Tel Aviv, tengerpart - az első nyári nap

 

És ez még csak a kezdet.  A nyár kezdete. Bemelegítés. 

Zsidók Kelet-Indiában - Selamat Sjabbat

Az amszterdami Zsidó Történeti Múzeumban (Joods Historisch Museum) még 2015. márciusig megtekinthető egy igen izgalmas kiállítás a számunkra teljesen ismeretlen világról, a Holland Kelet-Indiában élt zsidó közösségekről. Selamat Sjabbat – hirdeti a kiállítás plakátja. Selamat Shabbat - az elmalájosodott héber nyelven az a kifejezés, amellyel a zsidók mindenfelé a golyóbison köszöntik egymást a szombat bejövetelekor: Sabbat Salom.

A régi zsinagóga

A hollandiai gyarmat Kelet-Indiában persze nem vándorolhattak be teljesen szabadon hosszú ideig zsidók, mert limitálták a számukat. De viszonylag sok országból érkeztek mégis ide, a relatív szabadság hazájába már a késői XIX. században is. Jáván, Szumátrán, Celebeszen alakultak ki zsidó kolóniák, főleg európai bevándorlókból. A „bagdadi zsidók” leginkább a jávai kikötő Surabaya környékén telepedtek le, s éltek nemzedékeken át. Európából, leginkább persze Hollandiából valamit Németországból, Ausztriából érkeztek. Arról nem találtam semmit, hogy esetleg Magyarországról is volt-e olyan család, aki a világ e távoli szegletébe vándorolt volna.  

Az úgynevezett Kelet-Indiában viszonylag békében lehetett élni, tisztes középosztálybéli módon. A fehér, gyarmati létben, ha a klíma, a körülmények szokatlanok is voltak, sokan megtalálták a számításukat. Egészen a második világháborúig, amikor a japánok elfoglalták ezt a területet, egy idő után internálták, táborokba zárták a  zsidókat. A felszabadulás után az indonéz függetlenség kivívásával gyakorlatilag megszűntek a zsidó közösségek itt. 

Persze a „zsidó aranykor”  korában sem éltek itt sokan zsidók. Ám mégis, Délkelet-Ázsia legnagyobb zsidó közösségének számított az itteni. Három-ötezren lehettek a körülbelül 300 ezer itt élő európaiból, ami egy 70 milliós világban bizony csak egy csepp a tengerben.

Az a híres lap

Az életképeket, néhány tárgyat, könyvet bemutató kiállítás felirataiból kiderül, hogy a Kelet-Indiába érkező bevándorlóknak meg kellett küzdeniük azzal, hogy egy számukra ismeretlen, idegen világba érkeztek. A trópusi klíma, a szokatlan mindennapi élet, a sokféle kultúra keveredése, a szagok az ízek és a sokféle idegen nyelv mind-mind nehézzé tette a beilleszkedést.

A Zsidó múzeum kiállítótere

Zsidónak maradni sem volt egyszerű. Sokáig nem volt rabbi, kóser hentes és a többi. Surabayán 1923-ban mégis hivatalosan is megalakult a zsidó hitközség, és egy kis zsinagógát is sikerült kialakítani.

Mindig akadt valaki, aki a hupa alatt összeadta a házasuló párokat vagy a körülmetélést elvégezte. Ebben a kavargó, idegen világban talán a legtöbben nem is tudták, kik azok az „európai” emberek, akik mellettük élnek. A képek többségéről mégis elégedett, jól öltözött középosztálybéli emberek néznek le ránk. Ünnepségek, kerti mulatságok, a mindennapok élete –egy számunkra furcsa, világban.

A nagy áttörést az jelentette, hogy a XIX. század második felétől engedélyezték, hogy a gyarmati adminisztrációban zsidók is dolgozzanak. Ráadásul, ebben a korszakban igazán felpezsdült errefelé a gazdasági élet, jó kereseti lehetőségeket jelentő munkákhoz lehetett jutni az üzleti életben, miközben az „anyaországban” Hollandiában meglehelősen nagy szegénységben élt a zsidóság jelentős része. (Erről a múzeum állandó kiállításán nézhetünk meg felettébb tanulságos dolgokat.)

Egy zsidó telepes család Indonéziában

Sok zsidó dolgozott az oktatásügyben vagy éppen az igazságszolgáltatásban, de még a postánál. S ami talán meglepő, szolgáltak zsidók tisztként a holland gyarmati hadseregben is. És persze akadtak gyártulajdonosok, orvosok és mérnökök is köztük. Külön megemlíti a kiállítás, hogy egy rövid ideig néhány tudományos ember, művész és újságíró is kikerült a sorukból. Természetesen saját újságot is kiadtak hollandul, Erets Israel címen.

A viszonylagos idillnek a japán megszállás vetett véget.

Valamennyi európait internálták, eleinte egy lakónegyedben különítették el őket. Aztán volt kórház- és börtönépületekbe zárták az európaiakat, köztük a zsidókat is. A táborokat szögesdrót kerítések vették körül. 1943-tól pedig teljesen elszigetelték a külvilágtól. Mindent a bentlakóknak maguknak kellett megoldaniuk, szigorú szabályok szerint. Főzni, mosni, takarítani, gondoskodni a betegekről. Miután kevés élelemhez jutottak, zöldségeskertet műveltek és állatokat is próbáltak tartani a bentlakók például Jáva szigetén.

A japánok bezáratták az iskolákat, tilos volt oktatni a gyerekeket, azért  titokban megszervezték az oktatást a táborban. Az európai koncentrációs táborokhoz képest persze mindez már nem tűnik olyan szörnyűnek. Ám 1944 szeptemberében egy nagy táborba szállították az embereket. Az utat nagyon sokan nem élték túl, a kegyetlen bánásmód és a rossz körülmények miatt.

A háború után a zsidók itt is megpróbálták újraépíteni a mindennapjaikat. Több jelentős szervezetük is létrejött, amelyek közösen létrehozták az Indonéziai Cionista Ligát. Ismét virágozni kezdett a zsidó élet. 1948-ban több százan ünnepelték hivatalos jelenlétük, szervezetük negyed évszázados évfordulóját.

1949-ben pedig sikerült egy új zsinagógát is kialakítani.

Ám az indonéz függetlenség elnyerése után, 1949-ben az európaiak többsége elhagyta az országot így a zsidó közösség tagjai is. A vegyes családban élőknek nehéz döntést kellett hozniuk, választaniuk kellett a holland vagy az indonéz állampolgárság között.

Izrael, a csodák földje

Aztán 1957-ben a Sukarno rezsim államosította a maradék holland cégeket, s a hollandoknak el is kellett hagyniuk az országot. Az addig működő holland gyarmati infrastruktúra, mint például, az oktatás is összeomlott – ez sem bíztatta maradásra az európaiakat.

Ráadásul Izrael Állam létrejötte, az izraeli-arab háborúk nyomán veszélyessé vált zsidóként élni egy olyan muszlim országban, mint Indonézia. Így aztán lassan minden zsidó elhagyta az országot, utoljára talán a „bagdadi zsidók” távoztak, valamikor a hatvanas években.

Az új hazát keresők többsége az Egyesült Államokat, Ausztráliát és természetesen, Izraelt választotta.

Nos, itt lehet bemenni

Magyar zsidók Kelet-Indiában

Képek az amsterdami szefárd zsinagógáról, a Portugál zsinagógáról

Biciklivel Amsterdamban

Estefele Amsterdamban

Maja pornó, a szexéhes, bajuszos festőnő és a magyar üvegfüggöny. Mexikó

Akkor újra egy kis mexikói kaland. Van benne - illetve lesz - maja pornó, a kerekesszékes festőnő, aki elcsavarja a férfiak fejét. És egy nagy-nagy színház, amelyet egy magyar is tervez, aki később majdnem éhen hal.

A szepginevra.hu oldalon:

Itt lehet elolvasni, klikk rá. gyerünk!

Gyere, gyere, kis indián fiú! Make me happy!

Róth Miksa a Nefelejcs utcából   és Maróti Géza Zebegényből alkotta így. (Mexico City)

Magyar szemtanúk Londonban

London központjában, alig egy macskairamodásnyira a nevezetes Piccadilly Circustól, a Royal Academy of Arts elegáns termeiben látható még október másodikáig az a reprezentatív kiállítás, amely a magyar fotóművészet jeleseit mutatja be. Szemtanú: magyar fotográfia a huszadik században a címe tárlatnak. És persze a világszerte közismert fotósokkal csábítanak a városszerte kihelyezett óriásplakátok. Brassai, Robert Capa, Andre Kertész, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi.

Szerencsére még ennél is jóval szélesebb a kínálat. Kezdve Balogh Rudolftól vagy Vadas Ernőtől és a magyaros stiltől, a szociofotós Esher Károlyon át egészen a maiakig, hiszen például Bánkuti András, Féner Tamás, Korniss Péter, Kerekes Gábor, Benkő Imre, Fejes László képeiből is látható válogatás.

A magyar fotográfiát bemutató összeállítás egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a világhíressé vált művészekből senki sem maradt Magyarországon, többségük nem is önként ment el, hanem kényszerült elhagyni szülőhazáját. Minderre persze magyarázat a magyar történelem viharos menete – a kiállításon manapság már szokatlanul korrekt módon foglalják össze a változó esem

ényeket.

(És még egy fontos dolog. A londoni Royal Academy of Arts termeiben kiállítottak közül legalább hárman iskolatársaim voltak – persze sok-sok évtized különbséggel – az egykori Barcsay, ma Madách Imre gimnáziumban. A Capa testvérek, Robert és Cornell, valamint Féner Tamás.)

Egy átlagos, napsütötte kora délután, annyian nézelődnek itt, hogy bizony várni kell, amíg továbbléphetsz a

következő fotóig. Így van idő hallgatódzni, s ebből a nem reprezentatív adatfelvételből az derül ki, a többség helybéli, különösebb köze Magyarországhoz nincs.

Próbáljuk hát ilyen szemmel nézni az összeállítást. Hogy mit mond mindazoknak ez, akiknek egy távoli ország alkotóinak képeit gyűjtötték össze.

A fotók egy jelentős része – főleg a Brassai, Capa, Kertesz, Moholy-Nagy, Munkácsi csapaté – mindenképpen nemzetközi. Nem is Magyarországon készültek, szerzőik nemzetiségéről legfeljebb a képaláírás árulkodik. Mind az öten megújítói voltak saját műfajuknak, olyasmit hoztak létre, amit sok évtized multával is megmaradt. Capa háborús képeit valószínűleg mindenki látta már, Kertész kiállításai nagy sikerrel járják be a világot – figyelem, közeleg Magyarország felé -, Moholy-Nagy több műfajban is jelentős és Munkácsi zsenialitását lassan saját hazájában is kezdik felismerni.

Aztán ott lógnak a falon a Balogh Rudolf féle alkotások, mint amin az alföldi pásztor, csibukolva nagy subájába burkolódzva, kutyáival nézi a végtelen magyar rónát. És érdekes megfigyelni, hogy nagyjából ugyanazekben az években készíti el André Kertész a Szatirikus táncos című képét, amelyen egy csinos, nem is feltűnően túlöltözött, ámde gyönyörű hölgy pózol egy sezlonyon. Úgy, hogy valahogy Picasso képei jutnak azonnal eszünkbe, pedig ennek a táncosnőnek nem is a homloka közepén van a szeme. Igaz, ez a kép Párizsban készült.

A pásztor a kutyákkal – nagyon helyes állatok – ma már egy sosem volt világ, idillikus lenyomata és ez még itt Londonban is érződik. Míg Kertész képe olyan, hogy bármelyik képeslap szerkesztője– már ha még maradt ilyen valahol – megnyalná utána mind a tíz ujját.

A kiállított kortárs képeket inkább jellemzi már a szociofotós vonal. A „létező szocializmus” árnyoldalainak megmutatása az első nyilvánosságban sokáig a játékfilmesek és a bátor fotóriporterek privilégiuma maradt.

A kiállításhoz méltó katalógus készült, s jónéhány fotót akár képeslap formátumban is meg lehet vásárolni. Éppen úgy mint a nagyoknál.

A tárlatot Magyarország európai uniós elnöksége alkalmából szervezték – a kevés elnökségi siker egyike tehát ez – és fő szponzora az OTP volt. A képek jelentős részének a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum a tulajdonosa. A kurátorok Colin Ford az angliai Nemzeti Méfia Múzeum alapító igazgatója, Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója és Sarah Leah a házigazda Royal Academy of Arts képviselője voltak.

(Szemtanú, magyar fotográfia a XX. Században. Royal Academy of Arts, Burlington House, Piccadilly, London W1J OBD)

A két Tunézia

Levágott marhafej
a cégér

Tunéziába nyaralni járunk. Még télen is. Főleg akkor. És azért megyünk Tunéziába, hogy magunk mögött hagyjuk a mindennapokat. Már csak ezért is mi a turista-Tunéziába megyünk. Persze sejtjük, hogy akad egy másik Tunézia is valahol elrejtve, ami már nem a mi szemünknek való.

(Még sok kép itt)

A turista-Tunéziában kedélyes szállodákban lakunk, relatíve olcsón. Együtt a német munkanélkülivel, az angol autógyári segédmunkással. Az ellátás ugyan nem pazar, de messze jobb, mint egy szakszervezeti üdülőben, ugyanis svédasztal van. Annak meg nem tudunk ellenállni, zabálunk, mint a gép. A portások, londinerek, pincérek, taxisofőrök és a környékbeli boltosok mind kedvesek és mosolyognak és látszik rajtuk, hogy ők is tudják, belőlünk élnek. A sukban, a piacon, előírásszerűen alkusznak velünk, mert tudják, a hülye turistának az kell. Így fogja megvenni azt a sok bóvlit, amire semmi szüksége nincsen, és otthon pillanatokon belül eldobálja a foszló szőrű puputevét, az alaktalan kalapot, a bóvli szőnyeget, a büdös burnuszt, a néma csörgődobot. De itt még értéke van, hiszen megharcolunk érte.

És ugyan van kiabálás, meg szakálltépés, meg esküdözés, meg a vendég kabátjának erőteljes szorongatása – azért látszik, ez egy színház, just for you. Ez a biztonságos, ehető és alkohollal is ellátott TT azaz turista – Tunézia.

Apró jelek azért utalnak arra, hogy van mögötte egy másik ország, amely minden valószínűség szerint az igazi, s amelyet igyekeznek eldugni előlünk.

A turisták nekik kijelölt rezervátumokban élnek, ezeket csak csoportosan hagyják általában el, vagy ha mégsem, akkor nagyjából egy jól kijelölt útvonalon kell maradniuk. Aztán, feltűnő a sok rendőr, és csendőr, géppisztollyal vagy csak jókora pisztollyal az oldalán. Láthatóan a sajátjaikat akarják kordában tartani. Vagy ha úgy jobban esik hallani, megvédeni a turistát a nem is tudom mitől. A valóságtól – mondjuk így patetikusan.

Azért az ember, még ha turista is, néha letér a kijelölt útról. És megnézi, milyen, amikor cégérként ott lóg a hentes ajtajában a levágott marhafej. Hogy működik egy helyiek által látogatott kis kávézó. Miként játszanak a gyerekek az utcán, és hogyan néznek csodálkozva alig pár kilométerre is a turistafőcsapástól, egy szemmel láthatólag külföldire.

Most ebből a másik, szép és érdekes, Tunéziából is mutatunk egy villanásnyit.Sok további Kép itt

Dédapámmal a Szentföldön - A Siratófalnál

A dollárt is jól váltják

„Ilyen küzdelmek közt, mindig lefelé haladva vagy taszíttatva, egyszer csak eljutsz egy sikátorba, melynek, eltekintve az utcát, melyen jöttél, nincs sehol sem kijárása. A sikátor alig száz lépés hosszú, jobbról-balról zárt kapuk, és előtted egy egyenes sziklafal meredezik, melyhez síró emberek támaszkodnak. Meglepetve kérdezed: mi ez? Mire száz torok kiáltja feléd, hogy a Nyugati fal előtt állsz. Megremegsz, a koldusok is visszahúzódnak, a sziklafal meg, mintha egyszerre lelkedre nehezednék. Nem tudod, mi történik veled, mi az, mi egész valódat oly leírhatatlan módon megragadta, csak azt tudod, hogy sírnod kell, keservesen zokogva, hosszan, hogy homlokoddal oda kell támaszkodnod a falhoz, mely hajdan a dicső jeruzsálemi szentélyt zárta körül, látta Izrael királyait, itta a hősök vérét, hallott annyi sóhajt, hogy ha mind összegyűlnének, olyan vihar válnék belőle, hogy megremegne tőle a várhegy, mely valamikor az Úr szentélyét hordta fején.
Ki az, ki azon helyen nem imádkozik?”#

*

Jó a Falnak támaszkodva állni. Figyelni a többieket. A prófétai szakállt viselő pátriárkát, aki évek óta ugyanazon a helyen állva imádkozik. Jó időben, rossz időben. A katonákat, akik csak úgy beugranak ide, fegyveresen egy gyors imára, aztán egy csoportképre. A kaftános, srámlis embereket, akik soha nem telnek be a Fallal. A fényképezkedő turistákat, a nagyhangú amerikaikat, a meghatódó zarándokokat.
Aztán azok a bar micvók. A tóratekerccsel boldogan táncoló jemeniek minden turista kedvencei. Lesz majd otthon mit mesélni, mutogatni a képeket.
Nagyszakállú férfi imaszíjat segít feltekerni egy amhórecnek, együtt olvassák a szent szöveget - aztán halkan megjegyzi, a dollárt is nagyon jól váltja.
Állok a falnál, dugdosom a résekbe a leveleket. Vagy tucatnyit hoztam. Barátaim - zsidók és nem zsidók - küldték. Állítólag, aki nagyon akarja, az az interneten keresztül is eljuttathatja a Siratófalhoz az üzenetét. De ez mégiscsak más. Személyesen elvinni.
Aztán elindulok visszafelé a városba. A Mea Sharimban tudok egy kitűnő játékboltot, a gyerekeknek mindig onnan hozok ajándékot.

Előző részek:

Dédapámmal a Szentföldön:

http://fotolexikon.blogspot.com/2010/12/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapammal.html

http://fotolexikon.blogspot.com/2010/11/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

Dédapámmal a Szentföldön, most én jövök http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html

Dédapámmal a Szentföldön http://fotolexikon.blogspot.com/2010/09/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

Játszótéri tai csi - kínai patchwork

Az eltűnő betűk nyomában

És akkor, a toronyházak közt ott vannak a terek. Ahol a népek üldögélnek és lelkesen verik a blattot. Vagy éppen kockáznak. Délelőtt sétálunk erre, hát idősebb hölgyek lassú zenére taj csiznek. Egyikük hozott egy nagy magnót, cincogó, lassú hangok és szép lassan mozognak rá az asszonyok. Van, aki mosolyog közben magában, más koncentrál, hogy el ne rontsa. Egy töpörödött asszonyságnak harmadszorra sem sikerül a mutatvány elég kecsesen – a kedvéért még egyszer visszatekerik a zenét. Hátha most. Aztán egyszercsak egyikük az órájára néz és kiált valamit. Mindenki szalad összekapkodni a holmiját. Mennek dolgozni. Többségük talán közért pénztáros, kalauz, vagy tanár. Megvolt a napi testmozgás és társadalmi élet. Pár méterre tőlük fiatalemberek írnak a földre szépen rajzolt kínai betűket. „Festékként” vizet használnak. A kaligrafikus gondossággal megalkotott jelek felett aztán hosszan tanakodnak, értékelik az eredményt, néha elégedetten bólogatnak, dicsérőleg pillantanak az alkotóra, máskor meg inkább a fejüket csóválják. Ilyenkor újra lendül az ecset, jön a javítást.
S mire egészen tökéletes lesz az alkotás a reggeli nap fel is szívja a gondosan megformált alkotásokat.
Lehet elölről kezdeni az egészet.

Made in China, patchwork 2.

Nagyon Nagy Fal

Csak az számít embernek, aki már járt a Nagy Falon – idézi minden vicces kedvű idegenvezető az állítólagos kínai mondást. Mindenesetre a kínaiak közül nagyok sokan vannak, akik embernek szeretnének ezek szerint számítani, mert tömegével zarándokolnak a Nagy Fal különböző pontjaihoz, hogy elmondhassák, itt is jártunk.
Első felismerés: A Nagy Fal tényleg nagyon nagy lehet. A szeszélyesen kanyargó hegygerincen, ameddig csak a szem ellát, ott szalad föl-le a fal. Bástyák és kis erősségek szakítják meg, néha egy-egy kiszögelés a turistáknak, ahol igazolást kaphatnak arról, hogy ők hősök, hogy idáig föl bírtak mászni, valamint nélkülözhetetlen szuvenirokhoz lehetet jutni.
Második felismerés: Nem is olyan könnyű ide felmászni, és emberré válni, mert végtelen lépcsősorokon kell kaptatni, nincs két egyforma méretű lépcsőfok. Egyszer félméterest kell lépni, utána meg tízcentist, aztán megint pár óriási lépcsőfok következik. És hozzá negyven fok és egészen párás levegő.
Harmadik felismerés: A Nagy Fal egészen új. Felújítva, rendberakva, a kövek közti fúgák pontosan kiöntve, sehol egy hiányzó tégla, egy meglazult szegély. Hogy ugyanilyen volt a régi is? Bizonyára. Talán csak azok a kétnyelvű táblák hiányoztak innen a Han vagy a Ming dinasztia idején, mely szerint viharban ne használja a mobil telefonját, mert belecsaphat a villám és csak akkor induljon felfelé, ha jó kondiban érzi magát, különben baj lehet.
Pedig megéri felmászni, mert jó a látvány – balról szegény hunok, akik nem tudtak így bejutni a birodalomba, mert ők nem bírtak felmászni ide, jobbról a szorgos kínaiak, akik egy jó 6 ezer kilométeres fal- és erődrendszer építésével kivédték a támadást. Ma meg lehet mutogatni az egészet a turistáknak.

New York, 2001. szeptember 11

A szexi özvegy villant

A katasztrófa-turista az az ember, aki saját szemével akar a helyszínen meggyőződni arról, hogy a dolog tényleg olyan véres, olyan szomorú, az áldozatok éppen úgy sírnak és éppen olyan kiszolgáltatottak, mint ahogy azt a tévében látta. Sőt, megbizonyosodhat afelől is, hogy ha legközelebb majd valamit tragédiát bámul a képernyőn, miközben csipszet rág és kólát szürcsöl hozzá, akkor a szereplők tényleg igaziból szenvednek, vagy igaziból halottak és tényleg kifordult a belük – és többet már nem állnak onnan fel. Meg aztán, biztosan az is ott van a katasztrófaturista lelkében, hogy amíg ő nézi más baját, addig őt nem érheti csapás.

Nem szeretem a katasztrófa turistákat, már csak azért sem, mert akadályoznak a normális munkavégzésben. Hiszen nekem, egy katasztrófa helyén az a dolgom, hogy megmutassam az emberi szenvedést, a gyászt, a kiomló beleket, hogy otthon a kedves néző a tévé vagy a számítógép előtt kellően szörnyülködhessen, kattintson eleget – hogy jól menjen a bolt a csipszet és kólát reklámozóknak, s így nekünk is. A katasztrófa turistákat tehát megvetjük – ezt meg is szoktuk beszélni a kollegákkal a helyszínen, miközben a fotósunk éppen felmászik a koporsó tetejére, mert onnan jobban be tud fényképezni az özvegy dekoltázsába. Ugyanis az nagyon kattintékony, hozza a népet a honlapra. Hátha még a gyászruha szoknya alá is be lehet fotografálni - Temetésen villantott a szexi özvegy – jár a cím a fejemben, s már zsebemben érzem a napi jutalmat. De ha a sok amatőr ott tolong a vértócsák közt, vagy a temetésen, ahelyett, hogy otthon kattintgatna, akkor csak az én dolgomat nehezíti. Vagyis, utáljuk a katasztrófák helyszínére sereglő kukkolókat.

Mégis, mikor ott álltunk a ledöntött Világkereskedelmi Központ tornyainál, illetve csak a helyüknél, a még tucat nap után is füstölgő romoknál, a sok bámészkodó között – mégsem éreztem azt a megvetést, amit szoktam a tragédiák helyszínére gyűlők láttán. Mert ezek az emberek nem szájtátni jöttek, hanem valóban együtt érezni. Kifejezni valahogy azt a gyászt, amit akkor egész Amerika érzett, vagy mondhatnánk azt, az egész művelt világ. Az együttérzés, a közös tenniakarás dolgozott bennük. És az, hogy megmutassák, Amerikát nem lehet megfélemlíteni, nem enged a terroristáknak – még akkor sem, ha alávaló és sunyi módon gyilkolnak válogatás nélkül embereket.

A legnagyobb hősök persze akkor a tűzoltók voltak. A sorra érkező autókat a tömeg megtapsolta, zászlókkal integetett a rajtuk ülőknek. Drukkoltak nekik, hogy mutassák meg, igen mi még az ilyen gyáva gyilkosságok után is újrakezdjük.

A legdrámaibb persze ott oldalt az a faliújság. A sok kis fénykép és leírás, hogy ezt vagy azt keressük – mert eltűnt. (Missing) Eltűnt? De hát az egész világ látta a tévében a leomló tornyokat, a kizuhanó testeket a nyolcvanadik emeletről. Eltűntek? De hát ők már sosem lesznek meg.

De nem, nem, ne higgyük el, hogy meghaltak, biztosan meglesznek. Meg kell lenniük valahol – méregeti a kis, tépett hirdetéseket a közönség. Biztosan ott fordul most be a sarkon, és mosolyogva kérdezi majd: Na megijedtetek? Azt hittétek, örökre eltűntem?

Csadorban, Miki egérrel

Az ember egyik alfaja

Az ember egyik alfaja a turista. A turista (homo sapiens vector) sok tekintetben hasonlít az emberhez (homo sapiens), de néhány lényeges tulajdonságában jelentősen alatta marad.

Elsősorban értelmi képességei korlátozottak. Így például ragaszkodik ahhoz, hogy olyan vendéglőkbe járjon, amelyet a bennszülöttek jó érzékkel, és alapos okkal elkerülnek. (Lásd erről: gulasch suppe és társai). Felesleges butaságokra szórja a pénzét. Előszeretettel vásárol hűtőmágnest, kis méretű kertitörpét és viccesnek gondolt feliratokkal ellátott pólót.

Kellemetlen, kis szobában szorong, amikor otthon is ellehetne a jó, megszokott ágyában a vánkusával. Nagy csomagokat cipelget, izgul, hogy le ne késse a vonatot. Szorong a repülőgépen – csak azért, hogy újabb kényelmetlenségekben lehessen része. Föltétlenül megnéz olyan dolgokat, amelyek különösebben vagy nem is érdeklik, vagy már ezerszer megbámulta a tévében – és ott sokkal jobban lehet látni, ráadásul kisgatyában ülve, sörrel a kezünkben. De a turista ember –alfaj, mintha tudatosan keresné a fáradságot, a vesződséget, célszerűtlenséget.

A turistát onnan lehet felismerni, hogy mindenhol lefényképezi magát. Az Eiffel-torony előtt, a Piccadillyn, a Vencel téren vagy a pálmafa alatt. A japán turista – amely talán a legturistább turista – állítólag nem is csinál mást, mint csoportba verődve vonul és fényképez.

Aztán unalmas téli napokon – ha éppen nem sítúrán jár – mutogathatja a fényképeket, hogy tessék megnézni, az a kis kék ruhás, ott a sarokban, az én vagyok. Csak éppen elém állt ez a hülye dagadt pacák és kicsit kitakar. Illetve ma már ez sem egészen így van. Mert internet facebook vagy blog vagy valami ilyesmin elküldjük a képeket a többieknek – akiket ez ugyan nagyon nem érdekel. De cserébe ők is küldenek nekünk magukról képeket, az viszont minket nem érdekel. És közben hálát adunk a sorsnak, hogy a diavetítés kiment a divatból, mert azt lehetett unni csak igazán.

Na most akkor képzeljük el, hogy mi turisták vagyunk. Ráadásul hithű muzulmán asszonyok. Koncentráljunk csak erre. Fantázia dolga az egész. Akkor, ha az utcán meglátunk egy Miki egeret, az ő Minnie egér asszonyával, amint hívogatják a turistákat, hogy karoljanak beléjük és fényképezkedjenek így le, mit teszünk? Melyik énünk győzedelmeskedik? Merthogy a kendőnek mégsem vehetjük le idegenek előtt, így viszont éppenhogy csak a szemünk látszik ki. Viszont a buta turista jelleg ilyenkor is kiütközik. Egy turista semmiképpen nem hagy ki egy jó fotózási lehetőséget a Miki egérrel. Származásra, hitre, szokásra tekintet nélkül. A turista az turista és semmi más.

Ezért aztán odapattanunk a két ízléstelen állatfigurának öltözött szerencsétlen közé, és csitt-csatt, máris készen van a fotó.

Mi vagyunk rajta, a hithű muzulmán asszony, a kendőben. De jól látszunk rajta. És lehet otthon majd mutogatni, meg a barátnők bosszantása végett feltölteni a facebook-ra, hogy tessék, tessék. Nézzétek meg, milyen jó helyen jártam. És milyen jól néztem ki.

Frakk, sör, kebel, karmesterverseny

Léha barátok
menni koncertre

Ha az ember kedves, de léha barátai társaságában úgy gondolja, hogy néhány napot a civilizációtól távol tölt, kocsmák és vidám anekdoták társaságában, akkor az első pillanatban bizony meglepődik, amikor frakkos urak szaladgálnak körötte, arrébb hegedűt hangolnak. Más frakkos urak sört csapoltatnak maguknak és egy trombitás külsejű egyén különféle karmesterek előnyeit és hátrányait ecseteli. Hát hogy kerülünk mi ide?

Nagyon egyszerűen. Kaptunk pár jegyet a Berliner Konzerthaus-ba, ahol ma a karmesterverseny döntője megy, és kedves, ámde léha barátaim szerint, akik jártasak a nagyvilág dolgaiban, ott a helyünk.

Ugyan nekünk, se frakkunk, de még egy nyamvadt szmokingunk sincs, mi több még egy tisztes öltöny sem képezi itt Berlinben a ruhatárunk részét, de hát – így kiáltunk föl Cyranóval – mi lényünkben hordjuk eleganciánk. És határozott léptekkel haladunk a művészbejáró felé. Ahol természetesen egy kitűnő honfitársunk, a nagyszerű nagybőgős Tar Sándor szólít le minket. A gyorsan épülő honfitársi kapcsolatból hamar kiderül, a zenekarba persze, hogy nem ő az egyetlen magyar, ahogy ebben a berlini szimfonikus csapatban akad orosz, kínai, koreai, de még német muzsikus is. Éljen a globalizmus, meg az internacionalizmus, meg minden ilyesmi.

Aztán a második csöngetésre otthagyjuk a harmadik sörünket a zenészbüfében és megpróbáljuk megtalálni a fényes koncertteremben a helyünket.

Az enyém egy oszlop tövében, a lépcsőn van, Innen nemcsak Csajkovszkij Rómeó és Júliája hallatszik nagyszerűen. Nemcsak a csengő-bongó hangokon andalodunk el (+ a három sör), de igen jól szemmel tartható, egy göndör, vöröshajú lány, aki a sor közepén eljátssza, elvezényli magának az egész darabot, szűkre szabott pulóvere alatt a fortéknál és az üstdob hangjainál édeseket rebben a keble. Nem beszélve a mi Tar Sándorunk virtuóz nagybőgős részeiről, ott aztán igazán örülök, hogy nem kell a zsöllyébe szorulva előre bámulnom. De a legmókásabb a lány arcocskája, mert ott, mire elülnek az utolsó hangok is, végigkövethető a tragikus sorsú szerelmespár egész története.

A szünet után Strauss és Sztravinszkij. De nem is ez a lényeg, hanem hogy három fiatal és szakértők szerint igen tehetséges karmester versenyez most a győzelemért, a dicsőségért, meg az azzal járó komolyabb pénzeszközért. Simon Gaudenz, Rasmus Baumann és Shi-Yeon Sung. Én ez utóbbi, koreai hölgynek drukkolok, közel sem zenei alapon. (Az ezüst is szépen csillog, amit elér.) Lassan elhalkul a dörgő taps, kialszanak a fények. Mi is visszaszivárgunk muzsikus barátaink közé, akik lassan levedlik a frakkokat, az estélyi ruhákat és teljesen hétköznapi öltözetben vitatják meg a nagy izgalmakat, miközben újabb söröket kortyintunk. Aztán még megtudjuk, ha szalonzenekarra lenne szükségünk, akkor csak az ebből a kis csapatból alakult Salonorchester Saitenzauber-t hívjuk.

Ezt megígérjük, de már csak úgy futtában. Még egy koncert vár minket a mai berlini éjszakában, amelyen többek között a mindig gyönyörű Gryllus Dorka énekel. De erről majd legközelebb.

A szlovák csodák földje

A borovicska és az egészséges életmód

Első reggel - nem túl korán persze - az ember nekiindul a hegyeknek, a völgyeknek. Sziklákon kapaszkodik fel, ijesztően meredek létrákon, majd láncokba csimpaszkodva ereszkedik le a vonzóan mély szurdokokba. Közben jó nagyokat lélegzik, íme az egészséges életmód, a harapni való hegyi levegőből. A nem túl korai indulás oka, hogy előző este a kulcsosház melletti hívogató kisvendéglő alapos bejáratása folyt. Némi, helyi jellegű, borovicska és söröcske kóstolgatásával. A hívogató kisvendéglőt Ljubomir, a kulcsosház gondnoka, ajánlotta nekünk. Lelkesedése legyőzte a nyelvi akadályokat is. A vendéglőben meg nincs már nyelvi akadály, mert az nyilvánvaló, hogy az étlap magyarul is elolvasható. (Bár egy éles szemű útitárs szerint csak a szlovák verzióban szerepel a bélszín Stroganoff módra, a magyarban bezzeg nem, ami súlyos etnikai megkülönböztetés, ha úgy vesszük.)
De vissza a másnaphoz. Miközben az óriási fenyők alól pillantunk le a Hernád áttörésre - többen már azt latolgatják, ha este visszatérünk, akkor a méltán híres káposztaleves után vajon lehet e valami knédlis dolgot falni vagy inkább egy jó sztrapacska kerüljön sorra.
Aztán a következő napon - jó, nem túl korai indulással, ugyanis volt káposztaleves, meg sztrapacska is rendesen - Késmárk következik. A belváros kiglancolt házai között elsétálunk a tipptop rendbe rakott várba. Termei elsőrangú múzeumocskát rejtenek, amely megfelel egyébként a politikai korrektség kényes követelményeinek – már ami legalábbis a magyarok szerepét illeti az itteni történetben. A szlovák-magyar-angol nyelvű feliratokkal ellátott kiállításon kibontakozik az a régi, letűnt kor – a maga nagy alakjaival, Késmárk tiszteletreméltó polgáraival – akik többsége történetesen magyar vagy német származású volt.

A kulturális izgalmaktól már már elalélva egy szomszédos kisvendéglő következik, ahol a pincérkisasszony mókás kiejtéssel igyekszik utánunk mondani: „eees méég negy sör".
A harmadik körre már egészen megy neki.
Aztán megint egy új nap, megint új lehetőségekkel.
Csak egy macskairamodásnyira Rozsnyótól a nagy kedvenc, a betléri Andrássy kastély. A hatalmas parknak igazán jól állnak az őszi színek és a ragyogóan felújított, karbantartott kastélyban őgyelegve az ember kedvet kap a főnemesi élethez. Az Andrássy Manók, az Andrássy Gyulák, az Andrássy Dénesek, az Andrássy Franciskák és őseik szigorúan néznek le a falról, miközben mi a vörös szalont csodáljuk, meg az egykori grófok hálószobáit mérjük fel. (Kínos családi titok, hogy egy bécsi szinésznőcske és egy cseh alig köznemesi asszony is beférkőzőtt a családba. De erről piszt!.) Azért a nagy étkező sem rossz, de egyikünk szerint azért az milyen kínos lehetett, hogy az ételszag nyilvánvalóan felszivárgott a nagy fa lépcsőházon keresztül talán még az emeleti fogadószobáig is. Ám kísérőnk megvigasztal, ne tessék aggódni, a konyha a szomszédos melléképületben működött, pont ott, ahol most a pénztár. (Diákoknak félár!).
A legeslegjobb a könyvtárterem. Óriási polcok, vastag fóliánsok, hatalmas írópultok, ódon metszetek Ha egyszer grófok leszünk, mi is csináltatunk egy ilyet – határozzuk el, néhány percre sutba vágva az egyenlőség elvére épülő demokratikus elveinket. És nagyon irigykedünk.
Aztán már Kassa pompás főterén, egy olasz étteremben, knédlit és káposztát angolul rendelve a pincértől – itt csak a vécés néni tud magyarul – megállapítjuk, hogy ez a világ tud jó lenni.

Dési János

Karinthia barátságosabbik arca

Halak évadja

Ausztriában az a jó, hogy mindennek megadják a módját. A hegyek igazán magasra nőnek, a fák rajta majdnem az égig. A fű kegyetlenül zöld és selymes - szinte sajnálja az ember, hogy mégsem lenne illő odaállnia a tehenek közé, jó hersegőeket harapni belőle. Az ég, na az természetesen rettentően kék és az külön izgalmas, amikor egy egy méretes felhő fennakad a még nyáron is hófödte hegycsúcson. Az emberek kedvesek, a sör hideg, a snapsz erős. Minden, majdnem mindig, tüchtigen klappol, a helyén van és nagyon tiszta. A hegyoldal az eget böködő fenyőkkel, hazafelé ballagó gemütlich tehenekkel, a lemenő nap aranyló sugaraiban - de ha valaki nagyon kíváncsi, akkor felteszem a felkelőében is - éppen olyan, amilyennek lennie kell egy magára valamit is adó idegenforgalmi prospektusban.
És még szót sem ejtettünk akkor a gyorsvizű patakról - amely történetünkben különös jelentőséggel bír. Ebben laknak ugyanis azok a kedves kis pisztrángok, amelyeket mi ki fogunk fogni.
A patak, később folyócska, a Gail névre hallgat. Mi pedig egy Liesing-re keresztelt (nem rokona a hasonló hangzású gazdasági műveletnek) hegyi faluban landoltunk, valahol Karintia mélyén, fent a hegyekben, közel az olasz határhoz.
Csak néhány órát kell Bécstől (persze kitűnő autópályán) bumlizni, hogy egyszercsak megérkezzünk a természet lágy ölére. A tetejében a ravasz osztrákok olyan ügyesen rendezték be ezt a lágy ölet, hogy minden kényelemmel megáldott. Főleg, ha turisták vagyunk, érezhetjük úgy, hogy alaposan el vagyunk kényeztetve.
Itt, az ezer méter fölötti falvakban az emberek többsége a mezőgazdaságból és a turizmusból él. Egyszerre. A szakértők szerint ez a legszerencsésebb párosítás. Mert így Hans (házigazdánkat Isten bizony így hívták Liesingben), délelőtt paraszti munkája során külön gondot fordít arra, hogy minden szép és rendezett maradjon. Just for tourist. A tehéntrágya elvágólag álljon, a szerszámokat ne hagyja szanaszét, rusztikus hatású nénike gyűjtse a füvet mélykék munkaruhában, piros gallérral – a digitális kamerákkal felszereltek részére. Délután Hans mint idegenforgalmi szakember viszont képes megmutatni a fényesre suvickolt traktort vagy az állatokat a néprajzi finomságok iránt is érdeklődő kirándulóknak. Akik feljegyezhetik útinaplójukban: „Kedves naplóm, csak tenéked mondom el, tegnap egy igazi osztrák parasztházban laktunk. Mi az hogy parasztházban? Egy igazi volt tehénistállóban. Évszázados fákból összeróva. Hát ha majd ezt elmesélem a többieknek, amikor ők jönnek a vacak tengerpartjukkal vagy Eiffel tornyukkal, leesik az álluk." Mert a turista vágyik a különlegességre. Az pedig nem tartozik a naplóra, hogy az egykori tehénistállónak, abból a régiből már csak a neve maradt, mostan inkább egy Hilton szállót idéz fel az ember előtt.
De ne húzzuk tovább az időt. Egyszercsak nincs tovább, muszáj megragadni a botokat, a hálókat, a műlegyes dobozokat, a kosarat a kifogott halak számára, az orsókat és zsinórokat. Fölpakolni a vízálló ruhát, a horgász mellényt, a bakancsot. Továbbá bicskát, centimétert, dobozokat, flakonokat, ollót és számtalan más nélkülözhetetlen kis vacakot. És leballagni a patakhoz, ahol a pisztrángok már izgatottan várják a nagy összecsapást. De erről, s a szerénynek közel sem mondható eredményekről majd máskor.
Dési János