Nászéjszaka előtt Sanghajban

Egy új élet hajnala

Sanghajban sétálni, ha sok az időnk és erős a cipőnk talpa, akkor igazán jó mulatság. Menni lehet éppen eleget, és a látnivaló se kevés. Amúgy, itt semmi sem kevés. Sőt, minden inkább sok. A népek az utcán, az egymást érő luxusboltok, a száguldó luxuskocsik. Ez itt most Sanghaj gazdag része, a mai program ennek megismerése.

Egy fényűző ékszerüzlet előtt – nem sokkal nagyobb, mint a pesti Divatcsarnok – megalkuszom nyolc-tíz drága órára. Egy dollárt fizetek értük, van köztük olyan, amelyik még két hét után is jár. Amúgy, gyorsan kiderül, hogy hibát követtem el, mert ezután levakarhatatlanul követnek a hamisított órákkal, tollakkal és gyémántos fülönfüggőkkel próbálkozó árusok. Valamiért azt hiszik, hogy aki egyszer már volt palimadár, az bizonyára másodszor is lesz. Bemenekülök egy igazi boltba, de levegőt sem nagyon merek venni, annyira sokba kerül itt minden. Lopakodnék kifelé, amikor a kirakaton keresztül meglátom, hogy az én kitartó üzletfeleim boldogan integetnek nekem, itt várnak, menjek csak. Úgy látszik, nem nézik ki belőlem a vastag csekkfüzetet, csak az egy dollárnyi forgótőkét. Ezen annyira megsértődöm – szegény embernek az önérzetén kívül mije lehet még – hogy egy másik ajtón surranok ki.

Szemben velem egy park. Nagy és olyan, mintha egy képeskönyvből szedték volna ki. Az elő bácsi, aki lassú mozdulatokkal gesztikulál, miközben révetegen néz a semmibe, nem bolond, talán csak tajcsizik.

A következő csoport öregember vízbe mártott pemzlivel gyönyörű betűket fest az aszfaltra, szakértő szemmel méregetik az urak a mesterművet, miközben a késő őszi napfény gyorsan felszívja a nagy munkával alkotott jeleket a földről. Ekkor új bácsi veszik készbe az ecsetet s a többiek halk morgással fejezik ki elégedettségüket, amint a kacskaringós jelek feltűnnek egy rövid időre.

Arrébb egy másik csapat, egy szaletliben összebújva nekünk igazán furcsán hangzó dalokat énekel, élénk tangóharmónika kísérettel. Igen megelégedetteknek tűnnek ők is, ebben parkban elbújva. Mondhatnánk, távol a világ zajától, ha az a világ nem ott zajongana, rohanna, tülekedne és nyomakodna tőlünk vagy százötven méterre.

Caplatok befelé, oda ahová nem látni az összehajló lomboktól– még távolabb a világ zajától – itt gurgulázó női kacagás hallik, talán térfás megjegyzések. De ezt nem egészen jól értem, hiszen nyilván a helyi tájnyelvet beszélik.

Ifjú pár fényképezkedik a legkülönfélébb pózokba vágják magukat. Időnként sminkesek rohannak oda, megigazítani a lány alapozóját, megfésülni a fiú haját. Akkora apparátus működik, hogy bármelyik nagy divatfotós lap megirigyelhetné. Az egyik derítőállványt tartó, amúgy igen szemrevaló, combra tapadó miniszoknyás lány akadozó angolsággal magyarázza, hogy már megvolt az esküvő, ez a hozzá tartozó, kötelező emlékkép készítés.

Én is lefotózhatom őket? – kérdem.

Valamit odakiált az ifjú párnak, s a lány máris kedvesen integet. Hát persze. Exponáljak csak.

Sunnyog a katona

Egy régi bűn nyomában

Az alább bevallandó bűnök, miután éppen húsz éve követtem el őket, elévültek már. Jobb, ha az ember szembenéz a múltjával és könnyít a lelkiismeretén.
Katonaság. Akkoriban tizennyolc hónap – irgalmatlan hosszú idő. Az első hat hónapot még egyenruhában bohóckodva töltöttem én is – bár a mosolyom nem volt őszinte. Gyűlöltem . Aztán a maradék egy évet a hadsereg akkori hetilapjánál vészeltem át. Úri élet volt a javából. Otthonalvás, civil ruha – sőt én még akkori civil lapomban, a régi Magyar Nemzetben is dolgozhattam közben.
Azt a sok jót, amit a Néphadsereg szerkesztőségében kaptam sajnos hazugságok sorával háláltam meg. Ugyanis rájöttem, ha kitalálok interjúalanyokat, akik ráadásul az ország túlsó végében állomásoznak, akkor rengeteg időt takarítok meg. Akkoriban a sajtó még hatalomnak számított a seregben és a sorkatona elvtársak urak voltak, ha az agitáció és propaganda fegyverneménél szolgáltak. Magyarul, HA-s rendszámú fekete Volga röpített a riport helyszínére. Ha tényleg elmentem. Ám, ha az ember megalkotott magának egy interjúalanyt Lentiben (két napos túra), akkor a sofőrnek igazolta az utat; a sofőr meg neki a két nap távollétet, ráadásul ő még a benzint is ellophatta.
Jónéhány fantommal tévesztettem így meg az imperialista NATO erőket és kedves előljáróimat. A kedvencem ifjú Horváth István Szegedről. (Átlagos név, csak a szegedi színházbarátok tudják, jeles alakja volt a város művészetének.)
Vele például kitűnő beszélgetést folytattam a katonanyelvről, amely a maga brutális baromságaival egészen lenyűgözött. Kitűnő riportalany, kitűnő riporter – nagy siker.
Túl nagy. Egyszercsak jön a titkárnő a kezében egy levéllel, egy kutató éppen ezzel a témával foglalkozik, szeretne összejönni az én interjúalanyommal is. A levelet gyorsan összetéptem és eldobtam. Jó ez így. De a kutatók makacs emberek, újra írt, én újra eldobtam.
Pár nappal később K. ezredes - az amúgy G. őrnagy a főcenzorral szemben – a pártunkat fogó főszerkesztő rendelt maga elé. Az érdeklődő az ő ismerőse, legyek szíves összehozni az én katona-nyelvészemmel. Parancs!
Először arra gondoltam, megírom, hogy sajnos elgázolta egy autó az emberemet, aztán, ha jól emlékszem, csak egy hosszabb szovjetunióbéli továbbképzésre küldtem el – az talán kevésbé feltűnő. Viszont nagyszerű indok arra, miért is nem ér mostanában rá.
Ha óvatosabban, de továbbra is gyártottam, hol egy alkotmányjogászt, hol egy gazdasági szakembert – az olvasók és a katonai sofőrök nagy örömére.
El is felejtettem volna az egészet, ha valamelyik nap rá nem bukkanok az interneten, hogy az akkori levélíróm mégiscsak felhasználta egy tanulmányához a cikkemet, a debreceni KLTE Magyar Nyelvtudományi Intézetének gondozásában megjelent szlengbibliográfiájában. (http://mnytud.arts.klte.hu/sorozat/szlbibl/szl_bi-d.htm) Így írtam be tehát a nevemet (és ifjú Hrováth Istvánét) a hadtudományok mellé a nyelvészet, majdnem igaz, történetébe.

Dési János

Felhők felett

Fűszívás és a seggek
Már előljáróban szögezzük le, a későbbi nehézségek elkerülése végett, hogy egyrészt ez a történet biztosan nem velünk esett meg, másrészt akivel megesett, azzal is Amsterdamban, ahol valahogyan egészen másként viszonyulnak ehhez a fűszívás dologhoz.
Egész pontosan ez sem teljesen igaz, ugyanis művelt és sokat látott egyénektől is azt hallom, hogy bizony a fiatalok egy jelentős része, mondhatjuk a többsége, bizony időnként elszippant egy spanglit itthon us. Amit nem lehet eléggé elítélni, úgy büntetőjogilag, mint az egészségre minden bizonnyal gyakorolt kedvezőtlen hatása miatt. Magyar ember pálinkát iszik vagy sört inkább, a májzsugor az dicséretes, a cigarettától beszerzett tüdőrák pedig egy dolgos élet bizonyítéka. Így élünk.
Nomost, akitől ezt a történetet hallottam, az azt állítja, hogy Amsterdamba megérkezve már a vasútállomás környékét erős marihuana szag ülte meg.
Hamarosan egy úgynevezett coffeshop-ban kötöttek ki, ahol étlapként egy a füvekről szóló eligazító füzetecskét tettek eléjük. Kiválasztottak egy közepesen hatásos verziót. A pincér gondosan lemérte, kis műanyag zacskóba csomagolta. Aztán adott cigarettapapírt meg rasztás öngyújtót.
Ezeken a helyeken a turistákat első ránézésre arról lehet fölismerni, hogy már az első szippantás előtt hülyén vigyorognak és röhögcsélnek. Elsősorban azért, mert legtöbbjük képtelen tisztességesem megtekerni egy ilyen spanglit. Ekkor érkezik a szakszerű segítség, amely megmutatja a főbb mozdulatokat.
Aztán ugye az ismerőseim leültek egy mély fotelba a kirakat előtt és végre nyugodtan szívtak egy kicsit. És várták a hatást. Nem mondhatjuk, hogy teljesen kezdők voltak a különféle tudatmódosító szerek alkalmazásában, de elsősorban azért mégiscsak eddig a viszki, unicum kisfröccs hármasában mozogtak otthonosan.
De ez valahogy más. Úgy mesélték később, hogy semmiképen nem szeretnének kedvet csinálni a dologhoz, ne adja Isten rábeszélni, de hamarosan fényes jókedvük kerekedett, könnyűek lettek és gondtalanok. Kötöttek is egy fogadást, hogy a kirakat előtt az utcán balról jobbra vagy jobbról balra halad át egy perc alatt tíz jófenekű lány. Az nyert, aki a balról-jobbra verzióra fogadott, méghozzá hét-három arányban. Utána, már csak az igazságosság jegyében is, egy újabb fogadás következett a fiúkról. Merről halad el több olyan, akinek lánc van az orrában. Esetleg karika. A jobbról érkezők komoly győzelmet arattak, bár arról, mintha egy punk koncert közönsége érkezett volna.
Aztán otthoni történetekről fecsegtek, nagy bulikról, fiatalos ivásokról és a másnapi fejfájásokról is.
Lassan elhamvadt a cigi, kedvesen viszlátot biccentettek és kicsit sétáltak a piros lámpás házak között, ahol éppen kezdődött az esti műszak, a német és angol turisták legnagyobb örömére.
Úgy mesélték később, hogy másnap és harmadnap is megismételték ezt a programot – valahogy nem tudtak beleunni.
Már hazafelé, talán fönt a repülőn, vagy tízezer méter magasságban, ahol mindig okosabb az ember, jegyezte meg a magasabbik: a fenébe is, jövő héten lesz az a nagy kerti parti, tudod, ahol azt a sok italt isszuk. Hogy fog másnap megint fájni a fejünk.
És ekkor a pilota bemondta, hogy lassan ereszkednek, megérkeztek Magyarország fölé.
Dési János