Kapaszkodik az ember a kerítés tetején. Fúj a szél, az esték
is hűvösek már errefelé, nem a legkényelmesebb hely egy ilyen kerítésen
üldögélni. De az ember csak kapaszkodik és nem mer leugrani. Ugyanis éppen most
fékezett mellette a határőrség terepjáró dzsipje. Kászálódik ki a határőr és
vagy fél tucatnyi európai újságíró San Diegótól délre, az Egyesült Államok és
Mexikó határánál.
–
Ugye megmondtam – lelkendezik a határőr. Ezek ilyenek,
állandóan csak szöknének át – mutogat az emberre, ott a fal tetején. Az
újságírók hümmögnek, villannak a vakuk. A milliós példányszámú Los Angeles
Times újságírója, aki elkísérte a csapatot, jegyzetfüzetében lapozgat, s
kérdezi berlini kolleginánkat: Ez most olyan, mint amilyen a berlini falnál
volt?A lány azon gondolkozik, hogy miként magyarázza ezt el egy amerikainak,
amikor az ember, ott a fal tetején, elunja a dolgot és lekiált a határőrnek:
–
- Halló, sokáig ácsorognak még itt? Mert nem túl jó ám
fent kuksolni.
A határőr feje elvörösödik ekkora szemtelenség
hallatán és spanyolul üvölt vissza:
- Igen, nagyon soká.
Az ember tehát visszamászik a
mexikói oldalra, s néhány perccel később látjuk egy hasadékon át, amint
társaival tüzet gyújt, hogy annál melegedjen. Majd ha mi arrébb megyünk újra
nekiindul. Marco A. Ramirez, a San Diego-i határőrkörzet mexikói nemzetiségű
tisztje csak legyint erre. Véget nem érő macska-egér harc ez. Hiába építettek
itt a körzetben három sor magas kerítést, hiába a rengeteg határőr, a technika,
a radarok, az új fogdák és a szuper intelligens számítógéphálózat, amelyen
nyilvántartják a menekülőket. Az emberek Mexikóból csak jönnek, jönnek. Van,
aki a jobb élet reményében, más csak "üzleti ügyben", csempészáruval
érkezik. A hatvanhat mérföldes szakaszon tavaly több mint 1 milliárd dollár
értékű kábítószert foglaltak le. A többség persze a korlátlan lehetőségek
hazájába vágyik. Csak előbb éppen a korlátokon kell átjutnia.
Ramirezék naponta átlagosan
ezerkétszáz embert fognak el. Sokakat közülük már névről ismernek.
–
Elkapjuk a fickót, visszatoloncoljuk, a másik oldalon
megeszik egy hamburgert, aztán ismét próbálkozik – magyarázza a helybéli
szokásokat Ramirez. És aki átjut a határon, az aztán eltűnik a kontinensnyi
országban. Aki viszont fennakad, azt beszállítják a határőrség fogdájába. Egy
kör alakú teremből nyílnak a szűk, rácsos zárkák. A terem felé eső falon végig
ablakok. A középen dolgozó tiszt, miközben számítógépén a jelentést írja,
szemmel tarthatja foglyait. Mindenkitől ujjlenyomatot vesznek és ellenőrzik,
nem körözik-e az Egyesült Államokban.
–
– Volt, hogy egy kiéhezett családnak én rendeltem a
saját pénzemből pizzát, mielőtt visszaküldtük őket – igazgatja az oldalán
fityegő jókora pisztolyt a határőr. – Tény, hogy sokszor még a legrosszabb
itteni fizetésből is jobban meg lehet élni, mint a legmagasabból odaát – teszi
hozzá Ramirez, aki bár az Egyesült Államokban született, de Mexikóban
nevelkedett, s úgy tervezi, ha majd nyugdíjba megy, oda is tér vissza.
Mostanság is gyakran jár haza, azzal persze nem dicsekszik, hogy mexikóiak
elfogásával keresi a kenyerét. Miután jó néhány környékbelinek kapóra jön az
olcsó munkaerő, még munkalehetőség is akad. Attól függően, hogy ki számolja,
csak Kaliforniában 1,2 - 2 millió illegális bevándorló él. Egészen a legutóbbi
időkig részesülhettek orvosi ellátásban, gyermekeik ingyen tanulhattak az
állami iskolákban. Ugyanis a Legfelsőbb Bíróság még 1982-ben határozott úgy,
hogy az iskolák nem vizsgálhatják, miként került valaki az Egyesült Államokba.
Állítólag mindez három milliárd dollárjába – ez az éves költségvetés tíz
százaléka – kerül a kaliforniai adófizetőknek. Illetve, lehet, hogy csak
került. A november eleji népszavazáson a polgárok többsége arra voksolt, hogy
vonják meg a szolgáltatásokat az illegális bevándorlóktól és gyermekeiktől. A
liberálisok szerint ez embertelen és igazságtalan, az USA gazdag ország, képes
állni a cechet, különösen, ha kihasználja ezeket az embereket, olyan munkára,
amit más amúgy sem végezne el. Ám a most többségbe kerültek szerint nem lehet
elvárni a mind több gonddal küzdő országtól, hogy a világ összes rászorultját
segítse. A Los Angeles Times közvélemény-kutatási adatai szerint a
választópolgárok 77 százaléka szerint Kalifornia legnagyobb problémája a túl
sok illegális bevándorló. A liberálisok most abban bíznak, hogy a Legfelső Bíróság
majd hatályon kívül helyezi a népszavazás alkotta szabályt. Ugyan addig még
évek telhetnek el.
Ramirez a számítógéprendszerrel
büszkélkedik, s a villódzó képernyőn mutatja, hány mai elfogott élvezte tegnap
is a hatóságok vendégszeretetét.
–
Mielőtt a három sor kerítést felépítettük volna, a
határ közelében rendszeresek voltak a rablások, nemi erőszakok, betörések.
Mióta megvan, valamit javult a helyzet. Úgy látszik egy betörésért már nem
érdemes átugrálni a falakon, aztán vissza. Az átszökők kilencven százaléka
végül is tisztességes ember, de a maradék tíz bűnöző – magyarázza Ramirez,
miközben zötykölődünk tovább a határ mellett a terepjárón. Ő egyébként az
elmúlt tíz évben mindössze háromszor kényszerült használni a fegyverét, de a
kollégái közt akadnak, akik jóval többször keveredtek tűzharcba. Egy
tisztességes méretű drogszállítmány hatalmas érték, érdemes érte kockáztatni.
Meg aztán működnek itt embercsempészek is. Szabott árfolyammal, kínait
háromezer dollárért, salvadorit kétezerért, mexikóit már ötszázért szöktetnek
át. Ám aki biztosra akar menni a letelepedéshez, munkavállaláshoz szükséges
úgynevezett zöld kártyához – majdnem olyan mint a valódi – öt-hatezer dollárért
juthat, de egy rendszeres határátlépéshez szükséges igazolás már 350-ért is beszerezhető.
Miután a kereslet óriási, buknak is le korrupt tisztviselők. Elhagyjuk a
Heroin-völgyet és a költői Arany- csúcs nevet viselő helyet. A kocsi nagyot
fékez egy kivilágítatlan dzsip mellett. Csak a légkondicionáló búg
egyenletesen. Fiatal, egyenruhás srác tekeri le az ablakot.
–
– Figyeltem, ahogy jöttök – bök az előtte lévő
képernyőre. A kocsi tetején lévő infrakamera mindent lát a sötétben is. –
Néztem, amikor beszélgettetek a kerítés tetején csücsülő emberrel, aztán
visszamentetek az őrsre. Még egy kutyát is nyomon tudok követni, nemhogy ennyi
újságírót.
–
– És mi lett a mi emberünkkel? – kérdezzük.
–
–Miután elmentetek, átmászott a kerítésen, futott
befelé. Én rádión szóltam a többieknek merre jár. Mire visszaértek a
parancsnokságra már biztosan ő is ott lesz valamelyik fogdában – tekeri tovább
a kamerát. Bár vagy két kilométerrel arrébb állunk, jól látszik, hogy a falnál
nagy a forgalom, másznak át a szerencsét próbálók. – A San Diegóból kifelé
vezető kétszer tíz sávos, állandóan zsúfolt autópálya szélén szokatlan
figyelmeztető tábla: egy család rohan át az úton. Ha nem gázolják agyon őket,
túljutottak a második akadályon is.
–
Aki Mexikóból szökik át, és nem bűnöző, ha önként
visszatér, ezt minden következmény nélkül megteheti – magyarázta washingtoni irodájában
a határőrség vezetője Doug Kruhm tábornok. – Ám akiről kiderül, hogy bűnöző,
azt deportálják, s vagy kiadják oda ahol a bűncselekményt elkövette, vagy az
Egyesült Államokban ítélik el. Akik többször próbálkoznak átjutni a határon
sokat kockáztatnak, a második lebukás után, akár öt évre is lecsukhatók.
Ramirez szerint munkájában a
legnagyobb eredmény, ha szolgálat után élve hazamegy, senki sem lőtte, szúrta
le. Na, meg egy kicsit az Egyesült Államokra is vigyáz, mutat előre, ahol nagy
dörrenéssel nyílik a vaskapu. Határőrök kíséretében több tucat mexikói battyog
vissza szülőhazájába. Túlzottan nincsenek elkeseredve. Holnap talán újra
nekivágnak. Kollégám a Los Angeles Timestól előhúzza a tollát és úgy kérdi
tőlem: Mondd, valami hasonló volt a ti vasfüggönyötök is?
San Diego, 1994. november.
