Ezt (nem) mondtam el a Roma Sajtóközpont (RSK) születésnapján. Ha minden igaz, Bernáth Gábor barátom olvasta fel. Csak a jegyzőkönyv kedvéért itt és most.
Kedves Barátaim!
Az, hogy most nem vagyok veletek éppen, azaz
távol vagyok, remélem nem jelenti azt, hogy messze is vagyok tőletek. Lélekben,
gondolkodásban, szívben, szakmailag. És, hogy a világ nem írható le
geometriával, mi sem mutatja jobban, mint hogy én valószínűleg sokkal közelebb
állok hozzátok, mint ti hozzám, bár ugyanott vagyunk.
Megmagyarázom. Mert magyarázni azt tudok.
Ugyan részt vettem a Roma Sajtóközpont
létrehozásának a tervezésében, majd a létrejöttekor bekapcsolódtam a munkájába
és Csalog Zsolt, az első elnök vérfagyasztóan korai halála után én lettem a
Roma Sajtóközpont Egyesület elnöke hosszú évekre, a mindennapi munkában egyre
kevésbé kavarodtam bele.
Ez nem jelenti azt, hogy ne büszkélkedtem
volna sokat ezzel a tulajdonképpen jelképes pozícióval, ne gondoltam volna újra
és újra az itt dolgozókra, azaz közel maradtatok hozzám, mégis a mindennapi
munkában küzdők számára, ha voltam is, elég távol.
Több oka is van annak, hogy viszonylag hamar
letettem arról, hogy rendszeresen itt legyek és a napi verklibő kiszálltam. És
csak, ha megérdeztetek, tanácsokat adjak, mint az egyszeri rabbi Kohnnak,
amikor döglik a libája. (Ha lenne valaki, aki nem ismeri a vonatkozó viccet,
bár nem hiszem, hogy ilyen akadna, mert ehhez azért elég gyakran találkoztunk,
annak Gábor, engedélyemmel, majd utólag elmondja.) Ugyanis azt gondoltam, hogy
nem kell itt lennem, hiszen annyi, de annyi tehetséges ember jött itt össze, akik
nálam hitelesebben, határozottabban és eredményesebben tudja képviselni azt,
amit közösen gondolunk.
A magyarországi romáknak a magyar sajtóban
nemcsak mint tudósítások alanyai kell jelen lenniük (igen, és az sem mindegy,
hogy milyen összefüggésben), hanem maguknak is alakítaniuk kell a közbeszédet,
annak aktív szerkesztőinek, szerzőinek kell lenniük. És nem csak roma ügyekben.
Hanem minden másban, ami a sajtóban előkerül.
A hosszú kilencvenes években egyik kitűnő
kollégánk, talán most ott búvik a sorokban, ha magára ismer, és jelentkezik,
Gábor fizet neki egy kisfröccsöt (ugye Gábor?) az akkor még létező és általam
szerkesztett Magyar Hírlaphoz került. Az az ötletem támadt, hogy legyen
rendőrségi tudósító, hátha ez csillapítóan hat a rendőrség kommunikációjában
akkor még elő-elő törő rasszizmusra.
Kollégánk kitűnő cikkeket hozott, jó
kapcsolatot alakított ki azokkal a rendőrségi vezetőkkel, akik ehhez kellettek.
Egyszer „büszkén” jelentette: már az ő társaságában is fesztelen cigányoznak
időnként.
Ekkor értettem meg, hogy az előítéleteknek itt
micsoda falát kell áttörnünk. Te fiam persze jó fej vagy, veled semmi bajunk
sincs. Sőt. Még arra is jó a veled való remek kapcsolat, hogy elmondhassuk, nem
vagyunk rasszisták. Így aztán kell egy roma ahhoz, hogy rasszisták
maradhassanak.
De ez régi történet. Biztos vagyok benne, ma
már minden más.
És kérlek Gábor, ezt ne gúnyos hangon olvasd.
Mert tényleg más. Részben azért is, mert kialakult például az újságíróknak egy
olyan fontos csapata itt, amelyik lehet roma, kicsi, nagy, sárga, fekete,
meleg, hideg, férfi, nő, törpe, óriás, erős, viszeres lábú, zsidó, palóc,
szemüveges, kopasz, amerikai, hétkeres, borsodi - de újságíró, akit a valóság
bemutatása érdekel.
És ez ma nekünk különösen fontos
identitás-képző. Amikor a valóság kikopni látszik a mindennapokból. De ti nem
dőltök be, tudom, ennek a látszatnak.
Hosszan sorolhatnám, hogy hány kitűnő
kollégát, barátot ismerhettem itt meg. De egyrészt akkor soha nem kezdhetnétek
neki a hidegkonyhai készítmények fogyasztásának, másrészt biztosan kifelejtenék
fontos embereket. Vigyázok így is a barátságunkra 🙂
Úgyhogy csak két nevet említenék, a már
idézett Csalog Zsolton túl. Vultur Csabát és Horváth Margót. Két rettentően
tehetséges, elhivatott barát, akik igazságtalanul fiatalon haltak meg. Na, ők
igazán hinyoznak. Hiszen veletek szerencsére bármikor újra össze tudunk futni
és remélem, időnként össze is futunk újra és újra. (Margó összegyűjtött írásait
ma is őrzöm, hátha egyszer tényleg kiadjuk őket.)
És végül még egy.
Miért Gábort kértem meg, hogy olvassa fel „elnöki
üzenetem”? Nem, nem azért, amit most valószínűleg valaki motyog magában egy
eldugottabb hátsó sorban, mert ő tud olvasni és az ő hangja mélyebb
Hanem mert ő volt az, aki még a kezdet
kezdetén beszervezett ebbe a buliba. Nagyon köszönöm neki. Mindig is büszke
leszek rá, hogy itt lehetek - ha éppen nem is vagyok itt.
De ha már bevont, viselje a következményeit:
és adja tovább nektek, hogy hajrá.
Ha sokszor reménytelennek is tűnt ez az egész,
éppen a mai nap bizonyítja azt, hogy nem volt. Ez egy sikertörténet.
Bis undred und zwanzig, ahogy felénk mondják,
vagy inkább Nájisz tuke thaj but
szerencsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése