"Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet"

Sok hülye van.
Nagyon sok

„Önnel minden rendszer idején baj van ” – állapította meg szerzőnk éleselméjűen, pályafutása egyik legizgalmasabb interjúja során, úgy a beszélgetés harmadik órájában.
„Baj? Én kritizálok ha kell, s nem szoktam frázisokat hangoztatni. Sem internacionalistákat, sem hazafiasakat. És ezt sokan nem szeretik” –felelte az agg költő, talán kicsit büszkén is, a vállát vonogatva.
Aki akkor is, a kilencvenes évek vége felé járunk, jelentős élettapasztalat birtokában, amelyet több országban, sok börtönben és számtalan menekülés és visszatérés után szerzett, kedélyesen tudott mindenről és mindenkiről előadni egy jó történetet. Faludy György.
(A beszélgetés több részletét megírtam már, pl. Szombat 1998. 2. szám vagy Népszava, 2006. szeptember 9.)
Például a pályatársakról:
Csoóri Sándor kint volt Torontóban és kitűnően viselkedett ott is. A 60. születésnapjára még verset is írtam. Két hónappal később volt az én 80. születésnapom a Zeneakadémián. Küldtem neki két tiszteletjegyet az első sorba. Fel is hívtam. Nem jön – mondta. Mire én: nem baj, majd jössz máskor. Erre Csoóri: De én nem úgy nem megyek. Én nem megyek. Mit szólnának a barátaim, ha én ott lennék a te születésnapodon.
Aztán mesélt a harmincas évek végi Párizsáról az antiszemitizmusról, a veszély előérzetéről, és persze a költőkről, írókról Erdélyi Józseftől, József Attilán át Radnóti Miklósig.
– Akkoriban azt mondták az emberek, hogy maradj itt Pesten. Cs. Szabó Laci megígérte, ha bármi történne, akkor ő megvéd.
– Elhitte?- így a bölcs riporter.
– Ő hitte el. Én nem, hogy sikerül neki. Csak hogy érzékeltessem a helyzetet: 1939-ben azt mondtam egy unokatestvéremnek Párizsban, hogy maradjon ott, mert különben Magyarországon agyon fogják ütni. Azt felelte: Hülye vagy, tényleg azt képzeled, hogy a nácik Magyarországra is eljutnak?
– Miért bizakodtak ennyire az emberek? A zsidótörvényeket ne is említsem, ott volt a Solymosi Eszter vére című Erdélyi József vers. Abból látható, a zsidóellenesség a közhangulatban is ott volt, nemcsak a politikában.
– Nem hitték el az emberek, hogy mindez megtörténhet. Amikor még Horthy kártyapartnerei között is előfordultak zsidók.
– És a numerus clausus 1921-ből?
– Akkor az gondolták, hogy Horthyt csak a katonái kényszerítették erre. Ami persze nem igaz. Ha egy zsidónak azt ajánlotta az ember: gyere, menekülj - akkor a szemébe röhögött. Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet. Hozzá tartozik persze, a lapok nem nagyon írták meg mi történik Németországban. Féltek a betiltástól. Talán a Népszava volt az egyetlen, amelyik próbált beszámolni, mondjuk a Kristályéjszakáról.
Miközben persze a szélsőjobbal, Erdélyi Józsefen - aki nemcsak költőnek, embernek is jelentéktelen volt - és még néhány nagyszájún kívül - alig tartott velük komoly író. Sőt, az igazi írók mind náciellenesek maradtak. Fogadjunk, hogy nem tud egyetlen náci költőt sem említeni? - fogott meg.
- Emlékszem Nagy Lajossal ültem a kávéházban a "Solymosi Eszter vére" megjelenése után, s amikor Erdélyi oda akart ülni az asztalunkhoz, Nagy Lajos rászólt: Ide többé nem ülsz le. Mire Erdélyi sértődötten azt felelte: Mi az Lajos, te is elárultál minket? Egyébként én csak hallottam a versről, nem olvastam.
– Azóta sem?
– Nem. Minek? Nem hagyom magam bosszantani ezektől. Pedig sok hülye van. Nagyon sok.

Faludy

Pokolbéli víg napjai

Faludy Villona (háború előtti kiadás) nálunk a könyvespolc hátába volt eldugva, nehogy valaki meglássa és kölcsön kérje. Mellette fotópapírra fényképezett versei - atyám sokszorosította eképpen néhány szintén hozzáférhetetlen Lőwy Árpád örökbecsűvel együtt. Még a fénymásológépek feltalálása előtt.
Így aztán mindig is tudtam, hogy Faludy az egyik legnagyobb magyar költő. Ezért, amikor valamikor a nyolcvanas évek vége felé Szász Pista barátom félrevont az akkori Magyar Nemzet folyosóján és bizalmasan közölte, hogy ugyan nem olcsó, de szerinte megéri, vegyem már meg szamizdatban Faludy Pokolbéli víg napjaimat, tudtam, pénz nem számít. És egy tisztes összeget otthagytam nála. És amikor pár évvel később megjelent egy legális kiadónál, mondjuk ötödáron, még akkor sem gondoltam, hogy rossz boltot csináltam. (Azóta szereztem bele dedikációt is, így aztán már tényleg megéri az árát.)
Amikor 1988. szeptemberében az akkori ellenzéki mozgalmak fészkének számító Jurta Színházban találkozott Faludy a híveivel, persze, hogy ott kellett nekünk is lennünk az öcsémmel.
Rocksztárnak kijáró taps, kiabálás, lelkesedés fogadta a már akkor sem túl fiatal költőt.
Miközben nevét hivatalosan leírni sem volt szabad, sőt a legendák szerint még a Széchenyi könyvtár katalóguscédulái közül is eltávolítottak mindent, ami rá utalt, kiderült, a legnépszerűbb magyar költő. Persze elsősorban Villon „fordításait” ismerték. Meg azt a személyiséget, aki mindig megmaradt szabadnak, könnyednek, őszintének. Költőnek. Nagy, lobogó haja, véget nem érő anekdotázó kedve, na és a rímei, a sorai. Érte tényleg jó volt lelkesedni. Igaz, 1988-ban, ott a Jurtában még annyi mindenért lelkesedtünk, amiért ma már nem lehet. És az jó, hogy van, ami állandó.
Aztán 1998-ban sikerült rábeszélnem egy hosszabb interjúra. December közepén jártunk, ronda, hideg idő. Faludy, a nemzet koszorús költője, közel a kilencvenhez ott várt rám a kapuban. Persze zokni nélkül, mint mindig. Elromlott a kapucsengő - magyarázta dideregve, és nem akarta, hogy nekem ott lent várnom kelljen - tette hozzá, miközben gyalog másztunk föl a második emeletre.
Sötét volt, talán egy olvasólámpa ha világított. Órákon át mesélt. Költők, földrészek, fiúk és lányok, civilek és katonák, rég tovatűnt szerzők vonultak el hosszú sorban előttünk. Recsk és az ő Costa Rica-i állampolgársága, a régi Népszava, az amerikai hadsereg és a húga, akit itt a Duna parton agyonlőttek.
Egyszercsak közel hajolt és hangját suttogóra fogva így szólt: „És Attilának büdös a szája. És az ágyban sem sikerül neki mindig. Én csak tudom. A Judit mondta.” - tette hozzá, mint aki mégis arra kér, maradjon azért köztünk a kínos dolog.
Azért gyorsan hozzátette, Attila a világirodalom egyik legnagyobb költője. Még ha mindig is kiállhatatlan volt. Judit (Szántó, az élettársa) is tudna erről mesélni.
Aztán jöttek, jöttek a többiek. Radnóti és Szabó Dezső, Féja Géza és Móricz. A magyar irodalom. Most ott fönt, gondolom, újra összefutnak és ők hallgatják tovább Faludy örök történeteit.