A halott költő visszanéz Erdélyi József antiszemitizmusa és "zsidó barátsága"

Könnyű belátni, hogy a magyar hazát tönkretenni akaró háttérhatalom (a tugyukkik) erőnek erejével próbálja leszoktatni a felnövekő ifjúságot az olvasásról. Azokról a könyvekről, amelyek megmutatják a magyarság felsőbbségét, erejét, élni akarását – és mindennek felett való voltát. („KIT ELVÁDOLTAK, ELÍTÉLTEK, / ÁLLJON MINDEN NEMZET ELŐTT / ISTENI HŐSKÉNT A MAGYAR/ S MINDEN NÉP ÜNNEPELJE ŐT.” Erdélyi József: Gömbös Gyulához, Egyedül Vagyunk 1940. 2. szám. És igen, így csupa nagybetűvel.).

A háttérhatalom már annyira elszemtelenedett, hogy a nemzeti alaptanterv készítésére is rátette szőrös, görbeorrú mancsát. Különben, hogy fordulhatna az elő, hogy példának okáért olyan tervet állították elő az irodalomoktatásnak, hogy attól valamire való diák – persze ha akad tanár, aki következetesen végigviszi – soha többé könyvet olvasási céllal a kezébe nem vesz, és jogos önvédelemből csak a telefonját fogja mindörökké nyomkodni. Ott meg aztán könnyen a kommunistából liberálisba átöltözött ellenség pornográf tartalmaira kattinthat és akkor oda a keresztény, ezeréves Magyarország és még a fehér ló is hiába bolyong a vörös rongyokba bújtatott fővárosban.

Képes Családi Lapok

Kétségtelen, van haladás. Kertész ki, Wass be. De példának okáért, hol marad Erdélyi József? A legnagyobb magyar géniuszok egyikének tartotta a Horthy-kormányzat sajtója, a nyilas lapok ünnepelt sztárja volt, aki aztán az ötvenes évek második felében újra előkerült.
Hát nem kellene ismernie a fiataloknak azt a versét, hogy: „Ne féltsétek a zsidókat, / az Egyiptom pusztítókat! / Mit nekik a vörös terror? / Vörösebbet láttak egykor! / Ilyen-olyan kommunizmus / nem fog ki a héberen. / száraz lábbal ment át Mózes / már a Vörös-tengeren. [...] De csak tűrjünk: a türelem / sírhalmunkon rózsát terem. / Lovak vagyunk vörös hámba, / zsidót viszünk Kánaánba. / Így aztán a kommunizmus / nem fog ki a héberen.”
Még szerencse, hogy a Solymosi Eszter vére című örökbecsűje minden tisztes mai szélsőjobb rocker koncerten megidéztetik, népszerű és államilag támogatott nemzeti rockzenekarok révén.
És most fordítsuk komolyra a léha szót. A durván antiszemita Erdélyi – akit kollégái a Solymosi vers után – „halott költőnek” nyilvánítottak, azért ingadozott sokáig. 

Képes Családi Lapok

Érdekes, hogy egy 1946-ban  megjelent, Boldizsár Iván szerkesztette könyvben, amelyben úgy idézik fel, mint a kevés nyilas költőt, azt írják róla, hogy öngyilkos lett. Valójában csak bujkált, nagyon rövid börtönbüntetést kapott később és az ötvenes években még új kötettel is jelentkezhetett.)

Nemcsak, mert kezdetben a „kis jelentéktelen zsidó lapocska” a Nyugat jelentette meg verseit, kapott jócskán támogatást a Baumgarten alapítványtól, de két antiszemita vers között megpróbálkozott azzal is, hátha a zsidóbarátság inkább hoz a konyhára.

Az Egyenlőség című zsidó lapnak egy Mózes éneke című költeményt küldött például, s a Mózes éneke című költeményt, a lap szerkesztője így minősítette, „a vers izzóan zsidó, bár szerzője nem az. Mindenesetre jellemző a költőre, aki hétfőn a Virradatban ír Solymosi Eszterről és csütörtökön az Egyenlőségben akar írni – Mózesről.” (Egyenlőség 1937.  augusztus 12.)

Egyenlőség

Erdélyi hamar döntött, nyilas költő lett. A nyilas lapok sztárja. Annyira, hogy a hatalomtól támogatva – vesd össze irodalmi erőközpont – például lelkesen nekiállt a nagymúltú Petőfi Társaság zsidótlanításának. A Petőfi Társaság vezetősége próbált ellenállni – igen, akkoriban létezett ilyesmi – mire Erdélyi sértetten kilépett, mondván: „a társaság regenerálását, elsősorban a zsidó tagoktól való mentesítését illetően a társaság vezetősége nem veszi komolyan, elnöke meg gyerekségnek mondja.” (Egyedül Vagyunk 1943. 1. szám.)

Futólag idézzük fel, nem tagadva, hogy van a mai korral áthallása, azt a költeményét, amelyet nem sokkal Pearl Harbour japánok általi megtámadása után írt Rokonság címen. „Nap fiai a japánok, / mint régi magyarok; / elszakadtak rég egymástól, / de mind máig rokonok. / Büszkén vallja a japán is! Rokonának a magyart / Rokon a szó ajkukon és / markukban a hősi kard. (Egyedül Vagyunk, 1942. 3. szám.)

Nevezetes verse, még az, amelyben 1944-ben beszámol arról, hogy szép, új lakáshoz jutott a kormány jóvoltából – egy zsidó lakásához, akit kitettek onnan. Fenyő Miksa is megemlékezik erről a versről a naplójában (Az elsodort ország) A régi lakástulajdonosról „akit az embersorból és ebből a lakásból kidobtak, a legjobb esetben negyedmagával egy gettóház szobájába szorították, de a rosszabb esetben Kistarcsára vitték, ha ugyan nem Németországban a német szépség, jóság igazság - mert ott is van! – tudós gázlaboratóriumába!”

Sok évvel ezelőtt egy hosszú interjút készítettem (Szombat, 1999. február) egy igaz költővel, Faludy Györggyel, aki lehet, hogy nem része most éppen a dúsan tenyésző iskolai tananyagnak, de ettől még a legtöbbet olvasott magyar szerzők közé tartozhat.

Ebből idézem most fel az Erdélyi Józsefről szóló részt.

-     Emlékszem Nagy Lajossal ültem a kávéházban. Erdélyi is gyakran ült ott vele. Amikor megjelent a Solymosi Eszter vére című vers oda akart ülni Nagy Lajoshoz, aki azt mondta, ide többször nem ülsz le. Mire azt felelte: mi az Lajos, te is elárultál minket? (A történetet némi variációval Erdélyi is elmesélte, méghozzá a nyilas Fiala Ferencnek, s az Összetartás című lap 1937. augusztus 29-i számában meg is jelent. Aszerint Nagy Lajos felesége szólt volna vissza neki, akire Erdélyi rálegyintett volna,  nem számít, mert zsidó -dj.) Bár én csak hallottam a Solymosi versről, de nem olvastam el. Minek?

-     Azóta se olvasta?

-     Nem. Nem hagyom magam bosszantani ezektől. Nem érdekel, hogy micsoda aljasságokat ír. Sok hülye volt, nagyon sok. (…) Miközben a magyar nácik sohasem voltak a többség. Féja Gézán, Erdélyi Józsefen -a ki mint ember is jelentéktelen volt, s néhány ilyen nagyszájún kivéve, igazi írók közül senki nem tartott velük. Sőt, az igazi írók a nácik ellenségei voltak. Nem az volt, mint Németországban, ahol nagyrészt - persze ott sem mindenki - náci volt. Nálunk kit tud náci költőt mondani?

-     Erre biztos lenne, aki azt felelné, persze hogy nem tudok, hiszen nem tanították ideológiai okokból az iskolában őket.

-     Nem is lett volna kit. Hülyék, gyengék voltak.”

(Megjelent a Hócipő 2020. március 10-i számában)

Soros György, Göncz Árpád és Fodor Gábor emlékezik Vásárhelyi Miklósra

Most mutatták be a CEU nagy előadótermében Kozák Gyula könyvét a százéves Vásárhelyi Miklósról.

Emlékeztem, hogy több interjút is csináltam Vásárhelyivel - ezeket keresgéltem, amikor a kezembe akadt az az  összeállítás, amelyet halálakor, 2001. augusztusában írtam a Népszavába (2001. augusztus 4, Népszava, Szép Szó 3. o.)

A kolumnás összeállításból most csak három interjúrészletet, visszaemlékezést emelek ki, Göncz Árpád köztársasági elnökét, Soros Györgyét és Fodor Gáborét. (És a történelmi tényekhez az is hozzá tartozik, hogy Fodor Gábor volt az, aki segített, hogy Sorossal beszélni tudjak.)

Vásárhelyi Miklós a Népszava cikkének fotóján

És mindjárt az interjúkat is előszedem, mert felettébb izgalmasak, A Soros-Alapítvány működéséről, illetve a sajtószabadságról beszélgettünk bennük. De kezdjük a megemlékezésekkel

Soros György leginkább nagyon jó itélőképességért, megbizhatóságáért, szókimondásáért tisztelte Vásárhelyi Miklóst, akire most úgy emlékszik, mint akire mindig lehetett számítani.

„Milyen nagyra tartottam az közismert. Az alapítvány tulajdonképpen az ő vivmánya. Amikor elkezdtük, ő volt az én megbizottam, bizalmi emberem. Nemcsak irányította az alapítványt, hanem ő súgott is nekem, hogyan lépjek fel a magyar hatóságokkal szemben. Aztán amikor létrejött az alapítvány ő lett az egyik legfontosabb szereplő a működésében. Fantasztikus eredményeket értek el. Jól emlékszem, mikor Budapesten jártam beszélgettünk arról, mit lehetne csinálni és amikor legközelebb odalátogattam már meg is csináltak mindent. Hogy sikerült nekik, nem is tudom.”

Göncz Árpád volt köztársasági elnök sok emléket őriz Vásárhelyi Miklósról, de a legfontosabbnak azt tartja felidézni, milyen jelentős volt részvétele az ötvenhatos események alakításában. „Vásárhelyi Miklós nélkül a forradalom nem úgy alakult volna, ahogy. Miklósnak jelentős szerepe volt Nagy Imre véleményének formálásában, a Nagy Imre kormány működésében s abban, hogy Nagy Imre meghozta döntését: magáévá tette a forradalom eszméit és haláláig kitartott mellette.

Persze nem egyedüliként - ott dolgozott vele egy kisebb kör, a nagyimrések - de ő nélkülözhetetlen volt abban a csapatban, hiszen mesterien tudta értékelni a politikai helyzetet, s abból következtetéseket levonni.

A forradalom bukása után osztoznia kellett társai sorsában, velük együtt ítélték el. Együtt ültünk a börtönben. Miklós soha egy pillanatig nem tántorodott el ‘56-tól, mindvégig kitartott ‘56 mellett, a forradalom egyik legfontosabb képviselőjévé vált.

Részben az ő nevéhez is fűződik Nagy Imre újratemetése, mindig is sokat tett Nagy Imre emléke feltámasztásáért, életben tartásáért.

A Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítójaként, nem elégtételt hanem igazságtételt kívánt, nem bosszúvágy vezérelte, hanem azt akarta, hogy ‘56 elfoglalja a magyarság tudatában azt a helyet, amit megérdemelt. A megtorlás idején megpróbáltak bemocskolni a forradalmat, ám amikor elérkezett az ideje Miklós tudta, mit kell tenni azért, hogy az igazság kiderüljön.

Irodalmi működéséről talán nem kell beszélnem, egészen kiváló újságíró volt. A Soros Alapítvány képviselőjeként személyesen is sokat tett Magyarországért.

Miklós életműve talán valmennyiünké közt a legfontosabb. Biztos vagyok benne, ahogy a történelem majd kirostálja az emlékezetből a percemberkéket Miklós megmarad, fényesen, ragyogóan” - mondta Göncz Árpád, volt köztársasági elnök.

Fodor Gábor először a Bibó szakkollégiumban találkozott Vásárhelyi Miklóssal a nyolcvanas évek közepén. Vásárhelyi Soros Györgyöt kalauzolta el oda, aki akkoriban hozta létre magyarországi alapítványát. Vásárhelyinek kulcsszerep jutott abban, hogy Soros György mindig is megkülönböztetett figyelemmel fordult a szakkollégium felé, segítette tagjait, így a mai miniszterelnöktől (Ez a cikk írásakor is Orbán Viktor volt éppen - DJ.)

kezdve sokan köszönhetik neki, hogy lehetőséget kaptak például külföldi egyetemeken tanulni.

„Rám Vásárhelyi Miklós fantasztikus bölcsessége hatott leginkább - emlékezik Fodor - Persze ismertük már korábban az életútját, tiszteltük, amiért még a börtönt is vállalta azokért az eszmékért, amelyekben hitt. De nagyon tetszett nekünk, hogy ő nem akart csak a múltban élni. Bízott a jövőben, a fiatalokban, kereste a változás lehetőségeit. Az évek során egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egy olyan ember barátságát nyertem el, aki borzasztó józanul gondolkodott, a saját életét is képes volt kritikusan szemlélni. Nem próbált semmit sem szépíteni a múltjából. Engem az az emberi nagyság fogott meg benne először, hogy a saját hibáival is szembe tudott nézni. Kiméletlenül beszélt a tévedéseiről is. Mindehhez bölcsesség, irónia társult. Nagyon szerettem vele megbeszélni a világ dolgait, jó, hogy sokat tanulhattam tőle. “

Varga László emlékére

Kitűnő barátunkra, Varga László történész, levéltárosra emlékeztünk a Klubrádióban. Rainer M János, Murányi Gábor és Dombi Gábor volt a beszélgetőtársunk.
Műsorvezető: Rózsa Péter és Dési János 2016. december 16.





.

  És egy régi riportban, itt is látható

Lévai Jenő eltitkolt naplója és regényes élete a Klubrádióban

Lévai Jenő eddig eltitkolt háborús naplójáról és felettébb kalandos életéről beszélgettünk a Klubrádióban Szunyogh Szabolccsal.

 

Részletesebben a könyvről pl itt

Sunnyog a katona

Egy régi bűn nyomában

Az alább bevallandó bűnök, miután éppen húsz éve követtem el őket, elévültek már. Jobb, ha az ember szembenéz a múltjával és könnyít a lelkiismeretén.
Katonaság. Akkoriban tizennyolc hónap – irgalmatlan hosszú idő. Az első hat hónapot még egyenruhában bohóckodva töltöttem én is – bár a mosolyom nem volt őszinte. Gyűlöltem . Aztán a maradék egy évet a hadsereg akkori hetilapjánál vészeltem át. Úri élet volt a javából. Otthonalvás, civil ruha – sőt én még akkori civil lapomban, a régi Magyar Nemzetben is dolgozhattam közben.
Azt a sok jót, amit a Néphadsereg szerkesztőségében kaptam sajnos hazugságok sorával háláltam meg. Ugyanis rájöttem, ha kitalálok interjúalanyokat, akik ráadásul az ország túlsó végében állomásoznak, akkor rengeteg időt takarítok meg. Akkoriban a sajtó még hatalomnak számított a seregben és a sorkatona elvtársak urak voltak, ha az agitáció és propaganda fegyverneménél szolgáltak. Magyarul, HA-s rendszámú fekete Volga röpített a riport helyszínére. Ha tényleg elmentem. Ám, ha az ember megalkotott magának egy interjúalanyt Lentiben (két napos túra), akkor a sofőrnek igazolta az utat; a sofőr meg neki a két nap távollétet, ráadásul ő még a benzint is ellophatta.
Jónéhány fantommal tévesztettem így meg az imperialista NATO erőket és kedves előljáróimat. A kedvencem ifjú Horváth István Szegedről. (Átlagos név, csak a szegedi színházbarátok tudják, jeles alakja volt a város művészetének.)
Vele például kitűnő beszélgetést folytattam a katonanyelvről, amely a maga brutális baromságaival egészen lenyűgözött. Kitűnő riportalany, kitűnő riporter – nagy siker.
Túl nagy. Egyszercsak jön a titkárnő a kezében egy levéllel, egy kutató éppen ezzel a témával foglalkozik, szeretne összejönni az én interjúalanyommal is. A levelet gyorsan összetéptem és eldobtam. Jó ez így. De a kutatók makacs emberek, újra írt, én újra eldobtam.
Pár nappal később K. ezredes - az amúgy G. őrnagy a főcenzorral szemben – a pártunkat fogó főszerkesztő rendelt maga elé. Az érdeklődő az ő ismerőse, legyek szíves összehozni az én katona-nyelvészemmel. Parancs!
Először arra gondoltam, megírom, hogy sajnos elgázolta egy autó az emberemet, aztán, ha jól emlékszem, csak egy hosszabb szovjetunióbéli továbbképzésre küldtem el – az talán kevésbé feltűnő. Viszont nagyszerű indok arra, miért is nem ér mostanában rá.
Ha óvatosabban, de továbbra is gyártottam, hol egy alkotmányjogászt, hol egy gazdasági szakembert – az olvasók és a katonai sofőrök nagy örömére.
El is felejtettem volna az egészet, ha valamelyik nap rá nem bukkanok az interneten, hogy az akkori levélíróm mégiscsak felhasználta egy tanulmányához a cikkemet, a debreceni KLTE Magyar Nyelvtudományi Intézetének gondozásában megjelent szlengbibliográfiájában. (http://mnytud.arts.klte.hu/sorozat/szlbibl/szl_bi-d.htm) Így írtam be tehát a nevemet (és ifjú Hrováth Istvánét) a hadtudományok mellé a nyelvészet, majdnem igaz, történetébe.

Dési János

A legfiatalabb Fejtő díjas

Tibor

Most nyilván el kellene sütni azt a viccet, hogy Várkonyi Tibor a szerkesztőség legfiatalabb tagja. Ugyan 1924-es születési évszáma első pillantásra mintha ellentmondani látszana ennek, ám habitusa, életereje, munkabírása valóban bizonyítják a kijelentést, amely ezek szerint mégsem tréfa: Tibor ma a Népszava ifjú munkatársa, mi több a legújabb Fejtő díjas, hiszen éppen egy hete vehette át a nevezetes kitüntetést, amelyet azoknak adunk, akiket sokra tartunk, akiket tisztelünk, s akiknek drukkolunk. Akiktől tanulnunk kell.
Tiborra már csak önző okokból is büszkék vagyunk. Hiszen ő az élő példája annak, hogy az újságírás valamikor mégiscsak komoly, értelmiségi szakma lehetett. Nyelveket kellett hozzá tudni, olvasni, ismerni a világot.
Tibor az, aki már jóval az Internet föltalálása előtt úgy jött szembe a folyosón, hogy nahát, olvastad, mit írt a legújabb Le Monde? Mert persze ő már délelőtt átfutotta, ahogy minden valamire való világlapot. Mert, úgy látszik, abban a régi iskolában még azt tanulta, ahhoz, hogy valaki írni tudjon, előbb olvasnia kell. Engem persze nemcsak világpolitikai tájékozottságával vesz le a lábamról, hanem azzal is, hogy milyen magától értetődően igazodik el mondjuk a művészet világában. Ha a zeneirodalomról valamit tudni akarsz, akkor vagy kérdezd meg, vagy egy kicsit hallgatózz, amint Szász Pista szobatársával éppen megvitat egy operaelőadást vagy valami régi-régi felvételt, amit most sikerült szerencsésen beszereznie.
Tibornak amúgy a Don Giovanni a kedvence, A Cosi' fan tutte, az összes létező karmesterrel megvan neki. Ő ezt mutogatja a fiatal lányoknak biztosan, ahogy más a bélyeggyűjteményét.
Mostanában Tibort persze sokan úgy ismerik, mint harcos publicistát, aki igen határozottan követi baloldali-liberális elveit. Jópáran egyébként éppen ezt a következetességet nem tudják megbocsátani neki, például azok közül, akik egykori, több mint három évtizedes munkahelyén, a régi Magyar Nemzetnél azért nagy hasznot húzóan kokettáltak a hatalommal. Tibor régi írásaiból nehéz lenne ma kínos dolgokat előszedni, megalkuvását bizonyítani. Még akkor is, ha a legújabb szélsőjobbosok közül akadnak, akik azzal próbálják diszkreditálni, Szabad Nép-es volt.

Na igen. Amikor a szocdem lapok megszűntek a „fordulat évében" a Kossuth Népétől áttették a Szabad Néphez. Csakhogy rövidesen innen is távoznia kellett, éppen azért, mert nem „kommunistásodott el" megmaradt szocdem szellemiségűnek. (Amúgy kíváncsi vagyok, akkori kollégájára, a vele együtt a központi pártlaphoz kerülő a ma Paul Lendvay néven ismert osztrák sztárújságíróra hányszor sütik a Szabad Nép-es bélyeget, ha éppen vitatkozni kellene vele, csak elfogytak az érvek.)

Szóval, nap-nap után Tibor megjelenik a Népszava szerkesztőségében (mint néha szomorúan megjegyzi, vigyázni kell vele, mert munkahelyeit mostanában szereti elfoglalni a nem éppen mértéktartásáról ismert jobboldal, lásd Magyar Nemzet, majd Magyar Hírlap története), természetesen nyakkendőben, öltönyben, hajtókáján a francia Becsületrend kis kitüntetésével. (Képünk a nyáron negyven fogkban készült - ezért a könnyített szerelés.)Elmeséli a világlapok főbb híreit, meghallgathatunk néhány viccet tőle, megírja a napi penzumát, válaszol az olvasók leveleire, kijavítja a levonatokat, megnézi a tördelést.
Ahogy azt az elmúlt közel hat évtizedben mindig.Van még állandóság a világban, van még remény.
Köszönjük Tibi bácsi!