Anyu

Bár Anyu  is - így aztán volt kitől tanulnunk -, és mi a fiai is,  a munkánk miatt mindig szavakkal dobálóztunk, mondatokat építettünk, most mégis lehetetlennek gondoljuk megidézni szavakkal, mondatokkal valakit, aki pár pillanattal ezelőtt még itt volt velünk. Ezért kértük meg Enikőt, hogy tegye ezt meg most helyettünk.

Szóvak, “Anyu”, a “mamátok”, “Anikó” legutóbbi időkben a “dédi”.

 

Elégedett volt nagyjából az életével, nem akart többet, mint ami volt, még annyit se, amennyit lehetett volna. Talán egy kivétel akadt, a nagy család. Nagymamánk testvéreit és azok családtagjait is megölték, apja családjából se sokan maradtak, eltűnt a nagynénik-nagybácsik hálózata is, alig valaki élte túl.

Hat éves korában végleg elveszítette - végleg, mert előtte már hosszan munkaszolgálatos volt - édesapját, aki Borba került, ahogy Radnóti, szintén az első transzporttal hozták haza és valahol Szombathely környékén a háború utolsó napjaiban ölték meg. Semmit sem tudunk utolsó napjairól, a korábbiakról meg jobb ha nem is tudunk, ha bele sem gondolunk. Igazából Anyu csak akkor kezdte, legalábbis nekünk, hiányolni, amikor látta, tapasztalta, hogy milyen jó is egy nagypapa a háznál. Hat éves volt hát, amikor az apját elveszítette, annyi, mint most a legidősebb dédunokája, Janka.

Mennyi emléke maradhatott róla?

Mikor Áron unokája révén csatlakozott egy nagy és összetartó család hozzánk, vagy mi hozzá, lelkesen vett részt Anna (Áron felesége) famíliájának népes, vidám és zajos összejövetelein - még életének utolsó előtti hetében is - és rettentő boldog volt ettől, hiszen mindig is erre vágyott.

Meglehetősen szerény, már-már spártai életet élt. Nem érdekelték a ruhák, az ékszerek. Apánkkal utazni persze szerettek és egy időben a fél, na jó negyed, világot bejárták együtt.  Ebben az is benne volt, hogy Apu korábban is sokat utazott, Anyunak viszont itthon kellett velünk és a munkájával törődni. Aztán egyszer Apu meglehetősen beteg lett, s amikor szerencsésen felépült, többet nem akarta egyedül elengedni. Gyorsan nyugdíjba ment, otthagyta az addigi munkáját, és együtt utazgattak és szemmel láthatóan jól érezték magukat. Tankönyvi nyugdíjas idill. Kimenni a pályaudvarra, felszállni egy vonatra és amikor elindul megkérdezni a többiektől, hova is megy. Végülis mindegy, mindenhol jó. Afféle életfilozófia is.

Anyu szeretett olvasni, utolsó éveiben is járt könyvtárba, idegennyelvűbe persze, angolul, oroszul néha még németül is olvasott regényeket. Amúgy sokszor elmondta, hogy ő tulajdonképpen a világ minden nyelvén meg tudja értetni magát és ilyenkor egy japán (vagy kínai?) vécés nénivel megesett párbeszédét ismételte el.

Szeretett színházba járni. Egy szinházkritikus barátnőjével egy időben lelkesen ment a premierekre, tetszett neki, hogy ismeri a közönséget is. Aztán a barátnő meghalt és már nem nagyon indult el újra. Viszont figyelte a fontos kiállításokat és szorgalmasan megnézte őket.

Szeretett nagy családi összejöveteleket szervezni (mert ha nem is voltunk olyan sokan, azért ha mindenki megjelent a legnagyobb lábas is kicsinek számított.)  Saját szülinapján mindenki rendelhetett magának, amit csak akart, bár a macesz-gombócleves után sosem volt hajlandó vadast csinálni, mert két gombóc már hogy mutatna egy menüben. Ezen sokat vitatkoztunk.

Én gyerekkorom óta általában töltött-paprikát kérek. Legutóbb Janka is azt választotta a születésnapjára, igaz, azt már az ő szülei főzték neki, természetesen a “régi” recept szerint, bár kicsit több zellert tesznek bele, mint ő. Ezt hívjuk talán evoluciónak.

Anyuék a shoát nagy kalandok közt éltek túl, ahogy Budapesten minden zsidó. Sokáig szinte egyáltalán nem beszéltek nagymamámmal erről. Nem titkolták, csak nem hozták szóba. Nagymamám is idős korában kezdte el mesélni és Anyu is inkább.

Pár éve egy kutatás során derítettük ki, hogy a pesti Teréz templom papjai sokezer zsidót kereszteltek ki, nagy veszélyt vállalva, hátha így meg tudják őket menteni. Meséltem erről, talán egy családi ebéden és akkor eszébe jutott, hogy ő is köztük volt. Valóban meg is találtuk az iratokat. Emlékezett rá, hogy előbb a nagyanyámat keresztelték meg, majd pár perc múlva az akkor ötéves anyámat, így az ő keresztlevelébe már joggal írhatták be, hogy édesanyja, r. kat.

Szerveztünk egy emléktábla avatást a bátor plébánosnak, Hévey Gyulának,  és kollégáinak, amin részt vett a prímás és a nuncius is (jó, az országos főrabbi is persze) - és édesanyám is tartott egy szónoklatot, elmondhatta, hogy mi történt vele, utólag is köszönetet mondva a pap bátorságáért. Ami ugyan nem segített egy jottányit sem, de ez nem von le a hősisségéből. Anyu később úgy mesélte, hogy miközben ő beszélt még az addig szendergő bíboros is felébredt és figyelni kezdett.

A keresztelés után nagyanyám azt hitte, hogy anyámat felveszik egy katolikus elemi iskola első osztályába a templom melletti sarkon, de az intézkedő apáca valószínűleg úgy vélte, hogy az új katolikusok, a régi zsidók, azért erre az iskolára még nem érdemesek és elzavarta őket.

 A shoa után, amikor a lakásukat belövés érte, a rokonok eltűntek vagy megölték őket, senkinek nem maradt semmi, nagymamám úgy gondolta, jobb ha mennek Erdélybe. Ott élt egy nagybácsi, unokatestvér, az államosításig nem is volt szegény, és ő befogatta őket. Ugyan sokszor szó szerint ágyrajárók lettek, de volt mit enni és nem bántották őket.

Találtam egy fotót, ami kettő persze és benne a történet. Az elsőn mancika nagymamánk elég komoran néz és Anyu 6 évesen, mosolyog a kamerába. Nagymamám mellén a fotón egy hatágú csillag. Ugyanez a kép az útlevélben, amivel Roámiába mentek. Annyi a klülönbség, hogy valaki a hatágú csillagot lekaparta a képről. Igen gondos munkával úgy, hogy sehol sem futott ki a vonalból. Pontosan hatágú csillag alakban “tüntette el” a csillagot, ami tehát már úgy nincs ott a képen, hogy ott van.  Most már örökre.

Anyu Kolozsváron egy katolikus elemibe kezdett  járni, és nagyon kedvelte. Kolozsvárról később is szeretettel beszélt. De újra elmenni megnézni nem akarta, bár többször próbáltuk rábeszélni, mondván, az már nem olyan, mint amire ő emlékszik.

Két év múlva  a román hatóságok feloszlatták a szerzetesrendeket, bezáratták az iskoláikat,  a magyarokat - hupsz, akkor már nem si zsidónak számítottak? - visszaküldték Magyarországra. Itt végül egy icipici romos lakást tudtak szerezni, nagymama ott élt aztán élete végéig.  Szegényen és szerényen. Komoly nélkülözések közt. Anyu egy Hernád utcai iskolában folytatta a tanulmányait, ahol persze katolikus hittanra kellett járnia.

Pár hét után aztán lement az igazgatóhoz és kérte, hogy tegyék vissza/át a zsidóba. A katolikus hittantanár szerinte nagyon undok volt vele a zsidó meg kedves.

Aztán a Madách gimnázium következett. Az első lányosztály. Sok barátja ebből a korból származik, és gyakran büszkén emlegette, hogy még Konrád György is udvarolt neki. Egyszer összehoztam őket, vagy hatvan évvel később, és mindketten kicsit csalódottan a másik láttán udvariasan megjegyezték, hogy de szépek voltak azok a régi évek.

A Madách aztán megmaradt, mert én is, a feleségem is és Áron fiam is járt oda. Egyszer el is hívtak egy iskolai találkozóra minket, mint akik 3 nemzedéket adtunk oda. Eddig. Mert még akár Janka, akár Sári is járhat oda.

 

Sokáig kiadói szerkesztőként dolgozott, jelentős részben unalmas  külpolitikai könyveket szerkesztett. Aztán két könyvből nagy sikert csinált (Földünk országai,  A Világ fővárosai) - ezek afféle lexikonok voltak, sok kiadást megértek és ma már elképzelhetetlen, sokszázezres, példányszámban jelentek meg. Ezeket évről évre átszerkesztette, felfrissítette. Sokat dolgozott otthon, bár a home office kifejezést nem ismertük, hogy velünk lehessen. A kéziratot időnként ollóval szét kellett vágni és új sorrendben összeragasztani a lapokat. Ebben néha mi is megpróbáltunk segíteni. A mi pályánk itt kezdődött.

Első igazi, felnőtt hivatali napomon, szinte napra negyven évvel ezelőtt,  az MTI-ben az első munkámat visszaadta a turnusvezető, hogy javítsam ki a hibákat benne. Akadt egy szó, amiről fogalmam sem volt, hogyan írják helyesen - sok ilyen lehetett - az egyszerűség kedvéért felhívtam és megkérdeztem. Bár később sok dolgot gúnyosan felhánytorgatott, ezt sosem. És azóta én se le nem írom, se kollégáimnak nem engedem azt, hogy “felmerül” - mert szerinte merülni csak lefelé lehet. És aki nem tudja, mint jelent az egyházfi szó és nem ismeri az egyenlőre és az egyelőre közti különbséget, az annyit is ér.

Azért, amikor nyugdíjba ment és utána egy vendéglőben elkezdte golyóstollal korrigálni az étlapon a kétségtelenül meglévő helyesírási hibákat, igyekeztem úgy tenni, mintha nem is vele lennék.

A rutin. Korábban egy nagy példányszámú havi magazint szerkesztett, büszke volt rá, hogy ketten csinálták azt, amit máshol egy egész szerkesztőség. A lap a kor viszonyai közt sikeresnek számított, egyszerűen azért, mert tényleg jó volt.

A rendszerváltás után sokat fordított, szigorúan tartotta a szerzőit, még veszekedett is velük, akik általában később elismerték, hogy neki volt igaza. (Merték volna nem.) Mindenesetre a példányszámok őt igazolták.

Bár ritkán mondta, és meglehetősen kritikus maradt velünk, azért büszke volt ránk. Gyűjtötte az írásainkat, a könyveinket, a fordításainkat, a filmjeinket.

Ott feszített velünk Ádám doktoriján, büszkén emlegette mindig Bellát, aki mégiscsak Szegeden folytatja a családi hagyományokat. És Anna kitartó segítőkészségét és jó szívét. És Áront, aki mindig feltalálja magát.

Kétségtelen, nekünk egy könnyebb élet jutott és ez nemcsak a kor érdeme, azé is, de jelentős részben Anyué is. Aki törődött egy csomó dologgal, amivel mi sosem. Számon tartotta, hogy melyik sarki pénzváltónál jobbak a kurzusok. És az utolsó pillanatban kiszedte a családi megtakarításokat egy bankból, mert rájött, hogy az szélhámosság, a bank két nap múlva csődbe is ment. Mi az ilyesmit legfeljebb másnap, az újságból tudtuk volna meg.

Bárhová utaztunk, meg kellett adnia  címünket. Egyszer Amerikában kaptam tőle egy faxot - e-mail, internet még nem létezett. Nem tudom, hogy csinálta. Tudnia kellett mikor, hol vagyunk és mikor érünk haza.

És persze mostanában az elmaradhatatlan sós rudak, valamint a műanyag dobozok, amit hozzál már vissza. Hozzuk vissza?

 

 ------

Dr. Dési Illésné, Gergely Anikó, mama, nagymama, dédnagymama 1938. január 31-én hétfői napont született, édesapja munkaszolgálatban halt meg, de ő úgy emlékezett a Budapesten átvészelt ’44-es télre, hogy soha egy percet sem félt, mert végig együtt volt az édesanyjával – valószínűleg tőle tanulta és örökölte azt az intenzív, féltő, gondoskodó anyaságot, amit aztán ő is élete utolsó pillanatáig gyakorolt.

1961-ben ismerkedett meg a férjével, Dési Illéssel, és hat évtizedet, hatvan évet töltöttek együtt: nemcsak az emlékezés mondatja, hogy percnyi szünetet sem tartó figyelmes szerelemben. Példaértékű.  Ő még az utolsó héten is feladta a szokásos lottószelvényét azokkal az állandó számokkal, amelyek kódolva a megismerkedésük körülményeire utaltak: szeptember 9-re és a 6-os buszra.

Erős, okos, hatalmas kisugárzású nő volt, a család centruma, mindent átlátó, mindent mozgató, mindenre megoldást találó, mindenkit védő anyatigris, de közben valahogy arra is jutott ideje, hogy a szakmájában (könyvkiadói szerkesztőként) sikeressé váljon: mint egy női magazin egyfős szerkesztőségének feje és egyetlen beosztottja, majd mint a Magyarország gasztrokultúráját bemutató hatalmas, sok fotóval illusztrált, azóta sok nyelvre lefordított album írója és elkészültének szervezője – erre a könyvre úgy gondolt, mint élete fő  művére.

Kiszolgálta, támogatta a férjét, perc szünetet sem tartva figyelt a két fiára – akik még felnőtt korukban is naponta kétszer hívták telefonon, és ő mindig kérdezett: tudni akarta, ki hol van, mit csinál, hogy érzi magát (és valóban érdekelte a válasz) –, mégsem lett a háztartás, a család áldozata. Nem kötött kompromisszumot, nem elemezte és sosem sajnálta magát, valahogy teljes természetességgel sugározta magából azt az okos erőt, amit mindenki megérzett és értékelt, aki a közelébe került. És teljes természetességgel sugározta azt a senkiével össze nem hasonlítható szeretet, ami mindig az embernek szólt, és nem teljesítménynek, helyzetnek, elvárásoknak.

Jó barát is volt, fiatal korában a kirándulás, az evezés volt a szenvedélye. A régi társaságból már kevesen maradtak ( Az egyik barátja a halálhírét hallva csak ennyit mondott: „Mennyit nevettünk!”), de élete végéig kitartott a húszas éveiben szerzett barátok mellett.

Igazából úgy halt meg, ahogy szeretett volna. Ebben is józan és határozott maradt. Úgy gondolta, hogy mindent megkapott az élettől, amit kaphat.