Az amszterdami Zsidó
Történeti Múzeumban (Joods Historisch Museum) még 2015. márciusig megtekinthető egy
igen izgalmas kiállítás a számunkra teljesen ismeretlen világról, a Holland
Kelet-Indiában élt zsidó közösségekről. Selamat Sjabbat – hirdeti a kiállítás
plakátja. Selamat Shabbat - az elmalájosodott héber nyelven az a kifejezés,
amellyel a zsidók mindenfelé a golyóbison köszöntik egymást a szombat bejövetelekor:
Sabbat Salom.
 |
| A régi zsinagóga
A hollandiai gyarmat Kelet-Indiában persze nem vándorolhattak
be teljesen szabadon hosszú ideig zsidók, mert limitálták a számukat. De
viszonylag sok országból érkeztek mégis ide, a relatív szabadság hazájába már a
késői XIX. században is. Jáván, Szumátrán, Celebeszen alakultak ki zsidó
kolóniák, főleg európai bevándorlókból. A „bagdadi zsidók” leginkább a jávai
kikötő Surabaya környékén telepedtek le, s éltek nemzedékeken át. Európából, leginkább
persze Hollandiából valamit Németországból, Ausztriából érkeztek. Arról nem
találtam semmit, hogy esetleg Magyarországról is volt-e olyan család, aki a
világ e távoli szegletébe vándorolt volna.
|
Az úgynevezett Kelet-Indiában viszonylag békében lehetett élni,
tisztes középosztálybéli módon. A fehér, gyarmati létben, ha a klíma, a körülmények
szokatlanok is voltak, sokan megtalálták a számításukat. Egészen a második
világháborúig, amikor a japánok elfoglalták ezt a területet, egy idő után
internálták, táborokba zárták a zsidókat.
A felszabadulás után az indonéz függetlenség kivívásával gyakorlatilag megszűntek
a zsidó közösségek itt.
Persze a „zsidó aranykor”
korában sem éltek itt sokan zsidók. Ám mégis, Délkelet-Ázsia legnagyobb
zsidó közösségének számított az itteni. Három-ötezren lehettek a körülbelül 300
ezer itt élő európaiból, ami egy 70 milliós világban bizony csak egy csepp a
tengerben.
 |
| Az a híres lap |
Az életképeket, néhány tárgyat, könyvet bemutató kiállítás
felirataiból kiderül, hogy a Kelet-Indiába érkező bevándorlóknak meg kellett
küzdeniük azzal, hogy egy számukra ismeretlen, idegen világba érkeztek. A
trópusi klíma, a szokatlan mindennapi élet, a sokféle kultúra keveredése, a
szagok az ízek és a sokféle idegen nyelv mind-mind nehézzé tette a
beilleszkedést.
 |
| A Zsidó múzeum kiállítótere |
Zsidónak maradni sem volt egyszerű. Sokáig nem volt rabbi,
kóser hentes és a többi. Surabayán 1923-ban mégis hivatalosan is megalakult a
zsidó hitközség, és egy kis zsinagógát is sikerült kialakítani.
Mindig akadt valaki, aki a hupa alatt összeadta a házasuló
párokat vagy a körülmetélést elvégezte. Ebben a kavargó, idegen világban talán a
legtöbben nem is tudták, kik azok az „európai” emberek, akik mellettük élnek. A
képek többségéről mégis elégedett, jól öltözött középosztálybéli emberek néznek
le ránk. Ünnepségek, kerti mulatságok, a mindennapok élete –egy számunkra
furcsa, világban.
A nagy áttörést az jelentette, hogy a XIX. század második
felétől engedélyezték, hogy a gyarmati adminisztrációban zsidók is dolgozzanak.
Ráadásul, ebben a korszakban igazán felpezsdült errefelé a gazdasági élet, jó
kereseti lehetőségeket jelentő munkákhoz lehetett jutni az üzleti életben, miközben
az „anyaországban” Hollandiában meglehelősen nagy szegénységben élt a zsidóság
jelentős része. (Erről a múzeum állandó kiállításán nézhetünk meg felettébb
tanulságos dolgokat.)
 |
| Egy zsidó telepes család Indonéziában |
Sok zsidó dolgozott az oktatásügyben vagy éppen az igazságszolgáltatásban,
de még a postánál. S ami talán meglepő, szolgáltak zsidók tisztként a
holland gyarmati hadseregben is. És persze akadtak gyártulajdonosok, orvosok és
mérnökök is köztük. Külön megemlíti a kiállítás, hogy egy rövid ideig néhány
tudományos ember, művész és újságíró is kikerült a sorukból. Természetesen
saját újságot is kiadtak hollandul, Erets Israel címen.
A viszonylagos idillnek a japán megszállás vetett véget.
Valamennyi európait internálták, eleinte egy lakónegyedben
különítették el őket. Aztán volt kórház- és börtönépületekbe zárták az
európaiakat, köztük a zsidókat is. A táborokat szögesdrót kerítések vették
körül. 1943-tól pedig teljesen elszigetelték a külvilágtól. Mindent a
bentlakóknak maguknak kellett megoldaniuk, szigorú szabályok szerint. Főzni,
mosni, takarítani, gondoskodni a betegekről. Miután kevés élelemhez jutottak,
zöldségeskertet műveltek és állatokat is próbáltak tartani a bentlakók például
Jáva szigetén.
A japánok bezáratták az iskolákat, tilos volt oktatni a gyerekeket,
azért titokban megszervezték az oktatást
a táborban. Az európai koncentrációs táborokhoz képest persze mindez már nem
tűnik olyan szörnyűnek. Ám 1944 szeptemberében egy nagy táborba szállították az
embereket. Az utat nagyon sokan nem élték túl, a kegyetlen bánásmód és a rossz
körülmények miatt.
A háború után a zsidók itt is megpróbálták újraépíteni a
mindennapjaikat. Több jelentős szervezetük is létrejött, amelyek közösen
létrehozták az Indonéziai Cionista Ligát. Ismét virágozni kezdett a zsidó élet.
1948-ban több százan ünnepelték hivatalos jelenlétük, szervezetük negyed
évszázados évfordulóját.
1949-ben pedig sikerült egy új zsinagógát is kialakítani.
Ám az indonéz függetlenség elnyerése után, 1949-ben az
európaiak többsége elhagyta az országot így a zsidó közösség tagjai is. A
vegyes családban élőknek nehéz döntést kellett hozniuk, választaniuk kellett a
holland vagy az indonéz állampolgárság között.
 |
| Izrael, a csodák földje |
Aztán 1957-ben a Sukarno rezsim államosította a maradék
holland cégeket, s a hollandoknak el is kellett hagyniuk az országot. Az addig
működő holland gyarmati infrastruktúra, mint például, az oktatás is összeomlott
– ez sem bíztatta maradásra az európaiakat.
Ráadásul Izrael Állam létrejötte, az izraeli-arab háborúk
nyomán veszélyessé vált zsidóként élni egy olyan muszlim országban, mint Indonézia.
Így aztán lassan minden zsidó elhagyta az országot, utoljára talán a „bagdadi
zsidók” távoztak, valamikor a hatvanas években.
Az új hazát keresők többsége az Egyesült Államokat,
Ausztráliát és természetesen, Izraelt választotta.
 |
| Nos, itt lehet bemenni |
