A Tündérkirálynő lányának tanácsai, földi halandók számára

Köd előttem, köd mögöttem, Isten tudja, honnan jöttem, szél hozott szél visz el – forgatta meg varázspálcáját a Tündérkirálynő kisebbik lánya.
Közben lesütötte a tekintetét, az apró ráncok a szeme körül mosolygósan futottak szerte. Mintha csak egy szappanbuborék olvadna szét a levegőben, minden könnyedén működött – érezték, a varázslat sikerült.

 Hiszen még szinte ki sem mondta az utolsó varázsszót a Tündérkirálynő kisebbik lánya, máris a levegőbe emelkedtek, mint egy pille. Lassan szálltak az erdő fölé, vidám mókusok integettek utánuk a fenyőfák ágairól. Egyikük még egy mogyorót is odahajított nekik, jó lesz az még a hosszú úton. Egy madárfióka tátott csőrrel bámult utánuk. Nem is csoda, a tojáshéj még a fenekén, nem látott ő még olyat, hogy egy fejedelmi tündér csak úgy repkedjen a budai parkerdő fölött egy közönséges földi halandóval. De ők csak suhantak a légen át, a langy szellő az arcukat simogatta, mit sem törődtek az alattuk hagyott világi forgataggal, pedig a Széna térnél megint nem működött a lámpa. A keresztbe-kasul megakadt autók mind ott álltak és dudáltak és káromkodtak a sofőrök és egymás kurva anyját emlegették. És akkor egyszercsak az autósok meghallották azt a finom suhanást, ott a hegyek, az erdők felől. És ahogy meglátták, ahogy azok ketten boldogan repkednek a légben, megértették, illetlenül viselkedtek, így nem szabad.

És megcsókolta egymást azon nyomban a BMW-s meg a skodás és szent esküvéssel megfogadta, ezentúl nem beszél csúnyán, nem haragszik a felebarátaira és nem karcolja össze Wertheim kulccsal a dukkózását. De fentre mindebből semmi sem jutott el. Csak az a boldog, megfoghatatlan, semmilyen nyugalom. Egy bárányfelhő szélén megpihentek. Lógatták lefelé a lábukat, gyönyörködtek a tájban, föntről minden kicsinek, áttekinthetőnek és érthetőnek tűnt.
A Tündérkirálynő lánya kosárkájába csomagolt egyszerű elemózsiát vett elő, talán ha bélszín volt Stroganoff módra, hozzá friss balatonfelvidéki ambróziát ittak. Megosztoztak a szerény ozsonnán, a morzsát lerázták a földre, nyomában nyílnak azóta is a város legjobb vendéglői. Nagyon jót hallgattak együtt, de ahogy újra és újra belekortyoltak az ambróziás kulacsba, megeredt a nyelvük. A Tündérkirálynő kisebbik lánya az égi életről mesélt. Ahol mindig mindennek megvan a helye, ahol minden működik és klappol. Ahol a dolgok feladata, hogy könnyedén szolgálja a tündérek kényelmét. A boldogság, a szeretet, a nagylelkűség, a báj és a kellem alapkövetelmény. - És aki nem boldog, nem szeret, nem nagylelkű, nem bájos és kellemes? - Talán ne igyál annyi ambróziát – húzta el a kulacsot a tündérlány. – Bizony, aki nem tud boldog, szerető, nagylelkű, bájos és kellemes lenni, azt előbb figyelmeztetésben részesítik, aztán állítólag megvesszőzik, s ha ez sem elég letaszítják a földre. De ezt csak úgy hallottam, ilyen a mi köreinkben nem fordul elő. Hiszen nekünk jó itt. Sok munkánk fekszik ebben az életben.
 

 Kelet felől hirtelen viharfelhők gyülekeztek, csúnya, károgó varjak jelentek meg a látóhatáron, közéjük vegyülve egy-két optimistább dögkeselyű is. De egy gyors intés a varázspálcával és a dörgés villámlásból halk csellószóló vált, a madarakból pedig kezes bárányok. (Ezek gyapját később ügyes kezű tündérek lenyírták és igen drágán eladták, de ez már egy másik történet.) Ekkor a nagy toronyóra hangos bimm-bammolással elütötte a negyednégyet. A tündér riadtan nézett ékkövekkel kivert, kis zseb-homokórájára. - Bocs, de nekem mennem kell. Jó veled, de várnak az enyéim. – s egy kis fuvallat magával rántotta, csak az ott lebegő illat árulta el egy darabig, hogy nemrég még ott ült ő is a felhő szélén. Ahonnan egyébként marha nehéz egyedül lejönni. A tűzoltókat kellett végül kihívni, hogy a hosszú létrájukkal jöjjenek fel a felhő széléig. De ők is nagyon lassan értek oda, mert bár szirénáztak, de a Széna tér közepénél verekedő autósokon csak nagyon nehezen vágták át magukat.

Halál a mozi előtt

Éppen vége lett annak az ölős, bunyós, erőszakolós filmnek, amit már harmadszorra néztem meg a barátaimmal. Támolyogtunk kifelé, nagyon be voltunk rúgva. Ugyanis megállapodtunk, ahány halott, annyiszor húzunk az unicumos kulacsból, amely nélkül már nem is járunk moziba. Persze szigorú body count volt. Vagyis, csak az egyéni halottak számítanak. Amikor ledől a nagy ház és rázuhan párszáz emberre, vagy, amikor napalmmal felégetik a zsúfolásig telt sarki kocsmát esetleg amikor egy lezuhanó repülőgép szárnya vágja le a sétálni induló nagycsoportosok fejét, az ugye nem hoz korty italt. Csak a szépen, egyesével lemészároltak számítanak. A levegőben lelőtt ejtőernyős jó, a kilőtt repülőgép, a bent égett sok ejtőernyőssel nem ér.

Botorkáltunk ki a Hajnóczy Péter Filmszínházból. Hasznos Ödön, akit nem is tudom, miért hoztunk magunkkal, már végigokádta a lábát. De azért lelkesen magyarázta, hogy, neki az a rész tetszett a legjobban, amikor azzal a nagy puskával olyan viccesen mellbelőtték azt a szőke bigét. Hát az milyen volt, amikor lassítva szétrobbant a szegycsontja, átszakította a golyó a tüdejét. De még kettőt lépet a csaj előre és akkor ő már meg is húzta a butykost.

Kár volt – jegyezte meg Tücsök Béla – ezt is elkapkodtad, mert a nő nem halt meg, ugyanis a következő snittben elállították a vérzését. Úgyhogy, Ödön egy itallal többet nyomtál be, tartozol nekünk.

Ödön feltűnés nélkül próbálta rakosgatni a lábát, hogy ne vegyük észre, hogy néz ki, de persze a szagok, ó azok a szagok, mindent elárultak. Azt magyarázta, hogy semmivel sem tartozik nekünk, mert volt utána egy újabb jelenet, ahol egy  motoros fűrésszel fejeztek le egy kalauzt, amiért elkérte a jegyet valakitől, akitől nem kellett volna. Na és akkor ő nem ivott. Persze nem merő önmérsékletből. Hanem, mert dramaturgiailag nem tudta eldönteni, hogy pár másik utas feje is nem repül e szerteszét mindjárt – és ugye akkor az nem számít a szabályok értelmében.

Éppen itt tartott, alig 50 méterre jutottunk még csak a Hajnóczytól, amikor egy  puskadörrenést hallottunk és Hasznos Ödön szegycsontját egy golyó ütötte át. Szétszakadt, véres tüdeje cafatokban repült szét, Hasznos Ödön szeme kikerekedett, kettőt még talán lépett előre aztán összeesett.  Betoltuk azt, ami maradt belőle a fal mellé, nem lépkedjenek itt át rajta a járókelők. Volt már pár megcsonkított holttest felslichtolva a járdszaszélen. A kupac tetejére dobtuk.

Éppen az unicumos kulacsból húztunk egyet-egyet, amikor egy kekiruhás, szafari-kalapot viselő pasi ért oda hozzánk. Parabellumával éppen Tücsök Béla két szeme közé lőtt, de olyan ügyesen, hogy egy csöpp nem sok, annyi agyvelő sem spriccelt a kulacsra.

Hangya, Hangya Jenő vagyok – nyújtotta udvariasan a kezét bemutatkozásra a parabellumos. De nem tudta folytatni, mert machetámmal hasbalőttem iziben.

Kortyinka.

Csak tudnám, jövő héten milyen új film lesz? És kivel megyek moziba?

Teniszpálya és zöldségkertészet Besencén

Öngondoskodás aprófalvas módon

Besence apró falucska Baranya déli részén, egészen lent, a horvát határánál. Az alig 130 lelkes település lakóinak közel fele beás cigány, sok a munkanélküli, kevés munkalehetőség volt eddig. Mint sokszáz más hasonló községben. Besence azonban minta lehet arra, ki lehet törni a mély depresszióból.

Besencén ma teniszpályát is avatnak. Sőt, az elmúlt hetekben egy pécsi teniszedző, Huszár Károly, a Pécsi Tenisz Club vezető-edzője, a falu apraja-nagyját megtanította teniszezni.

Kérdés , biztosan erre van itt a legnagyobb szükség, erre kell költeni a pályázatokon elnyert pénzt?

Ignácz József, a település polgármestere persze rögtön elmondja, hogy a „Gondoskodó falu” címre hallgató pályázatokon az Országos Foglalkoztatási Közalapítványtól elnyert pénzeken mennyi minden született itt még. Zöldségkertészetet létesítenek, húsz embert tanítottak ki, miként kell ott dolgozni a Sellyei Mezőgazdasági Szakiskolával együtt. Határmenti együttműködést készítenek elő több horvát településsel, ha jól megy a dolog, komoly beszállítói lehetnek nagyüzemeknek, még a Vegetának is.. Vállalkozásokat segítő inkubátor-házat hoztak létre. Vagyis, ha más nem gondoskodik róluk, akkor, jól kihasználva a pályázati lehetőségeket, maguk gondoskodnak magukról. Ignácz József korábban már megszervezte itt azt is, hogy hasznos szakmákat tanulhassanak az emberek. Sokat tett azért, hogy rendberakják lakói a falut.

No, és akkor vissza a teniszhez. Ignácz József: „A térségfejlesztők általában a programok a komplexitásáról szoktak beszélni. Munkahelyet teremteni önmagában nagyon nehéz, talán nem is lehet. Azokkal az emberekkel, akik 20 éve munka nélkül vannak, most már lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem látja a szüleit dolgozni menni, nagyon nehéz mit kezdeni. Hiába települ mondjuk egy ilyen térségbe egy olyan cég, amelyik tudna munkát adni, a munkakultúrája sajnos rettentő alacsony. Azok az emberek, akik most megfogták a teniszütőt, egy hónap alatt megtanulták a szabályt, megtanulták a kultúrát, a sportetikai normákat. Ráadásul újra fontosnak érezhetik magukat, azt gondolhatják, hogy nem vagyunk mi semmivel sem alábbvalóbbak másnál, bármire képesek vagyunk, lám, még teniszezni is megtanultunk. Ez önbizalmat ad az embereknek, fontosnak érzik magukat, egy kicsit a méltóságuk is helyreáll És ettől majd sokkal jobban fognak dolgozni. Ráadásul az az egy hónap azért azon túl, hogy a tenisz szabályait megtanította ott a közösséggel, az egy rendkívül nagy közösségformáló erővel bírt, mert nem a kocsmába mentek az emberek, hanem 30-40 fiatal, felnőtt, gyerek az egy hónapon keresztül ott volt a teniszpályán.”

Besencén Ignácz József polgármester és Székely Gabriella, az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány igazgatója felavatja az új létesítményeket a teniszpályát, a kertészet létesítményeit, az inkubátor-házat.

Kari bá’ a teniszedző meg azt mondja, hogy van 2-3 gyerek, akiből nemzetközi mércével mérve is sikeres teniszezőt lehetne faragni. Ha lenne hozzá pénz.

Besence néhány képben

Szájból szájba lélegzés

Ilyen a babák élete

Kirakatbaba vekkere hétköznaponként reggel öt óra negyvenötkor csenget. Pár perc szunyálást még enged magának általában, aztán óvatosan kibújik az ágyból, hogy ne ébressze fel a mellette még békésen horkoló férjét, Samut, aki csak tízre megy a vöröskeresztes tanfolyamra, ahol a stabil oldalfekvést és a szájból-szájba lélegeztetést gyakorolják rajta a fiatalok.

Kirakatbaba kióvakodik a konyhába, ahol zsemlyét szel és vajaz, majd szalvétába és fóliába csomagolja a gyerekeknek szánt ozsonnát. A kisebbik egy elit gimnáziumba jár, nagyok a tervei: köztéri lovas szobor szeretne lenni – ha sikerül neki, akkor messze ő viszi a legtöbbre az egész famíliából. Szorgalmasan tanul, készül, nagy a küzdelem. A bronz szakra csak igen sok ponttal lehet bejutni, nyelvvizsga is szükséges hozzá. Meg persze egy csomó összeköttetés, politikai hátszél, kapcsolat, mert akárkiből mégsem lehet lovas szobor. Mindenesetre, ha mégis sikerül neki, akkor az első női lovasszobor lehetne a városban.

A nagyobbik gyermek sokkal léhább, akár még hintaló gondozónak is elmenne. Szereti a játékállatokat, három nagy plüssmedvét is tart otthon, akiket ő lát el, etet és sétáltat. Amúgy jószívű, gyakran látják együtt a Bádogemberrel, a Gyáva Oroszlánnal, és Csutakkal amint a telep szélén rúgják a bőrt. Vagy a pettyest. De labdát sosem.

Kirakatbaba az uzsonnát a konyhaasztalon hagyja a különtornára és a nyelvszakkörre való „Gazdálkodj okosan” pénzzel együtt, hogy a gyerekek befizethessék, amit kell. Közben nagyot sóhajt, drága az élet, minden emelkedik, és ki tudja, mennyire biztos az ő állása. Kevesebb a vásárló, viszont egyre több a kínai kirakatbaba, mi lesz ebből.

Kisétál a mézeskalács házikóból – eltartási szerződés útján jutottak hozzá a boszorkától, aki Jancsi és Juliska sütésből tartotta el magát, amíg még tudta. Most már bedugták egy öregek otthonába, a többi boszorka közé. A mézeskalács itt-ott már foszlik, penészedik. Újra kellene cukormázaztatni az egészet. Mindig van valami.

Kirakatbaba feltolakszik a fél nyolcas varázszőnyegre. Persze rettentő nagy a tömeg, lökdösődnek a népek. Lasan araszolnak csak előre, akkor a dugó. Kirakatbaba dohog magában, hogy másnak honnan futja saját, vadonatúj perzsa varásszőnyegre vagy éppen a szuperelegáns csiga vontatta hintóra.

Beérve a nagyáruházba felveszi a munkaruháját és mire megszólal a nyitást jelző duda, már meg is beszélte a szakszervezeti bizalmi Fekete Babával, hogy ha nem javulnak itt a körülmények akkor még a végén sztrájkot szerveznek, mint a vonat-terepasztalosok. Aztán meg majd nézhetnek a vevők, amit csak akarnak. Persze csak a szájuk jár

Nehezen telnek-múlnak az órák egészen addig, míg a nagy csillagóra el nem üti a zárórát.

Fekete Baba, aki rég elvált, még elmegy a kolléganőivel egy kicsit lazítani a Százholdas Pagonyba. Esetleg mát pohárkával kicsit le is gurítanak. Kirakatbaba picit irigykedik rá, de nem sokat, mert még be kell vásárolnia a Futrinka utca boltban, aztán futnia haza, főznie családnak.

És holnap minden kezdődik elölről. Ilyen a babák élete.

Pulyka-Magyarország mennyország

Haza. Szereted?
avagy
kóser Nagy-Magyarország


A mű rövid leírása


A képen egy párizsi szeletből kivágott Magyarország alakzat látható. Bal szélen egy nagy kés, francia nemzeti színű szalaggal átkötve, fent a magyar nemzeti színek kirakva paradicsomból (piros)-krumpli (fehér)-uborkából (zöld). Jobb oldalon a felirat: „Párizsi szelet”

Magyarország jellegzetes étele a rántott hús illetve a párizsi szelet. Ugyanakkor Magyarország mai formája a Párizs környéki, tiranoni, béke során alakult ki, amikoris elcsatolták, vagy ha úgy jobban tetszik, levágták az ország, a párizsi szelet, egy jelentős részét. A kompozíció a maga narratívájában ezt próbálja felidézni a mű szemlélőjében.

A történet

Az egész úgy kezdődött, hogy Gyula barátomnak már megint született egy zseniális ötlete. Merthogy van ez a plakátpályázat. A feladvány címe az, hogy „Haza. Szereted?" Namost, mi ezt oldjuk meg úgy, hogy egy párizsi szeletből – amely már majdnem rántott hús és, mint ilyen Magyarország jellegzetes nemzeti eledele – formázzunk egy Nagy-Magyarországot, aztán meg egy mai Magyarországot, írjuk rá, hogy „Párizsi szelet". és akkor mindenki érteni fogja, hogy a párizsi békeszerződésre célzunk, ahol leszeletelték az országot, ugyanakkor meg felidézzük a rántott hús, ubisali életérzést is, amely szépen rímel a haza szeretésére, merthogy a honpolgárt a legkönnyebb a hasán keresztül megfogni. Nem is beszélve édesanyánk föztjéről – a többit meg hagyjuk a műkritikusokra.
A nagyszerű ötlet után következett a megvalósítás kalandos fázisa. Kell ugye megfelelő párizsi szelet. Elvben a rántott alkalmas lenne – mert a képen az úgysem látszik, miként van panírozva. De rántott hús az csalás volna, s mint ilyen, mélyen elítélendő. Tehát párizsi szelet. Hosszas kísérletezés után a „Bécsi szelet" (óh ez a globalizmus) vendéglő Bethlen Gábor utcai üzemegysége mellett döntöttünk, ahol vagy 5 féle vékony, szépen sütött husit rendeltünk. Borjúból is, disznóból is meg pulykából is. Ugyanis mindegyiknek más az állaga, másként vágható, szelhető, szabható, mint ez hússzobrász körökben közismert.
Az alkotás következő fázisának a helyszíne a műterem, azaz a mi konyhánk volt. Ahol Gyula barátom levette sötét zakóját és meglazította pompás nyakkendőjét – a hivatalból szökött el, ebédidőre, és neki ez az öltöny-nyakkendő a játszóruhája ott. Kötényt húzott és egy éles késsel megkezdte Nagy-Magyarország kialakítását. Természetesen nem emlékezetből dolgoztunk, gyermekeim történelmi atlaszából vettük a szabásmintát. Némi vita csak Horvátország státusáról folyt, de aztán mégiscsak Fiume alatt vágtunk. Majd tányérra helyeztük az egész országot, hátteret csináltunk, világítottunk, fényt mértünk, adjusztáltuk, nagyokat nevettünk. És meg is voltunk az első leckével. Az utókor okulására itt jegyezzük meg, hogy ez egy kóser Nagy-Magyarország – legalábbis történetünk szempontjából. Ugyanis a disznót nehéz volt roncsolódás nélkül vágni, a borjú még csak-csak, de az igazi e célra, mégiscsak a pulyka. Pulyka-Magyarország mennyország.
Ezután következett az országcsonkítás. Előbb Erdélyt vágta le a késsel Gyula barátom, aztán a Felvidéket, majd jött a Délvidék – ez utóbbit azonban egy óvatlan pillanatban a macska elorozta és bezabálta. Elégedetten bólogatott, a bajszát simogatta zsíros mancsával és afféle hazafiatlan célzásokat tett, hogy szeretné a Tiszántúlt és megkapni, mert még éhes. Hazaáruló megnyilvánulásáért finoman felrúgtam és kizártam a házból, tanulja meg, hol a helye.
Ezután Kárpátalja felé még kis kiigazítást tettünk. Inkább kulináris, mint geográfiai okokból. Majd következett a fotózás fázisa. Több kép készült a mi hazai párizsi szeletünkről, mint Salma Hayekről egy egész hét alatt. Pedig ő is elég jó hús és szerintem szeretni is lehet.
Ezután a művész urak kést, villát, tányért, krumplipürét és ubisalit vettek elő és ahogy egy rendes performance után illik gondosan elfogyasztották az alkotást, amelynek így csak digitális lenyomata maradt az utókorra.
Az izgatottan várt pályázaton persze semmit sem nyertünk, de hát egy mégoly tiszteletreméltó zsűri is követhet el szarvashibát. Amúgy meg körülbelül fél tucat rántott húsos ötletet küldtek be versenytársaink, ami mindenképpen mutatja, hogy Gyula barátom pompás ötletével megértette az idők szavát. Vagy mások is szeretnek alkotás után jót enni.
De hogy ez se legyen elég, tavaly a bécsi Stepahnsdom előtt gyermekeim kaján örömmel mutattak egy képeslapárust, kinek kirakatában ott díszlett egy bécsi szeletből megmintázott Stephansdom. Persze ez csak a felszín. Mert az a mély mondanivaló, amit mi beépítettünk a mi alkotásunkba, nos az sehol sincs. Mindenesetre a képeslapot megvásároltam és elküldtem Gyula barátomnak.


Dési János

Ha nagy leszek, elnök leszek

A lehetőségek kora

Ha nagy leszek elnök leszek. Igazi elnök. És akkor nekem tapsolnak majd a népek a stadionban, mikor győzök és megígérhetem a kisfiamnak vagy a kislányomnak, hogy lesz kutyájuk, mert az elnöki palotában az is elfér.
Vagy mégis mozdonyvezető. Igazi mozdonyvezető, akinek mindig szalutál a forgalmista. És az a marha nagy vonat meg arra megy amerre én akarom. Illetve, amerre a sín viszi, de mégiscsak. És nekem integetnek majd az utasok, hogy ne induljak még el, várjak, amíg feltuszkolják a pakkot a peronról a vagonba, és még egy gyors búcsúcsókot nyomnak annak az orra hegyire, aki kikísérte őket. Aztán dudálok és nagy dohogva a kettes vágányról a személy kihúz.
De talán mégis inkább elnök, mert az még a mozdonyvezetőnek is parancsol. És ha azt mondja a mozdonyvezetőnek, hogy tessék megszólaltatni a dudát - államérdek - akkor a mozdonyvezető haptákba vágja magát és már nyomja is a kürt gombját. Szóval elnök. Vagy pr-marketing-reklámos inkább. Mert az óvodából most minden gyerek bátyja meg nővére pr-marketing-reklámos akar lenni. Mert az még az elnöknél is nagyobb ember, ugyanis ő adja el nemcsak a mosóport, meg a vécépapírt, hanem még az elnököt is a világnak. Jól megpiármarketingreklámozza és a népek meg zabálják. A mozdonyvezetők és a forgalmisták, meg az utasok és azok is akik, csak kikísérik őket az állomásra.
Azt állítja az anyukám, hogy régen a gyerekek kukások akartak lenni. De ezt már én sem veszem be. Mert a szemét büdös és a kukások meg leginkább törökök. Vagy mik.
Még gondolkodom a Mars űrhajó vezetőn - mert az rém izgalmas lehet. A hipnotizőrségen, mert akkor meghipnotizálhatnám az elnököt és az összes marketingest is. De az s lehet, hogy ebihal halász leszek, mert annak bizonyára nem kell korán kelni és senki nem akarja rábeszélni a finomfőzelékre.

Vagy mégis elnök? Végülis annyi minden lehet az emberből.

Dési János

Nehéz gyermekkor

A bajuszos néni hüje

A felnőttek valamiért azt hiszik, hogy jó gyereknek lenni. Hogy a gyerekkor az nem más, mint egy könnyelmű, vidám dolog, ahol gondoskodnak rólad, vigyáznak rád, semmi felelősség, meg effélék. Pedig a felnőttek is mind voltak gyerekek – kár, hogy elfelejtették milyen volt az nekik.
Például, amikor először mentünk a Balatonra nyaralni, fél éjszaka a redőny rései közt beszűrődő fényt lestem, hogy mikor kezd már pirkadni, hogy indulhassunk. De az Istennek nem kezdett. Persze a felnőttek kedélyesen horkoltak az ágyukban, miközben én csak virrasztottam. Már azt hittem, sohasem lesz reggel és akkor sohasem megyünk nyaralni – pedig többen mesélték, hogy az egész jó. Végtelenül hosszú éj volt, mintha sohasem lenne vége. Jó, persze egyszer csak reggel lett, és a Déliből elindultunk a Balatonra. És tessék, nem olyan gőzmozdony húzta a vonatot, mint a moziban, hanem valami piros, büdös dízel. És rögtön jött az elején egy alagút, és sikongattam ahogy azt kell, erre egy mérges, kövér bácsi majdnem orrba vert. Aztán leértünk Földvárra, ahol rögtön nem kaptam fagylaltot és az ebédhez is csak nagy könyörgéssel jutottam egy Utas üdítőhöz – amitől viszont fél napon át böfögtem.
Közben a felnőttek zöld üveges Kőbányait ittak, láttam olyat is aki három gombócot – vanillia, puncs, citrom – fagyit vehetett magának és senki sem szólt rá, hogy biztosan begyullad a mandulája, és meg fog fázni.
Azt mondanom sem kell, hogy a víz hideg volt és nem szabadott belemennem, vagy nagyon gyorsan ki kellett jönnöm. Az úszógumim kilukadt és ráadásul a fürdőgatyám igen kínosan nézett ki, tehát én benne még kínosabban. Két nap múlva meg, amikor már hétágra sütött a nap, akkor valami szörnyű büdös krémmel akartak bekenni, meg vigyázzak a napon, mert leégek.
Vacsora előtt természetesen nem szabad lángost enni. Viszont vacsora után meg már nem bírok. A szabadtéri moziban nem nézhetem meg a Piedonés filmet, mert az tizennégy éven felülieknek való. Hiába mondom, hogy már a Sanyi is látta az osztályból, mert neki irtó jó. Mert elváltak a szülei és vagy a régi apukája vagy az új anyukája, de megengedi neki. Amúgy következő évben, amikor meg már megnézhetem akkor a Sanyika persze már a kétcsillagos filmről mesél és én a Piedonéval semmire nem megyek, mert azt már a lányok is unják. A menők tudják, hogy az Élni és élni hagyni-ban ki a Dzsémsz Bond, én meg még azt sem tudom, hogy mi az a Dzsémsz.
És amikor a bajuszos néni elkap a folyosón, hogy jaj, mennyire jó nektek, hogy itt nyaralhattok, ha tudnátok nekünk milyen nehéz volt, de legalább már nektek nem olyan, akkor nyilván arra gondolok, hogy ha eddig azért nem is volt olyan rossz, de ettől a bajszos nénitől egészen rémes. És ha még abba is belekezd, hogy egyem csak szépen meg ozsonnára a mézes-vajas kenyeret, mert nekik olyan nem jutott soha, ráadásul az még nagyon egészséges, akkor biztosan arra gondolok, hogy, ha már felnőtt lennék, feltétlenül a néni fejére borítanám az egész vajas-mézes kenyerekkel teli tálat, ráadásul leönteném a kakaóval és a citromos teával is. De mert gyerek vagyok, ezt sem tehetem meg már megint.
Dési János

A belezett hal esete

Nüansz

A kínaiak láthatóan nagyon szeretnek játszani. Ha belesel a kis üzletbe, akkor hátul egy unatkozó srác pókerezik a számítógépen. Ha végigsétálsz egy nagy áruház polcai között, akkor az egyenruhás, csinos eladók nyomogatják a játékgépen a gombokat. A népek az utcasarkon, egy felfordított doboz tetején verik a blattot. A nénik, kint üldögélnek a lakásuk előtt az utcán és dominóznak, miközben mellettük éppen a harmadik halat belezi ki az árus.
Itt a régi házak között, a felhőkarcolók tövében egy csoport ember vad hangon kártyázik, arrébb két bácsi a mi malmunkhoz hasonló játékkal múlatja az időt. Egy harmadik kibicel nekik és minden húzás után hol szakértően hümmög, hol vészjóslóan ingatja a fejét – nem lesz ez így jó – és látszik rajta, hogy a szíve hasad meg, amiért nem mutathatja ő meg, mit tud. Kedvem lenne szólni a bábukat elmélyülten tologató öreguraknak, vegyék már be ezt a harmadikat is – de persze miként is mondanám ezt el. És különben is, majd nyilván a következő kör az övé lesz.
Valószínűleg az is a játékos kedv része, hogy mindenhol, mindig alkudni kell. Most nem jönnék elő a százforintos Rolex és IWC órák történetével, mert ugye az csak a buta turistáknak van. Itt a helyiek is alkudhatnak ám. Persze mi is. Alkudni nagyon mókás és az ember sokkal jobban örül annak a kis piros karkötőnek, amit 70-ről 8-ra sikerült lealkudnia, mint annak a kis piros karkötőnek, amit egy egyenáras boltban 2-ért odaadtak. A karkötők látszólag tökéletesen egyformák – és csak az utazó tudja, hogy az egyikért nagyon megdolgozott, a másik meg szinte csak úgy lett. Nincs története, nincs érzelmi értéke.
Szóval, az alkudás is egy nagy játék. Bár a közel-keleti tranzakciókhoz képest van egy jelentős különbség. Ott, ha a felek megegyeztek, s egymás kezébe csaptak, akkor biztos lehet benne, hogy az eladó gratulál neki, kitűnő üzletembernek nevezi, esetleg megjegyzi, hogy ő most akkor éhen fog halni az egész családjával egyetemben – de meg sem próbálja újra kezdeni a számháborút.
Itt viszont, amikor létrejön a megállapodás, már az áru átadása következik, akkor az eladó megpróbálkozik azzal, hogy mégiscsak legyen hússzal vagy inkább negyvennel több. Persze az ilyesmit a gyakorlott Sanghai járó (ja kérem, már másfél napja rójuk itt az utcákat) meg sem hallja. Csak mosolyogva visszabólogat és esetleg maga is 10-zel kevesebbet ad és máris mindenki boldog.

A játéknak az is egy szép formája – egyszer talán erről is még részletesebben – amikor a park aszfaltjára urak gyönyörű kalligráfiákat írnak, verseket rajzolnak – de olyan meseszépeket, hogy még mi, akik viszonylag kevésbé olvasunk jól kínaiul, is elámulunk a szépség láttán.

Különösen, mert az ecsettel felvitt szöveg „festéke" egyszerű csapvíz. Pár percig mindenki elégedetten szemléli az alkotást – néha csak ha elhangzik egy egy kritikusabb megjegyzés. Amúgy láthatóan mindenki boldogan olvasgatja a sorokat – amelyek a késő délután napfényben szép lassan párolognak el.

Dési János