2014. május 15., csütörtök

A Tündérkirálynő lányának tanácsai, földi halandók számára

Köd előttem, köd mögöttem, Isten tudja, honnan jöttem, szél hozott szél visz el – forgatta meg varázspálcáját a Tündérkirálynő kisebbik lánya.
Közben lesütötte a tekintetét, az apró ráncok a szeme körül mosolygósan futottak szerte. Mintha csak egy szappanbuborék olvadna szét a levegőben, minden könnyedén működött – érezték, a varázslat sikerült.
 Hiszen még szinte ki sem mondta az utolsó varázsszót a Tündérkirálynő kisebbik lánya, máris a levegőbe emelkedtek, mint egy pille. Lassan szálltak az erdő fölé, vidám mókusok integettek utánuk a fenyőfák ágairól. Egyikük még egy mogyorót is odahajított nekik, jó lesz az még a hosszú úton. Egy madárfióka tátott csőrrel bámult utánuk. Nem is csoda, a tojáshéj még a fenekén, nem látott ő még olyat, hogy egy fejedelmi tündér csak úgy repkedjen a budai parkerdő fölött egy közönséges földi halandóval. De ők csak suhantak a légen át, a langy szellő az arcukat simogatta, mit sem törődtek az alattuk hagyott világi forgataggal, pedig a Széna térnél megint nem működött a lámpa. A keresztbe-kasul megakadt autók mind ott álltak és dudáltak és káromkodtak a sofőrök és egymás kurva anyját emlegették. És akkor egyszercsak az autósok meghallották azt a finom suhanást, ott a hegyek, az erdők felől. És ahogy meglátták, ahogy azok ketten boldogan repkednek a légben, megértették, illetlenül viselkedtek, így nem szabad.
És megcsókolta egymást azon nyomban a BMW-s meg a skodás és szent esküvéssel megfogadta, ezentúl nem beszél csúnyán, nem haragszik a felebarátaira és nem karcolja össze Wertheim kulccsal a dukkózását. De fentre mindebből semmi sem jutott el. Csak az a boldog, megfoghatatlan, semmilyen nyugalom. Egy bárányfelhő szélén megpihentek. Lógatták lefelé a lábukat, gyönyörködtek a tájban, föntről minden kicsinek, áttekinthetőnek és érthetőnek tűnt.
A Tündérkirálynő lánya kosárkájába csomagolt egyszerű elemózsiát vett elő, talán ha bélszín volt Stroganoff módra, hozzá friss balatonfelvidéki ambróziát ittak. Megosztoztak a szerény ozsonnán, a morzsát lerázták a földre, nyomában nyílnak azóta is a város legjobb vendéglői. Nagyon jót hallgattak együtt, de ahogy újra és újra belekortyoltak az ambróziás kulacsba, megeredt a nyelvük. A Tündérkirálynő kisebbik lánya az égi életről mesélt. Ahol mindig mindennek megvan a helye, ahol minden működik és klappol. Ahol a dolgok feladata, hogy könnyedén szolgálja a tündérek kényelmét. A boldogság, a szeretet, a nagylelkűség, a báj és a kellem alapkövetelmény. - És aki nem boldog, nem szeret, nem nagylelkű, nem bájos és kellemes? - Talán ne igyál annyi ambróziát – húzta el a kulacsot a tündérlány. – Bizony, aki nem tud boldog, szerető, nagylelkű, bájos és kellemes lenni, azt előbb figyelmeztetésben részesítik, aztán állítólag megvesszőzik, s ha ez sem elég letaszítják a földre. De ezt csak úgy hallottam, ilyen a mi köreinkben nem fordul elő. Hiszen nekünk jó itt. Sok munkánk fekszik ebben az életben.
 
 Kelet felől hirtelen viharfelhők gyülekeztek, csúnya, károgó varjak jelentek meg a látóhatáron, közéjük vegyülve egy-két optimistább dögkeselyű is. De egy gyors intés a varázspálcával és a dörgés villámlásból halk csellószóló vált, a madarakból pedig kezes bárányok. (Ezek gyapját később ügyes kezű tündérek lenyírták és igen drágán eladták, de ez már egy másik történet.) Ekkor a nagy toronyóra hangos bimm-bammolással elütötte a negyednégyet. A tündér riadtan nézett ékkövekkel kivert, kis zseb-homokórájára. - Bocs, de nekem mennem kell. Jó veled, de várnak az enyéim. – s egy kis fuvallat magával rántotta, csak az ott lebegő illat árulta el egy darabig, hogy nemrég még ott ült ő is a felhő szélén. Ahonnan egyébként marha nehéz egyedül lejönni. A tűzoltókat kellett végül kihívni, hogy a hosszú létrájukkal jöjjenek fel a felhő széléig. De ők is nagyon lassan értek oda, mert bár szirénáztak, de a Széna tér közepénél verekedő autósokon csak nagyon nehezen vágták át magukat.