Debreczeni terrorja

Debreczeni József legújabb könyve 2006 őszéről szól. Mondhatnánk cinikusan, bizonyára eltalált valamit, hogy a jobboldalinak nevezett sajtótermékek hatalmas erővel támadnak rá. Meg, hogy fáj az igazság. Bár 2006 ősze itt, a szemünk előtt zajlott, a Fidesz gátlástalanságával és médiahatalmával mégiscsak kialakított egy legendát arról, hogy a hatalom rátámadt az ő népére, hogy terrorizálja.

A baloldal ezt a csatát is elvesztette, képtelen volt megvédeni az igazát. Nem sikerült elmagyarázni, hogy a rendőri hibákkal együtt, itt egy tudatos, jól felépített provokáció-sorozat zajlott. Ma már elmondania se nagyon maradt, mégis, hogy volt. Hatalomátvétel az utcáról, mert a haza nem lehet ellenzékben. Ráadásul ez volt az, amikor a szélsőjobb és az úgynevezett mérsékelt jobb összebútorozott a nyilvánosság előtt. Debreczeni, a tőle megszokott alapossággal, bizonyítja be, hogy mi történt. Kik állhattak az események hátterében, kik és miért asszisztáltak mindehhez. Na és milyen megjutalmazták őket. Debreczeni a tyúkszemére lép most sokaknak. Ott kezdik ki, ahol csak bírják, és azt tudjuk, az a csapat, amelyik utcai csetepatékat is szívesen vesz, ha azzal politikai ellenfelének akaszthat be, nem válogat az eszközökben. De ez is csak igazolás, hogy ha akadnak is kisebb tévedések a könyvben , 2006 ősze olyan volt, amilyennek Debreczeni most le meri írni.

(Debreczeni József: A 2006-os ősz, Bíbor kiadó)

Ki írta Kádár szolnoki beszédét?

Balla László emlékére

Még állt a nagy Szovjetunió, még a peresztrojkás Gorbacsov uralkodott, még hiábavaló szesztilalom volt birodalomszerte, mikor mi doktor Boros barátommal Kárpátalján kezdtünk neki egy alapos riportsorozatnak.

Itt találkoztunk a minap elhunyt Balla Lászlóval, a Kárpáti Igaz Szó című magyar nyelvű napilap nyugalmazott főszerkesztőjével, a Szovjet Írószövetség tagjával, az íróval és képzőművésszel, akoről akkori barátaink azt terjesztették, sokat tud Kádár '56-os szolnoki beszédéről.

Hősi idők járták még akkor, tán egy fél óra múlva már ott ültünk a szobájában. Idézzük fel ismét akkori beszélgetésünket:

- 1956 novemberének első napjaiban az ungvári tankönyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetője voltam, amikor három kollégámmal berendeltek minket a pártbizottságra, és közölték velünk, hogy másnaptól a rádiónál dolgozunk. Üzemelni kezdett egy adás az ungvári rádióban, amely Nyíregyháza hullámhosszán beszélt, a nyíregyházi adót elnyomva. Ide rendeltek be minket titkos feladattal, amelyről sokáig egyáltalán nem lehetett beszélni.

• Mi szerepelt a rádió programjában?

- Csak híreket mondtunk, természetesen a TASZSZ híranyagát, és többször beolvastuk a Zsenmin Zsipao híres cikkét, amely akkor a legautentikusabbnak számított a magyarországi helyzet értékelésében. Ezen kívül még zenét sugároztunk. Az anyagokat magunk fordítottuk és gépeltük, ezeket senki másra nem bízhattuk. Járogattak be hozzánk mindenféle emberek, tisztek is, persze nem mutatkoztak soha be. Egyszer megjelent egy alezredes meg egy őrnagy, és az elejtett szavaikból tudni lehetett, hogy Kádár itt van Kárpátalján. Persze teljes bizonyossággal nem állíthatom, hogy így volt, hiszen vele itt nem találkoztam. Kaptam ekkor egy anyagot, kontrollszerkesztésre, azért, hogy nézzem át nyelvi szempontból. Magyar szöveg volt, de megoldásaiból, a nyelvi fordulataiból tudni lehetett, hogy fordítás.

• Mit tartalmazott a szöveg?

- Kádár szolnoki beszédét. Nekem akkor erről még fogalmam sem volt. Én csak nyelvi szempontból fésültem át, de amikor elhangzott, hát akkor már nem volt meglepetés…

• Ön hogyan ítélte meg, milyen nyelven íródott az eredeti szöveg?

- Oroszul. Pontosabban fogalmazva: minden esetre nem magyarul, hanem valamilyen szláv nyelven.

• Kötelező volt önöknek, hogy végezzék azt a munkát?

• Igen, igen.

• Mi történt volna, ha azt mondja: „Nem vállalom”?

- Nem volt olyan helyzet, hogy ezt lehetett volna mondani. Annál kevésbé, mert az elején még nem tudtuk milyen céllal alakult a rádió.

• Milyen volt a hangulat önök között, akiket berendeltek az ál-nyíregyházi adóhoz?

- Fogcsikorgatva csináltuk a munkánkat, mert hittük, hogy Magyarország valami jobb élet felé akar elindulni. De amikor november 4-én elhangzott a Kádár-beszéd, amikor jöttek az első ellenkező értelmű hírek, amikor megkaptuk a Fehér Könyvet, akkor bennünk megingott a korábbi elképzelés, hogy ez tiszta ügy, forradalom volt. Én őszintén szólva, nem tudtam, hogy hova álljak…

Csalog Zsolt magnója

Kimaradt beszélgetés

Innen visszanézve a kilencvenes évek közepe is afféle romantikus, reményteljes kornak látszik. Olyannak, amikor még úgy tűnt, minden jól alakulhat, csak egy kicsit akarni kell.

Nos, tehát talán e korszellem is inspirálta, hogy egy olyan hírügynökség féle alakuljon, amely a romákról szóló híreket, alapvetően a romák által közvetíti a sajtó felé, a mainstream sajtó felé, ahogy okoskodva nyilván mondtuk. Az alapötletnek sok gazdája volt Horváth Aladártól, Daróczi Ágitól, Derdák Tibortól kezdve Surányi Andráson át, a sajtóközpontot végső gatyába rázó Bernáth Gáborig. Úgy véltük, az előítéletek egyik oka az az, hogy a többségi társadalom keveset tud a cigányokról, az életükről, a mindennapjaikról. Azért is gondoltuk szükségesnek egy efféle kis hírközpont létrejöttét, hogy romák adhassanak hírt a romákról. Ők is alakítói lehessenek az információknak. Azt is fontosnak gondoltuk, hogy kinevelődjön egy olyan csoport cigány újságíró, aki aztán mindenfelé a médiában becsülettel megállja a helyét.

Mikor a Roma Sajtóközpont végülis létrejött, tejesen egyértelmű volt, hogy az azt működtető egyesület vezetője, a sajtóközpont emblematikus szereplője Csalog Zsolt legyen. Íróként, szociográfusként, a legendás Kemény István munkatársaként nála a témában elismertebb, kitűnőbb embert amúgy se találtunk volna.

Csalog lelkesen vetette bele magát a sajtóközpont munkálataiba. Bár az hamar kiderült, sok dolgot különbözőképpen gondolunk mi a professzionális és cinikus hírgyárosok, és ő az érző író.

Ő ugyanis szeretett hosszan és alaposan elbeszélgetni az emberekkel, a magnóra felvett, akár sokórás interjúkat aztán úgy leírni, hogy megmaradjon az élőbeszéd zamata.

Mi meg azt mondtuk, olyan híreket kell gyártani az RSK-nak, amelyek belekerülnek a hírfolyamba, ha tízsorost, akkor tízsorost, ha három flekkest, akkor három flekkest. De mit kezdünk egy huszonöt oldalas beszélgetéssel? Ez szép és jó dolog, de ide nem ez kell.

Csalog bólogatott, hogy hát persze, aztán pár nap múlva megint jött boldog mosollyal és vonszolt befele a magnójához, hogy na ezt hallgassátok meg! Megint talált valakit, aki ugyan két órában, de nagyon jól összefoglalta a lényeget.

Én valószínűleg az ötödik percben kezdtem el feszengeni. A hatodikban azt gondoltam, hogy jajaj, mennyi lehet ebből még hátra. A nyolcadikban, hogy ez már megint semmire nem lesz nekünk jó és a tízedikben pedig azt, hogy a fenébe is, ez marha érdekes. Lehet, hogy az életben nem lesz belőle mínuszos hír, de akkor is. És irigyeltem Csalogot, hogy így tud beszélgetni. Mert azt köztudottan nehéz jól. (Hol lehetnek vajon most ezek a felvételek? )

És közben persze egy csomó tehetséges roma fiatal gyűlt oda a sajtóközpontba, akiknek szemmel láthatóan imponált, hogy olyan nagyságok kezelik őket partnerként, társként, talán barátként is mint Csalog Zsolt vagy éppen Diósi Ági.

Az idill – ha volt egyáltalán - nem tartott sokáig. Csalog beteg lett.

A halála utáni virrasztáson, ahol a szokás szerint hajnalig idéztük a történeteket róla, közben ürültek szép sorban az üvegek, mondhatni még móka és kacagás is volt a szomorkodás mellett, jegyezte meg pirkadatkor valaki: a fenébe is, a Zsolt biztos most nagyon sajnálja, hogy kimaradt ebből a jó kis ivós beszélgetésből.

És mi is sajnáljuk, azóta is.

Auschwitz Eli Wiesel társaságában

No answer

Elie Wiesellel, az íróval, először egy filmnovella olvasásakor találkoztam az És-ben. Azt a filmnovellát egyébként nem ő írta, hanem Wiesel könyvéből Jancsó Miklós. A hajnal. Van olyan, hogy az ember azt érzi, ha leteszi a papírlapokat az asztalra, az biztosan beszakad alatta. Aztán elolvastam az eredeti könyvet, megnéztem Jancsó filmjét – és máris szerettem az író Wiesel-t.

Eli Wiesellel, a holokauszt bűneire figyelmeztetés fontos alakjával Auschwitzban találkoztam, egy emlékezésen, az „Élet menetén”. Amúgy a „holokauszt” kifejezésnek a tudatos, kiszámolt, megtervezett, céltudatos és akadályt nem ismerő tömeggyilkosságokra való használata is tőle származik.

Szóval Auschwitzból tudósítottunk Kertész Péter barátommal, akit magunk között csak Öreg néven szoktunk emlegetni. Az Öreg majdnem itt végezte egyébként, Auschwitzban vagy Birkenauban. Strashoffban már be voltak vagonírozva, és hozták volna ide a táborba, ahol nyilván kopaszra borotválták volna őket, esetleg nyilvántartási számot tetováltak volna a karjukba. Aztán beterelték volna a zuhanyozóba őket, ott rájuk engedték volna a Zyklon B gázt, aztán a holttestüket vagy a krematóriumban, vagy ha túl sok volt a munka és oda már nem fértek volna be, a gázkamrák mögött ásott árkokba égették volna el sokszázezer társukéval együtt.

Csakhogy az oroszok lebombázták a vasutat – az Öreg felszabadult és ezt megúszta. (Ötvenhatban mondjuk még elvitték egy kicsit az oroszok – de az egy másik történet.)

Ezt a Strashoff-os történetet már biztosan előtte sokszor elmondta nekem a szürke szerkesztőségi délutánokon a New York palota második emeletén, nyilván olyankor én tiszteletlenül röhögtem és gúnyos megjegyzéseket tettem. De itt azért ez mégsem megy. Nyilván az emlékezés is hatott ránk, meg az előtte való éjen Nowa Hután elfogyasztott tisztes mennyiségű Zubrowka és Wyborowa wodka is. Nem voltunk túl kótyagosak talán, de mégis volt az egésznek valami furcsa, álomszerű jellege. Ahogy Auschwitz romjai felett ott lengenek a Dávid csillagos zászlók – és én egy majdnem Auschwitz túlélővel, az Öreggel, most azon tanakodom, melyikünk is szólítsa meg azt az embert, aki magát ezt a szót erre az egészre megismertette a világgal.

Odafurakodtunk Wieselhez és magyarul köszöntöttük attól a naiv gondolattól vezérelve, hogy ha gyermekkora nyelvét hallja, biztosan kötélnek áll. Először, mintha meg sem hallotta volna. Mikor újra próbálkoztunk – nem volt az olyan egyszerű a nagy tömegben, ráadásul rengetegen akartak a közelébe férkőzni, pár szót váltani vele – megfordult ingatta a fejét. Angolul felelt. Elnézést, de mióta Auschwiztba küldték, nem akar magyarul megszólalni. Valószínűleg nem tette hozzá, csak mi gondoltuk oda a mondatok végére, hogy ha a magyar hatóságok közreműködésével ezt tették családjával és vele, akkor nem.

Pár másodperc zavart csönd után angolul ismételtem meg a kérdést. Péter szerint biztos vacakul mondtam angolul, lehet. Vagy csak tovább sodorta a tömeg. No answer.

A mi Nobel díjunk

Minden szép és jó, mindenki örül

Őszintén szólva, a Nobel díjáig nem nagyon olvastam Kertész Imrétől sokat. Talán pár novellát itt-ott, nincs nagyon mit dicsekednem.

Mégis, egyik igen szép napom volt nekem is az, amikor megkapta a díjat.

2002. október 9-én reggeli műsort vezettem a Klubrádióban. Néhány perc maradt már csak az adás végéig. Ahhoz kevés, hogy valami komolyba belekezdjünk, ahhoz sok, hogy márt elköszönjünk. Éppen a kezemben az egyik reggeli lap, ránézek az első címre. Valami olyasmi, hogy ma eldől kap-e Nobel díjat egy hazánkfia. Hű – mondom a mikrofonba, ez milyen jó lenne. Egy igazi, magyar Nobel díj. Ráadásul egy íróé. Vagy valami hasonlót. Gulyás Erika kolleganőm meg olyasmit tett hozzá, hogy az jó lenne, de hát lássuk be, ennek azért olyan nagy sanszot ne adjunk. De így is szép, hogy az esélyesek között lehetünk. Ebben maradtunk valószínűleg. Hogy ez is mennyire szép. Egy magyar író – még ha túlzottan nem is ismerjük – de a világ legrangosabb díjára esélyes. Dagadjon a honfiúi kebel. A viszont hallásra. Közlekedési hírek, hírek.

Már visszafelé autózom a belvárosba, mint mindig, közben telefonálva és a híreket hallgatva, de felfogom, valami olyasmit mondanak, hogy de igen: Kertész Imre magyar író nyerte el az irodalmi Nobel díjat.

Örömömben dudálok egy fürgét! Még ilyet! Azért ha valami nagy győzelem egy országnak, egy nyelvnek, egy kultúrának, akkor ez az. Szerkesztői lelki szemeim előtt sorakoznak a világlapok címoldalai, meg a híradók beszámolói, , egy kis nyelvi közösségből is meg lehet mutatni, hogy lehet a csúcsra kerülni. Meg persze a magyar beszámolók: tessék, néha nekünk is sikerülhet. Milyen jó, hogy van olyan hazánkfia, akire mindannyian büszkék lehetünk.

Éjszaka elolvasom az internetről letöltött Sorstalanság-ot. Én is adnék érte Nobel díjat.

A másnap reggeli műsort Pálinkás Szűcs Róbert barátommal vezetjük. Nem is kérdés, hogy miről szól. Sorra telefonálnak a hallgatók, a kollégák, írók, művészek, filmesek. Mindenki eufóriában és boldogan. Hiszen egy efféle díj tulajdonképpen mindegyikünké, legalább annyira, mint egy olimpiai arany. Vagy még annyiabbra. Mert kevesebbet adnak belőle, mert ez a mi kultúránkhoz, a nyelvünkhöz kapcsolódik közvetlenül. Nem beszélve arról a hendikepről, amit a magyarul írás jelent – és tessék ezen is átlendültünk.

Koltai Lajos például arról beszél, hogy ő milyen rég szeretné a Sorstalanságot megfilmesíteni, mert az tényleg egy remekmű, amelynek vásznon a helye. A könyvkiadó embere biztos benne, hogy mindez sokakat visszatérít, rávesz a magyar regény olvasására. Valaki annak örül, hogy ő már jópár barátjának elmondta, mindéképpen olvassa el ezt a könyvet, de azért így mégiscsak többen fognak majd neki.

Vannak napok, amikor minden klappol, minden szép és jó. Mindenki örül. Ez ilyen.

"Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet"

Sok hülye van.
Nagyon sok

„Önnel minden rendszer idején baj van ” – állapította meg szerzőnk éleselméjűen, pályafutása egyik legizgalmasabb interjúja során, úgy a beszélgetés harmadik órájában.
„Baj? Én kritizálok ha kell, s nem szoktam frázisokat hangoztatni. Sem internacionalistákat, sem hazafiasakat. És ezt sokan nem szeretik” –felelte az agg költő, talán kicsit büszkén is, a vállát vonogatva.
Aki akkor is, a kilencvenes évek vége felé járunk, jelentős élettapasztalat birtokában, amelyet több országban, sok börtönben és számtalan menekülés és visszatérés után szerzett, kedélyesen tudott mindenről és mindenkiről előadni egy jó történetet. Faludy György.
(A beszélgetés több részletét megírtam már, pl. Szombat 1998. 2. szám vagy Népszava, 2006. szeptember 9.)
Például a pályatársakról:
Csoóri Sándor kint volt Torontóban és kitűnően viselkedett ott is. A 60. születésnapjára még verset is írtam. Két hónappal később volt az én 80. születésnapom a Zeneakadémián. Küldtem neki két tiszteletjegyet az első sorba. Fel is hívtam. Nem jön – mondta. Mire én: nem baj, majd jössz máskor. Erre Csoóri: De én nem úgy nem megyek. Én nem megyek. Mit szólnának a barátaim, ha én ott lennék a te születésnapodon.
Aztán mesélt a harmincas évek végi Párizsáról az antiszemitizmusról, a veszély előérzetéről, és persze a költőkről, írókról Erdélyi Józseftől, József Attilán át Radnóti Miklósig.
– Akkoriban azt mondták az emberek, hogy maradj itt Pesten. Cs. Szabó Laci megígérte, ha bármi történne, akkor ő megvéd.
– Elhitte?- így a bölcs riporter.
– Ő hitte el. Én nem, hogy sikerül neki. Csak hogy érzékeltessem a helyzetet: 1939-ben azt mondtam egy unokatestvéremnek Párizsban, hogy maradjon ott, mert különben Magyarországon agyon fogják ütni. Azt felelte: Hülye vagy, tényleg azt képzeled, hogy a nácik Magyarországra is eljutnak?
– Miért bizakodtak ennyire az emberek? A zsidótörvényeket ne is említsem, ott volt a Solymosi Eszter vére című Erdélyi József vers. Abból látható, a zsidóellenesség a közhangulatban is ott volt, nemcsak a politikában.
– Nem hitték el az emberek, hogy mindez megtörténhet. Amikor még Horthy kártyapartnerei között is előfordultak zsidók.
– És a numerus clausus 1921-ből?
– Akkor az gondolták, hogy Horthyt csak a katonái kényszerítették erre. Ami persze nem igaz. Ha egy zsidónak azt ajánlotta az ember: gyere, menekülj - akkor a szemébe röhögött. Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet. Hozzá tartozik persze, a lapok nem nagyon írták meg mi történik Németországban. Féltek a betiltástól. Talán a Népszava volt az egyetlen, amelyik próbált beszámolni, mondjuk a Kristályéjszakáról.
Miközben persze a szélsőjobbal, Erdélyi Józsefen - aki nemcsak költőnek, embernek is jelentéktelen volt - és még néhány nagyszájún kívül - alig tartott velük komoly író. Sőt, az igazi írók mind náciellenesek maradtak. Fogadjunk, hogy nem tud egyetlen náci költőt sem említeni? - fogott meg.
- Emlékszem Nagy Lajossal ültem a kávéházban a "Solymosi Eszter vére" megjelenése után, s amikor Erdélyi oda akart ülni az asztalunkhoz, Nagy Lajos rászólt: Ide többé nem ülsz le. Mire Erdélyi sértődötten azt felelte: Mi az Lajos, te is elárultál minket? Egyébként én csak hallottam a versről, nem olvastam.
– Azóta sem?
– Nem. Minek? Nem hagyom magam bosszantani ezektől. Pedig sok hülye van. Nagyon sok.

Faludy

Pokolbéli víg napjai

Faludy Villona (háború előtti kiadás) nálunk a könyvespolc hátába volt eldugva, nehogy valaki meglássa és kölcsön kérje. Mellette fotópapírra fényképezett versei - atyám sokszorosította eképpen néhány szintén hozzáférhetetlen Lőwy Árpád örökbecsűvel együtt. Még a fénymásológépek feltalálása előtt.
Így aztán mindig is tudtam, hogy Faludy az egyik legnagyobb magyar költő. Ezért, amikor valamikor a nyolcvanas évek vége felé Szász Pista barátom félrevont az akkori Magyar Nemzet folyosóján és bizalmasan közölte, hogy ugyan nem olcsó, de szerinte megéri, vegyem már meg szamizdatban Faludy Pokolbéli víg napjaimat, tudtam, pénz nem számít. És egy tisztes összeget otthagytam nála. És amikor pár évvel később megjelent egy legális kiadónál, mondjuk ötödáron, még akkor sem gondoltam, hogy rossz boltot csináltam. (Azóta szereztem bele dedikációt is, így aztán már tényleg megéri az árát.)
Amikor 1988. szeptemberében az akkori ellenzéki mozgalmak fészkének számító Jurta Színházban találkozott Faludy a híveivel, persze, hogy ott kellett nekünk is lennünk az öcsémmel.
Rocksztárnak kijáró taps, kiabálás, lelkesedés fogadta a már akkor sem túl fiatal költőt.
Miközben nevét hivatalosan leírni sem volt szabad, sőt a legendák szerint még a Széchenyi könyvtár katalóguscédulái közül is eltávolítottak mindent, ami rá utalt, kiderült, a legnépszerűbb magyar költő. Persze elsősorban Villon „fordításait” ismerték. Meg azt a személyiséget, aki mindig megmaradt szabadnak, könnyednek, őszintének. Költőnek. Nagy, lobogó haja, véget nem érő anekdotázó kedve, na és a rímei, a sorai. Érte tényleg jó volt lelkesedni. Igaz, 1988-ban, ott a Jurtában még annyi mindenért lelkesedtünk, amiért ma már nem lehet. És az jó, hogy van, ami állandó.
Aztán 1998-ban sikerült rábeszélnem egy hosszabb interjúra. December közepén jártunk, ronda, hideg idő. Faludy, a nemzet koszorús költője, közel a kilencvenhez ott várt rám a kapuban. Persze zokni nélkül, mint mindig. Elromlott a kapucsengő - magyarázta dideregve, és nem akarta, hogy nekem ott lent várnom kelljen - tette hozzá, miközben gyalog másztunk föl a második emeletre.
Sötét volt, talán egy olvasólámpa ha világított. Órákon át mesélt. Költők, földrészek, fiúk és lányok, civilek és katonák, rég tovatűnt szerzők vonultak el hosszú sorban előttünk. Recsk és az ő Costa Rica-i állampolgársága, a régi Népszava, az amerikai hadsereg és a húga, akit itt a Duna parton agyonlőttek.
Egyszercsak közel hajolt és hangját suttogóra fogva így szólt: „És Attilának büdös a szája. És az ágyban sem sikerül neki mindig. Én csak tudom. A Judit mondta.” - tette hozzá, mint aki mégis arra kér, maradjon azért köztünk a kínos dolog.
Azért gyorsan hozzátette, Attila a világirodalom egyik legnagyobb költője. Még ha mindig is kiállhatatlan volt. Judit (Szántó, az élettársa) is tudna erről mesélni.
Aztán jöttek, jöttek a többiek. Radnóti és Szabó Dezső, Féja Géza és Móricz. A magyar irodalom. Most ott fönt, gondolom, újra összefutnak és ők hallgatják tovább Faludy örök történeteit.

Az úgy volt

Kire ütött ez a gyerek?

Az úgy volt a Rottenbiller utcai iskolában (ezerhuszonnégyes Marx Károly úttörőcsapat vigyáááz!), hogy irodalmi kalandokkal nem igen volt érdemes dicsekedni. Kőhajításnyira a Csikágótól nagyobb tekintélyt lehetett szerezni például azzal, ki hány vörös petróleumlámpát tud ellopni az útjavítást jelző piros-fehér oszlopról (G. Sanyi volt a győztes) vagy milyen messze tud köpni ( H. Tibor) vagy képes három héten át, minden nap, lehetőleg a nagyszünetben valakit újra és újra módszeresen elverni (B. András. Az áldozat csekélységem. Velem mindig történik valami.)

Ám egy irodalmi kivétel mindenképpen akadt. Ugyanis – innen visszanézve tulajdonképpen meglepő módon – azért a G. Sanyi meg a H. Tibi is olvasott, sőt beiratkozott könyvtári tag volt – nem beszélve B. Andrásról, aki mégiscsak literátus családból származott. Gabi néni reménytelen matekóráin nemcsak Winnettout olvastuk meg a Robin Hood-ot, hanem Janikovszky Éva könyveit, s nem csak azért mert abban sok a rajz. Pedig matekórán sokkal kockázatosabb Janikovszkyt olvasni, mint Old Shatterhand-ot. Ugyanis a Kire ütött ez a gyerek, vagy Az úgy volt-on, mindig felröhög az ember, az indiánkalandokon nem. És azt még azért Gabi néninek is elég nehéz beadni, hogy a gyök kettőt nevettem ekkorát.

De G. Sanyi meg H. Tibi, meg én, meg a többiek, még a B. Évi is dacolt a kockázattal, nyerített és olvasott. ( B. Évinek nem kellett volna, ugyanis a matek dolgozataimat mindig róla másoltam, jobban örültem volna, ha inkább a tananyagra figyel, és nem kockáztatja a hármasomat. Ráadásul nyolcadikra szívesebben lestem be B. Évi dekoltázsába, mint a matek megoldásai közé. Azért örültem, hogy lány.)

Ugyan nem tudtam messze köpni, mert béna voltam, nem loptam lámpát mert gyáva voltam, és a verekedésben is csak mint boxzsák vettem részt, viszont jól ismertem Janikovszky Évát. Illetve, Éva nénit. May Károlyt vagy Alexander Dumas-t pedig senki sem látta közelről, nem beszélgetett vele, ráadásul még őrsi gyűlésre sem tudta beígérni a veterán bácsi helyett.

Én viszont simán. És ez majdnem felért egy távköpéssel. Már csak azért is, mert Éva néni a harmadikon lakott, mi meg az ötödiken. Az ilyesmi megalapoz egy barátságot. Arról nem is beszélve – de ezt már csak a legbelsőbb barátaimnak mertem elmondani -, hogy Janó fia játékait én örököltem. Különösen az Elzett művek által gyártott fémpályán irányítható, felhúzható fém autósat szerettem.

Az őrsgyűlésekre már kevéssé emlékszem, de aztán felnőtt életemben jó párszor beszélgettünk. Ha olyan interjúalanyra volt szükségem, akivel biztos a siker, akkor mindig rábeszéltem, jöjjön el. Aztán általában haza is fuvaroztam, már csak azért is, hogy megbeszéljük, mi van a régi lakókkal, a harmadikon, meg az ötödiken, esetleg a negyediken. (A másodikon úgy látszik unalmas emberek laktak, róluk nem esett szó.) vagy, hogy mint a kerület díszpolgára el tudja e érni, hogy az értelmetlenül lezárt autóbeállót a ház előtt újra megnyissák. (Nem tudta, azért egy kerületi díszpolgár sem teljhatalmú.)

Valamelyik nap a Rottenbiller utcán kellett végigvágtatnom. És tessék, akár hiszed, akár nem, ott a felirat Janikovszky Éva Általános Iskola és Gimnázium.

A telt keblű görög lány, szex és erőszak

Egy oroszlán a patkány-
kölykök-
ről

Írókról szóló sorozatunk mostani darabjában egy olyan szerzőről szólunk, akinek művei publikálásához valószínűleg sok-sok erdőnyi fát ki kellett vágni. Mégis, ha jól számoljuk, négy kötet szerepel csak a bibliográfiában: a Narko blues (Szépirodalmi, 1986), a Patkánykölykök (Szépirodalmi, 1989) és a Bronzugatás (Fekete Sas és Interart, 1992). Illetve, ha még pontosabban számolunk, akkor csak három és fél, ugyanis a Narko bluest Vértessy Péterrel közösen írta meg. Ja és persze a Hurkák (Népszava, 2006) – amelyek jelentős részt éppen itt a Szép Szóban láttak napvilágot – de ez már az új idők új szavának megfelelően környezetbarát e-book formában.

Visszatérve a nyomtatottakra, az erdőket nem a példányszámok rengették meg – talán pár ezresek, tízezresek ha lehettek, még egy kis tisztás sem támadt a helyükön.

Ám a szerző évtizedekig működött napilapos újságíróként, és ugye a napilaphoz kell ám a papír.

Boros István – mert most róla szólunk éppen – annak a nemzedéknek volt az egyik utolsó tagja, amely még úgy hitte, az újságíró az olyan író ember, aki tud írni. Nemcsak a betűket, a nyelvtant, a szórendet, a rokonértelmű szavak helyes használatát ismeri, hanem az életet is. Az emberek sorsát. Azt, hogy miként kell mindezt papíron, ólomból kiszedett, befestékezett betűkkel visszaadni.

Azokban az években még létezett egy relatíve liberális lap, azóta régen az enyészetté lett, a Magyar Nemezt, ahol, ha csak úgy-ahogy, de mégiscsak megtűrték szerzőnket, azzal a feltétellel persze, hogy nem üti az orrát a nagyok dolgába. Így például szigorúan ki volt tiltva a Hazafias Népfront eseményszámba menő kongresszusairól, oda csak igazán megbízható zsurnaliszták járhattak. Boros Pistinek maradtak a riportok, a vándorcirkuszról, a kisvárosi életről, a lakótelepi szürkeségről. Na jó, egyszer egy DIVSZ kongresszusra, (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség ) amely már akkor sem érdekelt senkit sem, együtt engedtek el minket. Pisti, mintegy szakmai útmutatásul rögtön közölte, hogy a telt keblű, göndör hajú, fehér fogú görög küldött az övé, mert az szép; és a villogó tekintetű izraeli lány is, mert az meg érdekes. Én facsarjak ki valamit a belorusz vagy az albán delegáltból, az meg már úgyis mindegy. Megjegyzem az írás nagyrésze a telt keblűről és a villogó tekintetűről szólt, a beloruszt meg az albánt csúnyán meghúzta.

A napilap, bármilyen, irodalmilag esetleg értékest is nyomnak rá, másnap már krumplihéj elhelyezésére vagy az ablak pucolására szolgál, hogy más, szóba jöhető funkciót itt ne is említsünk.

A könyv azért maradandóbb. A Narkó blues már csak azért is érdekes, mert Magyarországon a kábítószerezésről írni valami ostoba oknál fogva tilos volt. Szívni, szúrni, szedni – ha titokban is – de lehetett. Beszámolni erről a világról a nyilvánosság előtt nem. A Narkó blues volt az első amely megtörte ezt a csendet. A valóságról szólt, irodalmi riportkönyv talán a műfaja.

Aztán jött a két igazi regény. Sok minden van benne, erőszakos, törtető hivatalnok, lázadás egy anya ellen, katonaság és Párizs. Disszidálás és kommunizmus, szex és erőszak. Barátok és ellenségek – minden ami kell egy regényhez.

Megjegyzem, szerzőnknek amúgy éppen ma - október 3! - van az 56. születésnapja.

A ribillió elmaradt, a kocsmázás még jön

Bronzkatona a színház mellett
Most akkor fogom a listát, hogy kiket kell még felhívni, meg válaszolni a leveleikre, és a Háy Jánost kihúzom. Szépen átfirkálom a nevét, mert nyilván mindjárt feltárcsázom, vagy dobok neki egy e-mailt, hogy akkor mikor is megyünk sörözni egy jót megint. Nem kell izgulni, marad még elég név a cetlin, nagy a restancia. Csak a Háy János lesz elintézve, na persze nem úgy, hanem lelkiismeretileg.

Azt hiszem utoljára jó két éve leveleztük le, hogy majd itthon is elmegyünk egyet inni, aztán persze az egész a feledés homályában maradt volna. Ha nem lenne nekem ez a felírós dolog, hogy kik miatt furdaljon a lelkiismeret.

A gyerek című könyve jelent meg éppen. És én egy szuszra kiolvastam a Balatonon. Mondjuk nálam az egy szuszra, azt jelenti, két éjszaka alatt. Persze fröccsöket ittam hozzá. De aki szintén végigélvezte ezt a könyvet, az tudja, A gyerek-et legjobb bor esetleg fröccsivás közben abszolválni. És amikor a második nap hajnalára a végére értem, már jócskán pirkadt, akkor félretoltam az utamba álló palackokat, elbotorkáltam a telefonomig és írtam neki egy sms-t, hogy hú ez igazán nagyon – nagyon jó könyv. Ez A gyerek megvan ám írva és hogy gratulálok, meg ilyesmik. És akkor tényleg fussunk már össze, ahogy megbeszéltük, ott fent északon. Hamar válaszolt, hogy nagyon köszöni és most lelkileg is nagyon jól jött neki ez a biztatás, már nem is emlékszem, miért, és persze fussunk össze – vagy valami ilyesmi, mert a telefon, a nagy író keze sms-ével eltűnt azóta a világ forgatagában.

Mindenesetre, ha előjön egy új regénnyel és én elolvasom, és megint tetszik és még a számát is megtalálom, talán megint sms-ezek neki valami ilyesmit. Egyszer biztosan azért még összejön.

Azért az irodalomtörténet összeállítók későbbi nemzedékeinek munkáját megkönnyítendő, jegyezzük fel, hogy csak egyetlenegy este ültünk be pár vidám helyre. Tallinnban történt mindez néhány éve. Afféle kis magyar művészeti fesztivált szervezett az ottani magyar kulturális intézet, Dávid Gyula vezetésével. Na, és a Tallinni Drámai Színházban Háy egyik művét adták elő, az illusztris szerző jelenlétében. Nem eljátszották, csak felolvasták, de ez is nagyon hatásos volt, tapsoltunk is. Bár az első felvonásból, én mondjuk egy szót sem értettem, ezzel is cáfolva, hogy az észt és magyar olyan nagyon hasonlítana. Aztán a második felvonástól hozzájutottam egy magyar szövegkönyvhöz, innentől kezdve felettébb élveztem A Gézagyereket.

Az előadás után komoly dilemmát kellet eldöntenünk. Ugyanis éppen május 9-e volt, azok a napok, amikor a szovjet bronzkatonát eltávolították a város főteréről, és minden hozzáértő tisztes botrányt jósolt a győzelem napjára.

Menjünk megnézni a ribilliót vagy kóstoljuk meg a helyi italokat. A gordiuszi csomót átvágva, egy a feltételezett ribillió helyéhez közeli kocsmába ültünk be, azzal ha kitör a spontán népfelkelés, odamegyünk és megnézzük. Addig is hasznosan töltjük az időt és iszunk.

Később újabb – de földrajzilag igazán közeleső ifjúsági mulatóhelyekre mentünk át.

A forradalom nem tört ki, mi megismerkedtünk a tallinni helyek legjobbjaival. Még haza is bírtunk menni – ki-ki ahol lakott – és a hírek szerint János még arra is képes volt másnap, hogy nekiinduljon egy nagyobb felfedező kirándulásnak. Ami csak azt igazolja, hogy a jó irodalom éppen úgy elpusztíthatatlan, mint a jó író. Akkor egyeztünk egyébként meg, hogy folytatjuk. A kocsmai beszélgetést is. Talán küldenem kellene egy sms-t?

A kétbalkezes varázsló

Akiről Harry Potter
alakját mintázták

Ha az a varázsló nem olyan kétbalkezes, hogy Magyarországra születik meg, méghozzá magyar nyelven, akkor szegény Harry Potter most sehol sem lenne. Mert a világ fiatalsága és öregsége akkor Fitzhuber Dongó varázslóiskolai történetét olvasná, és ezen okleveles mestervarázsló nyomán tudhatná meg, mit csinál egy igazgató-fővarázsló, és mit a végzős tanonc varázslók, milyen az alapvarázslat óra és hol található a tanintézetben a formalinban tartósított boszorkányseprű. Millió és millió példányszámban nyomnák a könyvet szerte a világban, jelesebbnél jelesebb rendezők versengenének a megfilmesítés jogáról. És a bulvárlapok beszámolói arról szólnának, hogy a kétbalkezes varázsló szerzője, Békés Pál éppen hanyadik kastélyát veszi meg és miként előzi meg a világ leggazdagabb embereinek a listáján az orosz mágnásokat, arab hercegeket és ukrán maffiafőnököket. A mű – amely összevetve J. K Rowling Harry Potter sorozatával, méltó lenne rá - csakhogy akkor Békés Pált Mr Paul Peaceful néven kellene hogy ismerje a világ. Mert bár csúnya igazságtalanság, de úgy tűnik, nagy előny angolul írni valamit a magyarhoz képest. (Vagy a HP szerzője csúnyán ellopta a sztorit)Mindez persze semmit sem von le Békés Pál érdemeiből, csak úgy megjegyezzük, hogy elhelyezzük a világban.

Egyébként Ádám fiam, aki elsősorban lelkes Harry Potter rajongó volt, vagy talán még van is, és majdnem ugyanilyen lelkes Békés Pál imádó, többször felhívta a figyelmemet, hogy a J. K. Rowling-gal készülnék találkozni, feltétlenül szóljak neki, mert, mindenképpen velem akar tartani.

Ha Rowlingot nem is tudtam eddig még felmutatni, egy majdnem ugyanilyen értékes trófeát két éve, valamelyik ÉS vacsorán, azért levadásztunk. Igazi és valódi Békés Pál dedikálásokat szereztünk és ezzel egy kis haladékhoz jutottam a HP szerző ügyében.

Kétségtelen, BP valamivel egyszerűbb fogás volt, már csak azért is, mert nem magányos vidéki kastélyban él – igazságtalan dolog ez a világ részéről, de tényleg – hanem egy egyszerű pesti bérházban. Namost, a pesti bérházakban mindig vannak szomszédok. És a szomszédok olykor kisebb-nagyobb partikat vagy éppen házibulikat rendeznek. Ezek a partik vagy házibulik némelykor a szomszédság részére alig elviselhető zajt jelentenek. Kétféle szomszéd akad. Az egyik ilyenkor, dörömböl, fenyegetődzik, rendőrt hív és a többi. A másik – nekem személy szerint rokonszenvesebb – felragad otthon egy flaska bort és átcsöngetve csatlakozik a mulatsághoz.

Miután BP szomszédja az én Jani barátom, aki egy időben előszeretettel szervezett nagy zajterheléssel járó vendégségeket – BP nyilván választhatott: első vagy második típusba sorolható szomszéd szeretne lenni.

Miután szerencsére jól döntött, így több féléjszakát beszélgettünk félig át, miközben én fél szemmel mindig a már félig üres viszkisüveget lestem. Jól kibeszéltük közös ismerőseinket, kollégáinkat, félig vagy egészen, ahogy azt illik.

Rowlinggal jóval kevesebb közös témánk lenne. Már csak azért is mert végülis, ahogy BP, én is Csikágó környékén nőttem fel, amiről az a bizonyos J. K R. minden bizonnyal még csak nem is hallott. Hát mit tudhat egy ilyen az életről?

A madáchos Konrád

Diavetitőn
A látogató
Konrád Györgyről már igen régen – mármint, nekem régen - két dolgot tudtam. Az egyik az az, hogy a Madách Gimnáziumba járt, ahová egyébként én is, és a mamám is. A másik – részben ebből következő ismeret -, amely szintén a mamámtól származott, az az, hogy nagy író, akire igazán büszkék lehetünk. (Megjegyzem, a mamám azt állítja, hogy ő nagyon jól emlékszik a gimnáziumból Konrádra. Konrádot erről többször kérdeztem, de ő inkább erre csak a vállát vonogatta. Persze, általában az úgy van az iskolában, hogy a fiatalabbak ismerik a felsőbbéveseket. Egyébként a kitűnő http://konradgyorgy.hu oldalon közzétett életrajz igazolni látszik Konrádot, mert mire a mamám odaért, ő már érettségizett. Lehet, hogy a mamám csak felvág vele?)/Lábjegyzetként: A mamám elolvasván a Népszavában ezt a cikket, megrótt, hogy össze vissza irogatok. Emlékszik rá mert voltak közös barátaik, neki az egyik legjobb, Konrád egyik legjobbja. De ebből nem következik, hogy bármikor azt mondta volna, egyszerre jártak volna oda. Bocs!/
Szóval, Konrád madách-os és nagy író, bár erről a Madách Gimnázium évkönyvei, amelyek pedig büszkén sorolták fel azokat, a volt diákokat, akik nagy hírnévre tettek szert, sokáig nem vettek tudomást. Az 1981-es kötetbe például ceruzával magam írtam be Konrád nevét a másik két nekem hiányzóéval- Georges Mikes-éval és Szobotka Tiboréval együtt.
Miközben persze a hivatalos iskola nem dicsekedett akkor még az íróval, a földszint egy eldugott kis szobájában Németh tanár úr (fiz-mat) A látogatót vetítette le nekünk. A könyvhöz ugyanis reménytelen volt hozzájutni akkoriban. Egy mégis fellelhető példányt valaki oldalanként lefényképezett diafilmre és ezt olvastuk együtt. Én általában gyorsabban haladok másoknál, kétszer is átfuthattam minden lapot, míg továbbtekerhettünk.
Itt jegyezzük meg, a Madách már akkor is a hetedik kerület mélyén állt, egy macskairamodásnyira az Almássy tértől, az Osvát utcától, ismertük a gangos házakat, a bent élőket, jól el tudtuk képzelni hát mindazt, amiket a falra kivetített táncoló betűk meséltek nekünk.
A látogató akkora hatással volt rám, hogy egy gyenge pillanatomban még azt is elhatároztam, én is gyámügyekkel akarok majd itt foglalkozni. Még tanulmányi ösztöndíj szerződésem is lett a hetedik kerületi tanáccsal, kezdő havi 3 500 forintos újságírói fizetésemből sokáig fizettem vissza. Mert persze időközben rájöttem, ha valami nagyon nem nekem való, akkor éppen ez a munka. Ezzel valószínűleg nagyon sok embertársamat mentettem meg kellemetlenségek egész sorától, amit én okoztam volna nekik. Így vonatkozó élettapasztalataim egy részét e kötetből szereztem.
Ugyan évekkel később, amikor A látogatót végre megszereztem igazi könyv alakban egy antikváriumban, és egyben az egészet, egyedül elolvashattam egy éjszaka alatt, éreztem valami kellemetlen hiányt, hogy na tessék, mennyi minden kimaradt az életemből, pedig itt voltak a nagy kalandok egy karnyújtásnyira.
Aztán persze a közéletben résztvevő Konrádról többször tudósíthattam. Határozottan emlékszem arra, amikor valamely jelentős politikai beszéde után a cinikus tudósítók a büfében gyülekezvén azt mondogatták egymásnak, hogy egy ilyen rendes ember, mi a fenét keres itt?
De ez már egy másik történet.