Mire jó egy kerítés a határon – amerikai anziksz

Kapaszkodik az ember a kerítés tetején. Fúj a szél, az esték is hűvösek már errefelé, nem a legkényelmesebb hely egy ilyen kerítésen üldögélni. De az ember csak kapaszkodik és nem mer leugrani. Ugyanis éppen most fékezett mellette a határőrség terepjáró dzsipje. Kászálódik ki a határőr és vagy fél tucatnyi európai újságíró San Diegótól délre, az Egyesült Államok és Mexikó határánál.

–        Ugye megmondtam – lelkendezik a határőr. Ezek ilyenek, állandóan csak szöknének át – mutogat az emberre, ott a fal tetején. Az újságírók hümmögnek, villannak a vakuk. A milliós példányszámú Los Angeles Times újságírója, aki elkísérte a csapatot, jegyzetfüzetében lapozgat, s kérdezi berlini kolleginánkat: Ez most olyan, mint amilyen a berlini falnál volt?A lány azon gondolkozik, hogy miként magyarázza ezt el egy amerikainak, amikor az ember, ott a fal tetején, elunja a dolgot és lekiált a határőrnek:

–        - Halló, sokáig ácsorognak még itt? Mert nem túl jó ám fent kuksolni.

 A határőr feje elvörösödik ekkora szemtelenség hallatán és spanyolul üvölt vissza:

- Igen, nagyon soká.

Az ember tehát visszamászik a mexikói oldalra, s néhány perccel később látjuk egy hasadékon át, amint társaival tüzet gyújt, hogy annál melegedjen. Majd ha mi arrébb megyünk újra nekiindul. Marco A. Ramirez, a San Diego-i határőrkörzet mexikói nemzetiségű tisztje csak legyint erre. Véget nem érő macska-egér harc ez. Hiába építettek itt a körzetben három sor magas kerítést, hiába a rengeteg határőr, a technika, a radarok, az új fogdák és a szuper intelligens számítógéphálózat, amelyen nyilvántartják a menekülőket. Az emberek Mexikóból csak jönnek, jönnek. Van, aki a jobb élet reményében, más csak "üzleti ügyben", csempészáruval érkezik. A hatvanhat mérföldes szakaszon tavaly több mint 1 milliárd dollár értékű kábítószert foglaltak le. A többség persze a korlátlan lehetőségek hazájába vágyik. Csak előbb éppen a korlátokon kell átjutnia.

Ramirezék naponta átlagosan ezerkétszáz embert fognak el. Sokakat közülük már névről ismernek.

–        Elkapjuk a fickót, visszatoloncoljuk, a másik oldalon megeszik egy hamburgert, aztán ismét próbálkozik – magyarázza a helybéli szokásokat Ramirez. És aki átjut a határon, az aztán eltűnik a kontinensnyi országban. Aki viszont fennakad, azt beszállítják a határőrség fogdájába. Egy kör alakú teremből nyílnak a szűk, rácsos zárkák. A terem felé eső falon végig ablakok. A középen dolgozó tiszt, miközben számítógépén a jelentést írja, szemmel tarthatja foglyait. Mindenkitől ujjlenyomatot vesznek és ellenőrzik, nem körözik-e az Egyesült Államokban.

–        – Volt, hogy egy kiéhezett családnak én rendeltem a saját pénzemből pizzát, mielőtt visszaküldtük őket – igazgatja az oldalán fityegő jókora pisztolyt a határőr. – Tény, hogy sokszor még a legrosszabb itteni fizetésből is jobban meg lehet élni, mint a legmagasabból odaát – teszi hozzá Ramirez, aki bár az Egyesült Államokban született, de Mexikóban nevelkedett, s úgy tervezi, ha majd nyugdíjba megy, oda is tér vissza. Mostanság is gyakran jár haza, azzal persze nem dicsekszik, hogy mexikóiak elfogásával keresi a kenyerét. Miután jó néhány környékbelinek kapóra jön az olcsó munkaerő, még munkalehetőség is akad. Attól függően, hogy ki számolja, csak Kaliforniában 1,2 - 2 millió illegális bevándorló él. Egészen a legutóbbi időkig részesülhettek orvosi ellátásban, gyermekeik ingyen tanulhattak az állami iskolákban. Ugyanis a Legfelsőbb Bíróság még 1982-ben határozott úgy, hogy az iskolák nem vizsgálhatják, miként került valaki az Egyesült Államokba. Állítólag mindez három milliárd dollárjába – ez az éves költségvetés tíz százaléka – kerül a kaliforniai adófizetőknek. Illetve, lehet, hogy csak került. A november eleji népszavazáson a polgárok többsége arra voksolt, hogy vonják meg a szolgáltatásokat az illegális bevándorlóktól és gyermekeiktől. A liberálisok szerint ez embertelen és igazságtalan, az USA gazdag ország, képes állni a cechet, különösen, ha kihasználja ezeket az embereket, olyan munkára, amit más amúgy sem végezne el. Ám a most többségbe kerültek szerint nem lehet elvárni a mind több gonddal küzdő országtól, hogy a világ összes rászorultját segítse. A Los Angeles Times közvélemény-kutatási adatai szerint a választópolgárok 77 százaléka szerint Kalifornia legnagyobb problémája a túl sok illegális bevándorló. A liberálisok most abban bíznak, hogy a Legfelső Bíróság majd hatályon kívül helyezi a népszavazás alkotta szabályt. Ugyan addig még évek telhetnek el.

Ramirez a számítógéprendszerrel büszkélkedik, s a villódzó képernyőn mutatja, hány mai elfogott élvezte tegnap is a hatóságok vendégszeretetét.

–        Mielőtt a három sor kerítést felépítettük volna, a határ közelében rendszeresek voltak a rablások, nemi erőszakok, betörések. Mióta megvan, valamit javult a helyzet. Úgy látszik egy betörésért már nem érdemes átugrálni a falakon, aztán vissza. Az átszökők kilencven százaléka végül is tisztességes ember, de a maradék tíz bűnöző – magyarázza Ramirez, miközben zötykölődünk tovább a határ mellett a terepjárón. Ő egyébként az elmúlt tíz évben mindössze háromszor kényszerült használni a fegyverét, de a kollégái közt akadnak, akik jóval többször keveredtek tűzharcba. Egy tisztességes méretű drogszállítmány hatalmas érték, érdemes érte kockáztatni. Meg aztán működnek itt embercsempészek is. Szabott árfolyammal, kínait háromezer dollárért, salvadorit kétezerért, mexikóit már ötszázért szöktetnek át. Ám aki biztosra akar menni a letelepedéshez, munkavállaláshoz szükséges úgynevezett zöld kártyához – majdnem olyan mint a valódi – öt-hatezer dollárért juthat, de egy rendszeres határátlépéshez szükséges igazolás már 350-ért is beszerezhető. Miután a kereslet óriási, buknak is le korrupt tisztviselők. Elhagyjuk a Heroin-völgyet és a költői Arany- csúcs nevet viselő helyet. A kocsi nagyot fékez egy kivilágítatlan dzsip mellett. Csak a légkondicionáló búg egyenletesen. Fiatal, egyenruhás srác tekeri le az ablakot.

–        – Figyeltem, ahogy jöttök – bök az előtte lévő képernyőre. A kocsi tetején lévő infrakamera mindent lát a sötétben is. – Néztem, amikor beszélgettetek a kerítés tetején csücsülő emberrel, aztán visszamentetek az őrsre. Még egy kutyát is nyomon tudok követni, nemhogy ennyi újságírót.

–        – És mi lett a mi emberünkkel? – kérdezzük.

–        –Miután elmentetek, átmászott a kerítésen, futott befelé. Én rádión szóltam a többieknek merre jár. Mire visszaértek a parancsnokságra már biztosan ő is ott lesz valamelyik fogdában – tekeri tovább a kamerát. Bár vagy két kilométerrel arrébb állunk, jól látszik, hogy a falnál nagy a forgalom, másznak át a szerencsét próbálók. – A San Diegóból kifelé vezető kétszer tíz sávos, állandóan zsúfolt autópálya szélén szokatlan figyelmeztető tábla: egy család rohan át az úton. Ha nem gázolják agyon őket, túljutottak a második akadályon is.

–        Aki Mexikóból szökik át, és nem bűnöző, ha önként visszatér, ezt minden következmény nélkül megteheti – magyarázta washingtoni irodájában a határőrség vezetője Doug Kruhm tábornok. – Ám akiről kiderül, hogy bűnöző, azt deportálják, s vagy kiadják oda ahol a bűncselekményt elkövette, vagy az Egyesült Államokban ítélik el. Akik többször próbálkoznak átjutni a határon sokat kockáztatnak, a második lebukás után, akár öt évre is lecsukhatók.

Ramirez szerint munkájában a legnagyobb eredmény, ha szolgálat után élve hazamegy, senki sem lőtte, szúrta le. Na, meg egy kicsit az Egyesült Államokra is vigyáz, mutat előre, ahol nagy dörrenéssel nyílik a vaskapu. Határőrök kíséretében több tucat mexikói battyog vissza szülőhazájába. Túlzottan nincsenek elkeseredve. Holnap talán újra nekivágnak. Kollégám a Los Angeles Timestól előhúzza a tollát és úgy kérdi tőlem: Mondd, valami hasonló volt a ti vasfüggönyötök is?

San Diego, 1994. november.

Tiszta Amerika 1. A rágógumi és a sajtószabadság hazája

'Tiszta Amerika' - nekünk itt Kelet-Európában, ha a lift nem áll meg két emelet között, ha a vendéglőben a pincér udvariasan köszön és utána pont úgy átsülve tálalja fel a húst, ahogyan kértük. 'Tiszta Amerika' - ha kényelmes autóval mehetünk a utunkra, vagy valami felkapott tengerparti üdülő homokjában napozhatunk.

'Tiszta Amerika' - ha a dolgok rendben mennek, kicsit szokatlanul is rendben.

'Tiszta Amerika' e Amerika?

The Past

Az Egyesült Államok persze Kelet-Európában, Magyarországon, sokak szerint a gonosz birodalma. Az az ország, ahonnan az ezredforduló nagy csapásai elterjednek, a végtelen szappanoperák és a kegyetlen bűncselekmények, a liberális-istentelen sajtószabadság és a kábítószer.

Az, hogy ki miként gondolkozik Az Egyesült Államokról, nagyjából egybeesik az illető politikai nézeteivel. Az európai értelemben vett liberálisok, szociáldemokraták, a klasszikus konzervatívok azok, akik inkább szépnek látják az USA-t, míg  a szélsőjobb nézeteket vallók tekintik Amerikát minden rossz hazájának.

Amerika mifelénk nemcsak egy földrésznyi országot jelent, hanem egy másik, talán nem is létező világot. Amerika 'a korlátlan lehetőségek hazája' nekünk itt példa arra, hogy valahogy másként is lehet élni és gondolkozni. Szebbnek látjuk a valóságnál vagy csúnyábbnak? Teljesen mindegy. Amerika attól jó mindenre példának, hogy elég nagy ahhoz, hogy beleférjen a Klu-Klux Klántól a B’nai Brith Anti Defamation League-ig minden. Persze Európában a London - Moszkva távolságot végigjárva is láthatnánk sok-sok egymásnak is ellentmondó dolgot. Pedig a London - Moszkva távolság, s amiközé beszorul az egész büszke Óvilág, csak a fele a New York - San Diegoénak.

Az európai születik,
az amerikai lesz

Európainak születni kell, de amerikaivá válni is lehet. Ezért aztán amerikai sokféle van, kicsi és nagy, sovány és kövér, fehér és fekete, csak spanyolul tudó vagy éppen fehér, angolszász, protestáns. Már csak ezért sem szabad meglepődni, hogy ugyanarról annyiféleképpen gondolkodnak. Mert egészen más látható a világból New York Cityből vagy egy ohioi farmról.

Sokfélék, sokféleképpen gondolkoznak. De azért abban általában egyetértettek, amerikainak lenni közel sem a legrosszabb a világon. Ezért minden baj és gond, társadalmi ellentmondás ellenére mégiscsak lehet rá büszkének lenni. Hiszen európainak születni kell, az bárkivel előfordulhat. De amerikaivá válni kell. Tulajdonképpen még akkor is, ha az amerikai, Amerikában születik. Mert amerikainak lenni - az egy gondolkodásmód. Ami azon a tapasztalati tényen alapszik, hogy sokfélék vagyunk, sokféleképpen gondolkozunk, sokféle nyelven beszélünk, de mind-mind amerikaiak.  És aki ezt kétségbevonja, az legalább akkora illetlenséget követ el, mint aki társaságban hangossan szellent.

Amerika, a sztereotípiák hazája

Amerika az európaiak számára nemcsak a 'korlátlan lehetőségek hazája', hanem a sztereotípiák otthona is. Amerikáról mindenki tud valamit. A filmek, a rockzene, a farmernadrág és a rágógumi, a Coca-Cola és a Ford autó az egész művelt világon népszerű. Az Egyesült Államokról az is tud mindent, aki még soha életében nem járt ott. Persze ez az 'Egyesült Államok' sokszor csak egy virtuális világ. Ami már olyan messze van, hogy mindenki majdnem azt mond róla, amit akar. De csak majdnem. Hiszen általában elég csak a sztereotípiákból válogatni. Hat hetes utunk során én sem tettem mást, mint megpróbáltam az én Amerikámat összehasonlítani az amerikaiak

Amerikájával. 

1994.

(Folyt. Köv.)

Kalifornia ősszel

Szőnyeggel Mexikóba

Az egész úgy kezdődött, hogy én még sosem jártam Mexikóban. Pedig ott most tombol a nyár, az emberek helyesek, a konyha finom, a tequila hívogató, ráadásul az útitársaság is felettébb exkluzív. Itt meg mi tart? Ezért lementem a pucerájba és visszakértem az ott garazsírozott repülő szőnyegemet, innentől kezdve csak el kellett rajta helyezkednem, elmondani a varázsigét és már hoppanáltam is Mexikóba. És tényleg ott most jó az idő, a népek kedvesek és mosolyognak. Ha minden nagyon erős is, de finom. A tequilára éppen nem emlékszem, de ez a kedves úti társaság miatt lesz. Mindenesetre egy gyors körsétára elviszem magammal, aki jönni akar. Szép nagy ez a szőnyeg, elférünk rajta mindannyian.

 Ocozocoautla de Espinosa

 A mi kis falunkat egyszerűen Ocozocoautla de Espinosának nevezik és Chiapas államban található. Ott, ahol már keskenyedik a kontinens és a Csendes– és az Atlanti–óceán szinte olyan távolságba kerül egymástól, mint Balatonszabadi–Sóstótól Almádi. Kis túlzással persze. Mert hát az arányok mások. Mexikóvárosból például egészen sokáig lehet autózni, míg ideérünk a nagy hegyeken keresztül. Jó ezer kilométer az út, különösen az eleje, a közepe és a vége izgalmas. Az eleje azért, mert autópályán haladunk és az autópálya mellett fiatalok és öregek rendeznek sajátos váltófutást, zarándoklattal összekötve. Te mész, mit mész, száguldasz a fizetős autópályán. Szembe veled — igen, szembe veled, bár kétségtelenül a szélső sávban — pedig emberek futnak, Máriát vagy Jézust ábrázoló zászlókkal, fáklyákkal. A hőmérő 32 fokot mutat árnyékban, a kipufogógáz mindent ellep, a szél is fújja a homokot, ezek meg csak itt szaladgálnak a robogó kocsik között és különösebben nem is hozzák lázba a helyieket. Az út közepe pedig a hegyekbe vész, majd háromezer méter magasra kapaszkodunk fel, de nem csak mi, hanem a méretes kamion is, amely nem gyorsítja a forgalmat. Még szerencse, hogy elég sűrűk az útjavítások, ott úgyis meg kell állni. Az út vége meg… Mert ha véletlenül elkövetnéd azt a könnyelműséget, hogy megkérdezel egy helybélit, merre is kell fordulnod, azon nyomban széles mosollyal, készségesen elmagyarázza.


 Csak a negyedik–ötödik ilyen útbaigazítás felé kezdesz gyanakodni, hogy egyiküknek sem volt fogalma arról, mit kérdeztél. De annyira igyekezett elmondani. Aztán persze megérkezünk és a ranchónk (erről a későbbi részekben még bőséggel beszámolunk) előtt efféle idilli kép fogad. Minden valószínűség szerint, itt udvarlás történik. Mi drukkolunk nekik.
Az itt élő emberek egy jelentős része így vagy úgy indiánok leszármazottja. Előfordul az ilyesmi. Mexikó persze erősen katolikus ország, ami egyáltalán nem akadályozza meg a népeket, hogy azért a régi hagyományokban is bízzanak. Biztos, ami biztos. Ezért aztán érdekes megfigyelni, amint vasárnap a nagyszerű székesegyházba igyekvők egy része megáll a templom előtti téren tanyázó indián varázslóknál is. A szentség, a gyónás, a keresztelő, az kérem nagyon is rendben van. Különösen akkor, ha egy tolldíszbe öltözött, ágyékkötős fiatalember azért a szükséges varázsigéket már elmondta és némi készpénz átvétele után még varázsnövényekből készített csodafüsttel ármánykodik meg minket. Az indiánok egyébként itt a templom előtt nagy műsorral is készülnek. Peregnek a  dobok, pattognak a kemény ritmusok, és a fáradt harcosok igyekeznek elszánt tekintetet vágni, mert attól azért mégiscsak jobban megy a bolt. Maja, azték, tolték kultúra lenne ez? Valószínűleg már ők maguk sem tudnák megmondani. Ez itt a helyi lobogó gatya, karikás ostorral és iPhone–nal.

 A nénik és a bácsik

 Nézegetjük az utcán szembejövőket. A piaci árusokat, a pincért a vendéglőben, a pilótát a helyi repülőjáraton, a régészt, akinek kertjében négyezer éves szobor lapul, a taxisofőröket, akik csak igen ritkán csapnak be, a helyi mulatónegyed kézen fogva járkáló, csókolódzó férfiait, a kacéran visszamosolygó nagy fenekű hölgyeket — na szóval az embereket. És arra a felismerésre jutunk, amire ilyenkor mindig szoktunk. Hogy ugyan az emberek sokfélék, de azért mégiscsak mennyire hasonlítanak úgy általában egymásra. Már ha konkrétan nem is. Főleg nem a K–Európában megszokottakra.

Leginkább azért, mert itt rád mosolyognak, kedvesek és megpróbálnak veled elbeszélgetni hosszasan. Amely tevékenységben az sem zavarja őket, hogy a társalgás egy korai szakaszában kiderül, mi egy szót sem tudunk spanyolul (na jó, köszönni meg italt kérni azért mégiscsak), ők meg általában nem nagyon beszélik a magyart. Így aztán teljes lelki nyugalommal megkérdem a fűszerespultnál ülő hölgyet, hogy erős–e a paprika? Amire ő felel valamit kedélyesen. Erre én, hogy de nagyon erős? Erre ő jön, mire én: ajándékba lesz leginkább, de a gyerekek is szeretik, otthon meg nincs ilyen. Ő ezt elégedetten nyugtázza, bár egyes megérteni vélt szavakból arra következtetünk, hogy most éppen azt fejtegeti, a következő Marsra induló expedíció is visz magával chilit, különösen most, hogy már majdnem biztos, hogy van élet a Marson. Mire mi megköszönjük ezt az utóbbi információt és csak annyit teszünk hozzá, hogy a kiszera méra bávatag. Ebben maradunk.







 
Se index, se fék

 A mexikóiak úgy vezetnek, mint bármelyik normális déli nép. Előbb dudál, csak utána néz körül, index szóba sem kerülhet és a fék is hülyeség. Ha valahol valaki egy kis helyet lát, akkor gyorsan odatülekszik. Igaz Mexico City tízsávos útjain aki mamlasz, az hamar otthagyja a fogát. Az élet harc, és ez itt kiderül. Ami az úton folyik, a tökéletes káoszt idézi. Ámde olyan lehet ez mégis, mint az őrült beszéd. Mert valami rendszer azért mégiscsak van benne. Állítólag elég itt pár évet eltölteni és akkor már felfogható, miért ott fordul vissza a járdaszigeten keresztül a dzsipes csávó, miért balra indexel, amikor elég határozottan jobbra megy tovább. És így tovább. Elpuhulni, elbambulni itt nem lehet vezetés közben, de azért mégiscsak figyelnek egymásra. Valahogyan működik a dolog. Pedig amikor az országúton előzgetik egymást, akadnak kétségek bennem, amelyeknek hirtelen sikolyokkal adok hangot. Amúgy, ahogy az összes településen, a mi falunkban sem lehet száguldozni, hiába a nagy terepjárók vagy a szétesett régi kocsik. Ugyanis gyors egymásutánban következnek a jókora fekvőrendőrök, a helyiek topesnek nevezik ezeket. Mindenesetre, ha nem lassítasz, hopp, leszakad a kocsid alja, eltörik a sebváltó doboza vagy más efféle pedagógiailag hasznos büntetést kapsz. Aztán legközelebb meg majd nem ugrabugrálsz itt. Ha meg ráadásul rossz helyen fordulsz meg a kocsiddal és ezt észreveszi egy rendőr, akkor csúnyán meg akar büntetni. Még szerencse, hogy ért az emberi szóból és hagyja magát féláron megvesztegetni.


  Vadul, katolikusan 


Mexikóban nagyon sok a gyerek, a fiatal, az ember elsétál az iskolából kitóduló helyes fiúk és lányok mellett és nem érti, miből lesz itt az a sok csúnya felnőtt. Mert az igaz, hogy az emberek általában kedvesek, de hogy huszonéves koruktól nem szépülnek, az is empirikusan igazolt. És akkor is kedvesek, ha állítólag évente öt–hatezer ember esik errefelé áldozatául a drogkartellek bandaharcának. De ezt azért az átlag mexikói is csak az újságok szíves közléséből tudja, merthogy az az iparág szépen elkülönülni látszik a többitől. Rengeteg pár flangál az utcákon, ahogy az kell is. A katolikus erkölcsök nem akadályozzák meg szerencsére abban az ifjakat, hogy vadul csókolódzanak egy telefonfülke árnyékában, ha éppen ott szottyan kedvük ilyesmire.

Hát ilyen egy hely ez. És mindez még semmi. Legközelebb a piacokról mesélek nektek.

KÉPEK MEXIKÓBÓL

Mexikói népek

Gyerekek Mexikóban

Maja pornó, a szexéhes, bajuszos festőnő és a magyar üvegfüggöny. Mexikó

Akkor újra egy kis mexikói kaland. Van benne - illetve lesz - maja pornó, a kerekesszékes festőnő, aki elcsavarja a férfiak fejét. És egy nagy-nagy színház, amelyet egy magyar is tervez, aki később majdnem éhen hal.

A szepginevra.hu oldalon:

Itt lehet elolvasni, klikk rá. gyerünk!

Gyere, gyere, kis indián fiú! Make me happy!

Róth Miksa a Nefelejcs utcából   és Maróti Géza Zebegényből alkotta így. (Mexico City)

Van-e ellenzékben haza

A haza nem lehet ellenzékben – valószínűleg efféle épületes baromság egyetlenegy republikánus s politikusnak sem jutott eszébe, amikor szembesült az eredménnyel, a demokrata Obama győzött. Vagy, ha arra is gondolt, hogy a fene vigye el, mi vagyunk a jobbak, mi érdemeltük volna a győzelmet, akkor is igyekezett a lehetőségekhez képest jó arcot vágni a történtekhez. Különösen azután, hogy Romney nem azzal jött elő, hogy akkor most polgári köröket szervezünk és azon nyomban nekiállunk az új vircsaft embereinek és politikájának kicsinálásához, hanem kifejezetten azt mondta szomorú híveinek, hogy drukkol az országnak, az elnöknek, aki mögött fel kell sorakozni, ráadásul, a feleségével még imádkozik is értük.

Miközben kétségtelen,a kampánystábok sok mocskot összehordtak a konkurens jelöltekről  mindez mostantól kezdve a múlt.  Obama nem is felejtette el megjegyezni, hogy több kérdésről ő is konzultálni szeretne majd Romney –ékkal. (Igaz, ott az alsóházi többség, nehéz lenne nélküle.)

Ettől persze még kemény politikai csatározásoknak lehetünk rövidesen a szemtanúi, menni fog a nagy adok kapok. Ám jó tudni, hogy a világ nem teljesen reménytelen. Még kétszáz évig locsolunk, füvet nyírunk és mi is elérünk oda. Persze, jó lenne azért előbb.

Szóval, ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.

11/09/ 2001 New York - and later

Missing – Eltűnt

A metró-bejáratnál nagykalapos, talán még coltot is hordó rendőrök vizslatják az embereket. Lent, miközben Manhattan felé robogunk, a szembenülők mind-mind újságot olvasnak. Ahányan annyifélét, de mindegyiknek a címlapján valami olyasmi szerepelt, hogy újabb repülőgéprablások várhatóak, és Oszama bin Laden még mindig fenyegeti az Egyesült Államokat. Amúgy nem sok minden utal New Yorkban arra, hogy alig néhány napja itt szörnyű tömeggyilkosság történt, amely az egész világot megrázta. Mert persze általában a terrortámadásról beszélt mindenki, de azért az élet megy a maga természetesen kerékvágásában tovább, hát mit is csinálna.

Aztán, ahogy feljövünk az alagútból és bandukolunk a World Trade Center romja felé, egyre inkább alakult át a kép. Szirénázó tűzoltóautók vágtatnak és az emberek megállnak az út mellett és megtapsolják őket. Katonai teherautók furcsa egyenruhásokat szállítanak, akik aztán leugrálva, fegyvereiket gúlába rakva fontoskodva kordonokat állítgatnak ide-oda. FBI feliratú dzsekit viselő emberek intézkednek oldalt. Aztán egyszercsak a furcsa egyenruhások szétkapják a kordont és a bámész tömeg némán nyit utat a hatalmas teherautóknak, amelyek konvojban szállítotják el a törmeléket a még mindig füstölgő romokból. Némán, lehajtott fejjel, sokan könnyes szemmel – mert mindenki tudja, hogy azok a romok többezer ember sírjává váltak a minap.

A romok háta mögött, a betört kirakatokat fedő fatáblákon, a kerítéseken fényképek. Missing! Eltűntek. A rokonok, a barátok keresik az övéiket. Eltűntek. Nem meghaltak, elpusztultak, meggyilkolták őket. De hiszen a világ látta élő, egyenes adásban, amint a második repülőgép is nekicsapódik a toronynak. Amint az kigyullad, aztán testek zuhannak alá a felhőkarcoló magasából, majd összedűl az az épület, amely az Egyesült Államok erejét, gazdagságát, technikai fölényét mutatta. Azt, hogy a szabad polgárok csodákra képesek.

És akkor eltűnik a haverunk, az apánk, a szeretőnk, a gyerekünk?. Csak úgy?

Eltűntek? De hát ők már sosem lesznek meg.

De nem, nem, ne higgyük el, hogy meghaltak, biztosan előkerülnek. Meg kell lenniük valahol – méregeti a kis, tépett hirdetéseket a közönség. Biztosan ott fordul most be a sarkon, és mosolyogva kérdezi majd: Na, megijedtetek? Azt hittétek, örökre eltűntem? Vagy talán csak ájultan fekszik valahol, mit sem tudva magáról. Nem lehet csak úgy erről a napsütötte világról a semmibe zuhanni.

Itt van például Kenny Lira. Még nincs harminc éves. Eltűnt. Milyen büszke volt arra a jó állására, amelyet a Genuity, Inc cégnél kapott. Mennyit mesélt arról a SoHo füstmentes kocsmáiban a szájtáti barátoknak, hogy micsoda élmény minden nap a 110. emeletről nézni munka közben ezt a hatalmas és mégis oly kedves várost. Az utolsó hír róla, hogy a becsapódás után, még valaki hallotta, hogy a 83. emeletre lejutott. Kenny kerülj elő, a két kis keresztlányod nagyon vár. Mit mondjak nekik, mikor jössz?

Vagy itt van a plakát Roger Mark Rasweiler-ről. Missing. Eltűnt. Reménykedő családja állítólag a támadás délutánján, mikor már órák óta hiába hívta telefonon és kereste a környéken, a fél várost teleaggatta vele. Mark 53 éves kockázatelemző a Marsh & McClennan nevű cég alelnöke. Nem jár be minden nap az irodába. De szeptember 11-én mégis beugrik Flemingtonból, bár már előző nap is benézett, korholja is Susan a felesége, hogy minek megint, az a kövér társad, az fogadjunk ma sem megy be. Neki van esze. „Á, dehogy” – legyint Mark. „Én szeretek felmenni oda. Csoda egy hely”. A támadás első híre hallatán Susan, még reménykedik. Hátha nem is ért oda a 100. emeleten lévő irodájába. A metró gyakran hosszú percekig elakad az alagútban, vagy valahova Mark beugrott reggelizni, ahogy ez elő szokott fordulni vele. És akkor éppen lekéste a támadást. Talán nem volt még bent, esetleg csak a közelben és megsérült a lezúduló törmeléktől. Missing. Elveszett – de ha keressük, meglesz.

Fia és két lánya először háromszáz, aztán még ötszáz kis plakátot nyomtat. Aki megtalálta a papát, azonnal jelentkezzen. Barátok segítésével gyorsan kirakják a szórólapokat, aztán rohannak a kórházakba, az ideiglenesen felállított segélyhelyekre, az óvóhelyekre. Valahol meg kell a papának lennie. Mert egy papa nem tűnhet csak úgy el.

A városi legendák ismerői szerint Rasweiler „Eltűnt” plakátja az első. Aztán sorra-sorra függesztik ki a még reménykedők a sajátjukat.

„Két 28 éves, kedves ikerlányomat keresem. Eltűntek. A kilncvenhetedik emeleten dolgoztak. Aki tud arról, merre találom őket, azonnal hívjon a következő telefonszámon…”

Missing. Eltűntek. De hiába láttuk a tévében, hiába érezzük a füstölgő romok még mindig kesernyés szagát, hiába halljuk, amint eldöng egy-egy óriási teherautó fém és üveghegyekkel megrakva. Hiába nem jött haza Kenny, Mark és a két 28 éves iker. Meg kell lenniük valahol. Mert csak így eltűnni – azt nem hisszük, hogy el lehet.

Melyikük Whoopi Goldberg?

Baráti körben egy időben szerettem könnyed, afféle csevegő hangnemben belekezdeni, hogy tudjátok, amikor Michael-lel és Whoopi val ebédeltünk és? Ma már ezt nehezen tehetném meg, mert nem nagyon maradt olyan ismerősöm, akinek kétszer-háromszor már elő nem adtam volna a történetet.

Nevezetes nap: 1998. május 29. Bizony, a választás ideje, amikor a Fidesz többségbe került.

Az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo talán nem szerette volna egyedül tölteni, csak úgy magában, nagy várakozással, azt a bizonyos, az esti urnazárásig mindenképp izgalmas, de információhiányos időt. Ezért néhányunkat meghívott rezidenciájára, üssük el vele, ami addig hátra van. Jól főznek, végül is, miért ne. A társaság is jó. (Jobb szeműek felismerhetik Zentai Péter, Kálmán Zsuzsa, Tordas Kati és Elekes Éva kollégáimat a képen. A szakállas úr a követséghez tartozott.)

A bejáratnál egy őr külsejű egyén felolvasta a neveinket, hogy tényleg, mi lennénk-e azok. Nagyon vicces pali volt. Mert rezzenéstelen arccal hozzátette: És hol van Whoopi Goldberg és Michael York? Melyikük az? Illedelmesen nevettünk, mert hát mit lehet tenni ilyenkor? Egy tengerészgyalogostól ez is elég jó vicc.

Aztán ebéd közben a nagykövet is megjegyezte, hol van már Whoopi és Michael? Ismét illedelmesen kacarásztunk és arra gondoltunk, hogy ennél azért valamivel ügyesebb tréfával is készülhettek volna. Már a desszertnél jártunk, amikor csöngött a telefon.

A nagykövet, mikor letette, szomorúan csak ennyit mondott: Whoopi és Michael eltévedt. Értük kellene menni, de a sofőr nincs itt. Nem ugrana le valamelyiktek?

Ismét nevettünk, mert, mi mást tehet az ember, ha a házigazdának csapnivaló a humora, de jó a konyhája. És persze nem mozdultunk. Aztán az egyik követségi ember mégiscsak nekiindult.

Tíz perc múlva már ott is volt az igazi Whoopi Goldberggel és az igazi Michael Yorkkal. Magyarországon forgattak éppen egy filmet, amely Arthur király udvarában játszódott. A nagykövet meghívta őket ebédre. A két sztár fogott egy taxit és azzal indult a rezidenciára. A sofőr azonban tévedésből a kanadai követségre vitte őket. Ott hiába csöngettek, elzavarták őket, itt kérem nincs ebéd. Ne tessék úgy hangoskodni.

Nagy nehezen egy telefonfülkéből sikerült elérniük a jó követet. A többit már tudják.

Amúgy két kedves, szerény ember ült ott velünk. Az átlag amerikaihoz képest feltűnően sokat tudtak Magyarországról, a választásokról. (Nem mondom meg, kinek drukkoltak.) Goldberg még mentegetődzött is, hogy miért ilyen jól értesült. "Sokat mesélt az operatőr" - aki ugye Ragályi Elemér volt. Érdeklődtek, kérdeztek - két világsztár, egy távoli ország, ismeretlen rendeltetésű polgáraival. Édes kis történeteket adtak elő. Jó fejek voltak. (Ja, pótlólag kaptak ebédet, ha mindenre jól emlékszem, akkor Whoopi nekem adta a végén a fagyiját. S szerintem - lovagiasan -a viszkiadagjával is megbirkóztam, legalábbis ma már így mesélem.)

Már szedelődzködtünk, amikor Whoopi megjegyezte, nem szívesen ül be még egyszer itt taxiba. Zentai kolléga volt a gyorsabb. S ha jól emlékszem, piros kis autóján vitte a szállodába vissza a mi asztaltársunkat.

Ellépünk a díszsorfal előtt. Majdnem

Anyahajón

Akkor már hetek óta kalandoztunk az „Államokban” – ahogy nagyképűen emlegettük magunkban, meg egymás között is, persze angolul. Mert hogyan beszél egy magyar egy lengyel egy dán és egy német újságíró egymással? (Nem beszélve, az orosz hússalátáról.)

A világ legjobb ösztöndíját fogtuk ki, (German Marshall Fund of the United States) ezt már akkor is sejtettük, mert nem kérhettünk olyat, amit azonnal és széles mosollyal ne teljesítettek volna. Ráadásul pénzt is adtak és jól tartottak, hát mi kell még.

San Diegoban valahogyan szóbakerült, hogy még sosem láttunk igazi anyahajót közelről. Mondjuk, én távolról sem. Addig a Hapci átkelőhajó a Dunán és a Beloianisz a Balatonon képzete a közvetlen tapasztalást, a többi meg max. Dékány András könyveiből.

Rövidesen megkaptuk írásban a gondos programot, mehetünk megnézni az anyahajót. Az itinary még arra is kitért, hogy ha négyen ülünk a kocsiban, akkor használhatjuk a szélső, üres, sávot és hídpénzt sem kell fizetnünk.

Pawel vezetett – a Solidarnosc illegális lapjánál kezdte – én hátul Line Baun mellé szorultam, aki jéghideg mosolyával együtt, melyet főleg nekem tartogatott – mégiscsak a legszebb lány volt a környéken. A másik oldalán Helmut, a nagydarab német.

A kikötő bejáratánál kedélyes matrózok fogadtak minket, elmagyarázták merre menjünk tovább a kikötőben, ami mégiscsak nagyobbra nőtt, mint a tihanyi. Különösebb ügyet nem csináltak abból, hogy egy katonai támaszpontra négy idegen újságíró érkezik. Legfeljebb csak annyit tettek, hogy Line-nek, aki persze angolul is tökéletesen, akcentus nélkül beszélt, felajánlották, hogy megmutatjáka tengeralattjáró támaszpontot is. Aztán, a nagydarab, rágózó tengerészgyalogosok kedélyesen felhívták a USS Constellation ügyeletes tisztjét, azzal, hogy megjöttek a srácok a German Marshalltól.

Majd elmagyarázták, merre tovább Connie-hoz, ahogy a vietnami háború veterán egységét becézték.

A hajót még San Diegó óriási kikötőjében is nehéz lett volna eltéveszteni, elég nagyra nőtt. Ráadásul előtte a parton vörös szőnyeg fut végig és egy kisebb díszegység merev vigyázba vágja magát, amint kezdünk kikászálódni a kocsiból. Line Baun persze azonnal kihúzza magát, és kivillantja hibátlan, hófehér fogsorát a díszegység tagjai felé. Szerintem biztos benne, hogy az ő kedvéért van ez az egész cirkusz és arról is meg van győződve, hogy megérdemli. Hogy a díszegység tagjai mit gondolnak minderről, azt meg ugye

nem tudjuk, mert ők csak álldogálnak szépen, vigyázzban az novemberi bágyadt napsütésben.

Egy tisztszerű egyén kóvályog felénk, természetesen mosolyog és rágózik, és harsány hello után aziránt érdeklődik, hogy hol a German Marshall. Mi kedélyes viszont-hallozas után azt feleljük, mi vagyunk azok.

Ezen kicsit elcsodálkozik. Négy hülye civil – ez jól látszik azért rajtunk.

Újra nekifut a kérdésnek: tehát akkor ki a German Marshall, mert annak el kellene lépnie a díszsorfal előtt, ahogy az illik. Pawellal ekkor kezdjük felfogni – a k-európai rutin -, hogy itt valami félreértés történhetett. Mi nem német marsallok vagyunk, hanem egy az USA volt külügyminiszteréről elnevezett alapítvány vendégei. Próbálok úgy tenni, mint aki ott sincs. Bár az is végigfut bennem, hogy igaz még a Varsói Szerződésben, de végülis zászlósi rangig vittem. Tehát, ha mindenben tökéletes Line Baun nem magasabb rangú, mert tőle minden kitelik, akkor én vagyok a rangidős, még ha a kalocsai 37. ezredből is. Akkor lépjek el én?

De Line Baunt nem zavarja ez az egész. (Ő amúgy híres dán tévés és talán a finn női jégkorong válogatott csatára is, nagyszerűen énekel, elsőosztályú karate versenyző, díjnyertes ejtőernyős, az irodalomtudományok doktora és balalajkázásban is verhetetlen. És ami a vicc, tényleg.). Elmagyarázza a tévedést, legszebb mosolyával. Bár, szerintem szeretné azt mondani, hogy ha már ilyen szépen összejöttünk, hagy masírozzon el a sorfal előtt. De azért ez mégsem meri.

Az amerikai tiszt nem vezényel tüzet ránk, a felsorakozott katonák is inkább röhögnek a dolgon.

És a vörös szőnyeg szélén, óvatosan lépkedve, elindulunk a hajóhíd felé. (Line Baun persze középen.)

Fent már a sajtótisztek várnak ránk, nem néznek német tábornoknak minket. Hanem azoknak, akik vagyunk. És nagy alapossággal magyarázzák el ennek a városnyi hajónak az életét. Éppen csak visszaértek egy hadgyakorlatból, rövidesen indul a következő, Okinava, Korea és hasonló vidékeken.

A méretekre legyen elég annyi, hogy a 600 tiszt mellett, több, mint 5000 katona és 300 tengerész szolgál itt. Az természetes, hogy mosoda, pékség vagy belső tévélánc is működik.

A fedélzet területe majdnem három focipályányi és liftek egész sora hozza fel a repülőgépeket az alsó hangárokból felszállás előtt. (Ha jól emlékszem, vagy nyolcvan repülőgépet lehet itt lehelyezni.) Természetesen van légvédelem is, ahogy a filmekben.

A hatalmas méretek ellenére mégis a legjellemzőbb érzés az, hogy milyen szűk itt minden. Keskeny folyosók, icipici kabinok, még a kapitányi hídon sem lehetne táncmulatságot tartani. Vagy mi.

Ráadásul kiderül, két matróznak van egy ágya. Mert ugye egyszerre úgysem alszanak, a lakótársakat úgy párosítják, hogy az egyik mindig szolgálatban legyen.

A pilótáknak persze jobb a dolguk – de hát ők urak. Meg különben is. Ők kicsit többet kockáztatnak. Már felszállni sem egyszerű egy – egyébként 500 méter hosszú – hajóról, de leszállni, az még keményebb.

Most persze a hadgyakorlat nyomait tüntetik el, takarítanak és festenek fent. Meg egy csapat tengerészgyalogos futóedzést tart a fedélzeten, körbe-körbe.

Közben még azt is megtudjuk, hogy a hajó olyan bonyolult, annyira szövevényes eltalálni a folyosókon, a kazamatáknak tűnő végtelen utakon egyik helyről a másikra, hogy külön embereket alkalmaznak arra, elvezessenek valakit egy keresett helyre. Állítólag másfél-két év, amíg valaki ebbe beletanul. Különben is, az itt élő katonák, tengerészek, repülősök szigorú napirend szerint élnek és dolgoznak, különösebben se idejük, se kedvük, se lehetőségük, hogy mászkáljanak össze-vissza.

Line Baun angyali mosolyát megvillantva természetesen megkérdi, hány nő szolgál a hajón. (Egy se.) Mit csinálnak, amikor nincsenek szolgálatban? (12 vagy 24 órás szolgálat után leginkább pihegnek) Milyen a koszt? (Irtó finom. Milyen lenne.)

Megnézzük még azokat a drótköteleket, amelyeket a leszálló gépeknek el kell kapniuk, szörnyülködünk a légvédelmi ágyún.

Aztán gyors bye-bye-t intünk és a German Marshallok csapata elhagyja a helyszínt.

Ma éjjel még a mexikói határra is ki kell mennünk, határsértőket fogni.