Megalázta magát az Isten előtt - Antiszemita karaktergyilkosság a filoszemita Jókai ellen

A „legnagyobb magyar író”, Jókai Mór, mindig is kiállt a zsidók jogegyenlősége mellett. Az egyik legnépszerűbb magyarként a szava igenis sokat nyomott a latban. Aztán élete utolsó éveiben feleségül vette a zsidó Nagy Bellát – és ekkor példátlan antiszemita támadás indult ellene. Az addig szeretett íróból egy csapásra közellenség vált. Ma már tudjuk, hogy egy tudatos lejárató kampány áldozata lett minden idők legolvasottabb magyar szerzője. Ráadásul az akció szervezője, vagy legalábbis ihletője, minden bizonnyal Jókai hőn szeretett nevelt leánya, Feszty Árpádné, Jókai Róza lehetett.., 06:00

erző: Dési János

„A koszorús költő ridegnek találta a puszta magányos babért, és nyíló rózsát tűzött közéje: Jókai Mór hosszú özvegysége után megházasodott és feleségül vett egy bájos fiatal drámai színésznőt, Nagy Bellát” – kezdte kétoldalas nagy tudósítását a szenzációs esküvőről a Pesti Hírlap 1899 szeptemberében. Ez a romantikus házasság az, ami aztán elindította a karaktergyilkosságot Jókai ellen.Mert az még hagyján, hogy az „ifjú pár” tagjai között több mint ötven év a korkülönbség, de a házassággal veszélybe került Jókai nevelt leányának, Jókai Rózának a mesés öröksége. Ezért Feszty Árpádné Jókai Róza vezényletével lejárató kampány indult Jókai és jövendőbelije ellen. Próbálkoztak azzal, hogy az írót beszámíthatatlanná nyilváníttassák, hogy így akadályozzák meg a házasságot, s mikor ez nem jött be, akkor kijátszották az antiszemita kártyát – Nagy Bella ugyanis zsidó volt. S bár a századforduló liberális hangulata a zsidó emancipáció szerencsés korszaka, komoly zsidóellenes érzelmek e korban is sűrűn előkerültek.

A történetet két dolog mindenképpen színezi. Az egyik Jókai viszonya a zsidósághoz. A másik Jókai családi-szerelmi ügyei. Kezdjük a családiakkal, csak a legfontosabbakat felvázolva. Mert Jókai-regényhez méltó bonyolultságú volt mindez. Azt, hogy első feleségét, Laborfalvi Rózát is botrányok között vette el hősünk, nagyjából mindenki tudja. A híres színésznő idősebb is volt jó pár évvel a férjnél, és volt már egy házasságon kívül született leánygyermeke, s ez abban a korban polgári szemmel nehezen elfogadhatónak számított.

II. Rózának – ki szintén Jókai háztartásában nevelkedett – 16 éves korában született egy leánya, III. Róza. Apja a városi legendák szerint gróf Andrássy Gyula, de ez sosem bizonyosodott be. Miután az anyja – II. Róza – igen fiatalon meghalt, Jókai örökbefogadta III. Rózát, aki sokáig nem is tudta, hogy Laborfalvi és Jókai nem az édes szülei. Aztán ez a III. Róza már felnőttkorában elszerette a festő Feszty Árpádot addigi élettársától, Jászai Maritól, összeházasodtak, és az ő lányuk Feszty Masa.

A mozgalmas családi képet színesíti, hogy Jókainak több szerelme is lehetett, még Laborfalvi életében is. A legismertebb egy másik gyámleánya, Lukanics Ottilia, aki szintén sok évtizeddel volt fiatalabb nála. Bródy Sándor beszámolója szerint az író a napi penzuma teljesítése után – ami, ismerve több mint százkötetes életművét, nem volt kevés – még hosszú szerelmes leveleket írt a szőke kislánynak is. Laborfalvi persze rájött e kapcsolatra, s nagy családi veszekedések törtek ki. Lukanics Ottilia még húszéves sem volt, amikor elhunyt, így lett vége ennek a kapcsolatnak, ám Jókai több regényének női főhősét – így például Noémit Az arany emberből – állítólag róla mintázta.

Laborfalvi halála után az akkor már igen népszerű, jól kereső, komoly politikai befolyással bíró író sokáig egyedül élt, míg össze nem jött a szegénysorból származó Bellával, akinek támogatta színésznői ambícióit. Rákosi Szidi híres színiiskolájába járatta, s aztán egy balatonfüredi sétájukon megkérte a kezét.

No ekkor tört ki a haddelhadd.

Az akció szervezője, ahogy már említettük, tehát Jókai nevelt lánya, III. Róza, azaz Feszty Árpádné volt. S miért tette mindezt? Egyrészt a remélt Jókai-örökségért. Az agg szerző korábban elképzelhetetlen nagyságú jogdíjakat kapott, és feltételezhető volt, hogy halála után az örökség is mesés méretű lesz. Jókai az ötvenéves írói jubileumára megjelent könyvsorozatért százezer forintot kapott, miközben a balatonfüredi villája 13 ezer forintba került. Kukorelly Endre, kiszámolva egy írásában Jókai jövedelmét, megemlíti, hogy akkoriban egy író két novella megjelenése után kapott pénzből fél évig is rendesen meg tudott élni. És Jókai nem két novellát írt egy évben. Sok pénzt adott a rokonainak, barátainak, általában mindenkinek, aki megkörnyékezte. Rengeteg ment el arra, hogy képviselő legyen – igen, akkoriban ezért pénzt adtak, és nem kaptak –, de tisztes vagyona maradhatott. Jó néhány cég az igazgatósági tagjává választotta. Nehezen ellenőrizhető számítás szerint az összjövedelme mai pénzben 600 millió forint fölött lehetett.

Ám házassága után az örökösévé az új feleségét tette meg. Jelentős részben azért, mert megsértődött, hogy III. Rózáék milyen módon akarták megakadályozni e kapcsolatot.

A másik ok a botrányra, mint erre Láng József, a Jókai Mórné Nagy Bella emlékiratai című kitűnő tanulmány szerzője rámutat, hogy az események mögött „a Jókai által adoptált Feszty Árpádné állott. (…) Nagy Bella zsidó, mégpedig szegény zsidó származásának ténye miatt. (…) A szegénysorsból jött Nagy Bella, akinek úri köreikbe való befogadására még egy Jókai kedvéért sem voltak hajlandók”.

Építhetett a lappangó antiszemitizmusra Fesztyné, aki kitartó szorgalommal terjesztette, hogy a „zsidó” Nagy Bella kizsákmányolja, zsarolja, megtéveszti, tönkreteszi, kifosztja és meggyilkolja a nagy írót.

Szétkürtölték még a házasság előtt, hogy Nagy Bella terhes, és nyilván nem az írótól, mert ugye az már túl öreg lenne ehhez. Aztán az következett, hogy Bella egész zsidó családja rátelepedett Jókaira – tény, hogy együtt élt sógoraival és anyósával –, és szinte erővel kényszerítik munkára az agg mestert, hogy eltartsa őket. Jött még az öregkorára megbolondult verzió is. (Az Orvosi Hetilapban a hetvenes években egy alapos kórkép jelent meg Jókairól, és abból kiderül, egészen az utolsó napjaiig kitűnő szellemi és fizikai állapotnak örvendett.)

Az összes támadás közül a leghatékonyabb éppen a zsidóellenes hecckampány lett. Az antiszemita közhangulatban mind többen készségesen elhitték, hogy megjelent itt a patás ördög egy zsidó képében, aki tönkreteszi a legmagyarabb írót – akitől el is fordult a közönség egy része. Jókai kiadója katasztrófaként írta le a történteket, az addig sosem látott példányszámban eladott könyveket nem vásárolták az olvasók „büntetésből”, amiért Jókai egy „zsidó” nőt vett feleségül. Derék magyar ifjak tüntetéseket szerveztek a pár ellen, sorra jelentek meg a denunciáló cikkek.

Színházi előadásokon tüntettek Nagy Bella ellen – csak azért, mert zsidó létére „elszerette” a nemzet nagy íróját. Kifütyülték és megdobálták. A pozsonyi polgármesternek személyesen kellett bocsánatot kérnie a nemzet koszorús költőjétől, s nem mellesleg főrendi házi tagjától, aki Ferenc József által bárói rangra emeltetett egy ilyen antiszemita tüntetés után.

S hogy a „kegyetlen” Nagy Belláról szóló vádak puszta koholmányok? Ez már akkor sem érdekelte azokat, akik hinni akartak a „nagy zsidó összeesküvésben”.

S nem is voltak kevesen.

Igaz, olyanok is akadtak, akik kiálltak a pár mellett. Ma talán a legismertebb közülük Ady Endre, aki harcias cikkben védte meg a támadások ellen Nagy Bellát és Jókai Mórt. Még verset is írt erről:

„Az a nő legyen százszor áldott, / Aki szivét ejtette meg,/ Aki örök tavaszt varázsolt / A tarlott őszi táj felett. / Ne érje gáncs a nászok nászát, / A sors választott öregét, / Ne bántsátok a legutolsó, / De talán legcsodásb regét!”

Jókai halála után Fesztyné újra képtelen vádakkal állt elő. „Legyalázta, leköpte, öngyilkossági kísérletig üldözte, ruháitól megfosztva fogolyként elzárta, éheztette” – állították a bíróság előtt, de a felperesek kénytelenek voltak elismerni, arra vonatkozó bizonyítékaik, tanúvallomásaik nincsenek, hogy Jókai a végrendeletet fizikai kényszer hatása alatt írta volna. 1907-ben végül peren kívül megegyeztek, Fesztyné a jogdíjak 10 százaléka fejében lemondott követeléséről. Később újra beperelte az özvegyet, 1927-ben viszont 12 ezer pengő fejében a korábbi részesedéséről is lemondott.

Az 1940-es évek elején a nyilasok támadtak ismét az akkor már Londonba menekült Nagy Bellára. Egy Oláh György nevű nyilas képviselő a parlamentben, majd lapjában, a zsidók ellen minden vádnak helyet adó Egyedül Vagyunkban hozta újra és újra elő, hogy a magyar törvényhozás személyre szabott jogalkotással – mert nincs új a nap alatt – vegye el Jókainétól a szerzői jogokat, mégsem kaphat pénzt egy „zsidó” egy magyar író alkotásai után. (Nagy Bella 1947-ben halt meg, hagyatékában húsz font maradt.)

Interpellációk, nagy cikkek követték egymást. Ebben a nyilas érzelmű, szélsőségesen antiszemita lapban jelent meg írása III. Róza – azaz Feszty Árpádné Jókai Róza – lányának, Feszty Masának is.

S hogy egy alaposan megszervezett karaktergyilkosság állt Jókai és felesége lejáratása mögött, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Jókai sosem rejtette véka alá filoszemitizmusát. Az Én és a zsidók című életrajzi novellájában így ír: „Én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják!” Aztán leírja, miként próbálta megverni egy idősebb zsidó iskolatársát, akivel egy költészeti kérdésben vitatkoztak össze. Nevezetesen, hogy a „h” a jambikus költészetben magán- vagy mássalhangzónak számít-e. Ökölharc lett a vitából. Amikor az édesanyja ezt megtudta, keményen ráförmedt Jókaira:

„ – De hát ezért minek kellett valakit megütni? – kérdé az anyám.

– Hiszen csak egy zsidó volt!

– Mit? – kiálta fel az anyám. – Te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt. Hát teelőtted a zsidó nem olyan ember, mint más? Te lenézesz mást a vallása miatt? Te elfelejted, hogy a vallásunkat még ötven év előtt éppen így üldözték ebben a városban, ahogy te üldözöd most a zsidót? Ezt nem tanultad te éntőlem, se boldogult édesapádtól! Most rögtön eredj, és keresd fel azt a zsidó diákot, akit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot, és hozd tőle nekem írásban, hogy teneked megbocsátott.

El voltam szörnyedve a drákói keménységű ítélet fölött.

– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?

- Megalázod magad az Isten előtt, aki a zsidót veled egyenlőnek teremtette.”

A történet jól végződik, s a zsidó iskolatárs azt feleli, megbocsát, sőt: „Azért van az a jó erős öklöd, hogy azzal majd megvédd a zsidókat”.

„Ettől a perctől fogva lettem én filoszemitává” – fejezi be írását.

Első műve, A zsidó fiú, történelmi dráma Szerencsés (Fortunátus) Imréről, amelyet az Akadémia pályázatára adott be Petőfi keze írásával, s ahol már díjat nyert vele. Később az ország egyik legnépszerűbb embereként, íróként – tessék csak A jövő század regénye Dávidjára, vagy a Rab Rábyra gondolni –, politikusként egyaránt kiállt honfitársai mellett. Sokat idézik e sorait: „Magyarországon a Mózes hitvallás népe, a héber faj mindenkor a legbuzgóbb híve volt és maradt a magyar állameszmének, a szabadságnak. A legnagyobb megpróbáltatás korszakában, a 48/49-iki szabadságharcz alatt bizonyította ezt be legigazabban. Amidőn a hazának minden másajku népfajai, amelyekkel a magyar szabadságát megosztotta, amelynek fiait jobbágyságból felszabaditolta, földeiken úrrá tette – fegyverrel támadtak ellene –, ugyanakkor a héber faj vérét, vagyonát és szelleméit hozta áldozatul a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelmezésére: – az a héber faj, melyet egyedül felejtett ki a törvényhozás az alkotmány sánczaiból, az a zsidó nép, mely egyedül nem kapott polgárjogot, egyenlőséget e haza milliói között. Mégis szerette a’ hazáját.” 

(168 óra, 2020. április 22.)

• 
  

Hermelin és az antiszemiták

 Szomory Dezső „szenzációs sikerű darabját” (Pesti Hírlap, 1916. március 25.) a Nagy Háború harmadik évében mutatták be a Vígszínházban. A Hermelinre tódult a közönség, a sok tragédia közepette érthetően volt igény néhány óra könnyed szórakozásra. Szomory a korszak legsikeresebb színpadi szerzői közé tartozott, s a szereposztás is igazán a legjobbakat vonultatta fel. Csortos Gyula, Varsányi Irén, Góth Sándor, Péchy Blanka neve még mindig mond valamit a mai színházszerető közönségnek is.

„A Györgyike és a Bella szerzőjének ez a legújabb alkotása a legteljesebb mértékben számíthat a, közönség minden rétegének érdeklődésére és színrehozatalának első hírére már ostrom, alá fogták a Vígszínház pénztárait.” (Az Újság, 1916. február 17.)

A kor egyik legnépszerűbb lapja a Színházi Élet folyamatosan lelkesült beszámolókat közölt már a próbákról. Részletesen írt a szereplők jelmezeiről éppen úgy, mint afféle „Intim Pistálkodásokról”– ez a Színházi Élet kedvenc rovata volt -, hogy Szomory tulajdonképpen saját magát írta meg a népszerűségben és a nők szeretetében fürdő főhős, a vígszínházi háziszerző szerepében.

A Nyugatban még a nagy Ignotus is tulajdonképen elismerte, hogy kedves, szórakoztató, érdekes darab született, még ha hozzá is tette, hogy talán az első és második felvonást is „meg kellett volna írni” – az ugyanis kedélyes tingli tangli maradt csak.

Mondhatnánk teljes a siker, főleg, ha hozzávesszük, hogy a Hermelin könyv alakban is pillanatok alatt sláger lett, az első kiadást két nap alatt elkapkodták. „A Hermelin a legnépszerűbb szó Budapesten” -fokozza még a hangulatot a Pesti Hírlap szerzője (1916. március 8.). Gondolhatnánk hát, hogy a szerző öröme teljes lehetett. S van tovább is.

„Szomory Dezső olyan nagy, hogy nem fér el erre a papirosra. Ő a szavak királya, aki minden szavával exotikus ragyogó világokat fest az olvasó szemére, az ő Írása zene, amely ópiumos álomba ringat.” – írta a darab kapcsán a Kolozsvári Tükör.

Ám a lelkendező hangok, a közönségsiker mellé jött a durva- s minek tagadjuk – antiszemita - támadás is.

A Társadalmunk című lap 1932-ben így foglalja ezt össze, amikor felidézi, hogy a szélsőjobbos csőcselék, az ébredő magyarok botrányt okoztak Szomory egy darabja bemutatóján a Nemzeti Színházban. „S mi volt a baj vele? Hiszen – írja a cikk – a híresztelések ellenére nem volt kommunista, nem volt pornográf: „Hát akkor ... hát akkor... zsidó.... Tényleg az. Ezt nem tagadta soha. A zsidóság, mint bűne elkísérte egész életén. Az ifjú Szomory annakidején Párizsban nagyon megszerette a nagy Daudet. És akkor Malonyay Dezső beárulta Daudetnek a titkot: Szomory zsidó. És Daudet el hűvösödött az ifjú író iránt, akinek akkor már francia nyelven is megjelent egy novellás könyve”.

„A két világháború közötti időszak szellemi életének egyik vezérmotívuma, kimondatlanul és kimondva a <<zsidókérdés>> volt. Az állami politika szintjére a numerus clausussal emelkedő megkülönböztetés nem hagyta érintetlenül a társadalmi tudatot. Származástól, felekezettől, beállítottságtól és politikai hitvallástól függetlenül a percepció részeként állandósult az események látásának olyan aspektusa, amelyik a <<zsidókérdés>> dimenzióját rávetítette az értelmezésre.” – írja Ungvári Tamás Szomoryról szóló cikkében. (Múlt és Jövő, 1999. 1. szám.)

Csakhogy történetünk még pár évvel korábban, 1916-ban játszódik. Mégis, az antiszemita jellegű támadás már itt megjelenik.

Vegyünk erre most csak egy példát. A Magyar Kultúra címen megjelenő lap ekképpen ír a sikerdarabról:

„A Hermelin. Szomory Dezső pornográfiája.

 A Platchek-gyerek Egerből Budapestre kerül. Rövidesen a m. kir belügyminiszter közbejöttével, Pálfivá ( a főszereplőneve a darabban Pálfi. De hogy Platchek eltt volna erről nincs szó – D. J.)alakul, majd a titkos és nyilvános szervezetekbe tömörült fajrokonok szolidaritása révén a már kipróbált úton híres drámaíróvá lesz. Mint drámaíró a perverz erkölcstelenség publikálásával foglalkozik, mint ember egy cinikus, férfiatlan kéjenc, akit szeretői fürösztenek.  Az egyik maitresse, Tóth Hermin (becéző nevén Hermelin) egy idegbeteg hetéra, aki ágyasait a Föld napi körforgása szerint váltogatja., aki szeret pénzért, szeret pezsgőért -ahogy éppen alkalom kínálkozik – de aki azért igazán kizárólag a kiváló írót Pálfi-Platcheket imádja. De ennek a torzlelkű bestiának méltó versenytársa egy másik perdita-virágszál. Lukács Antónia: ez még a Herminnél is közönségesebb, állatibb. Még nincs együtt a társaság, hiányzik belőle egy <<vicces> alak. Hamar egy tanárt. Ím csakugyan megjelenik a színen dr. Plundrich tanár úr, ő volna hivatva a lipótvárosi férfi és női hájakat megzötyögtetni. (…) Meg ne feledkezzünk azonban a színmű <<bájos>> szereplőjéről, az ötéves Péterkéről, aki Pálfi és Tóth Hermin szeretkezésének a gyümölcse. Az állatkertben rendezni szokott mesedélutánok szemtelen, erőszakos, neveletlen majomszerűen kiöltöztetett minden naiv lelki szépségtől mentes Izidorkái vagy, ahogy a ligetben hallom, Izikéi jutnak az eszünkbe, akiket szemelvén önkéntelen viszketés fogja el a jóízlésű emberek tenyerét. Ez a kis rugdalódzó intellektuel-jelölt a polgári erkölcsi törvényszéknek – így írta egy klikkhez tartozó merész szavú kritikus – ítéletén felül álló művész-család öröme, napfénye. (…) A többi szereplő felsorakoztatása – kezdve a vén zsidó hordártól Tördes Sáriig – csak alkalomnyújtás a Dob utcai kávémérésekbeli viccek és szellemtelen trágárságok tömörítésére.”

1916 tavasza és az antiszemita szó- és fogalomkészlet már nagyszerűen él és virul. 1919 után tehát nem a semmiből kell a színre lépnie.

1917-ben írta a Nyugatban „az igazi antiszemitizmus nem az, amely fönntartja, fölszítja és ápolja ezt a finom érzést a keresztény lélekben, de amelyik szüntelenül érezteti a zsidóval, minden formában és minden alkalommal, már a gyermekekkel is, hogy egy más fajta és kivetett.”

(Írásunk apropója, hogy a darabot a Miskolci Nemzeti Színház a tervek szerint mostanában mutatnák be, ha lehetne. Mohácsi János rendezésében.)

Pesti sólet, 2021. február

Závada, Krúdy – és a dédapám

Adler Illés nevű rabbi dédapám és egy rabbilányt (Spiegler Bella) feleségül vevő Krúdy egymás szomszédságában éltek a Király utcában. Egyikük (Krúdy) a Pekáry házban Bellával (Király 47.), másikuk (Adler) a szomszédos 37. alatt.

Ebédidőben, mert egyikük sem szeretett korán kelni, néha összetalálkoztak a sarkon.

-     -    Tiszteletem főrabbi úr!

-         - Alászolgája főszerkesztő úr, hogy szolgál a kedves egészsége, mint mindig? Mivel fog minket megörvendeztetni?

És Krúdy sorolni kezdte, oly hevesen, hogy még a közelgő kisfröccséről is elfeledkezett, mely szerint Szindbád, meg Rezeda Kázmér, meg Rudolf trónörökös kalandjai. Talán még az Ady Endre éjszakái-t is megemlítette.

Mire rabbi dédapám (Adler) megjegyezte, hogy a főszerkesztő úr annyit akar írni, hogy az 50 évre is elég lenne. Krúdy bólintott, mi az hogy. Neki 2020-ig vannak most a tervei. Aztán meg majd meglátjuk. 2020-ban szándékszik megírni például a budaörsi vándorról, bizonyos Wanderről szóló opuszát.

Tudjuk, az élet másként alakult. Krúdy nem jutott mégsem el 2020-ig. De valakinek akkor is meg kell írnia a tervbe vett művet.

Závada Pál: Wanderer. Ezt persze nem Krúdy írta. Sőt, nem is írhatta volna, hiszen Krúdy Krúdy, Závada meg Závada. De ha Krúdy a magyar irodalom egyik máig fénylő csillaga, akkor talán nem sértjük meg vele Pál barátunkat, hogy ez a könyv (Wanderer) a tizes skálán tíz krúdyt ér. Egy nagy Krúdyt. Százszázalékos találat. Závada Pál természetesen Závada hangon szól a budaörsi svábok életéről, de azért Krúdy szelleme ott lebeg felettünk, ebben a nekünk időben, kultúrában első pillantásra távoli – aztán meg nem is – világról szóló műben.

 

Ami írásaikat illetik – mégiscsak egy könyvajánló lenne ez – Krúdy nem csak remek és hangulatos történeteket írt, de fontos volt neki az igazság kimondása. Az igazságé, amely szerinte a könyvek által is terjed. (A tiszaeszlári Solymosi Eszter – ha még nem tetted, azonnal olvasd el). Závada nem csak remek és hangulatos könyveket ír, de fontos neki az igazság kimondása. Az igazságé, amely szerinte a könyvek által is terjed. (Egy piaci nap – tudom, hogy már rég el akarod olvasni. Nem bánod meg. Ha meg helyreáll a világ rendje, uzsgyi érte a Radnóti Színházba.)

Sejtette ezeket a dolgokat az igazságról dédapám is, aki így biztosította erről egy szép napon az írót (De melyiket is?) „Tudom én, hogy talán nem ment a könyvek által elébb a világ, de főíró úr, ne adja föl. Hátha. Hátha egyszer lesz még egy olyan könyv, amely megváltoztatja világot. Olvassa el a Závadát, és érteni fogja miről beszélek”.

Krúdy, aki akkor már válófélben volt a rabbi lányától, Arabellától, de a főrabbit (Adler) természetesen továbbra is tisztelte, s megígérté, hogy a Jadviga párnája után elolvassa a Wanderer-t is. Már csak azért is, mert szépek benne a képek. (Itt jegyezzük meg, hogy ez már a harmadik verziója a budaörsi történeteknek, az elsőhöz a fotókat a remek festőművész, Szűts Miklós, megrögzött újbudai lakos, készítette. E legutóbbiban inkább régi fotók kerülnek elő és visznek a közelmúltba).

-         Tudja főrabbi úr, mostanában Madáchról  írok valamit. Feltűnt önnek, hogy, ő maga Az ember tragédiája Ádámja, amikor a búskomoly őszi délutánokon hosszú lépésekkel méregeti az udvarház bolthajtásos szobáját, aminthogy nem lehet valami nagyot és maradandót írni, aminek fájdalmát a szív valóban nem érzi. Bizonyos, hogy írói kifejlődéséhez szüksége volt a keserves csalódásokra.

-         Erről jut eszembe főiró úr, hogy majd azokban a 2020-as években is előkerül majd Madách.

Méghozzá rögtön négy alakban. Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál folytatta Az ember tragédiá-ját – a székesfehérvári rendező, Szikora János ötletére. Végülis, a jól menő filmeknek is szoktak új részt írni, akkor miért ne lehetne egy színműnek. Így hozták össze a szerzők Az ember tragédiája 2.0-t , amelyik most könyvben is megjelent a Kossuth kiadónál.

Závadánál a Nagyváradról elinduló Ádám a hitleri kor Berlinjébe kerül, Leni Riefenstahl-lal dolgozik együtt és egy erdélyi riportútján szembesülnie kell vele, hogy szerelmét, Évát miként viszik el a csendőrök, mint zsidót. De a történet itt nem ér véget, hiszen Ádám és Éva minden korban újra és újra megjelenik és szembesül árulással, hittel, bizalommal, kinek éppen mi jut, így aztán a kommunizmusban is megmártóznak, aztán ott legyenek 1989-ben Berlinben is, ahol egy korszakot temet maga alá a fal.

Ahogy Ádám mondja ott a berlini fal összeomlásakor:

„Ami csak nyugatnak jutott eddig
 Az nekünk, keletieknek is jár!
Jólét és szabadság -  ez már a mi
Jussunk is. Európa a miénk!”
 

Amire persze Lucifer, kinek lényege a tagadás valami effélét jegyez meg:

„S a nép, a tömeg? Semmit se nyer. Csupán

Nevet cserél – no meg hűbérurat.”

 

Majd író (Krúdy) és rabbi (Adler) egymástenyerébe csap és megy a dolgára a száz évvel ezelőtti Budapesten, hogy még sok szép kaland várjon rájuk.

 

(Pont Magazin, 2021 február)

Janikovszky Éva gyerekkori naplójáról Janikovszky Jánossal

Egy nagyon izgalmas könyv, Janikovszky Éva gyerekkori naplója. Illetve gyerekkortól a felnőtte válásig. Éva fiával, Jánossal beszélgetünk az alanti videón.

Puskatussal az irodalom ellen - Szerb Antal és a buta szélsőjobb

A nyilaskás* ifj. Lomnici és Piszkos Fred esete az irodalommal

„A vandáloknak ferde bölcsessége

Ismét divatba jő s csudáltatik:

Égetni kell hát minden könyveket

Égetni mindazt aki gondol és lát!”

Berzsenyi Dániel

„Nincs új a lap alatt” – jegyezte meg Piszkos Fred P. Howard egyik regényében. S milyen igaza volt. Péhovardot, aki Rejtő Jenő néven is közismert volt, 1942-ben feljelentette egy nyilas lap, az Egyedül vagyunk, hogy ahelyett, hogy munkaszolgálatban lenne – az úgynevezett mozgó vesztőhelyek valamelyikén – Pesten láttál egy kávéházban.

A László András nevű szerző 888-as alapossággal utána nézett Rejtőnek. Szerinte színpadi sikereit, valamint azt, hogy a kor egyik legfontosabb lapjában a Színházi Életben sorra jelentek meg főleg az egyfelvonásosai, annak köszönheti, hogy a lap egyik „befolyásos tőkésének” a lányát vette feleségül. (Első felesége a lap gépírónője volt, a másodiknak kisebb írásai jelentek meg és ő is gépelt. De így hol lenne a „hálózat”.) A cikkből kiderül még, hogy „ezek” mind összefognak (tudjuk, kik azok az ezek) azért szaladt velük a szekér. Ráadásul ez a Rejtő Reich volt még nem olyan rég és az angol-francia fegyverbarátságról ír – micsoda szemtelenség. Akkoriban a hatóságok ezek szerint még olvastak újságot és gyorsan jóvátették a hibájukat. Rejtőt iziben behívták munkaszolgálatra. A többit tudjuk. A csontbrigád tagjaként, a munkaszolgálatban, lelte halálát.

Nincs új a lap alatt. Egy bizonyos CÖF nevű szervezet mindennapos provokátora, ifj. Lomnici Zoltán – legyen ott a neve László András mellett - Szerb Antalt illette kritikával, körülbelül nemzetietlenséggel vádolva meg a szerzőt, legfőképpen azért, mert a világirodalomról szóló könyve jóval vastagabb, mint a magyarról írt. (Amúgy, ha jól értjük a szöveget minderről az SZDSZ tehet, akik ugye tudjukkik.)

Ez az ifjú Lomnici bizonyítéka annak, hogy valóban nincs új a lap alatt. Szerb Antalt és könyvét rendes szélsőjobbosnak igazán illik támadnia.

A magyar országgyűlés 1942. december 2-i ülésén egy Palló Imre nevű szélsőjobbos képviselő intézett dörgedelmes interpellációt az akkori kultuszminiszterhez, hogy mik vannak már Szerb magyar irodalomról szólókönyvében. A hozzászólása színvonala összemérhető az Ifj. Lomnici féle megjegyzés bölcsességével. A közbekiáltó nyilas és más szélsőjobbos képviselők efféléket kiabáltak közbe: Égessük el a könyvet, máglyára vele. És egy különösen szellemes: szerb is meg zsidó is. És aztán még Rajniss Ferenc Szálasi későbbi kultuszminisztere zsidózik pár jókorát a felszólalás alatt.

Aztán azon élcelődik a szónok, hogy a közismerten zsidó Kiss József lapját a Hét címűt tartja a magyar polgári irodalom kezdetének, Szerb, amelynek méltó követője a Nyugat. (Erre megint következik egy kis zsidózás.) Majd a felszólaló azt nehezményezi hallgatósága egyetértő ordenáré derültsége mellett, hogy főként zsidóknak tartott szerzőket sorol fel, mint fontos alkotókat. (Hja, ezek mindig összefognak egymással, egymást tolják előre a mi iróink helyett.)

Majd nemes egyszerűséggel azt kérdezi a minisztertől, hogy hajlandó e ezt a könyvet az iskolákból kivonatni és máglyán elégettetni.

Nincs új a lap alatt. Később kiderült, hogy a szélsőjobbos felszólaló plagizálta a szövegét Túrmezei Lászlóné Értékrombolás című „tanulmányából”, amely a Cél című „fajvédelmi folyóiratban” jelent meg.

Miközben Sztálingrádnál körülzárták a német hadsereget, a magyar parlamentben bő zsidózással irodalomkritikát gyakoroltak, amihez Szerb szolgáltatta a célpontot. A neogótikus falak között többször lezsidózott Szerb, akinek keresztapja éppen az a Prohászka Ottokár püspök volt, akinek komoly szerepe jutott a magyarországi antiszemitizmus felszításában. Az élet néha bonyolult.

Szerb próbálta védeni magát a parlamenti kirohanás után, hogy az Erdélyi Helikon pályázatára írta a könyvet és egy erdélyi püspök kifejezetten ajánlotta azt a megszállt területek magyarságának. De mindez nem sokat ért.

A tankönyv már akkoriban is stratégiai eszköznek számított a nemzeti nevelésben és elhajló irodalom mégsem kerülhet szegény gyermekek kezébe – nincs új a lap alatt – a könyvet bezúzták. Szinyei Merse Jenő miniszter válasza szerint „sokszor helytelen megállapításokra és egyoldalú szellemeskedésre” indította a szerzőt az a törekvése, hogy mindig újat mondjon. Már akkor is úgy gondolták: a tankönyv legyen fennkölt, életidegen, unalmas, és mást se tegyen, mint a nemzet nagyságát ismételgető. Nincs új a lap alatt.

Palló felszólalásáról bőven tájékoztattak a lapok. Szerb nem nagyon tudott válaszolni sehol, mert miközben a szélsőjobb azt harsogta, hogy a „zsidóké” minden lap – valójában már néhány ritka kivételtől eltekintve csak kormánypárti és szélsőjobbos lapok jelenhettek meg – igaz ezek lelkesen és nap, mint nap támadták az akkor már tényleg sokszor szó szerint is az életükért küzdő kollégáikat.

A mellette szóló néhány cikket a figyelmes cenzúra nem engedte megjelentetni.

A Magyar Nemzetben Kunszery Gyula írhatott pár sort mellette – többek között a mi mottónkban szereplő Berzsenyi idézet is onnan származik – felidézve azt, hogy Palló sok mindenhez ért, hiszen a magyarság őstörténetéről is előszeretettel beszél a parlamentben (Nincs új a lap alatt.)

Kunszery, amikor a könyvet betiltották, egy szakmai érveket hosszan soroló cikket írt, ez sem jelenhetett meg sehol. Ebben kiemeli a könyv értékeit, fontosságát, pedagógiai hasznát. Szegény, talán azt hitte, a pöffeszkedő szélsőjobbal lehet az értelem hangján beszélni. (Nincs új a lap alatt.)

Közben Szerb Antalt, a magyar irodalom egyik legműveltebb, legszórakoztatóbb tagját szintén munkaszolgálatra hívják be. Kőfejtőben dolgoztatják. Majd keretlegények agyonverik. Nekik a parlamentből szóltak, hogy most ezt lehet. Aki képviselő az szóval védi az ezeréves, lángoktól ölelt keresztény Magyarországot, akinek puskatus jutott az meg szétveri a fejét az éppen kijelölt ellenségnek. Hála a magas színvonalú oktatásnak, fogalma sincs, kit gyilkol meg – nem mintha ennek sok jelentősége lenne.

1945. január 17. Az ország szerencsésebb fele addigra már felszabadult.

Szerb Antalt, Rejtőt ma is ismerjük emlegetjük – de korunk Palló Imréi is itt járnak közöttünk. Szóval,csak óvatosan.

* Andrassew Iván találó kifejezése

(Hócipő, 2020. 15. szám)

Hajó a ködben - ZÁVADA PÁL új könyve

A kortárs magyar irodalom egyik legkitűnőbb szerzője, Závada Pál újabb izgalmas, a múltról (is) szóló kötettel jelentkezett. A Hajó a ködben a háború előtti egyik leggazdagabb magyarországi család sorsát mutatja be: a csepeli óriásgyárakat birtokoló Weiss Manfréd família megmenekülését idézi fel a holokauszt idején. Persze, még ha helyenként meglehetősen hűségesen követi is a valódi eseményeket, a könyv ahogy ezt Závadától már elvárjuk, nem csak történelem, hanem alapvetően izgalmas regény, személyes sorsok, szerelmek, intrikák sora is.

Szerzőnk a Kótelnál

Még akkor is, ha Závada regényeinek keretét általában a történelem adja. A múlt, a maga sok letagadott rémségével és hazugságával. „Az egész huszadik századi történelmünkről nagyon hiányos a tudásunk, és ez különösen igaz azokra az eseményekre, amelyekkel kapcsolatban a legtöbb bűntudatunk kéne, hogy legyen” – mondta egy interjújában. Amikor kizökken az idő – s az elmúlt századokban mikor nem kellett volna azt a kizökkent időt valakinek helyretolnia – akkor sok olyan választás elé kerülnek az emberek, amelyeket a boldog békeidőkben elkerülhetnek. Gyakran élet és halál kérdésében kell dönteni. Sokan sokszor álltak a rossz oldalra, tudatlanságból, butaságból, az erkölcsi érzék jóhiányából vagy éppen nacionalizmustól, rasszizmustól fűtötten. Az utókor ezeket a döntéseket nem egyszer „történelmi hibának” nevezi és a kínos ügyeket igyekszik letagadni vagy éppen tisztára mosni az elkövetőket a szembenézés helyett. Klasszikus példája ennek Závada művészetében az Egy piaci nap című regénye, illetve az ebből készült színdarab, amelyet még mindig telt házakkal játszanak a pesti Radnóti Színházban, amelyik a második világháború utáni egyik magyarországi pogromról szól, amikoris holokausztot túlélt embereket vernek agyon egy kis magyar településen, a felheccelt, elszabadult emberek.

Éppen itt üldögéltünk, amikor e-mailon megjött a könyv címlapja-

A regény, és a színdarab, Kunvadason játszódik, de aki csak kicsit is ismeri a történelemnek ezt a szeletét az hamar rájön, hogy az 1946-os kunmadarasi pogromot rekonstruálja, meglehetős pontossággal. Ám azzal, hogy fiktív helyre teszi, egyrészt megnyitja a lehetőséget a szerző előtt, hogy szereplői nevében gondolkozhasson, érezhessen, beszélhessen – anélkül, hogy számon lehetne rajta kérni, hogy „hát aztán azt honnan tudja.” Másrészt egyetemessebbé teszi ez az írói eszköz a művet. Ez ettől kezdve nem a kunmadarasi szégyenteljes gyilkosság, ahol túlélő zsidókat gyilkolnak meg brutális kegyetlenséggel a szomszédaik. Hanem annak a története, hogy a tudatos uszítás, a politika gátlástalan ellenséggyártása milyen következményekkel járhat.

Amíg a kunmadarasi/kunvadasi történet egyszerű, hétköznapi, sokszor iskolázatlan falusi emberek között játszódik, a Hajó a ködben-nek a fontos szereplői a magyar elit tagjai.

A csepeli Weiss Manfréd Művek Magyarország legjelentősebb ipari kompelxuma. Weiss Manfréd halála után lányainak a férjei (a vők) veszik át az irányítást, köztük a legtehetségesebbnek tartott Chorin Ferenc. A magyar ipar egyik legfontosabb szereplője, Horthy közeli ismerőse, a vagyonos osztály egyik közismert tagja.

Sikertörténet, bárói rang, közmegbecsülés, a legvagyonosabb úri osztály életmódja, felsőházi tagság, politikai befolyás és kapcsolatok a legfelsőbb körökkel.

S bár a család tagjai – kevés kivétellel – már sem hitben sem lélekben nem zsidók, bizony 1944-ben mégiscsak azzal kell szembesülniük, hogy egyszercsak megint „zsidók”’ lesznek és nem iparbárók.

A „zsidók” osztályrésze pedig ekkoriban Magyarországon a kifosztás, összegyűjtés, deportálás majd a megölés.

De van-e elég kapcsolata, ereje, ügyessége és pénze ennek a hatalmas családnak, hogy megmeneküljön?

Az, hogy a gyáraiakat átengedik a német haditermelésnek egy idő után már kevés.

A zseniális üzletember, a legfelsőbb körök tagja Chorin egyszercsak egy ausztriai táborban találja magát.

A vég, úgy tűnik, feltartóztathatatlanul közeleg. Szegény vagy gazdag? Befolyásos vagy nímand? Mindenkire ugyanaz vár.

Ám ekkor, ahogy az életben is, a könyvben is, feltűnik egy furcsa SS tiszt, Kurt Becher, aki szokatlan üzletet köt Chorinon keresztül a családdal.

(Kurt Becherről magyarul Lévai Jenő, a vészkorszak egyik első történésze, írt egy érdekes könyvet: A fekete SS fehér báránya címmel.)

A tét nagy. Az életük. Hány embert menthetnek meg, hány kerülhet fel arra a vonatra, amelyik elviszi őket Magyarországról? Jöhet-e az egyik fontos szereplő szeretője is – mert persze a szerelmi szál ennek a Závada regénynek is igen fontos része, ahogy valószínűleg az életnek is -, vagy ő már nem fér be? És az ügyvéd, aki tető alá hozza a megállapodást? És lehet e hinni egy náci tisztnek? Vagy megegyeznek vele, átadják a vagyonukat, aztán kivégzik őket? Esetleg itt kellene maradniuk és segíteni másokat, amíg és ahogy lehet, felhasználva nevüket, vagyonukat, kapcsolataikat? És el szabad-e fogadni a náciktól egy tisztes vagyont, amivel aztán új életet lehet kezdeni a szabad világban? Esetleg, ha már megtartani nem lehet, a magyar államnak kellene adni a gyárat, mint a magyar nemzeti vagyon egyik igen fontos részét?

Yad Vashem - az elpusztitott zsidó közösségek névsora. Tótkomlóson született szerrzőnk.

Rengeteg kérdés, és elég, ha csak egyszer mellényúlsz, véged.

S hogy a könyv elég závadás legyen, ahhoz az is kell, hogy miközben meglehetősen pontosan követi a valódi eseményeket, megjelennek benne kitalált szereplők is, akik olyan finoman illeszkednek a történetbe, hogy olvasó legyen a talpán, aki rájön, kik is ők. Miközben gondolataikon, érzéseiken keresztül a valóságot ismerjük meg.

És ami a legfontosabb, a Hajó a ködben nem történelmi tanulmány, hanem egy izgalmas, fordulatos, változatos regény az eltagadott magyar/zsidó múltból. Sok fordulattal, izgalommal. Egy igazi Závada regény.

(Pesti Sólet, 2019. augusztus)

Dési János

 

Hogyan tudták meg a híres írók, hogy ők zsidók?

A történetek biztosan sokaknak ismerősek. Miként tudja meg valaki már nem is olyan nagyon kisgyerek korában, hogy ő zsidó? Most három magyar író ezzel kapcsolatos regény-részletét elevenítjük fel – ami érdekes a dologban, hogy három különböző kor gyermekei. Hunyady Sándor (1890-1942), Nádas Péter (1942) és Vámos Miklós (1950) valamint Németh Gábor (1956) regényeiből következik egy részlet.

 

Hunyady Sándor legyen az első

Talán fél éve ismertem már apámat, amikor egy nagy, osztályközi verekedés után, összekarmolt arccal mentem haza az iskolából.

Nagyanyám megkérdezte:

-         Mit csináltál, te haszontalan?

Diadalmasan feleltem:

-         Jól elraktuk a zsidókat!

Az anyám arca azonban nagyon felhős lett. Nemcsak szomorú, hanem haragos. Hosszú csend után az anyám rám emelte tiszta szürke szemeit.

-         Mindenképpen utálom a verekedést. A verekedés nem emberhez méltó dolog. Micsoda ostobaság olyanokat mondani, hogy megraktuk a zsidókat? Mit gondolsz, olyan nagy hőstett megrakni a zsidókat?…

-         Nem hőstett, mama. De annyit ugrálnak, hogy néha muszáj őket elrakni.

Anyám folytatta:

-         Ha nagyobb leszel és okosabb, meg fogod tanulni, hogy a zsidókat nem illik bántani. Tekintsd a zsidókat olyan nemzetnek, akiket egy nagy szerencsétlenség és a maguk természetének nyughatatlansága szétszórt mindenfelé a világon. Elnyomták őket. Sokat küzdöttek s szenvedtek. Mindig ők voltak a gyöngébbek. Sok súlyos sértést kellett eltűrniük, csakhogy a puszta életüket megmenthessék…

Ez egy kicsit meghatott, de azért csak a magamét hajtogattam:

- Igen, mama, de hát akkor miért ugrálnak mégis annyit?

Anyám tudomásul sem vette ezt a közbevágást. Nyugodt, világos modorában folytatta tovább:

-         Azonkívül pedig nagyon nevetséges, ha éppen te mondod, hogy „megraktuk a zsidókat”, hiszen te is zsidó vagy.

Ijedtemben kivettem a szalvétát a nyakamból és fölálltam az asztal mellől:

-         Tessék?! Hogy tetszett mondani, mama? – kérdeztem, mintha nem jól hallottam volna.

-         Te is zsidó vagy! Ismételte anyám komolyan.

Még mindig reménykedtem, hogy talán tréfál. Csak meg akarnak leckéztetni..

(…)

-         Hát akkor, hogy lehet mama, hogy én mégis református hittanba járok?

-         Jó hogy említed – mondta élénken anyám. – Már sokszor beszélni akartam erről neked. Ez azért van, mert te az én nevemet viseled és az én vallásomban neveltelek. És én csakugyan református vagyok. Der az apád zsidó. És ilyen módon te félig mégiscsak zsidó vagy.

Valami megkönnyebbülésfélét érezem. Hát mégsem egészen, csak félig. Mi az, hogy félig? Melyik tagom zsidó és melyik keresztény?

(Hunyady Sándor Családi Album)

Nádas Péter és a tükör 

És akkor most nézzük meg Nádas Péter történetét. Ami annál is izgalmasabb, mert ugyanezt nagyon hasonlóan megismételte nemrég megjelent remek, nagy életrajzi regényében, a Világló részletek-ben.

Aranyszőke anyám nyitott nekem ajtót azon a délutánon. Délutáni tanításról jöttem haza az iskolából, odakinn már csaknem teljesen sötét volt. A hosszú előszobában égett a villany. Kivételes eseménynek számított ez, mert csengetésemre az ajtót mindig a cseléd nyitotta ki. Szüleim a cselédet, a szociális egyenlőség kényes elvére való tekintettel, háztartási alkalmazottnak nevezték. Hivatali elfoglaltságaik miatt pedig, ilyen korai időpontban, még soha nem voltak otthon. Ezerkilencszáznegyvenkilenc késő ősze volt vagy a következő kora tavasz; közel nyolcéves lehettem.
Az én aranyszőke anyám ezen a délutánon krémszínű selyemblúzt viselt, hosszú, szűk, felhasított, sötét színű szoknyát, és szépen formázott selyemharisnyás lábán kígyóbőrből készült, magas sarkú, fekete cipőt. Mintha valamilyen ünnepélyről érkezett volna vagy színházba készülődne. Ünnepélyes volt a tartása, a tekintete, s mindebben ott rezgett amaz izgékony sietősség, amit a kivételes események váltanak ki belőlünk.
Örömteli meglepettségemben rögtön valami nagyon fontosat akartam volna mondani neki.
- Mondtam, hogy én mennyire gyűlölöm a zsidókat.
Már az előbb kedvesen tarkón legyintett, most azonban ott is maradt a keze. Kérdezte, mért gyűlölöm őket, és úgy indultunk el nyugodalmasan beszélgetve a lakás barátságos mélye felé, mintha a tarkómnál fogva vezetne. Mondtam, hogy azért gyűlölöm őket, mert a mi urunkat, Jézus Krisztust megfogták és felfeszítették a keresztfára.

Biztosan számíthattam az egyetértésére, hiszen az igazságtalanságot ő legalább annyira gyűlölte, mint én a zsidókat. S ha éreztem valamit, akkor az nem volt más, mint hogy bátor kijelentésemmel mégsem tudtam annyira meglepni őt, miként az a szándékomban állt. Közömbös maradt.

Hol hallottam ilyesmiről, kérdezte.
Mondtam, a hittanórán.
Mindeközben a lépteinket úgy irányította, hogy a nagy előszobai tükör elé kerüljünk. Ott megálltunk. Néztem őt, amint a tükörben egymás mellett, talpig tükröződtünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia.
Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan.”

(Nádas Péter: Évkönyv)

 És akkor most jöjjön egy részlet Vámos Miklós regényéből 

Szászberek begombolt a sliccét, kérlek, őszintén szólva, amikor először láttalak a kórházba, esküdni mertem volna rá, hogy te is zsidó vagy… Amíg el nem kezdtél baszkúrálni a nevem miatt. Miért lennék én is zsidó? – csattant föl Öcsi. Nyugi, sejtheted, hogy nem sértésből mondom. De miért gondoltad? Szászibek gyűrögette az ujjait, a fene tudja, volt egy ilyen érzésem… első ránézésre. Hogyhogy első ránézésre? Ugyebár, a fekete haj a horgas orr…

Nekem horgasa zorrom? Méltatlankodott ő, Szászibek nevetgélt, fitosnak mondjuk nem nevezhető. Jóóóvanna, attólmég nem kell zsidónak lenni

Ám újra és újra föl bukkantak a zsidóság rejtelmei. Öcsi észrevette a sokkarú gyertyatartót, rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a hanukát és a jomkipurt. Öcsi észrevette az ajtófélfán az apró, ferde fém tokot rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a mezüzét. Öcsi észrevette Szászibek apjának feje búbján a kerek, fekete sapkát rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a sábeszdeklit. És így tovább, disznóhústilalom, tréfli, tejes eszcájg, zsíros eszcájg, szédertál.

Otthon sokáig vizsgálgatta a tükörben az orrát. Jó, lefelé hajlik, deazért nem horgas!

Apa, kérlekszépen, a Szászibek zsidó. Igen? Igen, ésképzeld aszitte, hogyénis!

Az apja harákolt, hmm, alapjában véve… van eben valami. Tessék? Nos… őszintén szólva… -  apa homlokán gyöngyözött a veríték, sejtettem, hogy előbb-utóbbb… tehát nem akarok hazudni, a Szászibeknek igaza van. Micsoda? Zsidó vagy, mondta apa rekedten, mert én is zsidó vagyok. Öcsi levegő után kapkodott, ez… eznemlehet…!

De igen.

Apa túl komoly volt ahhoz, hogy valami viccelődés süljön ki a dologból. Erzsébet kígyószemmel figyelte a jelenetet, ő rámordult: Tetudtad? Tudtam. Ésmérnem szóltál? Erről nem kell beszélni, mivel a szocializmusban nincsen faji megkülönböztetés.

Öcsi e tudákos mondaton fölbőszült, zagyváltokitt összevissza, hátmérnem mondtátok?, hátén nemakarok zsidó lenni! – toporzékolt.

(…)

Zsidóvagyok. Háromhegyedzsidó.

Sokáig készült rá, hogy közölje Szászibekkel, a végső lökést Szlamalászlótól kapta. A lófogú srác kölcsönkérte a radírját, ő nem adta, mire Szlamalászló lebüdöszsidózta. Zsidóvagy temagad! – hadarta Öcsi gépiesen, aztán nagyot nyelt, defőleg büdös!!! A lófogú kajánul vigyorgott, beszélhetsz apuskám. Zsidó vagy te, csak rád kell nézni!

(Vámos Miklós: Zenga zének)

Németh Gábor: Mikor kerül ránk a sor?

Németh Gábor szintén erősen önéletrajzi ihletésű könyvében, amelyben egy gyermek szemszögéből idézi fel a hatvanas éveket,  így ír erről:

„Nehezen alszom el, mert gondolkodom.

Két kérdés vetődik föl, a lehető legélesebben.

Miért nem mondták meg a szüleim, hogy zsidók vagyunk?

Mikor kerül ránk a sor?

Hogy igazuk lesz-e majd a valakiknek, az nem merült föl. Hogy lesz-e rá igazi okuk. Az igazi ok ugyanis megvan. Megvan a zsidó szó. Egy ismeretlen nyelven azt jelenti, bűnös. Teljesen világos volt hogy bűnösök vagyunk. Hogy elkövettünk valami jóvátehetetlent. Vagyis hát követtek el a zsidók, mert én semmire nem emlékszem, a zsidó családom követhette el, vagy még régebbi zsidók, valahogy kiderült, hogy zsidónak  lenni családi dolog, ha zsidó a családod, te is zsidó vagy, részesedsz a családi zsidóságból. A zsidó jó szó, sokszor kimondod és meghozza az étvágyat, összegyűlik a számban a nyál, rossz szó a zsidó, mert félelmetes, olyan mint egy görcsös mutatóujj, mint a boszorkány ujja, ahogy feléd bökdös, vagy pont ellenkezőleg, olyan, mint a csirkecsont, amit Jancsi dug ki a rácson a boszorkánynak, kidugja a csontot, és azzal boszorkány lesz maga is.

Zsidó, zsidó, zsidó, zsidó, zsidó.

A hazugság az, hogy hazudnak nekem, az volt a legegyszerűbb dolog, hazudnak, persze, mert szégyenkeznek. Naná. Szégyenkeznek és még egy darabig meg akarnak kímélni. Nyilván azt akarják, maradjak még egy darabig gyerek. Gyere, ahogy Móric elképzeli.

Szégyenkeznek a bűn miatt, amit elkövettünk.

Nem lehetett megkérdezni.

A zsidó szégyen olyan mélyen volt, ahová nem hatolhattak el kérések.

Egyszerűen nem volt rá szavam. És nem volt szabad szembesítenem őket a saját képmutató hazugságaikkal, nem viseltem volna el, hogy előttem kell lesütniük a szemüket, mikro a szemlesütés normálisan egy gyerek dolga volna. Nem lehetek az apjuk,a gyerekük helyett. Találgatni kellett volna, de nem volt miből dogoznom. A bűn, a büntetés valószínűtlen mértéke miatt, elgondolhatatlannak bizonyult Akkora bűn, hogy meg sem kell újra csinándod.  Pont elég, hogy a régi zsidók megcsinálták.

Örökölni muszáj a bűnt, mint egy lakást.

Vártam, hogy mi lesz.

Mert mutatták a tévében, hogy nincsen vége. Tudtam volna anélkül is, de azért mutatták, nehogy elfelejtsem. Az ajtórésből tudtam nézni a tévét, csak onnan nem hallatszott minden. A híradóban muttták, ez egész várost döntöttek rájuk, vagyis ránk, aztán kicibálták a poros halottakat a széttört gerendák alól.  Szkopjéban vagy hol. A múlt héten, vagy nem, tegnapelőtt. Mondjuk, amíg fociztam a Szent István parkban.”

(Németh Gábor: zsidó vagy?, 2010)

Pesti Sólet, 2018, február-március

„A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is”

Giorgio Pressburgerre, a Teleki tér olaszul író zsidó krónikására emlékezünk

A minap elhunyt Giorgio Pressburgerre,a pesti zsidó múlt egyik jeles és nemzetközileg is ismert írójára emlékezünk most egy húsz évvel ezelőtti interjúja egy részletének a felidézésével. Az eredeti a Szombatban jelent meg.

A magyar származású olasz író 1956-ban hagyta el Magyarországot ikertestvérével, Nicolával. A nyolcvanas években nagy sikert arattak Történetek a nyolcadik kerületből című novelláskötetükkel, amelyben a józsefvárosi zsidók életét idézték fel. A könyv megjelent a világ sok országában, még Koreában és Japánban is. A kilencvenes években Girogio a pesti – mi több józsefvárosi - Olasz Intézet vezetője volt, interjúnk is akkor és ott készült.

*

- Szép pályát írt le. A VIII. kerületből, ahol született, visszajutott ide, a VIII. kerületbe, az Olasz Kultúrintézet élére. (A beszélgetés a kilencvenes évek végén  folyt közöttünk - dj)

-     Igen. És ?

-     Az véletlen, hogy az olasz intézet is ebben a kerületben található. De azért mégiscsak érdekes, hogy kulturdiplomataként tér vissza gyermekkora, művei helyszínére. Szokott sétálni mostanában is a Teleki tér vagy a Dankó utca környékén?

-     Gyakran. Él ott egy idős rokonom - az utolsó - hetente kétszer-háromszor is meglátogatom. Éppen a Teleki tér és a Népszínház utca sarkán.

-     Valamelyik novellájában felidézi, mennyire meglepődött, mikor sok-sok év után újra elment a Nagyfuvaros utcai zsinagógába, mert nagyobbra, fényesebbre, izgalmasabbra emlékezett. Most milyen végigmenni ezeken a nem túl vidám utcákon?

-     A Népszínház utcában nagyon szépen megcsinálták a kövezeteket, persze a házak...

-     És az emberek?

-     Egészen mások laknak ott, mint az én gyerekkoromban. Az a zsidó világ eltűnt. Nincs tovább. Nem élnek azok, akik között a gyermekéveimet töltöttem. Sokat kerestem az elmúlt évtizedekben azt a világot, de ma már más foglalkoztat.

-     Olaszul írt, nagy sikerű novellái, regényei a Teleki téri, Dankó utcai zsidók között játszódnak. De mit jelent mindez egy itáliainak? Meg lehet érteni ezeket a történeteket, ha nem tudom milyen a Kun vagy éppen a Nagyfuvaros utca?

-     Meg lehet. Miért is kellene pontosan ismerni a helyszínt? Az csak az irodalmi legenda része, de nem kötődik határokhoz.

-     Minek tartja itt most magát? Az olasz kultúra képviselőjének, vagy inkább ennek a letűnt zsidó világ egyik utolsó megszemélyesítőjének?

-     Hivatalos feladatom az olasz kultúra terjesztése, megismertetése Magyarországon. Ezért jöttem. Azt, hogy én ki vagyok soha nem tagadtam. Írtam róla ép eleget.

-     A Zöld elefánt című regényében a nagypapa egy zöld elefánttal álmodik s a rabbi magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy valaki még sokra viszi a családból. Ön lenne az, aki beteljesíti a nagypapa álmát?

-     Tudja, a fiatalon meghalt német költő Georg Büchner valami olyasmit mondott, hogy a géniusz is csak egy kis hab az idő és a történelem végtelen hullámain.

-     Vagyis?

-     Egyik hullám hoz, a másik elvisz.

-     Azért a könyvek megmaradnak.

-     Egy ideig.

-     Messzire jutott a Teleki tértől, ha nem is földrajzi értelemben. Mi is van akkor a nagypapa álmának a beteljesülésével?

-     Nem szabad azt hinni magunkról, hogy nagyon fontosak lennénk a világnak. Nekem nagy szerencsém volt, sok borzalmon mentem keresztül, de rengeteg jón is.

-     Mintha a borzalmas dolgokról szívesebben írna. Összezsúfolódva, éhezve  borzasztó körülmények között a védett házban, vagy a papa munkaszolgálatos kalandjai, a nagyszülők meggyilkolása.

-     A szörnyűségek is az élethez tartoznak. Ha valaki ezt nem akarja tudomásul venni, és csak rózsaszín dolgokról ír, akkor az nagyon pesszimista, mert azt hiszi, az emberiség menthetetlen.

-     A 44/45-ös történeteiben szereplő nem zsidók, nem nagyon segítenek a reménytelen helyzetbe került zsidó honfitársaikon. Olyasmiket ír, hogy kiköpnek, amikor látják, elviszik őket és a többi. Most pedig visszajött ebbe az országba, ahol kiköptek, ahonnan hagyták elvinni, meggyilkolni rokonai jó részét. Sikerült magában lezárni a múltat?

-     Iszonyú dolgok történtek akkor. Több olyan embert ismertem, aki visszajött a munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, ám megölték a kisfiát, a kisleányát, a feleségét. Ki lehet ezt heverni? Mégis valahogy új életet kezdett itt. Nekem még ma is kegyetlenül fáj, hogy a nagyszüleimet meggyilkolták. Ám a világ változik. Új generációk nőttek fel. Akik egészen másként gondolkodnak. Az előítéletek, a zsidóellenes érzelmek el fognak tűnni a földnek ezen részéről is.

-     Megjavulnak az emberek?

-     Nem, azt azért nem hiszem. Ám más kérdések lesznek fontosak.

-     Nézze a VIII. kerületet, ahol zsidók már nem élnek, annál inkább cigányok. S milyen előítéletességgel kell megküzdeniük..

-     Még egy darabig talán. S azt se felejtse el, velük nem ismétlődhet meg, ami a zsidókkal. Egyébként én ebben a kérdésben optimista vagyok. Mert ha valaki a mai világban az előítéleteket élezi, akkor az a tegnapban él. És nem lehet a tegnapi világban tartani sokáig az embereket. Legfeljebb még egy-két generáció és higgye el, vége.

-     És akkor eljön a szép világ.

-     Miért ilyen ironikus? Nem hiszi? Egyébként tudom, hogy nem lesz „szép”, se jobb, de más.

-     A könyveiben másként ír ezekről a dolgokról. Talán ott is elnéző, de mintha kevésbé bízna az emberek változásában.

-     A globális gazdaság korában a faji kérdés teljesen értelmét veszíti. Lehet, hogy aki itt él másként érzi, mert itt még akadnak olyan csoportok, amelyek fajgyűlöletre uszítnak. Látja, Olaszországban már nincsenek ilyenek. S mert én mégiscsak ott éltem, nincs a fejemben, hogy ez létezik. És ez nem is változik meg, amíg nem találkozom ilyesmivel.

-     Viszonylag későn kezdett írni. Addig érlelődött a téma, a józsefvárosi zsidók élete?

-     Egy szép napon, amikor egy Singer regényt olvastam, belémhasított, ha ő írhat ilyet Lengyelországról, ahonnan származik, én is írhatnék arról, ahonnan származom. És akkor az ikertestvéremmel nekikezdtünk. Ma - természetesen egészen - másként csinálnám. Abból a régi stílusból elég Egy szép napon el is határoztam, ezentúl másként írok. A Hó és a bűn, amellyel nemrégiben megnyertem a legrangosabb olasz irodalmi díjat teljesen eltérő az előzőektől. Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magam a gyökereimtől. Az első elbeszélés négy rabbiról szól, aki felmászik egy hegyre...

(Pesti Sólet, 2017. október.)