A Tündérkirálynő lányának tanácsai, földi halandók számára

Köd előttem, köd mögöttem, Isten tudja, honnan jöttem, szél hozott szél visz el – forgatta meg varázspálcáját a Tündérkirálynő kisebbik lánya.
Közben lesütötte a tekintetét, az apró ráncok a szeme körül mosolygósan futottak szerte. Mintha csak egy szappanbuborék olvadna szét a levegőben, minden könnyedén működött – érezték, a varázslat sikerült.

 Hiszen még szinte ki sem mondta az utolsó varázsszót a Tündérkirálynő kisebbik lánya, máris a levegőbe emelkedtek, mint egy pille. Lassan szálltak az erdő fölé, vidám mókusok integettek utánuk a fenyőfák ágairól. Egyikük még egy mogyorót is odahajított nekik, jó lesz az még a hosszú úton. Egy madárfióka tátott csőrrel bámult utánuk. Nem is csoda, a tojáshéj még a fenekén, nem látott ő még olyat, hogy egy fejedelmi tündér csak úgy repkedjen a budai parkerdő fölött egy közönséges földi halandóval. De ők csak suhantak a légen át, a langy szellő az arcukat simogatta, mit sem törődtek az alattuk hagyott világi forgataggal, pedig a Széna térnél megint nem működött a lámpa. A keresztbe-kasul megakadt autók mind ott álltak és dudáltak és káromkodtak a sofőrök és egymás kurva anyját emlegették. És akkor egyszercsak az autósok meghallották azt a finom suhanást, ott a hegyek, az erdők felől. És ahogy meglátták, ahogy azok ketten boldogan repkednek a légben, megértették, illetlenül viselkedtek, így nem szabad.

És megcsókolta egymást azon nyomban a BMW-s meg a skodás és szent esküvéssel megfogadta, ezentúl nem beszél csúnyán, nem haragszik a felebarátaira és nem karcolja össze Wertheim kulccsal a dukkózását. De fentre mindebből semmi sem jutott el. Csak az a boldog, megfoghatatlan, semmilyen nyugalom. Egy bárányfelhő szélén megpihentek. Lógatták lefelé a lábukat, gyönyörködtek a tájban, föntről minden kicsinek, áttekinthetőnek és érthetőnek tűnt.
A Tündérkirálynő lánya kosárkájába csomagolt egyszerű elemózsiát vett elő, talán ha bélszín volt Stroganoff módra, hozzá friss balatonfelvidéki ambróziát ittak. Megosztoztak a szerény ozsonnán, a morzsát lerázták a földre, nyomában nyílnak azóta is a város legjobb vendéglői. Nagyon jót hallgattak együtt, de ahogy újra és újra belekortyoltak az ambróziás kulacsba, megeredt a nyelvük. A Tündérkirálynő kisebbik lánya az égi életről mesélt. Ahol mindig mindennek megvan a helye, ahol minden működik és klappol. Ahol a dolgok feladata, hogy könnyedén szolgálja a tündérek kényelmét. A boldogság, a szeretet, a nagylelkűség, a báj és a kellem alapkövetelmény. - És aki nem boldog, nem szeret, nem nagylelkű, nem bájos és kellemes? - Talán ne igyál annyi ambróziát – húzta el a kulacsot a tündérlány. – Bizony, aki nem tud boldog, szerető, nagylelkű, bájos és kellemes lenni, azt előbb figyelmeztetésben részesítik, aztán állítólag megvesszőzik, s ha ez sem elég letaszítják a földre. De ezt csak úgy hallottam, ilyen a mi köreinkben nem fordul elő. Hiszen nekünk jó itt. Sok munkánk fekszik ebben az életben.
 

 Kelet felől hirtelen viharfelhők gyülekeztek, csúnya, károgó varjak jelentek meg a látóhatáron, közéjük vegyülve egy-két optimistább dögkeselyű is. De egy gyors intés a varázspálcával és a dörgés villámlásból halk csellószóló vált, a madarakból pedig kezes bárányok. (Ezek gyapját később ügyes kezű tündérek lenyírták és igen drágán eladták, de ez már egy másik történet.) Ekkor a nagy toronyóra hangos bimm-bammolással elütötte a negyednégyet. A tündér riadtan nézett ékkövekkel kivert, kis zseb-homokórájára. - Bocs, de nekem mennem kell. Jó veled, de várnak az enyéim. – s egy kis fuvallat magával rántotta, csak az ott lebegő illat árulta el egy darabig, hogy nemrég még ott ült ő is a felhő szélén. Ahonnan egyébként marha nehéz egyedül lejönni. A tűzoltókat kellett végül kihívni, hogy a hosszú létrájukkal jöjjenek fel a felhő széléig. De ők is nagyon lassan értek oda, mert bár szirénáztak, de a Széna tér közepénél verekedő autósokon csak nagyon nehezen vágták át magukat.

Tündérkirálynő legkisebb lánya

A piros ruha egy életre szól

Igazi, nagy udvari fogadás volt. A király adta, talán mert legyőzött egy másik királyt, vagy sikeresen leüttette néhány pártütő arisztokrata fejét, esetleg azért, mert sikerült tőrbe csalnia a hétfejű sárkányt és ártalmatlanítani a vadat. (Magunk közt szólva, a sárkány öreg és szenilis volt, de ez senkit sem zavart a bálon.) Az biztos - és ennek utána is nézhetnek az analesekben -, ez volt miden idők legfényesebb udvari mulatsága. Kovács János barátom, ki semmi pénzért le nem maradt volna egy ilyenről sorra táncolta a francia négyest, a keringőt, a csürdöngölőst a szebbnél szebb hercegkisasszonyokkal, grófkisasszonyokkal, sőt még a bárókisasszonyokkal is. A hölgyek boldogan járták vele, örültek, ha bevehették a táncrendjükbe, mert bár Kovács János barátom nem volt egy Fred Aster, dehát a kisasszonyok sem Ginger Rogersek. És Kovács János barátom, ellentétben a sok elkényelmesedett herceggel, gróffal, báróval legalább lelkesen forgott, hajlongott, lépegetett a zene ütemére a habos csipkékbe, legújabb divat szerint készült ruhakölteményekbe bújtatott leányokkal.

És egyszercsak meglátta azt a piros ruhás lányt. Egyszerre indultak el egymás felé. A lány szó nélkül nyújtotta a kezét. És Kovács János barátom fejében éppen csak hogy átfutott, hogy ő nem is szerepel ennek a tündérnek a táncrendjében. De a lány sötétbarna szeme mágnesként rántotta át az udvari etiketten.

Összekapaszkodtak és táncoltak, táncoltak, táncoltak, nem törődve semmivel. A herceg-, gróf és bárókisasszonyok először felhúzták fitos kis orrukat, aztán nevettek irigyen. és suttogva kérdezték egymástól, ki is lehet ez a piros ruhás. Senki sem tudott róla semmit. Csak őfelsége sejtette, hogy kedves kollégája, a Tündérkirálynő kisebbik leánya lehet. De azért volt ő a király, mert egyrészt tud hallgatni, másrészt Kovács János barátommal még fiatal korukból jó barátságban maradtak. Kölcsönösen akadt mit hallgatniuk egymásról.

Kovács János és a Tündérkirálynő kisebbik lánya semmit sem vett észre a körülöttük zajló izgatott disputából. Ők csak fogták egymás kezét, érezték egymás leheletét, szívdobbanását. Felettébb romantikusan mutattak, eltekintve attól a kis apróságtól, hogy a Tündérkirálynő kisebbik lánya néhány éve már férjezett volt. S férje, egy rendjelekkel alaposan dekorált, cilinderes, sétapálcás, szivarozó nagykövet nagy igyekezetében, hogy ne kelljen észrevennie semmit, belehamuzott mellénye órazsebébe.

A király, nemhiába tartozott a bölcs uralkodók sorába, hogy barátját, Kovácsot mentse, a fénynél is gyorsabban kinevezte a nagykövetet udvari fő- és alpince mesternek valamint címzetes, belső valóságos és titkos étekfogónak. És szárnysegédjével együtt félrevonva sokáig suttogtak fontos államügyekről a sarokba, ahonnan nem lehetett a táncparkettre látni.

Kovács János barátom, kinek persze továbbra sem volt fogalma arról, ki is ez a tündér, elhatározta, hogy azért elszökik vele, új életet kezdenek és különben is, holnaptól ezzel a piros ruhás lánnyal már jó, erős és erkölcsös lesz.

Ám mikor itt tartott gondolatban a lány egy pillanatra elhúzódott tőle, bocsánatkérőn mosolygott - hú de nagyon helyes - átsuhant a termen, közben többször biztatón visszanevetett Kovácsra. Aki ekkor látta utoljára.

Ahogy ez egyébként elég gyakran megesett álmai szereplőivel ébredés után. Pedig mindene este azzal a reménnyel feküdt le, hogy talán ma, ma álmában újra találkoznak.

Múltak az évek, s egyszercsak egy meghívót talált az asztalán. A Tündérkirálynő udvari báljára. Az alján a szigorú figyelmeztetés: Megjelenés uraknak piros frakkban, hölgyeknek piros estélyiben. És azóta is boldogan élnek.

Az idő ura

A lány tudja mit akar

Amikor reggel hatkor megszólalt a vekker Kovács János barátom nem ijedt meg, csak egy picit csavart az időgép állítóján, kis kattogás és már megint éjjel kettő lett, hatig megint négy órát lehet aludni. Az időgép mindig ott állt Kovács nachtkaszniján. A Tündérkirálynő kisebbik lányától, kivel néhanapján randevúzgatott, kapta ajándékba. A Tündérkirálynő kisebbik lánya ugyanis hol a múltban, hol a jövőben találkozgatott vele, a feltűnés elkerülése végett. Igaz, amikor odaadta neki a szerkentyűt Kovács lelkére kötötte, feleslegesen ne csavargassa, mert abból gond lehet. De hát Kovács János barátom úgy gondolta, semmi bajt nem csinál vele, ha használja. Hatkor újra megszólalt a vekker. Nyolcra egy kellemetlen értekezletre kellett sietnie, hát előrecsavarta az időgépet, este hétre, amikor egy helyes, barna, igézően zöld szemű lánnyal volt megbeszélve vacsorája. Ott is ült az étteremben, várta-várta a lányt, de az csak nem jött. Végül felhívta, hol marad. A nő egyből rátámadt, merre jár már.

De hiszen itt várlak a vendéglőben - felelte Kovács, mire a nő tökkelütött hülyének nevezte. Hiszen délben megbeszéltük, hogy nem abban a vendéglőben találkozunk, hanem az Alagútnál az utca legjobb kocsmájában. Te direkt akarsz tőlem megszabadulni - kiáltott fel az önérzetében sértett hölgy és lecsapta a kagylót.

Kovács persze nem ijedt meg. Kicsit dél előttre tekerte vissza a szerkezetet, hogy esélye legyen új helyszínt megbeszélnie. De véletlenül túlcsavarta. 1979. szeptember 16-án állt meg a mutató, s Kovács János barátomat szólította az orosztanár, hogy beszéljen a mozgást jelentő orosz igék ragozásáról. Kovács rémülten látta, hogy ez a Madách Imre Gimnázium és szokás szerint persze semmit nem tud a mozgást jelentő igékről sem. Viszont ki kell mennie a táblához és így az időgépet sem tudja gyorsan átállítani. Kapott - szokás szerint - egy marha nagy egyest. Kullogott vissza a helyére, amikor a kis Gulyás hátbavágta és felkiáltott, de jó kis cuccod van - s így véletlenül hatalmasat tekert a gombon.

Gáspár törzsőrmester ordított vele, hogy mit képzel és milyen katona az ilyen és ő majd megmutatja, hogy miként kell azt a díszlépést. És Kovácsnak lesz ideje gyakorolni, mert ebből a laktanyából az elkövetkező hetekben ki nem jut. Kovács ijedten tapogatta meg a zsebét. A törzsőrmester egyből rávijjogott: Ugorjon ki a zsebéből, katona! Kovács gyorsan tekert egyet.

Máris egy sötét szobában feküdt egy jó illatú lánnyal, aki bíztatóan simogatta, becézgette, puszilgatta. De Kovács nem nagy kedvet érzett hozzá, mert fogalma sem volt, merre járnak az időben és ki ez a leányzó. "Nem ilyen szoktál lenni, kis kandúrom" - búgta az ágytárs. Kovácsnak ismerősnek rémlett a hang. Ezzel a lánnyal imádott kocsmákba és táncos mulatságokba járni, egyszer majdnem szerelmeskedtek egy domboldalon is. Hát egy picit próbált csak visszacsavarni az időn, hogy az egész este meglegyen, s akkor biztosan nem lesz majd itt az éjszakai nyoszolyán ennyi biztatásra szüksége.

De ekkor valaki ráütött a kezére. Jaj. A Tündérkirálynő kisebbik lánya volt az. "Nem azért hagytam itt nálad ezt, hogy össze-vissza csavargasd. Add légy szíves vissza. Ezentúl én kezelem, mindig annyi lesz az idő, amennyit én akarok." S ezzel nagyot fordított az idő kerekén, Kovács nem látta a kezén merre, csak azt érezte repülnek, repülnek valahová.

Szeretők és a pálmafa

- Pálmafa.

- Pálmafa , tenger.

- Pálmafa , tenger, kék ég.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv is kell még.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv és egy zsebrádió, hogy zenét is tudjunk néha hallgatni.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv és egy zsebrádió. Hú, és ne felejtsük el, hogy egy csinos kis kocsma is legyen valahol a környéken, ahol esténként valami helyi kulináris izgalomban lehet részünk.

- Es kell egy bankkártya is. Minimum, hogy ne kelljen a pénzen gondolkodnunk. Hát igen, ez a tökéletes boldogság. Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv és egy zsebrádió, hogy zenét is tudjunk néha hallgatni. Annyira szeretlek, hogy veled még a déli harangszóra is tudnék táncolni.

- Na ja. És bankkártya a szerelemhez. Persze. Neked mindig a pénzen jár az eszed. Ilyenek vagytok, ti. Tulajdonképpen, ha van egy jó bankkártyád, bárhol, bárkivel jól érezheted magad a világban. Minek ahhoz pálmafa ?

- Hát nem arról beszéltünk mostanáig, hogy oda akarunk menni, ahol majd a pálmafák árnyán szerelmeskedünk, nézzük a holdfelkeltét a kis öbölnél, sirályokat etetünk és a helybéli halászokkal isszuk meg az első reggeli snapszot?

- De, erről beszéltünk, édesem. Az első snapsz. Tudod, délben, mire te felébredsz, azok a halászok már a nyílt tengeren a tizedig snapszuknál tartanak.

- Most mit húzod úgy fel magad. Ha nyaralunk, akkor hagy aludjak már sokáig. Úgyis ki fárasztasz engem éjszakánként majd, kistigrisem, ugye?

- Kistigris, aki hozza magával a bankkártyáját.

- Figyelj ! Mikor az előbb megkérdeztem tőled, hogy mi a boldogság, miért nem úgy kezdted a felsorolást, hogy egy szerető szerető? Azt hiszed, nem esett ez nekem nagyon rosszul?

-Ne hisztizzél, jó? Azért a pálmafával kezdtük, mert már régen megegyeztünk, hogy olyan helyre megyünk, ahol a pálmafák árnyán lehetünk boldogok. Megegyeztünk, emlékszel?

- Most ezzel mire célzol? Tudod, hogy oka volt annak, amiért nem tudtam a múltkor elutazni veled úgy, ahogy megbeszéltük. Én is sokkal szívesebben sörözgettem volna veled

egy londoni pubban, de egyszerűn nem tudtam elszakadni innen.

- Ja. Értem én. Hát reméljük, ha lesz snapsz, kisfröccs, kiskocsma, bankkártya, akkor majd el tudsz szakadni a pálmafákhoz.

- Most miért veszekszel velem. Nem is megyek én sehova, nem is tudok.

- Hát persze, mert neked kőből van a szíved.

- Kőből. Ahogy a fejem, a nyakam, az egész testem. Cserépszobor vagyok.

- Jó, ne keseredj el miatta. Álmodozni azért még szabad a boldogságról, nem?

- Dehogynem. Pálmafa, tenger…