Ukrajnából kényszermunkára hurcolt rabszolgák számára számára.
A világ bonyolultságát jól mutatja, hogy a náci propaganda-miniszter Joseph Goebbels többször kifejtette, a náci fotóriportereknek, akik a fasiszta élet felsőbbségét akarják bemutatni, a modern, a kor viszonyai között kicsinek számító, mozgékony Leica kamerákat kell használnia, mert ezzel lehet igazán bemutatni a „való életet.”
Ernst Leitz fia, Günter (1915-1969) szintén visszautasította, hogy megírják családjuk zsidómentő történeteit. Csak annyit jegyzett meg: Az apám tette, amit tett, hiszen felelősséget érzett a dolgozóiért, azok családjáért, vagy akár a szomszédaiért is. Megtehette, hiszen a kormánynak szüksége volt a gyárunk hadi termelésér. Talán ma már nem is tudjuk, mennyi mindent tettek a németek korlátozott lehetőségek között veszélyben lévő emberekért,

Daniel Goldhagen Hitler önkéntes hóhérai című könyve óta persze ez utóbbira sejtjük a választ, jelentős részük önként és lelkesen vett részt a gyilkosságokban – de éppen ezért különösen értékes, amit a Leitz család tett.

(Pesti Sólet, 2017. december)