A váradi Anne Frank

Június számunkban a zsidó Nagyváradról szóltunk, s bemutattuk, hogy a közelmúlt felidézésében milyen fontos Heyman Éva naplója.

Külön emlékezetes, a zsinagógában kialakított kiállítótérben a sarokban egy piros bicikli, kormányáról egy pár korcsolya lóg le. Mindez utalás a nagyváradi Anne Franknak nevezett Heyman Évára, aki szintén naplót írt üldöztetéséről. A „piros bicikli” és a korcsolya volt élete nagy álma – amit nem sokkal azután, hogy megkapott a csendőrség elkobozott (de minek is kellett az nekik?), hogy aztán a 13 éves kislányt is elvitessék és megöljék. Édesanyja, Ágnes, a háború után kiadta a naplót, Éva lányom címmel -majd nem sokkal később öngyilkos lett. A történet tragikusságát tovább fokozza, hogy Zsolt Ágnes és férje, az ismert író Zsolt Béla részben a tífusz kórházas trükk segítségével el tudott szökni, de a kislányt már nem tudták megmenteni. Heyman Évára most egy szép bronzszobor is emlékezik a Strada Sucevei melletti Rhédey park (ma Bălcescu park) ) végénél. S azért itt, mert ebből a parkból indultak a vonatok Auschwitzba 1944 májusába, júniusában.

Heyman Béla építész és második férje nevét viselő Zsolt (született Rácz) Ágnes kislánya 1944 február 13-tól1944 május 30-ig vezette naplóját a legnagyobb vész közepette. Meglehetősen pontosan látta sorsa reménytelenségét, mégis újra és újra leírja, mindent megtenne azért, hogy megmenekülhessen.

A naplót az utolsó pillanatban csempészte ki a gettóból a család szakácsnője, majd adta át a háború után Éva édesanyjának.

A történethez erősen hozzá tartozik, hogy az édesanya és férje, az író-publicista Zsolt Béla elszökött Nagyváradról az utolsó pillanatban és Budapestre menekült, ahol borzasztó kalandok árán - lásd erről Zsolt Béla. Kilenc koffer című könyvét – de életben maradtak. A kislányt a sorsára hagyták, akit aztán Auschwitzban megöltek. Más kérdés, hogy ha maradnak a szülők, meg tudják-e menteni a kislányt, vagy ők is áldozatul esnek. Mindenesetre Éva anyja a felszabadulás után közzétette a naplót, ám annak megjelenését követően öngyilkos lett, minden valószínűség szerint azért, mert nem tudott együtt élni azzal a tudattal, hogy sorsára hagyta kislányát.

A naplót sokszor hasonlítják Anne Frankéhoz. Kétségtelen, drámai leírása mindannak, amin keresztülmentek akkor az emberek, s a tragikumot tovább fokozza, hogy tudjuk, egy kislány sorai ezek, akit néhány hónap múlva, még 13 éves korában megöltek. (Anne 1929-ben, Éva 1931-ben született.)

Az 1947-es magyar kiadás után, már az ötvenes években Izraelben, a Magyarországról elszármazott történész, publicista és avokadó termesztő Cvi Erez hívta fel a figyelmet a naplóra és arra, hogy jelentessék meg héberül is azt.

„Sokáig elszomorítónak és csüggesztőnek tetszett a küzdelem (az ivrit megjelenésért). Igen, Évi naplója nem hasonlítható össze az amszterdami kislány, Anne Frank <hátulsó traktusában>>  született filozófiájával. Évi nem nőtt naplójának írásakor a világirodalom halhatatlanjává. De ő a <<miénk>> a magyarországi zsidóságé, mert múltunkról beszél.” (Cvi Erez: Heyman Éva és társai, Új Kelet, 1964. november 13., 10 o.)

Idézzünk a naplóból:

„Kis Naplóm, mindenkinek azt mondják, hogy Magyarországon maradunk, valahol a Balaton környékére gyűjtik össze az egész országból a zsidókat és ott fogunk dolgozni. De én nem hiszem. Rettenetes lehet az a vagon és most már nem is mondja senki azt, hogy visznek, hanem azt mondják: deportálnak. Ezt a szót eddig még nem hallottam és most Ági is azt mondja Béla bácsinak: Béluskám, nem érted, bennünket deportálnak”

„Pedig kis Naplóm, én nem akarok meghalni, én még akkor is élni akarok, ha egyedül az egész körzetből csak én maradhatnék itt. Én egy pincében vagy a padláson vagy bármilyen lyukban is kivárnám a háború végét, én kis Naplóm még a kancsi csendőrtől, aki elv elvitte a lisztet tőlünk, még attól is hagynám magam megcsókolni., csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni.” (1944.  május 29.)

A héber kiadás megjelenésekor vetette fel az Új Kelet szerkesztője, Schön Dezső, hogy a megjelent verzióból a közreadó édesanya minden bizonnyal kihúzott egy részt. A kislány sokat tudott és értett, talán többet is, mint környezte felnőtt tagjainak egyike-másika. Mégis, egyetlen szó sem szerepel a sokszor igen kritikus szövegben „élete legnagyobb megrázkódtatásáról”, egész pontosan arról, hogy anyja és annak férje nem viszik magukkal, amikor nekikezdenek a szökésüknek. Schön szerint – aki persze maga is elismeri, hogy miután nem maradt fent az eredeti kézirat – erre nincs ugyan bizonyítéka, de csak úgy lehet, hogy ezeket a részeket a közreadó édesanya kihúzta a nyilvánosságra szánt verzióból. Schön az események időrendjét elemezve, Zsolt Béla könyvét – amely szintén felidézi a történetet – összevetve a naplóval jut erre a következtetésre.

Később mások is felvetették, hogy az édesanya belenyúlt volna a szövegbe vagy esetleg maga írta volna azt vagy részleteit. Az biztos, nagyon pontosan látott a szerző mindent. Frojimovics Kinga egy elemzésében bebizonyította, olyan személy írta, aki egészen biztosan a nagyváradi gettó foglya volt – ma a konszenzus az, hogy az írás, ha szerkesztettek is rajta, eredeti.

Ez a vita természetesen semmit sem von le a történet értékéből, Heyman Éva a holokauszt gyermekáldozatainak egyik fontos példája, az események úgy igazak, ahogy ott leírva szerepelnek.

A szövegről az író Dés Mihály ezt mondta egy a Magyar Narancsban megjelent elemzésében: „Annyira intenzív és drámai, amire még a holokauszt irodalmában se nagyon akad példa. Olyan szöveg ez, amelyben nincs egyetlen fölösleges szó és – ami még ennél is meglepőbb – hiányozni se hiányzik belőle egy se.”

(Pesti Sólet, 2021, augusztus)

A zsidó Nagyvárad

Most, hogy újra lehet utazni, elsőként Nagyváradra siettünk, körülnézni, milyen is volt ebben az egykor fényes városban a zsidó élet. Nagyváradon és környékén az első világháború előtt, majd a két háború között is, harmincezernél is több zsidó élt, a lakosság majd negyede. A korabeli híradások szerint húsz-huszonöt zsinagóga, imahely működött.

 

Mára ebből mindössze hét épület maradt meg a maga fizikai valóságában, s a három nagy zsinagógát felújították, szépen rendbehozták – ezek a város fontos és jellegzetes építményei. Még ha az egyik alapvetően rendezvényteremként működik, ez az egykori neológ nagyzsinagóga a folyóparton, a másik a nagyváradi zsidóság történetét és a holokausztot bemutató múzeum, s a harmadik – az ortodox zsinagóga – az amelyik mind a mai napig hitéleti célokat szolgál.

Mind a három látogatható, az első kettőbe szerény belépti díjat kell csak leszurkolni, az ortodoxban ugyan nem, de örülnek, ha némi adománnyal támogatjuk meg a zsinagóga fenntartását. Általában találunk magyarul beszélőt is ezeken a helyeken, aki szívesen avat be minket az épületek, de az épületek egykori használóinak az életébe is.

Kezdjük a múzeummá vált egykori ortodox kiszsinagógával (Városháza utca 25/Strada Primăriei 25.)

 

Az épület a zsidóság elpusztítása után maga is a pusztulás határára jutott s csak a kétezertizes évek vége fele kezdtek neki a felújításának. Az első anyagi segítség Mark Gitenstein, az Amerikai Egyesült Államok egykori romániai nagykövete támogatásával érkezett Váradra, az ő közbenjárására 130 ezer dollárt szavazott meg az amerikai kongresszus a felújítására. Ez az pénz persze nem volt elegendő az épület teljes rendbetételére, ezért amikor elfogyott, a nagyváradi önkormányzat folytatta az épületrehabilitáció finanszírozását. Ma ezért az izraeli és román zászló mellett az amerikai csillagos, csíkos lobogó is ott áll a tóraszekrény előtt.

Szándékai szerint ez a kiállítóhely az egész város múzeuma, amely azt mutatja be, mivel járult hozzá az elmúlt négyszázötven évben a zsidóság Várad fejlődéséhez. Sorra ismerteti a földszinten lévő terem a város jelentős zsidó családjainak a történetét, felidézi a jellegzetes, szecessziós épületek zsidó építtetőinek, tervezőinek életét. Nem túl nagy az anyag, de mindenképpen áttekintést ad, elsősorban a XIX. század végi – XX. század eleji zsidó életről – különösen hangsúlyozva azt, hogy milyen sokkal járultak hozzá a zsidó közösség tagjai a város felvirágoztatásához. S ugyan Ady, gúnyosan „Pece parti Párizsnak” nevezte Nagyváradot, az tény, a korabeli magyar viszonyok között az egyik legjelentősebb településsé nőtte ki magát. Komoly kulturális élettel, építészetileg fontos alkotásokkal.

A zsinagóga karzata a váradi holokauszt történetét idézi fel. A gettósítást, majd a deportálást – kifejezetten méltó és megható módon. Bemutatja, hol építették föl a gettókat – kettő is volt belőle, az egyik a váradi zsidóknak, a másik a környékbeli településen élőknek - majd miként deportáltak őket a halálba.

Igaz, itt nem mindenkit sikerült. Mert egy merész trükkel és többek segítségével páran megmenekülhettek. Azt állítottak, hogy tífuszosok, egy helyi orvos ezt igazolta, s végül pár embernek sikerült a járványbarakkból megszökve átmenekülnie Romániába és így a magyar hatóságok nem tudták megöletni őket. (Parti Nagy Lajos Réz Pál életéről szóló interjúkötetében, A bokáig pezsgőben című könyvében részletesen leírja a párját ritkító menekülés történetét.)

Külön emlékezetes rész, ahol a sarokban egy piros bicikli áll, kormányáról egy pár korcsolya lóg le. Mindez utalás a nagyváradi Anna Franknak nevezett Heyman Évára, aki szintén naplót írt üldöztetéséről. A „piros bicikli” és a korcsolya volt élete nagy álma – amit nem sokkal azután, hogy megkapott a csendőrség elkobozott (de minek is kellett az nekik?), hogy aztán a 13 éves kislányt is elvitessék és megöljék. Édesanyja, Zsolt Ágnes, a háború után kiadta a naplót, Éva lányom címmel -majd nem sokkal később öngyilkos lett. A történet tragikusságát tovább fokozza, hogy Zsolt Ágnes és férje, az ismert író Zsolt Béla részben a tífusz kórházas trükk segítségével el tudott szökni, de a kislányt már nem tudták megmenteni. Heyman Évára most egy szép bronzszobor is emlékezik a Strada Sucevei melletti Rhédey park ( ma Bălcescu park) ) végénél. S azért itt, mert ebből a parkból indultak a vonatok Auschwitzba 1944 májusába, júniusában. Ma játszóterekkel szabdalt liget – deportálásra azért is alkalmas volt, mert egy ipari vágány kinyúlt idáig, így itt verték be az embereket a marhavagonokba. A copfos kislányt ábrázoló bronz alkotást úgy is tekintik, mint a holokauszt gyermekáldozatainak emlékművét is. Készítője Flor Kent, a szobor venezuelai származású, Angliában élő alkotója azt mondta, a megmaradt sok képen Éva mindig vidám – de szobormása arcáról ő letörölte a mosolyt.

 

Az ortodox zsinagóga ( Zárda utca /strd Mihai Viteazul ) az egykori gettó határánál ma is eredeti funkciójában működik, s napközben is látogatható. Érdemes ide is elsétálni.

Ahogy természetesen kihagyhatatlan a város központjában magasodó Cion zsinagóga, (Strada Independenței 22 ) amelyet néhány éve szintén rendbe raktak. Magas kupolája jó tájékozódási pontot jelent bármerre is járunk a belvárosban, koncerteknek, előadásoknak ad otthont. Kék égboltot mintázó kupolájába felnézve szédülünk csak bele, milyen erős közösség élhetett itt egykor, amely ennyi zsinagógát, intézményt építtetett és tartott fönt.

Ha kibandokolunk a Rulikowski temetőben, (Cimitirul municipal Rulikowski, Str. Ceyrat, nr.1.) elkerítve megtaláljuk a neológ és az ortodox zsidók temetőit is. Az ortodox viszonylag rendbe van rakva, a neológot viszont benőtték a fák, a bokrok. A zárt kapun ott szerepel a gondnok telefonszáma, aki kinyitja nekünk a kaput, ha bent körül akarunk nézni és rögtönzött idegenvezetést is tart – hozzátéve, hogy úgy tudja, rövidesen a város rendbe rakatja a sírkertet is.

(Pesti sólet, 2021. július)  

Forradalom? Puccs? Mi történt

Hogyan lesz a diktatúrából egy pillanat alatt demokrácia?
Mi történt romániában, Puccs? Vagy forradalom?
Erről beszélgettünk az események egyik résztvevőjével 29 év után újra a Klubrádióban.

Fotók és egy korábbi interjú pedig itt.

A romániai forradalomról, egy egykori szereplővel

A romániai forradalom idején találkoztunk először Nótáros Lajossal, aki az "események" hevületében született új lapot szerkesztett. Hogyan lett a diktatúra sajtójából pillanatok alatt igazi újság? Erről beszélgettünk 27 évvel később a Klubrádióban. Íme

Forradalom Romániában - helyszíni tudósítások - Közösen gyűlölték Ceausescut

1989. decemberében, aki újságíróként adott magára valamit, mindenképpen tudósítani akart a romániai eseményekről.

Karácsony napjára akkori lapom, a Magyar Nemzet szerkesztősége elhatározta, hogy egy különszámot rak össze. Még akkor is, ha a tévé folyamatosan közvetítette az eseményeket. Ám úgy gondoltuk, tudósításokat, elemzéseket, de talán még friss híreket is tudunk hozni a szomszédságunkban zajló drámai eseményekről mi is.

December 24-e abban az évben is vasárnapra esett, amikor nem jelennek meg amúgy a napilapok, a posta sem működik, nem terjeszti az újságokat. Minden bezár.

Ha jól emlékszem próbáltunk a postával alkudozni, hogy a különleges helyzetre tekintettel, most az egyszer mégis. De elhajtottak minket.

Akkor egy kolleganőmmel ráestünk a telefonra és próbáltuk megszervezni, hogy a 24-én nyitva lévő helyeken, színházakban, virágboltokban édességboltokban és még mit tudom én hol mégiscsak hozzá lehessen férni a különkiadáshoz. Ha jól emlékszem még azt is összehoztuk, hogy lelkes fideszes és MDF-es aktivisták is terjesszék az újságot.

Mire elégedetten jelentettük az eredményt a főszerkesztőnek kiderült, hogy a posta mégiscsak vállalja, nyilván addigra ért el oda a felsőbb ukáz.

A különszám történetéről részletesebben írok a Sajtóstúl a házba című könyvemben. (E book: h itt rendelhető meg, a nyomtatott verzió pedig itt  , illetve itt a blogon itt olvasható egy kis részlet róla )

Karácsonykor végigizgultuk a Ceusescu házaspár rapid perét és kivégzését.

Forradalom Romániában. Vége a gyűlölt diktatúrának.

Sorra indultak a segélyszállítmányok Magyarországról, nagy volt a felbuzdulás.

Karácsony után már nem bírtam tovább és összeszedtünk egy kisebb csapatot. Egy fotós kollegám Daciaján vágtunk neki, a csomagtartót telepakoltuk ennivalóval, mindenféle olyasmivel, amiről úgy gondoltuk, hogy szükség lehet rá. Riport- és segélyút.

A határnál a magyar határőrök nagyon csóválták a fejüket és próbáltak minket lebeszélni a továbbmenetelről. Addig rettegett román kollégáik viszont meglepően készségesek voltak. Azt ők sem akarták engedni, hogy csak úgy magunkba kószáljunk, beállítottak egy francia konvojba, ha jól emlékszem, amelyet időnként katonai járművek kísértek.

Még azt a jó tanácsot adták, hogy a biztonsági öveket – az amúgy jeges és igen csúszós vacak utakon – ne kapcsoljuk ki, ha lőnek gyorsabban tudjunk az árokba vetődni.

Persze a kutya sem lőtt ránk, pedig előző nap mi is végigizgultuk Orosz József drámai tudósítását. Az út mellett hatalmas, kézzel írt transzparensek köszöntötték a segélyhozókat, integető gyerekek, akiknek lassítva a kezébe nyomtunk hol egy doboz vajat, hol egy adag szalámit.

Tanúi voltunk, amint egy nagy konvoj taxi Budapestről próbált talán Aradon lepakolni, de mindenhonnan elküldték őket, hogy köszönik, nekik már annyi kenyerük, vajuk, konzervük van. hogy húsvétig kitart. Esetleg, ha beljebb mennének az országban, ott még jól jöhet ez – de a taxisoknak szemmel láthatóan Arad éppen elég volt – később láttuk, amint egy családi háznál gyorsan lepakolnak és indulnak vissza.

A történteket két helyre is megírtam akkor. Egyszer a Magyar Nemzetbe és egyszer az Ország-Világ különszámába – immár fotókkal. (A Magyar Nemzet nem közölt akkoriban képeket és ettől a hagyománytól még egy kisebb forradalom sem tántorította el a szerkesztőséget.)

Tavaly eszembe jutott, hogy meg kellene keresni az egykori interjúalanyaimat. Meg is lettek, de nem mindenki vállalta a beszélgetést.

Ám erdélyi kollégám Nótáros Lajos kötélnek állt, s vele beszéltük meg a bő negyed századdal korábban történteket. Az interjú 2017-ben a Klubrádióban hangzott el – de mindjárt előkeresem és ide is felrakom, az utókor okulására.

A forradalom és a néma telefon

1989. december 23-án különösen izgalmas volt a régi Magyar Nemzet szerkesztőségében lenni. A romániai forradalom napjait éltük és a szerkesztőségben egy különkiadást próbáltunk összehozni – még akkor is, ha a tévé folyamatosan közvetítette az eseményeket. Ámde úgy gondoltuk, híreket, elemzéseket, de talán még friss híreket is tudunk hozni erről a  szomszédságunkban zajló drámai eseményről.

Hírek és rémhírek terjedtek. Senki sem tudta, mi történik pontosan. Annyi azért már ismert volt akkor is, hogy ha  román és magyar  hadseregek közti fegyveres konfliktus esélyét minimálisnak is tekintette a magyar honvédség vezetése, a román belső feszültségekről a figyelmet elterelő provokációval  komolyan számolt. Aztán, amikor 22-én a román hadsereg irányítója megtagadta a tüntetések leverését, a katonák pedig a nép oldalára álltak, eldőlt a diktátor sorsa, egyben az is, hogy a román hadsereg nem támad majd Magyarországra. A Ceausescu mellett kitartó, a hadsereggel harcoló Securitatenak pedig egyre kisebb esélye volt jelentősebb provokációra Magyarország ellen.

Ennek ellenére persze bármi megtörténhet.

Siettünk összerakni az újságot, jön a karácsony, itt minden bezár. Forradalom  a szomszédban ide-oda, de megáll  az élet.

December 23-án, késő délután, hívtak fel a Honvédelmi Minisztériumból, hogy Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter egy Budapest környéki „azonnali hadbalépési készültségi” alakulathoz látogat, menjek én is, és tudósítsak az eseményről.

Sok ész azért nem kellett ahhoz, hogy felmérjük e látogatás jelentőségét és bár a rendkívüli kiadás lapzártája nagyon szorított Martin József, aki főszerkesztőként tulajdonképpen ekkor debütált, úgy döntött, induljak el és majd telefonon a laktanyából bediktálom az anyagot Rozikának a gépírónőnek.

Néhányan mentünk csak újságírók, ugye a karácsony. Meg aztán hol voltak még a kereskedelmi médiumok, az internet.

Kárpáti civilben érkezett – talán bejglit is hozott a szomorú sorkatonáknak, akik előtt az már világos volt, hogy a karácsonyt azt a laktanyában töltik és valószínűleg némelyikük előtt az is felrémlett, hogy ebből még nagyobb baj is lehet.

Mindenesetre Kárpáti miniszter végighallgatta kérdéseinket és a szépséges híradó tudósító Lugosi Viktóriának is arra, hogy van e valami komolyabb jelentése annak, hogy éppen most és éppen ide látogatott, sokat sejtetően valami olyasmit felelt, hogy innen nem mehettek haza a katonák és hát a miniszter nyilván oda megy látogatóba, ahol vannak katonák, főleg ha azok különös felelősséggel járó szolgálatot végeznek. Miután  Budapest és környékének légvédelmét is részben innen látták el, hát akinek van füle a hallásra, az érthette az üzenetet. Még a légierő parancsnoka is elmondta, hogy minden rendben ne tessék izgulni. Ha át is sodródott magyar terület fölé két helikopter, annak nincs nagyobb jelentősége. A magyar légierő ura a helyzetnek s a többi.

Lassan szürkült és már tényleg a körmünkre égett a lapzárta, kértem hát, hogy adjanak egy telefont, ahonnan diktálhatok.

Mégiscsak légierő, Budapest védelme, a honvédelmi miniszter demonstratív látogatása és a többi.

A parancsnok irodájában valóban akadt egy telefon, ez azonban csak a HM belső telefonhálózatában működött. És fájdalom, de a Magyar Nemzett szerkesztősége nem tartozott e körbe.

Akkor valaki azt tanácsolta, hogy ha a HM központot felhívjuk, akkor onnan városi számot is lehet kapcsoltatni. Fel is hívtam, ahol a telefonközpontos azt felelte, hogy ugye nem hiszem el, hogy ő bedől annak a mesének, hogy egy laktanyából valaki karácsony előtt egy miniszteri látogatásról akar diktálni. Haha. Nyilván valami nővel fecsegnék, mint afféle próbálkozó sorkatona.

Aztán Keleti György, a HM sajtófőnöke vette rá valahogy a központost, hogy a dolog komoly, valódi miniszter, valódi újságíró. Vegye a miniszter parancsának, hogy kapcsolja a budapesti 211-800-as számot.

Így aztán nagy nehezen elértem Rozikát. Csakhogy miniszter, parancs, forradalom, nagyjából egy szót sem hallott abból, amit mondta. Budapesttől harminc kilométerre, egy „azonnali hadbalépési készültségi” légvédelmi egységtől nem lehetett telefonálni. Ha ezt a románok előbb tudják…

Úgyhogy mit volt mit tenni, visszautóztunk és az utolsó pillanatban, már már a nyomdagépbe diktáltam be, hogy ne tessék túlzottan megijedni. A hadsereg a helyén. Maximum csak telefonálni nem tud.

(Részlet a készülő Sajtóstúl a házba című könyvből)

Erdély 1989 decemberében, a forradalom után. Egy régi cikk

1989. decemberében egy csinos kis riportot írtunk arról, mit láttunk a forradalmi Romániában. Talán az Ország-Világ (esetleg a Képes Újság - erre már nem pontosan emlékszem) című újságban Zay Péter, akkori fotós kollegámmal egy képriportba ágyazott riportot is készítettünk, de fogalmam sincs, az hova lett.


Szóval, ez itt a Magyar Nemzet