Bár Anyu is - így aztán volt kitől tanulnunk -, és mi
a fiai is, a munkánk miatt mindig
szavakkal dobálóztunk, mondatokat építettünk, most mégis lehetetlennek
gondoljuk megidézni szavakkal, mondatokkal valakit, aki pár pillanattal ezelőtt
még itt volt velünk. Ezért kértük meg Enikőt, hogy tegye ezt meg most
helyettünk.
Szóvak, “Anyu”, a
“mamátok”, “Anikó” legutóbbi időkben a “dédi”.
Elégedett volt
nagyjából az életével, nem akart többet, mint ami volt, még annyit se, amennyit
lehetett volna. Talán egy kivétel akadt, a nagy család. Nagymamánk testvéreit
és azok családtagjait is megölték, apja családjából se sokan maradtak, eltűnt a
nagynénik-nagybácsik hálózata is, alig valaki élte túl.
Hat éves korában
végleg elveszítette - végleg, mert előtte már hosszan munkaszolgálatos volt -
édesapját, aki Borba került, ahogy Radnóti, szintén az első transzporttal
hozták haza és valahol Szombathely környékén a háború utolsó napjaiban ölték
meg. Semmit sem tudunk utolsó napjairól, a korábbiakról meg jobb ha nem is
tudunk, ha bele sem gondolunk. Igazából Anyu csak akkor kezdte, legalábbis
nekünk, hiányolni, amikor látta, tapasztalta, hogy milyen jó is egy nagypapa a
háznál. Hat éves volt hát, amikor az apját elveszítette, annyi, mint most a
legidősebb dédunokája, Janka.
Mennyi emléke
maradhatott róla?
Mikor Áron unokája
révén csatlakozott egy nagy és összetartó család hozzánk, vagy mi hozzá,
lelkesen vett részt Anna (Áron felesége) famíliájának népes, vidám és zajos
összejövetelein - még életének utolsó előtti hetében is - és rettentő boldog
volt ettől, hiszen mindig is erre vágyott.
Meglehetősen
szerény, már-már spártai életet élt. Nem érdekelték a ruhák, az ékszerek.
Apánkkal utazni persze szerettek és egy időben a fél, na jó negyed, világot
bejárták együtt. Ebben az is benne volt,
hogy Apu korábban is sokat utazott, Anyunak viszont itthon kellett velünk és a
munkájával törődni. Aztán egyszer Apu meglehetősen beteg lett, s amikor
szerencsésen felépült, többet nem akarta egyedül elengedni. Gyorsan nyugdíjba
ment, otthagyta az addigi munkáját, és együtt utazgattak és szemmel láthatóan jól
érezték magukat. Tankönyvi nyugdíjas idill. Kimenni a pályaudvarra, felszállni
egy vonatra és amikor elindul megkérdezni a többiektől, hova is megy. Végülis
mindegy, mindenhol jó. Afféle életfilozófia is.
Anyu szeretett
olvasni, utolsó éveiben is járt könyvtárba, idegennyelvűbe persze, angolul,
oroszul néha még németül is olvasott regényeket. Amúgy sokszor elmondta, hogy ő
tulajdonképpen a világ minden nyelvén meg tudja értetni magát és ilyenkor egy
japán (vagy kínai?) vécés nénivel megesett párbeszédét ismételte el.
Szeretett
színházba járni. Egy szinházkritikus barátnőjével egy időben lelkesen ment a
premierekre, tetszett neki, hogy ismeri a közönséget is. Aztán a barátnő
meghalt és már nem nagyon indult el újra. Viszont figyelte a fontos
kiállításokat és szorgalmasan megnézte őket.
Szeretett nagy
családi összejöveteleket szervezni (mert ha nem is voltunk olyan sokan, azért
ha mindenki megjelent a legnagyobb lábas is kicsinek számított.) Saját szülinapján mindenki rendelhetett
magának, amit csak akart, bár a macesz-gombócleves után sosem volt hajlandó
vadast csinálni, mert két gombóc már hogy mutatna egy menüben. Ezen sokat
vitatkoztunk.
Én gyerekkorom óta
általában töltött-paprikát kérek. Legutóbb Janka is azt választotta a
születésnapjára, igaz, azt már az ő szülei főzték neki, természetesen a “régi”
recept szerint, bár kicsit több zellert tesznek bele, mint ő. Ezt hívjuk talán
evoluciónak.
Anyuék a shoát
nagy kalandok közt éltek túl, ahogy Budapesten minden zsidó. Sokáig szinte
egyáltalán nem beszéltek nagymamámmal erről. Nem titkolták, csak nem hozták
szóba. Nagymamám is idős korában kezdte el mesélni és Anyu is inkább.
Pár éve egy
kutatás során derítettük ki, hogy a pesti Teréz templom papjai sokezer zsidót
kereszteltek ki, nagy veszélyt vállalva, hátha így meg tudják őket menteni.
Meséltem erről, talán egy családi ebéden és akkor eszébe jutott, hogy ő is
köztük volt. Valóban meg is találtuk az iratokat. Emlékezett rá, hogy előbb a
nagyanyámat keresztelték meg, majd pár perc múlva az akkor ötéves anyámat, így
az ő keresztlevelébe már joggal írhatták be, hogy édesanyja, r. kat.
Szerveztünk egy
emléktábla avatást a bátor plébánosnak, Hévey Gyulának, és kollégáinak, amin részt vett a prímás és a
nuncius is (jó, az országos főrabbi is persze) - és édesanyám is tartott egy
szónoklatot, elmondhatta, hogy mi történt vele, utólag is köszönetet mondva a
pap bátorságáért. Ami ugyan nem segített egy jottányit sem, de ez nem von le a
hősisségéből. Anyu később úgy mesélte, hogy miközben ő beszélt még az addig
szendergő bíboros is felébredt és figyelni kezdett.
A keresztelés után
nagyanyám azt hitte, hogy anyámat felveszik egy katolikus elemi iskola első
osztályába a templom melletti sarkon, de az intézkedő apáca valószínűleg úgy
vélte, hogy az új katolikusok, a régi zsidók, azért erre az iskolára még nem
érdemesek és elzavarta őket.
A shoa után, amikor a lakásukat belövés érte,
a rokonok eltűntek vagy megölték őket, senkinek nem maradt semmi, nagymamám úgy
gondolta, jobb ha mennek Erdélybe. Ott élt egy nagybácsi, unokatestvér, az
államosításig nem is volt szegény, és ő befogatta őket. Ugyan sokszor szó
szerint ágyrajárók lettek, de volt mit enni és nem bántották őket.
Találtam egy
fotót, ami kettő persze és benne a történet. Az elsőn mancika nagymamánk elég
komoran néz és Anyu 6 évesen, mosolyog a kamerába. Nagymamám mellén a fotón egy
hatágú csillag. Ugyanez a kép az útlevélben, amivel Roámiába mentek. Annyi a
klülönbség, hogy valaki a hatágú csillagot lekaparta a képről. Igen gondos
munkával úgy, hogy sehol sem futott ki a vonalból. Pontosan hatágú csillag
alakban “tüntette el” a csillagot, ami tehát már úgy nincs ott a képen, hogy
ott van. Most már örökre.
Anyu Kolozsváron
egy katolikus elemibe kezdett járni, és
nagyon kedvelte. Kolozsvárról később is szeretettel beszélt. De újra elmenni
megnézni nem akarta, bár többször próbáltuk rábeszélni, mondván, az már nem
olyan, mint amire ő emlékszik.
Két év múlva a román hatóságok feloszlatták a
szerzetesrendeket, bezáratták az iskoláikat,
a magyarokat - hupsz, akkor már nem si zsidónak számítottak? -
visszaküldték Magyarországra. Itt végül egy icipici romos lakást tudtak
szerezni, nagymama ott élt aztán élete végéig.
Szegényen és szerényen. Komoly nélkülözések közt. Anyu egy Hernád utcai
iskolában folytatta a tanulmányait, ahol persze katolikus hittanra kellett
járnia.
Pár hét után aztán
lement az igazgatóhoz és kérte, hogy tegyék vissza/át a zsidóba. A katolikus
hittantanár szerinte nagyon undok volt vele a zsidó meg kedves.
Aztán a Madách
gimnázium következett. Az első lányosztály. Sok barátja ebből a korból
származik, és gyakran büszkén emlegette, hogy még Konrád György is udvarolt
neki. Egyszer összehoztam őket, vagy hatvan évvel később, és mindketten kicsit
csalódottan a másik láttán udvariasan megjegyezték, hogy de szépek voltak azok
a régi évek.
A Madách aztán
megmaradt, mert én is, a feleségem is és Áron fiam is járt oda. Egyszer el is
hívtak egy iskolai találkozóra minket, mint akik 3 nemzedéket adtunk oda.
Eddig. Mert még akár Janka, akár Sári is járhat oda.
Sokáig kiadói
szerkesztőként dolgozott, jelentős részben unalmas külpolitikai könyveket szerkesztett. Aztán
két könyvből nagy sikert csinált (Földünk országai, A Világ fővárosai) - ezek afféle lexikonok
voltak, sok kiadást megértek és ma már elképzelhetetlen, sokszázezres,
példányszámban jelentek meg. Ezeket évről évre átszerkesztette, felfrissítette.
Sokat dolgozott otthon, bár a home office kifejezést nem ismertük, hogy velünk
lehessen. A kéziratot időnként ollóval szét kellett vágni és új sorrendben összeragasztani
a lapokat. Ebben néha mi is megpróbáltunk segíteni. A mi pályánk itt kezdődött.
Első igazi,
felnőtt hivatali napomon, szinte napra negyven évvel ezelőtt, az MTI-ben az első munkámat visszaadta a
turnusvezető, hogy javítsam ki a hibákat benne. Akadt egy szó, amiről fogalmam
sem volt, hogyan írják helyesen - sok ilyen lehetett - az egyszerűség kedvéért
felhívtam és megkérdeztem. Bár később sok dolgot gúnyosan felhánytorgatott, ezt
sosem. És azóta én se le nem írom, se kollégáimnak nem engedem azt, hogy
“felmerül” - mert szerinte merülni csak lefelé lehet. És aki nem tudja, mint
jelent az egyházfi szó és nem ismeri az egyenlőre és az egyelőre közti
különbséget, az annyit is ér.
Azért, amikor
nyugdíjba ment és utána egy vendéglőben elkezdte golyóstollal korrigálni az
étlapon a kétségtelenül meglévő helyesírási hibákat, igyekeztem úgy tenni,
mintha nem is vele lennék.
A rutin. Korábban
egy nagy példányszámú havi magazint szerkesztett, büszke volt rá, hogy ketten
csinálták azt, amit máshol egy egész szerkesztőség. A lap a kor viszonyai közt
sikeresnek számított, egyszerűen azért, mert tényleg jó volt.
A rendszerváltás
után sokat fordított, szigorúan tartotta a szerzőit, még veszekedett is velük,
akik általában később elismerték, hogy neki volt igaza. (Merték volna nem.)
Mindenesetre a példányszámok őt igazolták.
Bár ritkán mondta,
és meglehetősen kritikus maradt velünk, azért büszke volt ránk. Gyűjtötte az
írásainkat, a könyveinket, a fordításainkat, a filmjeinket.
Ott feszített
velünk Ádám doktoriján, büszkén emlegette mindig Bellát, aki mégiscsak Szegeden
folytatja a családi hagyományokat. És Anna kitartó segítőkészségét és jó
szívét. És Áront, aki mindig feltalálja magát.
Kétségtelen,
nekünk egy könnyebb élet jutott és ez nemcsak a kor érdeme, azé is, de jelentős
részben Anyué is. Aki törődött egy csomó dologgal, amivel mi sosem. Számon
tartotta, hogy melyik sarki pénzváltónál jobbak a kurzusok. És az utolsó
pillanatban kiszedte a családi megtakarításokat egy bankból, mert rájött, hogy
az szélhámosság, a bank két nap múlva csődbe is ment. Mi az ilyesmit legfeljebb
másnap, az újságból tudtuk volna meg.
Bárhová utaztunk,
meg kellett adnia címünket. Egyszer
Amerikában kaptam tőle egy faxot - e-mail, internet még nem létezett. Nem
tudom, hogy csinálta. Tudnia kellett mikor, hol vagyunk és mikor érünk haza.
És persze
mostanában az elmaradhatatlan sós rudak, valamint a műanyag dobozok, amit
hozzál már vissza. Hozzuk vissza?
------
Dr.
Dési Illésné, Gergely Anikó, mama, nagymama, dédnagymama 1938. január 31-én
hétfői napont született, édesapja munkaszolgálatban halt meg, de ő úgy emlékezett a Budapesten átvészelt ’44-es
télre, hogy soha egy
percet sem félt,
mert végig együtt volt az
édesanyjával – valószínűleg tőle tanulta és örökölte
azt az intenzív, féltő,
gondoskodó anyaságot, amit aztán ő is élete
utolsó pillanatáig gyakorolt.
1961-ben
ismerkedett meg a férjével, Dési Illéssel, és hat évtizedet, hatvan évet töltöttek
együtt: nemcsak az emlékezés mondatja, hogy percnyi szünetet sem
tartó figyelmes szerelemben. Példaértékű. Ő még
az utolsó héten
is feladta a szokásos lottószelvényét
azokkal az állandó számokkal, amelyek kódolva a megismerkedésük körülményeire
utaltak: szeptember 9-re és
a 6-os buszra.
Erős, okos, hatalmas kisugárzású nő volt, a
család centruma, mindent átlátó, mindent mozgató, mindenre megoldást találó, mindenkit védő anyatigris, de közben valahogy arra is jutott ideje, hogy a
szakmájában (könyvkiadói szerkesztőként) sikeressé váljon: mint egy női magazin egyfős
szerkesztőségének feje és egyetlen beosztottja, majd mint a
Magyarország gasztrokultúráját bemutató hatalmas, sok fotóval illusztrált, azóta sok nyelvre lefordított album írója és elkészültének szervezője – erre a könyvre úgy gondolt, mint élete fő
művére.
Kiszolgálta,
támogatta a férjét, perc szünetet sem tartva figyelt a két fiára
– akik még
felnőtt korukban is naponta kétszer
hívták telefonon, és
ő mindig kérdezett:
tudni akarta, ki hol van, mit csinál, hogy érzi magát (és valóban érdekelte a válasz) –, mégsem lett a háztartás, a család áldozata.
Nem kötött kompromisszumot, nem elemezte és sosem sajnálta magát, valahogy teljes
természetességgel sugározta magából azt az okos erőt, amit mindenki megérzett és értékelt, aki a közelébe
került. És
teljes természetességgel sugározta azt a senkiével
össze nem hasonlítható szeretet, ami mindig
az embernek szólt,
és nem teljesítménynek, helyzetnek, elvárásoknak.
Jó
barát is volt, fiatal korában a kirándulás, az evezés volt a szenvedélye. A régi társaságból már kevesen maradtak ( Az egyik
barátja a halálhírét hallva csak ennyit mondott: „Mennyit
nevettünk!”), de élete
végéig kitartott a húszas éveiben szerzett barátok mellett.
Igazából úgy halt meg, ahogy szeretett
volna. Ebben is józan
és határozott
maradt. Úgy gondolta, hogy mindent megkapott az élettől, amit kaphat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése