2021. szeptember 14., kedd

Na most, ez egy igen jó beszélgetés volt Szegvári Katival és Rangos Katival a Magyar Nemzettől az albániai zsidók megmenekülésének kalandos történetéig.

 

Pozsony: Híd a zsinagóga helyén - ahová a pápa is elzarándokolt

Jártunk már a zsidó Pozsonyban a Pesti Sólet olvasóival (Pesti Sólet, 2017. augusztus), most szaladjunk vissza megint, időben is, valamikorra a múltba. Még ha ez most nem is a dicsőséges korszak lesz, hanem egy meglehetősen szomorú időszak, a hatvanas évek, amikor lerombolták a pozsonyi nagy zsinagógát.





1969. április közepén az egykori magyar koronázási templom, a Szent Mihály székesegyház mellett álló hatalmas és gyönyörű zsinagógát – ami persze akkor már évek óta nem zsinagógaként működött – elpusztították, arra hivatkozva, hogy útjában áll a Duna fölötti híd építésének. A szlovák nemzeti felkelésről elnevezett átkelő, különösen a maga korában, kifejezetten szépnek számított, korszerűnek és a tetején, az UFO-nak csúfolt részből remek kilátás nyílik a városra, a folyóra, várra, a régi és új lakótelepekre. Nem beszélve arról, hogy, ha nem is túl olcsón, de igazán kellemes vacsorát költhetünk itt el. Kérdés persze, megérte-e cserében a zsinagóga elpusztítása, és egyúttal a régi Pozsony belvárosi utcácskáinak lebontása, az egykori zsidónegyed felszámolása. Tényleg csak itt lehetett ezt a hidat megvalósítani?

A vita régi, valóban a híd miatt kellett-e elbontani az egyik legjelentősebb zsidó emléket Pozsonyban, vagy a szocialista Csehszlovákiában, ahol szintén előfordultak antiszemita megnyilvánulások, mindez csak jó hivatkozás volt egy olyan valami elpusztítására, amely arra emlékeztetett, hogy egykor e város lakóinak meghatározó része zsidó volt.

A kérdést most egy csinos ki szabadtéri kiállítás veti föl Pozsonyban, nagyjából éppen ott, ahol egykoron a Hal téri zsinagóga állt. Itt a Holokauszt áldozatainak az emlékműve körül, a hídlábnál, szemben a kitűnő pozsonyi Zsidó Múzeummal. Az elmúlt években itt több fontos és kifejezetten látványosan megcsinált bemutatót láthattunk, ezek sorába illik a mostani, amelyik a pozsonyi zsidó élet után a zsinagóga történetét mutatja be. Tomás Stern és Alexander Klinko készítette az igen érdekes, több először csak itt bemutatott dokumentumot is felsorakoztató szabadtéri tárlatot.

Az 1893-ban épített zsinagóga, rögtön a Szent Márton dóm mellett, a helyi zsidó közösség erejét is reprezentálta. A két egymás mellett álló épületre sokan tekintettek úgy, mint a békés együttélés szimbólumára. Chatam Szófer városa fontos helyszíne volt a korabeli zsidó életnek. Szófer és utódai iskolájában sok százan ismerkedtek a zsidó tudományokkal, miközben a város zsidó lakossága, hasonlóan a monarchia más városaihoz, komoly szerepet játszott a polgári világ kialakulásában.

Egyetlen jelenetet idéznék most fel, az első világháború legvégén 1918 júliusában, az uralkodó, IV. Károly felesége és gyermekei társaságában fényes külsőségek között Pozsonyba utazott, minden valószínűség szerint háborús erőfeszítéseihez támogatást keresni. A díszes menetben vonuló uralkodót a zsinagóga előtti téren, az oda kivitt Tóra jelenlétében áldotta meg Samuel Funk főrabbi, többek között a győzelemért is imádkozva. Mint tudjuk, IV. Károlyon már az ima sem segített. Az alig három perces filmecske itt megtekinthető, érdemes rászánni a kattintást: https://youtu.be/4uVgbIU877k

A két háború között Pozsony Csehszlovákiához tartozott, egy működő, demokratikus országhoz, ahol a zsidókat is viszonylag békén hagyták.

Ám a Tiso féle szlovák állam létrejötte után gyorsan romlott a zsidók helyzete, 1942-ben megindultak a deportálások is. A pozsonyi zsinagóga akkor vesztette el zsinagóga jellegét. Egy ideig raktárnak használták az épületet, részben itt gyűjtötték össze a zsidóktól elrabolt javakat.

Pedig korábban a helyi hitközség háború előtti utolsó vezetőjének, Eugen Barkanynak, aki jeles néprajzos és múzeumszervező is volt, az az ötlete támadt, hogy itt kellene egy zsidó múzeumot létrehozni. 1942-ig gyűjtötte is hozzá az anyagot. Akkor aztán menekülnie kellett – Budapesten élte túl valahogy az üldöztetés korát – a gyűjtemény pedig Prágába került.

Barkany az ötvenes években komolyan küzdött azért, hogy az akkorra már közösségét vesztett zsinagógából legalább zsidó kultúrtörténeti múzeum legyen. Nem járt sikerrel és az általa is összegyűjtött anyag csak 1993-ban, a került vissza Pozsonyba.

A szépséges zsinagóga csak pusztult tovább, bár rákerült a csehszlovák műemlékek listájára. 1959-ben tévéstúdiót alakítottak ki benne és több, a korban ismert sorozatot is forgattak benne. Például egy tárgyalótermit, amelyen felismerhetőek még a régi zsinagóga berendezési tárgyai, belsőépítészete. (Magyarországon az óbudai zsinagógában működött például sokáig tévéstúdió.)

A hatvanas években kezdték az új híd tervezését és a korszellemnek megfelelően egyúttal el akarták tüntetni a régi világ nyomait is. Bár komoly erők mozdultak meg a zsinagóga védelméért, s az építtetők sokáig nem kapták meg a bontási engedélyt a műemlékvédelmi hatóságoktól, végül mégiscsak nekiestek bontócsákányokkal és eltüntették Pozsony egyik építészeti büszkeségét. A városi legenda szerint a Szent Mihály templomot is el akarták pusztítani, de aztán azt végül sikerült megmenteni.

A hidat a szlovák nemzeti felkelés 28. évfordulóján avatták 1972. augusztus végén, a kommunista pártvezető, Gustav Husak részvételével, aki többek között a „Prágai tavasz” fölött győzedelmeskedő „új világ” jelképeként is beszélt a hídról.

A mostani kiállítás szerint talán csak egy ablakrészlet és egy pár darab dísz maradt meg az egészből.

(Pesti sólet, 2021., július)


2021. szeptember 2., csütörtök

A váradi Anne Frank

Június számunkban a zsidó Nagyváradról szóltunk, s bemutattuk, hogy a közelmúlt felidézésében milyen fontos Heyman Éva naplója.




Külön emlékezetes, a zsinagógában kialakított kiállítótérben a sarokban egy piros bicikli, kormányáról egy pár korcsolya lóg le. Mindez utalás a nagyváradi Anne Franknak nevezett Heyman Évára, aki szintén naplót írt üldöztetéséről. A „piros bicikli” és a korcsolya volt élete nagy álma – amit nem sokkal azután, hogy megkapott a csendőrség elkobozott (de minek is kellett az nekik?), hogy aztán a 13 éves kislányt is elvitessék és megöljék. Édesanyja, Ágnes, a háború után kiadta a naplót, Éva lányom címmel -majd nem sokkal később öngyilkos lett. A történet tragikusságát tovább fokozza, hogy Zsolt Ágnes és férje, az ismert író Zsolt Béla részben a tífusz kórházas trükk segítségével el tudott szökni, de a kislányt már nem tudták megmenteni. Heyman Évára most egy szép bronzszobor is emlékezik a Strada Sucevei melletti Rhédey park (ma Bălcescu park) ) végénél. S azért itt, mert ebből a parkból indultak a vonatok Auschwitzba 1944 májusába, júniusában.

Heyman Béla építész és második férje nevét viselő Zsolt (született Rácz) Ágnes kislánya 1944 február 13-tól1944 május 30-ig vezette naplóját a legnagyobb vész közepette. Meglehetősen pontosan látta sorsa reménytelenségét, mégis újra és újra leírja, mindent megtenne azért, hogy megmenekülhessen.

A naplót az utolsó pillanatban csempészte ki a gettóból a család szakácsnője, majd adta át a háború után Éva édesanyjának.

A történethez erősen hozzá tartozik, hogy az édesanya és férje, az író-publicista Zsolt Béla elszökött Nagyváradról az utolsó pillanatban és Budapestre menekült, ahol borzasztó kalandok árán - lásd erről Zsolt Béla. Kilenc koffer című könyvét – de életben maradtak. A kislányt a sorsára hagyták, akit aztán Auschwitzban megöltek. Más kérdés, hogy ha maradnak a szülők, meg tudják-e menteni a kislányt, vagy ők is áldozatul esnek. Mindenesetre Éva anyja a felszabadulás után közzétette a naplót, ám annak megjelenését követően öngyilkos lett, minden valószínűség szerint azért, mert nem tudott együtt élni azzal a tudattal, hogy sorsára hagyta kislányát.



A naplót sokszor hasonlítják Anne Frankéhoz. Kétségtelen, drámai leírása mindannak, amin keresztülmentek akkor az emberek, s a tragikumot tovább fokozza, hogy tudjuk, egy kislány sorai ezek, akit néhány hónap múlva, még 13 éves korában megöltek. (Anne 1929-ben, Éva 1931-ben született.)

Az 1947-es magyar kiadás után, már az ötvenes években Izraelben, a Magyarországról elszármazott történész, publicista és avokadó termesztő Cvi Erez hívta fel a figyelmet a naplóra és arra, hogy jelentessék meg héberül is azt.

„Sokáig elszomorítónak és csüggesztőnek tetszett a küzdelem (az ivrit megjelenésért). Igen, Évi naplója nem hasonlítható össze az amszterdami kislány, Anne Frank <hátulsó traktusában>>  született filozófiájával. Évi nem nőtt naplójának írásakor a világirodalom halhatatlanjává. De ő a <<miénk>> a magyarországi zsidóságé, mert múltunkról beszél.” (Cvi Erez: Heyman Éva és társai, Új Kelet, 1964. november 13., 10 o.)

Idézzünk a naplóból:

„Kis Naplóm, mindenkinek azt mondják, hogy Magyarországon maradunk, valahol a Balaton környékére gyűjtik össze az egész országból a zsidókat és ott fogunk dolgozni. De én nem hiszem. Rettenetes lehet az a vagon és most már nem is mondja senki azt, hogy visznek, hanem azt mondják: deportálnak. Ezt a szót eddig még nem hallottam és most Ági is azt mondja Béla bácsinak: Béluskám, nem érted, bennünket deportálnak”

„Pedig kis Naplóm, én nem akarok meghalni, én még akkor is élni akarok, ha egyedül az egész körzetből csak én maradhatnék itt. Én egy pincében vagy a padláson vagy bármilyen lyukban is kivárnám a háború végét, én kis Naplóm még a kancsi csendőrtől, aki elv elvitte a lisztet tőlünk, még attól is hagynám magam megcsókolni., csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni.” (1944.  május 29.)

A héber kiadás megjelenésekor vetette fel az Új Kelet szerkesztője, Schön Dezső, hogy a megjelent verzióból a közreadó édesanya minden bizonnyal kihúzott egy részt. A kislány sokat tudott és értett, talán többet is, mint környezte felnőtt tagjainak egyike-másika. Mégis, egyetlen szó sem szerepel a sokszor igen kritikus szövegben „élete legnagyobb megrázkódtatásáról”, egész pontosan arról, hogy anyja és annak férje nem viszik magukkal, amikor nekikezdenek a szökésüknek. Schön szerint – aki persze maga is elismeri, hogy miután nem maradt fent az eredeti kézirat – erre nincs ugyan bizonyítéka, de csak úgy lehet, hogy ezeket a részeket a közreadó édesanya kihúzta a nyilvánosságra szánt verzióból. Schön az események időrendjét elemezve, Zsolt Béla könyvét – amely szintén felidézi a történetet – összevetve a naplóval jut erre a következtetésre.

Később mások is felvetették, hogy az édesanya belenyúlt volna a szövegbe vagy esetleg maga írta volna azt vagy részleteit. Az biztos, nagyon pontosan látott a szerző mindent. Frojimovics Kinga egy elemzésében bebizonyította, olyan személy írta, aki egészen biztosan a nagyváradi gettó foglya volt – ma a konszenzus az, hogy az írás, ha szerkesztettek is rajta, eredeti.

Ez a vita természetesen semmit sem von le a történet értékéből, Heyman Éva a holokauszt gyermekáldozatainak egyik fontos példája, az események úgy igazak, ahogy ott leírva szerepelnek.

A szövegről az író Dés Mihály ezt mondta egy a Magyar Narancsban megjelent elemzésében: „Annyira intenzív és drámai, amire még a holokauszt irodalmában se nagyon akad példa. Olyan szöveg ez, amelyben nincs egyetlen fölösleges szó és – ami még ennél is meglepőbb – hiányozni se hiányzik belőle egy se.”

(Pesti Sólet, 2021, augusztus)