2008. június 22., vasárnap

Marton Évával a raktárban és Sanghajban


De ki tolja be a zongorát

Az igazi nagy művészt onnan lehet megismerni szerintem, hogy komolyanveszi mindig azt, amit csinál. Néhány éve egy akkor még viszonylag kistévében készíthettem egy interjút Marton Évával. Egy valamikor szebb napokat megélt raktár végében alakították ki a stúdiót, pár valahonnan levetett bútor képezte a díszletet, egy koszos üveglapú dohányzóasztal előtt kellett kucorognunk, miközben az egyszem kameraman – ha éppennem szundított el – ugrált a három kamera között, amelyek közül csakegynek járt le az optikája és egy másiknak az állványa csuklott időként össze. Felteszem, Marton Éva jár már pazarabb helyen is, megfordult talán olyan stúdióban, ahol nem botlott meg a felpúposodó, kirojtosodott padlószőnyegben és nem azzal adták vissza a dvd-jét, hogy „bocs, de itten mi ezt nem bírjuk lejátszani". Szó nélkül elővarázsolt ekkor egyhagyományos kazettát és egy papírosra gondosan felírta, hogy hol melyik szerepéből található rajta egy részlet. Szerinte ugyanis, egy portréműsor egy operaénekesről elképzelhetetlen néhány jellemző operai jelenet nélkül. Kicsit még mérgelődött a világítás miatt, hogy az közel sem elég jó, de aztán, amikor felgyulladt az adást jelző piros lámpa ő volt mindenidők egyik legkedvesebb interjúalanya. Szellemes és könnyed társalgó, persze rengeteg jó anekdotával, akivel öröm beszélgetni, akit öröm hallgatni. Mert komolyan veszi ezt az egészet, és láthatóan fontos neki, hogy, aki még ha csak véletlenül is, de odakattint a csatornára, ottragadjon és jól szórakozzon.Talán azt értettem meg, hogy az nem úgy van ám, hogy kimegyek a milánói Scalaban, a bécsi Operaházban a New York-i Metropolitan-ben vagy a londoni Covent Gardenben a színpadra és nagyon jó vagyok. Ha valaki Marton Éva, akkor annak mindenütt jónak kell lennie, még aDaróci utcai raktár végében is.
Tavaly a Kínában szervezett magyar kulturális évad keretében két-háromnapig figyelhettem, amint a sanghaji konzervatóriumban segít néhányifjú pályatársának egy előadást összehozni. Bevallom, leginkább csakSanghajban járok komolyzenei koncertekre – s mivel sajnos viszonylagritkán járok Sanghajban, így nem vagyok nevezhető igazán szakértőnek e területen. Mindehhez még vegyük hozzá, hogy az a város tartogat némiizgalmat a zenén kívül is – hát nagy volt a csábítás. De Marton Éva miatt érdemes volt maradni és figyelni, ahogy magyaráz, ahogy dicsér és ahogy elmagyarázza, miként lehetne azt jobban.
Időnként nagyon egyszerűnek tűnő dolgokat jön elő: nézz ide, igyál egykis vizet, állj hátrébb. És három – négy ilyenből már ki is kerekedikvalami. És persze neki jut eszébe, hogy a koncerten majd ki tolja be azongorát, ki lapoz a kottában - ehhez ugyan nem kell világhírűművésznek lenni, ám ettől még elég fontos. Amit meg a zenéről mond –hát persze, hogy tátott szájjal bámuljuk. Mi. Mert a koncerten akínai közönség megrohanja, autogrammért ostromolja és fényképeszkedikvele – ahogy az egy igazi sztárnak kijár.Aki ráadásul most ünnepli a születése napját is. Sok boldogságot hozzá.
Dési János

2008. június 16., hétfő

Kézpénzt és irodalmat szerető leányok



Költő a kávéházban


Költőnk szeret a kávéházba járni. Pedig a kávéházban gyakran langyos asör, hideg a kávé és drága a virsli. És néha hitel sincs – de mégis.Költőnket itt ugyanis mindig szerkesztő úrnak szólítják, ha borravalótad, akkor akár még művész úrnak is. Ha még több borravalót ad, akkormegkérdik, min is dolgozik, ha pedig még annál is többet, akkor a főúrmeghallgat egy strófát a legújabb költeményből és helyeslően bólogatés cuppogtat, miközben kendőjével a kenyérmorzsákat söpri azabroszról.És kicsit aggódó képpel jegyzi meg, mégiscsak nagy dolog ez a művészetés tetszik-e kérni még egy abszintot. És költőnknek ilyenkor tetszik kérni még egyet, még ha ki nem állhatja az ürmös italt, de megtanulta, a művészet áldozatokat követel. Néha betérnek a cimborák is, ilyenkor gyakran lapalapításrólbeszélnek, folyóiratcímeken vitatkoznak, majd megnézik a meccset éslehamuzzák a padlót. Hébe-korba lányok is csatlakoznak hozzájuk, fiatal, kedves hölgyek, akik nagy rajongói az irodalomnak és a kézpénznek. Imádják a verseket és a könnyű csókot. Többségük abbanbízik, ha engedi keblét megcirógatni, tán még az irodalomtörténetbe isbelekerül.Néha komoly urak futnak be, öltöny, nyakkendő, esernyő, sőt még bőraktatáska is. A sofőrjük kint vár türelmesen, vagy türelmetlenül. Ezekaz urak nem ítéletvégrehajtók ám, legalábbis a szó klasszikusértelmében semmiképpen. Pénzemberek, akiknek már tele a bejzli otthon,ezért elhatározták, hogy akkor most valami nemes célra áldoznának.Ugye kell adni az árvagyerekek részére, a börtönből szabadultleányanyák alapítványának. És természetesen a művészetet is pártolnikell. De hegedűst nem, mert az csak nyenyeregtet, a festő elvárná,hogy kirakjuk a gusztustalan képét, a szobrászból meg fokhagymaszagárad. Még egy színi- vagy balettársulat szóbajöhetne, de ezt a művésznők várható hálája miatta mecénásné őnagysága annyira nem támogatná. Ilyenkor legjobb az irodalom. Azon belül is a költészet, a líra. Sőt, aki megesküszik, hogy maximum epigrammákat végső esetben csak szonetteket ír – és semmi végtelen hősköltemény, meg szabad vers, azmáris fáradhat a pénztárhoz az apanázsért. A mi költőnk még ennél is okosabb, ő mindig a jövő hétre ígéri a kötetet. Az öltönyösök ilyenkormegkönnyebbülnek – na ezt sem kell meghallgatni és megdicsérni – és megnyomják aranyhegyű tollaikat. Néha persze muszáj dedikálni. Hősünk ilyenkor az antikváriusnál szerezvalami olcsó, ámde régi könyvet, a legjobb, ha még föl sincs vágva,van ilyen elég. Egy könyvkötő barátja új táblát tesz rá, pár sordedikáció a szennycímlapra és máris mindenki boldog. Lakásában költőnk egyébként mackóruhába jár, és lesüti a szemét,amikor kedves neje ráüvölt, hogy hol mászkáltál már megint? És azonnalvidd le a szemetet és a kutyát sétálni. És visszafele hozz tíz deka parizert, de vékonyra szeletelve. És utána kérdezd ki attól a kölyöktől a számtant. És ilyenkor költőnk arra gondol, hogy otthon édes otthon és megint akávéházról álmodik.


Dési János

Fejtő Ferenc és a történelem

Egy kézfogásnyira
József Attilától

Talán éppen e hasábokon írtam pár éve, hogy van abban valami megható, amikor az emberrel szembejön a Történelem a folyosón és megkérdezi tőle, hogy evett-e már a zsíroskenyérből, mert az különösen finom és talán valami savanyú bor is akad ott az asztalon, mi lenne, ha kortyintanánk belőle egyet? A Történelemnek nem lehet nemet mondani, hát hörpintsünk. Indulunk a palackért, hogy töltsünk - közben persze a Történelem elbóklászik a szerkesztőségi szobák között, mindenkihez akad egy-két kedves szava- Mintha a szép, a kedves és a fiatal hölgyekhez - és nálunk természetesen csak ilyenek dolgoznak - három is. Szóval eltelik egy kis idő, míg visszatér a bázisra, a bor és a zsíros kenyér mellé, lehuppan a székbe - szinte elveszik benne. Megtámaszkodik a botján és kikérdez minket, hogy akkor mi is lesz a holnapi lapban és kifejti, hogy miként értsük azt, hogy ez vagy az a politikus mit mondott. Röpködnek a nevek az évszámok, a történetek. A történelem.
Mert nekünk Fejtő Ferenc a Történelem. Ne egyszerűsítsük le a dolgot, nemcsak a kora miatt. Bár az is igazán elismerésre méltó, ha valaki, aki egy olyan kalandos életet él, mint ő közel a százhoz mindent tud és mindent tudni akar a világról. De inkább azért, mert a történelem neki tisztes alapanyag, ami jó mester kezében ügyesen idomul. Olyanra, hogy meg lehessen mutatni az emberek közti viszonyokat - azt mi miért történik.
Jelen képünk a tavalyi könyvnapon készült. Két kötetet is dedikált itt Fejtő Ferenc. Az egyik II. Józsefről szól, a második az 1956-os magyar forradalomról.
Két korszak - két világ. Milyen szellemi nyitottság, tájékozottság és elszánás kell ahhoz, hogy valaki két ilyen eltérő korszakról írjon - természetesen alapos, érdekes, ráadásul felettébb szórakoztató - könyvet.
Ezen a könyvnapon egyébként meglehetős kánikula csapott le a városra. Fiatal szerzők tucatjával dőltek be az asztal alá, mert nem bírták a hőséget, dőltek ki a sorból. Fejtő ugyan nemrégiben lábalt ki valami nyavajából, talán kórházban is volt nemrégiben - volt oka azoknak, akik féltették és aggódtak érte -, de ő még ettől sem hagyta magát zavartatni. Szépen, komótosan írta alá a könyveket a fogyni nem akaró olvasóknak, elhárította a vigyázó szavakat. Talán egy pohár vizet és egy új tollat kért.
Érdekes volt figyelni a módszerét. Mindenkitől kérdezett valamit, érdeklődött tőle, miért éppen ez a kötet keltette fel a figyelmét. Adott pár tanácsot az értő olvasáshoz. És azt hiszem, azokon is csak mosolygott, akik tulajdonképpen csak azért akartak kezet fogni vele, hogy így elmondhassák magukról majd jobb irodalmi körökben, hogy ők immár egy kézfogásnyi közelségbe kerültek József Attilával is.
Dési János

2008. június 3., kedd

Mit akarnak a gazdagok?


A kandúr éjszakája


A macskának nehéz éjszakája volt. Néhány napja felszedett egy kis, édes cicust – és most azt próbálta behálózni. E célból azt találta ki, hogy a nagy és vad kandúrt adja neki. Aki ismeri az életet és a dörgést. Tudja, hogy hol és mi a menő. Éjszakai lokálokkal és durva tejbárokkal kezdték, aztán jöttek a táncos, zenés helyek, ahol összesimulva lehet táncolni. A mi macskánk ilyenkor megcsiklandta bajszával partnernője nyakát,a mitől az léhán felvihogott. A megfigyelők úgy találták, nincs náluk szenvedélyesebb és boldogabb pár. Miközben minden valószínűség szerint azért akadt.
A kandúr úgy vélte, rövid, de heves udvarlás után előhozakodhat azzal, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét. Esetleg egy italt is kever hozzá. A többit pedig majd kiadja az a kegyetlen élet, amely azért néha az efféle dürrögő kandúrokra is rámosolyoghat.
A cicalány buta fejecskéjében meg az járt, hogy vajon milyen vastag lehet partnere bukszája, hány nulla szerepel a bankszámláján az összeg végén. És hogy neki ebből mennyit sikerül lecsippentenie. Mikor gondolatban itt időzött, puha nyelvecskéjét finoman végighúzta cirmos barátja arcocskáján. Mire ez a tökkelütött kandúr oda jutott, hogy kár is lesz húzni az időt a bélyeggyűjteménnyel, meg az itallal – egyből be kell terelni ezt az állatot a hálószobába és megmutatni neki az oroszláni méretű franciaágyat. E szép gondolattól mosolyoghatnékja támadt, mire partnernője ezt dekoltázsa hatásának tulajdonítva gondolatban egy nullát mégiscsak hozzárakott a képzeletbéli összeghez. Amitől fényes jókedve kerekedett és táncosa farkát kezdte simogatni. Mondanunk sem kell, frenetikus hatást ért el ezzel. A mi macskánk örömében a plafonig ugrott, dupla, langyos tejet hozott, sőt kis cicamicája cipőjébe pezsgőt rendelt és boldogan nyalintotta onnan ki a habzó nedűt.
Tudjuk milyenek a lánymacskák. A miénk is azonnal egy szép bundát vizionált, pár ékszert és ugyan nagyon halványan, de mégis jól kivehetően egy lenyitható tetejű sportkocsi képe is megjelent lelki szemei előtt. Mint tudjuk, a macskák sötétben is látnak.
Kandúrunk persze – mert ilyen a kandúrlélek és önbizalom – saját ellenállhatatlan szexepiljének gondolta a nagy sikert. Annál is inkább, mert szegény volt, mint a templom egere. Sőt, még annál is csóróbb, ugyanis még azt a bizonyos bélyeggyűjteményt, melyet csábítási céllal kért kölcsön, egy templomi egértől kapta, aki fontos tisztséget töltött be egy közeli sekrestyében.
Bizony, lassan közeledett a záróra, utolsó fillérjüket hagyták ott, de a lánynak még mindig nem tűnt fel semmi. Magában azt latolgatta, talán mégsem kellene odaadnia magát kérőjének az első éjszaka és ha ügyesen kelleti magát, akkor biztosan egy rózsadombi vagy akár egy svábhelyi pecó is kihúzható ennek a szerelmesen doromboló jószágnak a zsebéből.
Így hát szerelmesen hozzásimult, beleborzolt nyakszőrzetébe és könnyedén pát intett, azzal, hívj holnap, jövök.
De a mi macskánknak már egy tantuszra valója sem maradt. Soha többé nem találkoztak. Le is vonta a cicalány a tanulságot a jövőre nézve: ezek a gazdagok mindent azonnal akarnak.
Dési János