Nagymamám, a forradalom és a melegvíz

Két régi október 23.

Azon a bizonyos október 23-i napon, melyről mostanában kötetszám jelennek meg a vissza- és megemlékezések dr. D. I. (aki akkor még nemsejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) délután elindult a Petőfi-kör orvosvitájára. Mint frissen végzett doktor éppen sorkatonai szolgálatát volt kénytelen a katonai kórházban tölteni.

Egy családi legenda szerint '56 őszén, amikor megkapta a behívóját, megkérdezte kedvenc professzorát, vonuljon-e be, vagy kérjen tavaszig halasztást. A nagyon okos (orvos!) ember hírében álló prof. némi latolgatás után arra jutott, jobb most túlesni a dolgon, mert ma viszonylag nyugodtabb a világ, de ki tudja, mit hoz a tavasz. Úgyhogy tessék csak egyenruhát ölteni. Erről ennyit, s most vissza 1956 október 23-ra, amikor dr. D. I (aki ekkor még nem sejtette...), mint friss sorkatona nekiindult, mert a délután nem a néphadseregé, hanem az övé volt. A gólyavári vita különösen érdekesnek ígérkezett. A legtekintélyesebb professzorok is tiszteletüket tették. És az izgalom csak fokozódott a tanácskozás alatt. Hiszen, mintha lövések zaja szűrődött volna be. (Na ja, a rádió a szomszédban.)

Egyszercsak berontott egy fegyveres: Az ávósok lövik a szomszédban a magyarokat, menjenek segíteni. De a többség maradt. Befejezték a vitát. (Jónéhány magasrangú orvostiszt is részt vett, amúgy egyenruhásan, akik - a visszaemlékező megfogalmazása szerint - „alaposan beszartak.")

Aztán az erősödő fegyverropogás hatására a társaság nekiindult elvackolni magát a pincében kialakított óvóhelyen. (A régi rutin. Túl közel volt még a háború és a Bródy Sándor utca.)

Ám dr. D. I. (aki aki akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) hazafelé indult. Lövöldözés ide oda, az anyjának (aki, akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva a nagymamám lesz) megígérte, tízre hazaér.

A Tanács körúton katonák vonultak, tán a rádió felé, a nép megéljenezte őket. Az Andrássy úton (mi volt az akkor: Sztálin? Ifjúság? Népköztársaság útja?) szembe találkozott Sztálinnal. Ha nem is magával a generalisszimusszal, de legalább ledöntött szobra maradékaival.

Az események többfele új és új fordulatot vettek. De neki sietnie kellett. Végülis rendszerek jönnek-mennek, de ő megígére a mamájának, hogy időben otthon. Ettől sem forradalom, sem hadsereg nem téríthette el. Szerencséje volt. Éppen hogy, de tíz előtt pár perccel hazaért.

- Anyu, kitört a forradalom - kiáltotta lelkesülten az anyjának (aki akkor még nemsejtette...).

- Igen? Akkor azonnal menj fürdeni, mert ki tudja meddig lesz még melegvíz. Mindig így van ez ilyenkor - tette hozzá a nagymamám, miután a századnál csak egy picivel idősebbként jókora gyakorlatot szerezhetett a jelentős társadalmi, történelmi események polgárokra és a melegvíz-ellátásra gyakorolt hatásaiból.

Aztán jött november negyedike, meg mindaz ami vele járt. A történelemkönyvek kevéssé jegyzik föl, de mi azért említsük meg, hogy dr. D. I.-től hamarosan megszabadult a Magyar Néphadsereg, s visszatérhetett a civil izgalmak világába.

S akkor most nézzünk a naptárra. Elszaladt 50 esztendő. S éppen ma veszi át dr. D. I (ki már régóta tudja, hogy az apám) az aranydiplomáját. Remélni tudjuk csak, hogy egy utólag is sokkal békésebbnek bizonyuló napon, mint az a fél évszázaddal ezelőtti volt.

(S miután 2006. október 23-án jelent először meg ez az írás, a Népszavában, most már elárulhatjuk, ha nem is volt mérhető ez a második október 23-a az elsőhöz, azért ez az történt akkor is.)

A folytatás pedig itt olvasható.

Az idő ura

A lány tudja mit akar

Amikor reggel hatkor megszólalt a vekker Kovács János barátom nem ijedt meg, csak egy picit csavart az időgép állítóján, kis kattogás és már megint éjjel kettő lett, hatig megint négy órát lehet aludni. Az időgép mindig ott állt Kovács nachtkaszniján. A Tündérkirálynő kisebbik lányától, kivel néhanapján randevúzgatott, kapta ajándékba. A Tündérkirálynő kisebbik lánya ugyanis hol a múltban, hol a jövőben találkozgatott vele, a feltűnés elkerülése végett. Igaz, amikor odaadta neki a szerkentyűt Kovács lelkére kötötte, feleslegesen ne csavargassa, mert abból gond lehet. De hát Kovács János barátom úgy gondolta, semmi bajt nem csinál vele, ha használja. Hatkor újra megszólalt a vekker. Nyolcra egy kellemetlen értekezletre kellett sietnie, hát előrecsavarta az időgépet, este hétre, amikor egy helyes, barna, igézően zöld szemű lánnyal volt megbeszélve vacsorája. Ott is ült az étteremben, várta-várta a lányt, de az csak nem jött. Végül felhívta, hol marad. A nő egyből rátámadt, merre jár már.

De hiszen itt várlak a vendéglőben - felelte Kovács, mire a nő tökkelütött hülyének nevezte. Hiszen délben megbeszéltük, hogy nem abban a vendéglőben találkozunk, hanem az Alagútnál az utca legjobb kocsmájában. Te direkt akarsz tőlem megszabadulni - kiáltott fel az önérzetében sértett hölgy és lecsapta a kagylót.

Kovács persze nem ijedt meg. Kicsit dél előttre tekerte vissza a szerkezetet, hogy esélye legyen új helyszínt megbeszélnie. De véletlenül túlcsavarta. 1979. szeptember 16-án állt meg a mutató, s Kovács János barátomat szólította az orosztanár, hogy beszéljen a mozgást jelentő orosz igék ragozásáról. Kovács rémülten látta, hogy ez a Madách Imre Gimnázium és szokás szerint persze semmit nem tud a mozgást jelentő igékről sem. Viszont ki kell mennie a táblához és így az időgépet sem tudja gyorsan átállítani. Kapott - szokás szerint - egy marha nagy egyest. Kullogott vissza a helyére, amikor a kis Gulyás hátbavágta és felkiáltott, de jó kis cuccod van - s így véletlenül hatalmasat tekert a gombon.

Gáspár törzsőrmester ordított vele, hogy mit képzel és milyen katona az ilyen és ő majd megmutatja, hogy miként kell azt a díszlépést. És Kovácsnak lesz ideje gyakorolni, mert ebből a laktanyából az elkövetkező hetekben ki nem jut. Kovács ijedten tapogatta meg a zsebét. A törzsőrmester egyből rávijjogott: Ugorjon ki a zsebéből, katona! Kovács gyorsan tekert egyet.

Máris egy sötét szobában feküdt egy jó illatú lánnyal, aki bíztatóan simogatta, becézgette, puszilgatta. De Kovács nem nagy kedvet érzett hozzá, mert fogalma sem volt, merre járnak az időben és ki ez a leányzó. "Nem ilyen szoktál lenni, kis kandúrom" - búgta az ágytárs. Kovácsnak ismerősnek rémlett a hang. Ezzel a lánnyal imádott kocsmákba és táncos mulatságokba járni, egyszer majdnem szerelmeskedtek egy domboldalon is. Hát egy picit próbált csak visszacsavarni az időn, hogy az egész este meglegyen, s akkor biztosan nem lesz majd itt az éjszakai nyoszolyán ennyi biztatásra szüksége.

De ekkor valaki ráütött a kezére. Jaj. A Tündérkirálynő kisebbik lánya volt az. "Nem azért hagytam itt nálad ezt, hogy össze-vissza csavargasd. Add légy szíves vissza. Ezentúl én kezelem, mindig annyi lesz az idő, amennyit én akarok." S ezzel nagyot fordított az idő kerekén, Kovács nem látta a kezén merre, csak azt érezte repülnek, repülnek valahová.

Ellépünk a díszsorfal előtt. Majdnem

Anyahajón

Akkor már hetek óta kalandoztunk az „Államokban” – ahogy nagyképűen emlegettük magunkban, meg egymás között is, persze angolul. Mert hogyan beszél egy magyar egy lengyel egy dán és egy német újságíró egymással? (Nem beszélve, az orosz hússalátáról.)

A világ legjobb ösztöndíját fogtuk ki, (German Marshall Fund of the United States) ezt már akkor is sejtettük, mert nem kérhettünk olyat, amit azonnal és széles mosollyal ne teljesítettek volna. Ráadásul pénzt is adtak és jól tartottak, hát mi kell még.

San Diegoban valahogyan szóbakerült, hogy még sosem láttunk igazi anyahajót közelről. Mondjuk, én távolról sem. Addig a Hapci átkelőhajó a Dunán és a Beloianisz a Balatonon képzete a közvetlen tapasztalást, a többi meg max. Dékány András könyveiből.

Rövidesen megkaptuk írásban a gondos programot, mehetünk megnézni az anyahajót. Az itinary még arra is kitért, hogy ha négyen ülünk a kocsiban, akkor használhatjuk a szélső, üres, sávot és hídpénzt sem kell fizetnünk.

Pawel vezetett – a Solidarnosc illegális lapjánál kezdte – én hátul Line Baun mellé szorultam, aki jéghideg mosolyával együtt, melyet főleg nekem tartogatott – mégiscsak a legszebb lány volt a környéken. A másik oldalán Helmut, a nagydarab német.

A kikötő bejáratánál kedélyes matrózok fogadtak minket, elmagyarázták merre menjünk tovább a kikötőben, ami mégiscsak nagyobbra nőtt, mint a tihanyi. Különösebb ügyet nem csináltak abból, hogy egy katonai támaszpontra négy idegen újságíró érkezik. Legfeljebb csak annyit tettek, hogy Line-nek, aki persze angolul is tökéletesen, akcentus nélkül beszélt, felajánlották, hogy megmutatjáka tengeralattjáró támaszpontot is. Aztán, a nagydarab, rágózó tengerészgyalogosok kedélyesen felhívták a USS Constellation ügyeletes tisztjét, azzal, hogy megjöttek a srácok a German Marshalltól.

Majd elmagyarázták, merre tovább Connie-hoz, ahogy a vietnami háború veterán egységét becézték.

A hajót még San Diegó óriási kikötőjében is nehéz lett volna eltéveszteni, elég nagyra nőtt. Ráadásul előtte a parton vörös szőnyeg fut végig és egy kisebb díszegység merev vigyázba vágja magát, amint kezdünk kikászálódni a kocsiból. Line Baun persze azonnal kihúzza magát, és kivillantja hibátlan, hófehér fogsorát a díszegység tagjai felé. Szerintem biztos benne, hogy az ő kedvéért van ez az egész cirkusz és arról is meg van győződve, hogy megérdemli. Hogy a díszegység tagjai mit gondolnak minderről, azt meg ugye

nem tudjuk, mert ők csak álldogálnak szépen, vigyázzban az novemberi bágyadt napsütésben.

Egy tisztszerű egyén kóvályog felénk, természetesen mosolyog és rágózik, és harsány hello után aziránt érdeklődik, hogy hol a German Marshall. Mi kedélyes viszont-hallozas után azt feleljük, mi vagyunk azok.

Ezen kicsit elcsodálkozik. Négy hülye civil – ez jól látszik azért rajtunk.

Újra nekifut a kérdésnek: tehát akkor ki a German Marshall, mert annak el kellene lépnie a díszsorfal előtt, ahogy az illik. Pawellal ekkor kezdjük felfogni – a k-európai rutin -, hogy itt valami félreértés történhetett. Mi nem német marsallok vagyunk, hanem egy az USA volt külügyminiszteréről elnevezett alapítvány vendégei. Próbálok úgy tenni, mint aki ott sincs. Bár az is végigfut bennem, hogy igaz még a Varsói Szerződésben, de végülis zászlósi rangig vittem. Tehát, ha mindenben tökéletes Line Baun nem magasabb rangú, mert tőle minden kitelik, akkor én vagyok a rangidős, még ha a kalocsai 37. ezredből is. Akkor lépjek el én?

De Line Baunt nem zavarja ez az egész. (Ő amúgy híres dán tévés és talán a finn női jégkorong válogatott csatára is, nagyszerűen énekel, elsőosztályú karate versenyző, díjnyertes ejtőernyős, az irodalomtudományok doktora és balalajkázásban is verhetetlen. És ami a vicc, tényleg.). Elmagyarázza a tévedést, legszebb mosolyával. Bár, szerintem szeretné azt mondani, hogy ha már ilyen szépen összejöttünk, hagy masírozzon el a sorfal előtt. De azért ez mégsem meri.

Az amerikai tiszt nem vezényel tüzet ránk, a felsorakozott katonák is inkább röhögnek a dolgon.

És a vörös szőnyeg szélén, óvatosan lépkedve, elindulunk a hajóhíd felé. (Line Baun persze középen.)

Fent már a sajtótisztek várnak ránk, nem néznek német tábornoknak minket. Hanem azoknak, akik vagyunk. És nagy alapossággal magyarázzák el ennek a városnyi hajónak az életét. Éppen csak visszaértek egy hadgyakorlatból, rövidesen indul a következő, Okinava, Korea és hasonló vidékeken.

A méretekre legyen elég annyi, hogy a 600 tiszt mellett, több, mint 5000 katona és 300 tengerész szolgál itt. Az természetes, hogy mosoda, pékség vagy belső tévélánc is működik.

A fedélzet területe majdnem három focipályányi és liftek egész sora hozza fel a repülőgépeket az alsó hangárokból felszállás előtt. (Ha jól emlékszem, vagy nyolcvan repülőgépet lehet itt lehelyezni.) Természetesen van légvédelem is, ahogy a filmekben.

A hatalmas méretek ellenére mégis a legjellemzőbb érzés az, hogy milyen szűk itt minden. Keskeny folyosók, icipici kabinok, még a kapitányi hídon sem lehetne táncmulatságot tartani. Vagy mi.

Ráadásul kiderül, két matróznak van egy ágya. Mert ugye egyszerre úgysem alszanak, a lakótársakat úgy párosítják, hogy az egyik mindig szolgálatban legyen.

A pilótáknak persze jobb a dolguk – de hát ők urak. Meg különben is. Ők kicsit többet kockáztatnak. Már felszállni sem egyszerű egy – egyébként 500 méter hosszú – hajóról, de leszállni, az még keményebb.

Most persze a hadgyakorlat nyomait tüntetik el, takarítanak és festenek fent. Meg egy csapat tengerészgyalogos futóedzést tart a fedélzeten, körbe-körbe.

Közben még azt is megtudjuk, hogy a hajó olyan bonyolult, annyira szövevényes eltalálni a folyosókon, a kazamatáknak tűnő végtelen utakon egyik helyről a másikra, hogy külön embereket alkalmaznak arra, elvezessenek valakit egy keresett helyre. Állítólag másfél-két év, amíg valaki ebbe beletanul. Különben is, az itt élő katonák, tengerészek, repülősök szigorú napirend szerint élnek és dolgoznak, különösebben se idejük, se kedvük, se lehetőségük, hogy mászkáljanak össze-vissza.

Line Baun angyali mosolyát megvillantva természetesen megkérdi, hány nő szolgál a hajón. (Egy se.) Mit csinálnak, amikor nincsenek szolgálatban? (12 vagy 24 órás szolgálat után leginkább pihegnek) Milyen a koszt? (Irtó finom. Milyen lenne.)

Megnézzük még azokat a drótköteleket, amelyeket a leszálló gépeknek el kell kapniuk, szörnyülködünk a légvédelmi ágyún.

Aztán gyors bye-bye-t intünk és a German Marshallok csapata elhagyja a helyszínt.

Ma éjjel még a mexikói határra is ki kell mennünk, határsértőket fogni.

Beszervezéseim története

Nagybajuszú
a dákóval, segít

Eljött az idő, s elmesélem beszervezéseim történetét, merthogy láthatóan ennek szezonja van. Kétszer is nekemfutottak a titkosszolgálatok.

Az első történet idején, a nyolcvanas évek közepén járunk, méghozzá Kalocsán a Jurinovics laktanyában, egy nagyon hideg téli napon. És akkor egyszer csak az ügyeletes hármunkat szólít, hogy hagyjuk ott az aktuális kiképzést – szokás szerint biztosan az olasz hegyivadászokat győztük le fejben -s egy befűtött szobában várakozzunk. Mi ebből már csak jól jöhetünk ki.

Egy kedves – na, itt ez sem mindennapos – civilruhás ember barátságos beszélgetés közben felajánlja, hogy lehetne itt segíteni ám. Közben elejt néhány olyan információt rólam, amit csak nagyon kevesen tudhatnak. Nem mintha titok lenne, csak nem túl fontos, hogy a szigetszentmártoni KISZ táborban a kanális fedelén átesve csúnyán eltörtem egyszer a kezem. De ez a muki tudja, mindenttudón mosolyog, én meg csak hápogok. Aztán köszönettel nemet mondok. Nem zavartatja magát, a kezében tartott papírban lapozgat egy kicsit, majd így kiált föl: Ja, maga újságíró? Akkor kösz, de úgysem lenne magára szükségünk, újságíróból már így is túl sokunk van.

(Legalább alkudott volna egy kicsit, vagy egy hétvégi hosszú eltáv-nak nevezett hazameteteli lehetőséget ígért volna, de semmi.)

Következő jelenetünk idején már a kilencvenes évek legelején járunk, a demokrácia gyermekcipőjében. Ekkoriban szélsőjobbos, erőszakos alakulatokról írok sokat. Csöng a szerkesztőségi telefon és egy katonás hang, a titkosszolgálat tisztjének bemutatva magát, találkozót kér tőlem. Jó legyen. Hol? Bemegyek magukhoz, az a legegyszerűbb – ajánlom fel. Hmm. Szóval az azért nem olyan egyszerű. Inkább valami nyilvános helyen. Imádom a nyilvános helyeket. Készségesen a titkosszolgálatok közelében lévő Balassi Bálint utcában lévő kocsmát ajánlok. Hogy fogom megismerni? Meg fog – feleli.

És tényleg. Egy kopott, bánatos titkosszolga jellegű rágja a bajuszát az egyik asztalnál.

Kicsit zavarodottan mondja: Ha tud valamit, akkor ugye szól nekünk?

Hogyne – felelem. Ha tudok valamit akkor azt megírom, tessék rendszeresen olvasni a lapunkat – és kész is.

Még kétszer ismétli meg, egye biztosabb benne, hogy szemtelenkedek. Pedig csak harmadikra értem meg, mit is akar „Hogy be tetszene szervezni engem ügynöknek?” Habog valamit, hogy nem így mondjuk ezt, de lényegében igen.

Jaj, igazán kedves ajánlat, de egyrészt én úgyis elpofáznám a dolgot, másrészt meg minek is. Amit tudok, becsszó megírom.

Nem győzköd tovább.

Izé, van egy kis baj – jövök most elő én a farbával egy fillér nincs nálam- Addigra ugyanis már egy kis sört és egy kis unicumot is leküldtem. Most mosogassam le?

Amúgy éppen ott biliárdozik a nemzetbiztonsági bizottság fideszes elnöke (később nagy hatalmú titkosszolgálati miniszter és bajusztulajdonos, akkoriban még beszélő viszonyban voltunk.) Kérjek kölcsön tőle?

- Hagyja csak – legyint emberem – ez még belefér.

- Vérszemet kapok: És még egy kör belefér?

- Bele, bele – réved a távolba.

• De azért én csak kölcsönkérek a biliárdozóktól – remélem, nem felejtettem el visszaadni.

Sunnyog a katona

Egy régi bűn nyomában

Az alább bevallandó bűnök, miután éppen húsz éve követtem el őket, elévültek már. Jobb, ha az ember szembenéz a múltjával és könnyít a lelkiismeretén.
Katonaság. Akkoriban tizennyolc hónap – irgalmatlan hosszú idő. Az első hat hónapot még egyenruhában bohóckodva töltöttem én is – bár a mosolyom nem volt őszinte. Gyűlöltem . Aztán a maradék egy évet a hadsereg akkori hetilapjánál vészeltem át. Úri élet volt a javából. Otthonalvás, civil ruha – sőt én még akkori civil lapomban, a régi Magyar Nemzetben is dolgozhattam közben.
Azt a sok jót, amit a Néphadsereg szerkesztőségében kaptam sajnos hazugságok sorával háláltam meg. Ugyanis rájöttem, ha kitalálok interjúalanyokat, akik ráadásul az ország túlsó végében állomásoznak, akkor rengeteg időt takarítok meg. Akkoriban a sajtó még hatalomnak számított a seregben és a sorkatona elvtársak urak voltak, ha az agitáció és propaganda fegyverneménél szolgáltak. Magyarul, HA-s rendszámú fekete Volga röpített a riport helyszínére. Ha tényleg elmentem. Ám, ha az ember megalkotott magának egy interjúalanyt Lentiben (két napos túra), akkor a sofőrnek igazolta az utat; a sofőr meg neki a két nap távollétet, ráadásul ő még a benzint is ellophatta.
Jónéhány fantommal tévesztettem így meg az imperialista NATO erőket és kedves előljáróimat. A kedvencem ifjú Horváth István Szegedről. (Átlagos név, csak a szegedi színházbarátok tudják, jeles alakja volt a város művészetének.)
Vele például kitűnő beszélgetést folytattam a katonanyelvről, amely a maga brutális baromságaival egészen lenyűgözött. Kitűnő riportalany, kitűnő riporter – nagy siker.
Túl nagy. Egyszercsak jön a titkárnő a kezében egy levéllel, egy kutató éppen ezzel a témával foglalkozik, szeretne összejönni az én interjúalanyommal is. A levelet gyorsan összetéptem és eldobtam. Jó ez így. De a kutatók makacs emberek, újra írt, én újra eldobtam.
Pár nappal később K. ezredes - az amúgy G. őrnagy a főcenzorral szemben – a pártunkat fogó főszerkesztő rendelt maga elé. Az érdeklődő az ő ismerőse, legyek szíves összehozni az én katona-nyelvészemmel. Parancs!
Először arra gondoltam, megírom, hogy sajnos elgázolta egy autó az emberemet, aztán, ha jól emlékszem, csak egy hosszabb szovjetunióbéli továbbképzésre küldtem el – az talán kevésbé feltűnő. Viszont nagyszerű indok arra, miért is nem ér mostanában rá.
Ha óvatosabban, de továbbra is gyártottam, hol egy alkotmányjogászt, hol egy gazdasági szakembert – az olvasók és a katonai sofőrök nagy örömére.
El is felejtettem volna az egészet, ha valamelyik nap rá nem bukkanok az interneten, hogy az akkori levélíróm mégiscsak felhasználta egy tanulmányához a cikkemet, a debreceni KLTE Magyar Nyelvtudományi Intézetének gondozásában megjelent szlengbibliográfiájában. (http://mnytud.arts.klte.hu/sorozat/szlbibl/szl_bi-d.htm) Így írtam be tehát a nevemet (és ifjú Hrováth Istvánét) a hadtudományok mellé a nyelvészet, majdnem igaz, történetébe.

Dési János