Húsz évvel Fenyő meggyilkolása után - A fekete és a fehér Fenyő János

Éppen húsz éve gyilkolták meg Fenyő János "médiavállakozót" a Vico és így a Népszava tulajdonosát. Akkor én pont a Népszavánál dolgoztam. 

Fenyő János médiacézár brutális meggyilkolása érthetően felzaklatta a kedélyeket a birodalomhoz tartozó Népszava szerkesztőségében is. Ugyan azt nem lehet mondani, hogy osztatlan népszerűségnek örvendett volna, mint tulajdonos – ó, hányszor sírtuk azóta vissza azokat a relatív anyagi biztonságot jelentő éveket -, de mégiscsak megrázó, hogy valakivel délután még összefutsz a lift előtt, vagy a folyosón, aztán pár jól irányzott golyó – és az illető már nincs többé.

Ráadásul Fenyő közismerten szerette a fegyvereket, gyakran tartott magánál revolvert. A szerkesztőség épületét éppen úgy, mint az ő erődszerű lakását nagydarab, jókora pisztolyokkal rendelkező testőrök védték. Bár sokan suttogtak arról, nyilván, ha ennyit költ védelemre, van mitől félnie, de többen arra szavaztunk inkább, hogy a tekintélyéhez tartozónak véli, hogy liktorok járjanak előtte. Sajnos, nem nekünk lett igazunk.

Fenyőt késő délután gyilkolták meg egyfebruári napon – jóval a délutáni címlap értekezlet után, vagyis, már eldöntöttük, mi lesz az első oldalon.

Tulajdonosunkat nem messze ölték meg a szerkesztőségtől. Először persze csak annyit tudtunk, hogy valakit lelőttek a Margit utcánál – már ez is elég döbbenetes volt – aztán valahogy kiderült, Fenyő János az áldozat.

A kezdeti ijedt tanácstalanságot hamarosan felváltotta a szerkesztői buzgalom.

A műsornak mennie kell tovább – ha a tévék, a rádiók adásaikat megszakítva számolnak be a történtekről, akkor nekünk is tudósítanunk kell az olvasóinkat.

Az hamar eldőlt, kell Fenyő Jánosról egy kép az első oldalra. Fenyő, aki pályáját fotósként kezdte, a Népszava archívumából rendszeresen elkérte azoknak a képeknek még a  negatívját is, amelyeken ő szerepelt. De mégiscsak valahonnan kellene egy kép róla.

Valaki azt tanácsolta, menjek be az irodájába és ott keresgéljek, hátha találok valamit. Fenyő irodájába! Csak úgy. Ha nem volt a

szobájában még a takarítónő is csak fegyveres őr jelenlétében törölgethette ott a port.

De két-három órával gazdája halála után csak úgy besétálhattam a jókora dolgozószobába. Hülyén álldogáltam az íróasztalánál, kézbe vettem a gyönyörű, vastag Montblanc tollát (Még az is átfutott a fejemen, mi lenne, ha afféle személyes emlékként most gyorsan zsebrevágnám. Persze, otthagytam. Két-három nap múlva, amikor újra arra jártam, láttam, szinte semmi sem változott a szobában, minden ugyanott van. Kivéve a töltőtoll. Valaki, ha kézbe fogja, biztos azóta is egykori gazdájára gondol.)

Kihúztam az első fiókot az asztalán – hogy mégiscsak csináljak valamit. Nagy halom fénykép hevert benne. Gyerekekről, lovakról, lányokról és meglepő módon, saját magáról is tartott ott jópárat.

Kerestem egy olyat, amelyről úgy gondoltam, megjelenhet a halálhíre mellett. Nem volt rajta ló, notabilitás, kollegák. Egy közönséges portré.

A fényképet a nyomdai előkészítéshez feldolgozó szkenneres viszont nem találta elég gyászosnak a képet. Szerinte ne legyen valaki a partéján fehér zakóban, átfesti ő azt számítógépes retussal egy perc alatt az alkalomhoz illőbb feketére..

Közben az MTI-től is hívtak, tudnánk-e adni egy képet Fenyőről, hogy azt közzétegyék az előfizetőiknek. Visszakértem hát a szkennerestől a fotót, betettem egy borítékba. Jött érte a sofőr, elvitte, az MTI-ben beszkennelték az eredetit és közzétették a képtávírón..  Csakhogy, nekik elfelejtettem szólni, az a zakó már nem fehér.

Így aztán ugyanaz a kép kétféleképpen jelent meg. Minden lapban fehér, a Népszavában fekete zakóval.

(Ezt és a többi Fenyő sztorit is a Sajtóstúl a házba című kötetemben írtam meg, ami itt még megrendelhető.)

A fideszesek kínos esete az amerikai nagykövettel

 Ez a történet csak nekem kezdődött azon a hétfői délelőtt akkor, amikor már vagy harmadszorra szólalt meg a sajtospultnál sorbanállva a zsebemben a telefon. Selmeczi Gabriellának vagy éppen Steven M. Jones-nak már hónapok, talán évek óta tartott. De akkor nekem még fogalmam sem volt arról, egyáltalán él olyan ember, akit Steven M. Jones-nak neveznek. Csak azt tudtam, valaki hív, s miközben én húsz deka juhsajtot próbálok kérni, aktuális politikai pletykákkal szórakoztatott. Talán még a szokásosnál is türelmetlenebb voltam, úgyhogy gyorsan búcsúzkodni kezdett: nem akar tovább zavarni, de azt még elmondja, látott egy érdekes levelet - az derül ki belőle, hogy a fideszes képviselők egy része milyen bárdolatlan, mert szenátorként írtak alá valamilyen angol nyelvű levelet.

És ugye a szenátor az egészen más, mint a képviselő, még ezt sem tudják. Nem akarjuk valami kis glosszában kigúnyolni őket? - kérdezte.
Szerintem glosszában műveletlen képviselőt kigúnyolni teljesen felesleges, ezért az igennek is nemnek is vehető, „jó, jó beszéljünk majd róla” - választ adtam. És beejtettem a kosárba a húsz deka juhsajtot. Talán örökre elfelejtem az egészet - és Selmeczi Gabriella még mindig államtitkár - ha másnap egy egész más ügyben megint nem beszélek ezzel a valakivel. Aki ismét szóbahozta azt a levelet. Szerinte azt azért a választópolgároknak is jó tudniuk, hogy képviselőik még azzal sincsenek tisztában, angolul mi is az ő tisztségük. Legalább nézzem meg azt írást. Naponta tucatnyian hívnak fel, hogy küldhetnek-e egy meghívót, egy kis írást és a többi. Bevallom, az évek alatt már rájöttem, akkor szabadulok meg tőlük a leggyorsabban, ha azt felelem: persze küld csak, aztán majd meglátjuk. A történet akkor vett igazi fordulatot, amikor nemsokára megérkezett a levél. S bár még nem tudtuk, hogy mindennek köze lehet a világ egyik legnagyobb hadiipari cégéhez, a Lockheed Martinhoz, s Magyarország egyik legnagyobb tervezett beruházásához, de valahogy megéreztük, hogy több ez, mint egyszerű nyelvi hiba, amit Szenátor Balsay, Szenátor Selmeczi követett el. (Gyuricza Béla, aki szintén országgyűlési képviselő - „szenátor” - csak a doktorátusát és „nemzetbiztonsági tanácsadó” címét használja a levélen. Amikor igazából elkezdtünk nyomozni, eleinte nagy jelentőséget tulajdonítottunk ennek, bár lehet, hogy csak azért írta így, hogy hatásosabb legyen a levél.)

Ellenőriztük-e, hogy valódi levelet kaptunk-e, nem féltünk-e attól, hogy valaki be akart minket ugratni? - kérdezték azóta jónéhányan. Természetesen az első dolgunk volt ellenőrizzük, igazi-e. A politikai rovat vezetője Oláh Zoltán azonnal megkeresett több, az aláírók között szereplő képviselőt. Kivétel nélkül, mind azt felelték: persze, hogy aláírtak egy ilyen dokumentumot. A kedd délután négy órás lapértekezletre így már meglehetősen jókedvűen mentünk be. Van egy jó kis történetünk arról, hogy néhány fideszes képviselő és államtitkár új amerikai nagykövetet akar Budapestre. Mert addigra már tudtuk, nem az a lényege a levélnek, hogy szenátorokként írták alá magukat, hanem az, hogy a nemzetközi diplomáciai életben felettébb otrombának számító levelet szignáltak. Kedd délután gyorsan túlestünk az értekezleten, több jó történet is összejött. Januártól ismét bevezetik a gyermekgondozási díjat - százezreket érint. Magyarországon keresztül adtak vissza két szerb hadifoglyot. Újabb tények kerültek elő a Postabank veszteségről. Csupa címlapsztori. „Tegyük a lobbilevelet is a címlapra, és a cikkben ott legyen fakszimilében a levél” - dönt gyorsan a főszerkesztő. Hogy magunk sem jöttünk rá még, mekkora szenzáció lesz ez a történet, talán az is bizonyítja, hogy nem az első oldal élére tettük az anyagot - ahová a legfontosabbakat szoktuk -, csak az aljára, három hasáb szélesen. Igaz, egy öreg róka szerkesztő kollégám egyszer aztmondta: a jó cikk, bárhol is van, vonzza a szemet. Hát ez vonzotta. Délután négykor tehát eldőlt, az első oldalon hozzuk a lobbilevelet. Az első oldalon viszont csak alaposan megírt anyag szerepelhet. Nem elég tehát csak leírni, mi olvasható a levélben, kicsit fel is kell dobni a történet. Először. Ki lehet az a Steven M. Jones, akit a levélben az USA következő magyarországi nagykövetének javasolnak? Vajon a jelenlegi nagykövet Peter F. Tufo helyére szánják? Hiszen Tufo nagykövetnek még éveket kellene Budapesten töltenie? Vajon mi a baj vele? Vagy a „következő nagykövet” („next United States Ambassador to the Republic of Hungary) kitétel arra vonatkozik, amikorra majd Tufo nagykövet mandátuma lejár? Egyáltalán szokás-e ilyen ajánlóleveleket képviselőknek küldözgetniük, És miért szenátoroknak írták alá magukat? Egy csomó kérdés, amelyre lapzártáig valamilyen választ kellene adni. Méghozzá úgy, hogy ne csapjunk túl nagy zajt, a konkurencia ne tudja meg, hogy szereztünk egy jó kis történetet. Mióta létezik Internet sok minden leegyszerűsödött. Nyusztay Máté kollégámat megkérem, hogy próbálja meg levadászni a hálóról, ki is lehet ez a Steven M. Jones. Spirk József veszettül telefonál, hogy megtudjon valamit, Balázsi György a neveket próbálja megfejteni a levélen.
Keressük Selmeczi Gabriellát - külföldre utazott. Balsay Istvánnak csak üzenetet tudunk hagyni, Gyuricza Béla kórházban fekszik - nem lehet vele beszélni. Közben egy „szenátor” az aláírók közül úgy emlékszik, hogy Bánki Erik képviselő gyűjtötte az aláírásokat - vele is beszélnünk kellene. Ám sok tucatnyi telefonhívás után sem sikerül spanyolországi nyaralása közben utolérnünk. S a tetejében kiderül Steven Jones meglehetősen gyakori név az Egyesült Államokban - Máténak fogalma sincs melyik lehet a mi emberünk a több százból, akit hirtelen összeszedett. Nyakunkon a lapzárta, mégsem maradhat a címlapon egy nagy fehér folt, mert nem találjuk meg. „Válaszd ki valahogy!” - dörrenek rá, mert ennél okosabb tanácsot úgysem tudnék adni. „Legfeljebb úgy jelenik meg, hogy nem írjuk oda ki is ez a pasas, aztán majd holnapután elolvassuk a Népszabadságban” - próbál tréfálkozni valaki a folyosón. Ennyiben maradunk. Kezdjük összerakni azt, amit tudunk. Fél óra múlva én lepődöm meg tehát a legjobban, amikor Máté elémtol egy csomó papírt. Az elégedett vigyorán látom, nemcsak azt találta meg ki is ez a ember. „Ja, és itt a fényképe is az emberednek” -mutatja. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara egy rendezvényén néznek a kamerába öltönyös urak. A kép szélén az egyikük ismerős. Gyors telefon: igen, a mi emberünk a Somogyi Ferenc volt külügyi államtitkár mögött álló jólfésült úr. Ha már megvan, tegyük be a képet is - felkiáltással bekarikáztatjuk Steven M. Jones-t. Akkor még egyikünk sem veszi észre a nem túl jó minőságű, apró fotón, hogy ott áll rajta Rónai Gábor is, akinek fontos a szerepe a történetben. Oláh Zoli címet ad az elkészült anyagnak, lead-et - rövid összefoglalót az elejére - ír. Én kíváncsiságból még egyszer átfutom. Közben az internetes vadászok kiderítették, hogy a Lockhhed Martin-nál dolgozik a mi Jones-ünk. Valami isteni sugallatra még odaírom egy zárójeles megjegyzésbe: „A Lockheed Martin indulni kívánt a magyar légierő fejlesztésére kiírt többmilliárd dolláros tenderen.”
 Ki az a valaki, A legtöbben persze arra kíváncsiak, ki is az a valaki, aki a levelet adta. Tudta-e a Lockheed-es történetet, vagy tényleg csak az szúrta a szemét, hogy szenátorként írták alá fideszes képviselők a kommendáló sorokat? Miért nem féltünk attól, hogy beugratnak, kihasználnak minket? Régóta ismerem azt a valakit, akitől hozzájutottunk a botrányt elindító papírhoz - attól nem tartottam tehát, hogy szándékosan átejt. S a tisztázó telefonok után azt is tudtuk már, igazi a levél. Akivel az első cikk megjelenése előtt beszéltünk mind elismerte, hogy aláírta, csak azok kétkedtek a hitelességében, akiket később kérdeztünk. El lehet még gondolkozni, a cui prodest, a kinek állt érdekében ez az egész. Erről az elmúlt napokban számtalan találgatást hallottam. Mindenki válasszon belőle tetszése szerint. Csak néhány példa arra, kinek állt érdekében az egész, igazolandó, hogy polgártársaink fantáziáját megmozgatta a történet: Steven M. Jones egyik ellenségének, hogy így csinálja ki. Valakinek, aki össze akarta ugrasztani a jelenlegi nagykövet Peter Tufot a kormánypárttal. Netán éppen Peter Tufonak, akit most az Egyesült Államok elnökétől kezdve a külügyminiszterén át valamennyi magyar politikus bizalmáról biztosított. Orbán Viktornak, aki már úgyis meg akart szabadulni Selmeczitől és Balsaytól.
Az ellenzéki pártoknak, akik mindig csak a botrányt keresik. Torgyán Józsefnek, aki élesen szembenállt Balsayval. Mindazoknak, akik nem a Selmeczi Gabriella javasolta több biztosítos tb modellt akarták. És így tovább. Miért nem kérdeztem meg mindezt attól a valakitől, akitől kaptam az anyagot? Talán mert ő sem tudta, hogy milyen botrányt indítunk el. Lehet, nem is álltak a nyilvánosságrahozatal mögött olyan szándékok, amelyeket sokan szeretnének ott látni. Vagy ha mégis, úgyis megtudjuk majd. Kíváncsi reggeli telefonok Azt, hogy mekkora történetbe botlottunk, akkor értettem meg, amikor reggel az egyik követség sajtóattaséjának hívása ébresztett. Arra kíváncsi - mondta - igaz-e a történet, kik az aláírók és mi fog még itt kiderülni. Nem sokkal később egy másik követség munkatársa keresett, hasonló kérdésekkel. Aztán egy ismert politikus. Azt szeretné tudni, mi van még a kezükben. Ugyanis neki is megvan ez a levél, sőt egy második oldal is. Arra gondolt, jó lesz ez még neki valamire, de most már látja megelőztük. Úgyhogy gratulál, ügyesen megírtuk a történetet. Bekapcsolom a rádiót, a hírek a mi levéltörténetünkkel kezdődnek, a külügyi szóvivői tájékoztatón szinte csak a mi írásunkról beszélnek A dolgok jól haladnak. Balsay István a tv2-nek nyilatkozva annyit mond, nem volt szerencsés ami történt, ám ami a lényeg nekünk: nem cáfolja, hogy aláírta ezt a levelet. (Csak később állítja majd azt, hogy ő valamiféle kamarai ajánlást írt alá., de ennek nincs különösebb jelentősége már.) Nagy a botrány, minden tévé és rádióműsor velünk foglalkozik. Rohanok be a szerkesztőségbe. Utoljára tavaly volt ilyen hangulat itt, amikor megszereztük és közzétettük a Bős-nagymarosi keretszerződés tervezetét.
De most tudjuk-e folytatni a történetet, vagy át kell engednünk a kezdeményezést a konkurenciának? A főszerkesztő azzal fogad, hogy a Lockheed Martin-os szálra koncentráljunk, mert az lehet a nyitja mindennek. Az aláíró államtitkárok ugyanis ha más más módon, de mindannyian kötődnek a Lockheed Martin óriáscéghez. Gyuricza Béla többször járt Amerikában a cég költségén. Balsay István állítólag ígéretet kapott, hogy választókörzetében, Székesfehérvárott - ahol egykor polgármester is volt - lesz a cég központja, ha megkapja a Lockhhed az F-16-os szállításának a jogát. A legérdekesebb Selmeczi Gabriella szerepe az ügyben. Selmeczi barátja, Rónai Gábor a Lockheed Martin egyik magyarországi képviselője. Főnöke Steven M. Jones. Hogy ez tegnap nem jutott az eszünkbe! Hiszen Selmeczi gyakran vesz részt nyilvános eseményeken az élettársával. Képtelen történet képekkel Lassan kezd összeállni a történet. A Fidesz vezetői is meglehetősen izgatottan reagálnak, Szájer József frakcióvezető vizsgálatot rendel el. Lehet itt valami. Nem vitás, a csütörtöki lapszámban a címlap tetején, hat hasáb szélesen ezzel a történettel kell indulnunk. Ahhoz viszont - már csak a Népszava tördelési szokásai szerint is - kép kell. Valaki bedobja: de hiszen Rónai kora tavasszal a kormány-ellenzék sporttalálkozón a Fidesz színeiben játszott, szerezzünk onnan képet. Közben egy jól értesült olvasó felhívja H. Bíró László főszerkesztőt és elmondja, azon a bizonyos sportnapon Steven M. Jones is ott járt, Selmeczi Gabriella mellett ülve szurkolt Rónainak. Az MTI-ből hamarosan előkerül a kép a játékosokról, a jobb szélen a csoportképen ott guggol Rónai. Gál Zoltán szerkesztőkollégám végiglapozza a képarchivumot, biztos hogy valahol kell lennie egy fotónak Selmecziről és Rónairól. Fotósunk Beliczay László emlékszik rá, hogy mintha lefényképezte volna őket együtt tavaly, a Fidesz választások utáni győzelmi fogadásán. A kép elő is kerül, Martonyi János külügyminiszter társaságában látható a boldog pár. S amekkora a szerencsénk, Laci azt is észreveszi, hogy a Lockheednek lobbizó Rónai zakójának hajtókáján egy F-16-os repülőgépet ábrázoló jelvényt visel. Aztán arra is rájövünk, hogy az internetes képen, ahol Somogyi Ferenc bal válla mögött Steven M. Jones áll, a jobb válla mögötti nem más, mint Rónai Gábor.
Most már csak egy olyan kép kellene, amelyiken Selmeczi és az általa ajánlott Jones szerepel együtt és akkor kész a történet. Cáfolhatatlanul, képekben elbeszélve. Csakhogy a fotósok inkább a játékosokat szokták megörökíteni semmint a közönséget. Az MTI-nek nincs képe a közönségről, de másnál sem találunk ilyet. Megkérdezünk néhány tévés kollégát, hátha az ő archívumukban akad erről valami. De sehol semmi. Nincs mit tenni, megtervezzük hát a címlapot azzal a képpel amelyik előkerült. Azért még felhívom egy barátomat, aki szokott ilyen eseményeken fényképezni. Sajnos nem volt ott - feleli - de akad egy két ötlete, ki dolgozhatott ott a kollégái közül, majd visszahív. Éppen a tördelőgép monitorján nézzük a készülő oldalt, amikor megszólal a telefonom. Valószínűleg megtalálta az emberemet - hív vissza a barátom, s lediktál néhány nevet és telefonszámot. Az elsőnél semmi. Zádor Péter talán a gyerekét viszi valahová, amikor felhívom. Persze, fényképezett azon a kormány-ellenzék meccsen. És nincs véletlenül egy képe a nézőtéren ülő Selmecziről - kérdezem reményvesztetten. Már hogyne lenne - feleli - és éppen az a pasas ül mellette, akiről a mai Népszavában írunk - teszi hozzá, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A címlap tehát összeáll. És az írásunk is szépen alakul. A társadalombiztosítással foglalkozó munkatársunk Tinnyei Mária közben kideríti, Rónainak köze volt a Lockheed egyik leányvállalatának a társadalombiztosítási informatikai fejlesztésére tett ajánlatához is. Elhatározzuk, fakszimilében közöljük a képviselők aláírását. A katonai kérdések szakértőjének számító kollégánk, Szabó Iréné időközben előásta már Steven M. Jones névjegyét, amelyen ez áll: Steven M. Jones Resident Director - F-16 Industrial Cooperation Program for Hungary. Lockheed Martin Tactical Aircraft System. Illusztrációként jól mutat az oldalon. Na, ha ezek után sem mondanak le, akkor nincs igazság a földön - nézegeti az egyik szerkesztő a kész oldalakat, bár akkor talán még ő sem gondolja egészen komolyan a dolgot. Egy faxszám Amerikából A csütörtöki lapot szétkapkodják, nem lehet hozzájutni sehol a városban. Sorra hívnak kollégák gratulálni. De mi még érezzük, hogy nem értünk a végére a történetnek. Különösen, amikor 17 óra 10 perckor kiadja a Magyar Távirati Iroda közleményét, amely szerint Balsay és Selmeczi államtitkárok felajánlották lemondásukat. Gyuricza Béla csak azért nem, mert súlyos beteg. 17 óra 51-kor pedig már ott villódzik a monitoromon a következő hír, mely szerint a kormányfő másnap dönt majd arról elfogadja-e a lemondásokat. Sorra jönnek a tudósítások közben arról, hogy a legkülönfélébb vizsgálatok indulnak. Szalai Annamária, aki külügyi bizottság tagja, szintén lemond.
Őt már az első napi írásunkban név szerint megemlítettük. Egy külügyi bizottsági tag mégsem hivatkozhat arra, nem tudja, mi az illem a diplomáciában. Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője azzal próbálja az ügy jelentőségét csökkenteni, hogy azt állítja: „nem küldték el a budapesti amerikai nagykövet személyére vonatkozó levelet.” A mi álláspontunk, az ügy jelentőségre való tekintettel a főszerkesztő tollából, megjelent a hetedik oldalon: szinte mindegy, hogy elküldték-e vagy sem. Politikailag a szándék egyértelmű már akkor, amikor aláírták. Mégis, be kellene bizonyítanunk, hogy járt a levél Amerikában. Steven Jones-szal is szeretnénk beszélni. Telefonszámát megtaláltuk az Interneten. Ám az időkülönbség miatt még nem lehet hívni. Kollégám hát odateszi az asztalomra a számot, azzal nézek farkasszemet egész nap.817-777-2220. Még előző éjjel találkozom azzal a valakivel, akitől az anyagot kaptam. Rendes kis balhé lett belőle - mondja - ugye mégiscsak jó, hogy elküldtem? Közben elővesszük a levelet, nézegetjük. Mutat egy számot a tetején, vajon mi lehet. 817-777-2116. Nagyon ismerős. De hiszen ez majdnem ugyan az a szám, amelyiket egész nap néztem. Steven Jones száma. Reggel aztán Máté visszaül az Internet elé és telefonkönyveket keres. Az hamar kiderül, a szám valóban a Lockheed Martin texasi központjáé. A levelet tehát onnan küldte valaki, vélhetően maga Steven Jones valahová. A Lockheed Martin texasi központjában némi kapcsolgatás után találunk egy illetékest, aki azt közli velünk, ha visszafaxoljuk nekik a levelet, megmondják tényleg az ő kódjuk szerepel-e rajta. Némi tanakodás után úgy döntünk, várunk ezzel még egy kicsit. Nem szeretnénk, ha valamelyik konkurensünknél landolna a küldemény. Időközben kiderül a Lockheed Martin központjában már hetek óta tudtak az ajánlólevél tervezetéről. A cég közleménye szerint: amint tudomást szereztek a levélről, határozottan ellenezték annak szétküldését. Most már egészen biztos, hogy járt a levél Amerikában. Legfeljebb a „szétküldés” szót nem értjük egészen pontosan.
Több helyre is el akarták küldeni, vagy az elküldés helyett használtak rossz kifejezést. Mindegy. A levél volt Amerikában. Legfeljebb még az bizonytalan, vajon Washingtonban, a címzetteknél is? Az anyagokat szerkesztem egybe, közben nézem az esti tévé híradókat. A mi történetünk megelőzi még a háborút is. Feltűnik Tufo nagykövet, aki a következőket mondja: „Amerikában illegális hasonló levelet küldeni külföldi félnek. Washington egyszerűen nem vett erről tudomást.” Értsük ezt úgy, hogy megérkezett Washingtonba, csak nem vettek róla tudomást? Kollégám már rohan és hívja Tufo nagykövet munkatársait. Az elmúlt napokban elég sokszor beszéltünk. Legelőször kedd este, amikor a nagykövet úr reakciójára lettünk volna kíváncsiak, ám ő nagy hirtelenjében még nem tudott mint mondani. Most munkatársa megerősíti az elhangzottakat, sőt még azt is hozzáteszi, a nagykövet elismerte, hogy megérkezett Washingtonba a levél. (It has arrived to Washington.) Selmeczi végre megszólal A vidéki kiadásba még bevesszük ezt, aztán leülünk a tévé elé. Az Aktuális című műsorban végre a nyilvánosság elé lép Selmeczi Gabriella, akit már számtalanszor kerestünk. Előző nap, külföldi útjáról hazatérve, a repülőtéren meglépett a rá váró újságírók elől. Most, már lapzártánk után elmondja az ő verzióját a történtekről.
Alapvető állításainkat nem cáfolja: a Lockheed Martin cég egyik vezetőjét nagykövetnek ajánló levél megszületett, azt szenátoroknak küldték olyan fideszes politikai államtitkárok, akik személyesen is érdekeltek voltak az óriáscéggel való jó kapcsolatban. Ugyanakkor azt állítja, hogy a levelet, amelyet Steven M. Jones maga fogalmazott, bár aláírták, de később rájöttek, hogy nem jó amit tettek, ezért megsemmisítették. Mindehhez hozzáfűzi: ők két texasi szenátornak címezték a levelet, nem tudja, miként került rá az amerikai szenátus külügyi bizottsága két tekintélyes szenátorának a neve. A lapzárta miatt már csak annyi időnk marad, hogy a későbben záró budapesti kiadásunkban foglaljuk össze a lemondott államtitkár mondanivalóját s a mi véleményünket. Kisebbre veszem az F-16-os gépet ábrázoló illusztrációt, s a lap aljára, keretbe beteszem az írást. Abban maradunk a főszerkesztővel, hogy másnap majd visszatérünk az összes elhangzott ellentmondásra. Mert jócskán akad belőlük. S azt sem szabad hagynunk, hogy a vitát elvigyék egy egészen másik irányba. Nem engedhetjük meg, hogy arról szóljon a vita, hamis vagy eredeti-e a levél, amikor gyakorlatilag elismerték, hogy ami megjelent azt aláírták. A fő kérdésnek annak kell maradnia, hogy miért állt érdekében a fideszes képviselőknek lobbizinia a Lockheed Martin cég egyik vezetője mellett. Indul a kommunikációs csata Reggel egy vezető kormánypárti politikussal kellene találkoznunk a szerkesztőségben. Már régen megegyeztünk a találkozóról, most mégis azt tippeljük, le fogja mondani. Ebben a helyzetben nem jön el a Népszavához. Ám percre pontosan érkezik. Természetesen rögtön a számunkra legfontosabbról, a Fidessz-Lockheed botrányról kérdezzük. Először felveti, hogy talán hamis a mi levelünk. Ezt - ismerve már az érintettek nyilatkozatait - visszautasítjuk. Nem próbálkozik tovább. Bár hozzáteszi, más az általunk megjelentetett és más az aláírt levél. S fontos lenne tudni, ki változtatta meg a címzettek nevét. Ám szerintünk teljesen mindegy melyik két szenátornak íródott a levél. A botrány így is úgy s botrány. Erre azzal jön elő, hogy maradjon köztünk, de a halálosan beteg Gyuricza Béláról van szó. Az ő érdekében történt minden. Ám ezt mégsem lehet közhírré tenni, értsük meg mi is. Akár az is lehet, hogy Steven Jones vagy a Lockheed hozzájárult a gyógykezeléséhez és azért szervezte az egészet gyuricza, hogy így hálálja meg a segítséget.
 Dehát ezt nem lehet megírni - teszi hozzá. Közben kapunk egy hívást: Csak nektek szólunk, a Balsay bemegy a kórházba meglátogatni a Gyuriczát. Ha ügyesek vagytok beszélhettek vele, le is fényképezhetitek. Mire munkatársaink már odaérnek kamerák, fotósok állnak lesben a kórháznál. Úgy látszik, a „csak nektek” szöveget mindenkinek elmondták. Ám morfondírozásra nincs sok idő, jön ki a kórházból Balsay lemondott államtitkár és egy könnycseppet dörzsöl szét a szeme sarkában. Rövid nyilatkozat. És a kép, ami mindenkiben megmarad. Eljött elbúcsúzni haldokló barátjától. Van olyan képszerkesztő aki képes kihagyni egy ilyen jelenetet?
Mire elolvasom a kormánypárti napilap vezércikkét, amely szerint Gyuricza miatt történt minden és a sajtónak nem kellene bántania, hiszen nagyon beteg és lehet, hogy az újságok csak rosszabbá teszik az állapotát, már biztosak vagyunk benne, hogy valakik ügyes kis kommunikációs csapdát ástak nekünk. Arra számítanak, hogy majd mi ráugrunk arra, mi is van Gyuricza Bélával - s aztán majd a képünkbe lehet vágni, hogy még egy haldoklón is átgázolnánk a sztoriért. Igyekszünk kikerülni ezt a csapdát. Írnivaló pedig marad rengeteg. A miniszterelnök elfogadja a két államtitkár lemondását, a Lockheed Martin felfüggeszti Steven M. Jones-t és Rónai Gábort állásából a vizsgálat idejére. Szinte biztossá válik, hogy két levél létezik legalább. Az egyik a texasi szenátoroknak, a másik a külügyi bizottságot vezető szenátoroknak címezve. Hogy az aláírásokat ki tette át egyik levélről a másikra azt majd eldönti egy erre hivatott vizsgálat. Kiderül, a Lockheed Martin cég egyik vezetője, amikor tudomást szerzett a levélről (az el nem küldött megsemmisítettről?) Budapesten járt és felkérte az érintetteket, hagyjanak fel a „gyerekes konspirációval.”. Este a főszerkesztő szobájába együtt nézzük valamennyien, akik részt vettünk az elmúlt napok hajnaltól éjszakáig tartó munkájában, a híradókat, s közben pezsgőt bontunk. Annak örülünk, hogy a sajtó végre teljesítethette a feladatát, úgy tudott működni, ahogy az elvárható egy polgári társadalomban. Feltárt, alaposan dokumentált egy olyan ügyet, amely a nyilvánosságra tartozik. S az egymást követő napokon megjelent írásoknak meg is lett a következménye. Az a politikus, aki hibázott, belátta ezt és lemondott.

Az első 140 év - fejezetek a Népszava történetéből

Az első 140 év - A Népszava története, szerk Dési János

Publish at Calameo or read more publications.

Már megint mi jártunk jól - A Népszava szülinapján

Akkor hát, az első 140 évvel megvagyunk. És biztos vagyok benne, hogy a következő 140, amelyik előttünk áll, sokkal, de sokkal könnyebb lesz. Ugyanis ma sokkal jobb népszavásnak lenni, mint korábban bármikor és a fejlődés nyilvánvalóan egyenesvonalú és felfelé ívelő. Mi, mai Népszavások igazán a szerencse gyermekei vagyunk. Mindjárt el is mondom, miért. Csak a jó viszonyítási pontokat kell megtalálni. 1873 januárjában, amikor Pest és Buda egyesült, több új lap is indult. Január elsején például Beöthy Zsolt Atheneumja. Beöthy sikeres, jómodú ember, a társaság középpontja. Lapja másfél évet élt. Bocs.
Vagy itt van a Szegedi lapok története – aznap jelent meg, először, amikor a Népszava elődjének tartott Munkás Heti Krónika, aztán három év múlva utoljára. Vagy idézhetnénk a Magyar Polgár című kolozsvári lapot szintén 1873 januárjából. Máfél év. Erre mi már rátettünk 138 és felet csak mostanáig. Kétségtelenül, nem indult egyszerűen a dolog. 1873 január 5-én, vasárnap je-

lent meg először a lap, március közepén megalakult a Magyarországi Munkáspárt, ennek lett a hivatalos lapja a Munkás Heti Krónika/ Arbeiter Wochen Chronik. Tehát előbb a lap, azután a párt. A pártot egy hónapra rá a belügyminiszter már fel is oszlatta, három hónap múlva pedig kiosztották a lap két szerkesztőjének – a párt vezetőinek –Ihrlinger Antalnak és Külföldi Viktoornak az első két-két heti fogházat, és még a nyomdát is elkobozták. Hát mikor tenne velünk ilyet a jó Szalai Annamária? Ugye, hogy mi vagyunk a szerencsésebbek
Az más kérdés, hogy másfél évvel később felmentik őket, de a lap folyamatos vegzálása nem szűnik meg. Most összeszerkesztettem, a kor követelményeinek megfelelően egy e-book-ban, a Népszava történetét, többek között Révész Mihály írását, amelyből kiderül, hogy azokban a boldog békeévekben számtalanszor lehetetlenítették el az újságot, verték meg a munkatársakat, sokszor a csendőrök az olvasókat is. Ilyen sincs ma már. A kedvencem a történetből az az a jelenet, amelyben megemlíti, hogy ha nem volt elég munkaerő a kézzel hajtott nyomdagép forgatására, akkor nemcsak az újságírók, hanem az akkori szociáldemokrata párt vezetőit is befogták, hogy kézi erővel hajtsák meg a nyomdagépet. Ugye, hogy mi jártunk jól már megint? A nyomdagép kézi forgatásához mostanában soha nem kell segítséget kérnünk.
 Mostanában mi természetesen sokszor, és joggal panaszkodunk a körülményekre, a nehéz anyagi helyzetre, a reklámpiac kormánypártosítására, a Fidesz-rezsim igazságtalan és jogtipró médiatörvényére és alkotmányozási gyakorlatára . De tényleg csak azt tudom ajánlani, hogy olvassák el a lap történetét, és rögtön belátják, mi jártunk jól. 1905 után jött létre a napilap, de a cenzúra gyakran betiltotta a napilapkén való megjelenését.

Ekkor „hetilappá” vált, amely azt jelentette, hogy hétfőn Népszava, kedden Népakarat, szerdán meg mondjuk Népszabadság, csütörtök Népjog, péntek Új Népszava címen jelent meg. De miután mi a szerencsés kor gyermekei minden nap Népszava fejléc alatt tehetjük közzé a gondolatainkat, régi, szerdai tartalék címünket, a Népszabadságot átengedtük másnak, nekünk már nem kell. Ahogy a nagymamám mondta, minden jó lehet ég valamire, hátha akad, aki tudja még használni.
Az 1945-ig tartó korszakban, ha változó intenzitással is, de elnyomó hatalmakkal kellett küzdenie annak, aki kiállt baloldali nézetei mellett. Cenzúra, rendőrség, csendőrség, lapelkobzás, sajtóperek sora. Az összes vacsora elhűlne, ha mindent felsorolnánk. Ott a Horthy különítményesek Somogyi-Bacsó gyilkossága, a Népszava kiadójának 1920 feldúlása és szétverése, amelyre a korabeli szélsőjobbos sajtó heccelte fel a különítményeseket.a aztán 1944—ben további munkatársakat öltek meg, német megszállás után az egyik első intézmény a melyet elfoglaltak, a Népszava szerkesztősége volt. Aztán a negyvennyolcig tartó viszonylagos szabadság után a Népszava is osztozni kényszerült a korabeli sajtó szürkeségében és pártirányításában. A példányszámot papírkiutalással intézték, s bár sosem jelent meg se előtte, se utána a Népszava ily sok példányban, kevés öröm tellett benne, valószínűleg az olvasóknak és a szerzőknek hasonlóképpen. A nyolcvanas évek relatíve szabadabb levegője is viszonylag később ért el a Népszava szerkesztőségébe.
Aztán a kilencvenes években, miután Fenyő János sajtómágnás megvette a lapot új időszámítás kezdődött itt is. Fenyő 1998-as meggyilkolása után, bár egymást váltották a könnyebb és nehezebb korszakok, mégis, sokáig az anyagi bizonytalanság jellemezte a lap életét, változó, nehezen kiszámítható tulajdonviszonyokkal, amelyek csak a kétezres években hoztak relatív biztonságot. És mégis, mindezzel együtt, ma a Népszava munkatársai szabadon írhatnak. Nincs se hivatásos cenzor, aki kitörölhetné a neki nem tetsző oldalakat, se pártközpontban ülő bürokrata, aki mindentől fél, és csak a saját közleményeit szeretné látni a lapban, de még egy olyan tulajdonos sem, aki saját anyagi-üzleti érdekeinek megfelelően rendel cikkeket az újságíróktól. Mi ma – Médiahatóság, bíróság, állami zsarolás ide oda- - szabadok vagyunk. A Népszava története során jópárszor megkérdőjelezték a hazafiságunkat. Manapság is akadnak, akik előszeretettel gyaláznak minket, mert nem mindenben értünk egyet a hatalom mai képviselőivel. Nekik, a 140 éves bölcsességével például felidézhetnénk azt, amikor 1914 nyarán, az első világháború kitörésekor, az általános háborús lelkesedés közepette csak egyetlen lap fejezte ki aggályait. Tisza István miniszterelnök nem is burkolt fenyegetéssel jegyzi meg „mindenki támogatja a háborút, az egyetlen kivétel a szocialisták lapja, amely ismét kizárta magát a magyar nemzet polgári közösségéből és hazafias együttérzéséből” Ó de ismerős szavak.
Ma ott őrizzük az emlékezetes címlapok között azt az 1918-ast, amely beszámol arról, hogy Tisza beismeri, Magyarország elvesztette a háborút. Nagyon-nagyon sokba került, hogy igazunk lett. Ma sokkal szerencsésebb korban élünk. Béke van ráadásul számtalan olyan orgánum létezik, amelynek munkatársai hasonlóan gondolkodnak mint mi, régen nem vagyunk már egyedül és ez is nagy-nagy szerencse. De a legnagyobb szerencse, a szabadság. Ha rosszat csinálunk, nem tolhatjuk másra a felelősséget.
 Igaz, a hétköznapok amúgy teljesen jogos morgolódásai között ritkán gondolunk arra, hogy igen ennek a 140 évnek mi vagyunk a legszerencsésebbjei itt a Népszavánál. No, és reméljük az olvasóink is, akik annyi nehézség ellenére kitartanak mellettünk. Akik előfizetnek ránk, akik nap, mint nap megveszik a lapot az újságosnál vagy rákattintanak az interneten – mert hiteles, komoly kritikus,a véleményeket ütköztető, mégis elkötelezetten baloldali véleményeket találhatnak nálunk. Az elmúlt években nagyon sok ember közös erőfeszítése kellett ahhoz, hogy a lap napról napra megjelenjen. Mégis, különösen meghatározóak a főszerkesztők, csak a közelmúltból: Deák András, Kereszty András, H. Bíró László – akiknek korszakait előbb-utóbb külön is érdemes lesz elemezni. És persze Fejtő Ferenc, aki élete utolsó éveiben a Népszava tiszteletbeli főszerkesztői posztját töltötte be. De hosszú, kalandos élete sok ponton összefonódott a Népszavával, illetve a Szép Szó című lappal, amelynek címét ma büszkén viseli hétvégi mellékletünk. Büszkék vagyunk rá, hogy tanulhattunk tőle. Ő az, aki személyén, sorsán keresztül összeköti a Népszava múltját-jelenét és jövőjét. Mondják, akinek a halálhírét költik, az sokáig él. A Népszavát egy időben szokás volt temetni. Amikor a lap indult még nem volt más csak az újság. Aztán jött a telefonhírmondó. A lap maradt. Feltalálták a rádiót – hogy az gyorsabb, nem lehet vele versenyezni és a többi, a lap maradt. Tévé? A lap maradt.
Az internettel is köszönettel megtanulunk együtt élni, s drukkolunk, hogy jusson el a 140. születésnapjáig. Ferenc Józsefet túléltük, IV. Károlyt túléltük, Horthyt túléltük, Rákosit túléltük, Kádárt túléltük, Antall Józsefet túléltük. A mostanit is túl fogjuk. Mi. köszönjük szépen, a korunkhoz képest, egészen jól vagyunk.

 (Elhangzott a Népszava 140. születésnapján)

A Kövér gárda és a lélegeztetőgép

Turulnak áll a zászló. Főleg, ha kövér.

Több százezer forint jutalmat kaptak fejenként a köztársasági elnöki hivatal munkatársai, ami igazán jó hír ebben a mai szomorú világban. Amikor a tanárok elvesztik például az eddigi kafetéria-juttatásaik nagy részét („minden zökkenőmentes volt”), elzavarják a nyugdíjas korú pedagógusokat és orvosokat nyugdíjba. Amikor a fél felsőoktatást be akarják zárni, nyilván további oktatóktól is megszabadulva, amikor sorra mennek csődbe a kis- és középvállalatok, mert hiába a tündérmese, náluk valahogy rosszul alakulnak a dolgok. Amikor a forint újabb mélyrepülése az egekbe emeli az üzemanyag-árakat és a devizahiteleseknek is nagyon rossz – no, akkor nem panaszkodhatnak a frissen felállított úgynevezett parlamenti őrség, a Kövér-gárda tagjai vagy éppen az egyetemi jelmezbálok Luke Skywalkereit legyőző TEK-es különítmények tagjai. És most már az elnöki hivatal, alig több mit fél éve hivatalban lévő munkatársainak is jó. Mert árad a pénz hozzájuk, ráadásul ott ülhetnek a jó melegben. Persze, cserében nyilván keményen dolgoznak. Tudjuk, mindez persze demagógia, mert hány lélegeztető-gépet lehetne venni ebből az alig 30 millió forintból? És különben is, ki mondta, hogy annyit kellene lélegezni? Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.

Itt pedig az új oldal kódja 

Menj már Orbán

Most egy törvény végrehajtása ellen fogok érvelni. Még akkor is, ha egyrészt tudom, egy országban, ha felbomlik a rend, ha az emberek nagy számban tesznek a jogszabályokra, ott súlyos bajok lehetnek. Másrészt, pontosan tapasztalom, hogy az internetes kommentelők egy része nem tud mást, mint alpárian gyalázkodni, személyében sérteni vitatársát és a legsúlyosabb sértéseket a fejéhez vágni. És akkor most még ne is szóljunk a nagy számban hivatásszerűen gyűlöletre szakosodott oldalakról, amelyek tömeggyilkosokat éltetnek, uszítanak, rasszisták.

Zugló, Papcsák úr itt polgármester. Lenne dolga

Akad mindig olyan is, amely faji alapon biztatja kedves olvasóit és kommentelőit egy kis emberölésre. Mindezzel együtt, most hogy minden valószínűség szerint Zugló polgármesterének indítványára a rendőrség több internetes oldal, így a Népszava néhány kommentelője ellen is büntetőeljárást akar kezdeni és az adataik kiadását írja nekünk elő, fájdalom, de azt kell mondanom, hogy nem.


Sajnálom, ha megsértették a polgármester urat, együtt érzek vele, amikor kikéri magának a nácizást – nota bene én sem szeretem, ha ún. polgári lapok kommentelői azt ajánlják, hogy szívesen elvisznek Auschwitzba a kedves családommal együtt, de ha nem szeretünk utazni, akkor már itt a Dunába lőnek, tovább hogy én itt csak ne szóljak bele semmibe, mert ehhez az országhoz nincs közöm, s így tovább.

Ez is Zugló. És, hogy itt miket mondanak a polgármesterre, ha azt hallaná...

Undorító, igaztalan és csúnya dolgok hangzanak gyakran el – és én sem gondolom, hogy bármit, de bármit le lehet írni büntetlenül. Igenis, szeretném, ha például a hatóságok megpróbálnának érvényt szerezni a holokauszt tagadásának büntethetőségéről szóló törvénynek – kevés nyomát látom ennek, tessék ott buzgolkodni. De pár, akár megengedem, túl szabadszájú vagy sértegető kommentelő ellen büntetőeljárást kezdeni? Éppen akkor, amikor készül egy jogszabály, amely meglehetősen tág teret ad a kormánynak ahhoz, hogy befogja a neki nem tetszők száját? Nagyon veszélyes út. Eddig túl sok mindent hagytunk. Elvették a sajtószabadság jelentős részét, most alaposan korlátozzák a szabad választásokat, a klientúrájuknak adnak minden üzletet –még hosszan sorolhatnánk. Nálam speciel betelt a pohár. Ha rajtam múlik, akkor kedvesen elbeszélgetünk majd a rendőrök derék képviselőivel, és megpróbálom elmagyarázni nekik, miért kell üres kézzel hazamenniük. Legfeljebb elvisznek magukkal.
Ceterum censeo: Menj már Orbán.

Orban has to go!

Orban has to go!

Ma a világ eszperantója az angol. Aki angolul tud, az nagyjából az egész világon képes megértetni magát. Sört tud kérni a sanghaji kocsmában, hozzászólni az atomfizikusok évi közgyűlésén, egy staubot kunyerálni Amszterdamban vagy elolvasni a szociológia tudománya legfrissebb értekezéseit. És akkor még nem is beszéltünk a számítógépekről, mint lassan már alapvető munkaeszközeinkről, amelyek – fájdalom – de szintén az angolt választották. Igaz, nálunk, a szinkronizált filmek hazájában ez kevésbé derül ki, de bizony James Bond éppen úgy angolul beszél, mint Batman.

Viccnek persze jó, hogy előbb mégiscsak tessék mondjuk németül megtanulni, mert az sokkal nehezebb. Már kedvet is csináltak hozzá. Ráadásul, Magyarországon közismerten mindenki két-három esetleg még négy nyelvet is megtanul, úgyhogy valóban érdemes azzal játszani, hogy ezeket milyen sorrendben érdemes megtanulni.

Kétségtelen, a bécsi egyetemeken – német! – sokszor már jóval olcsóbban lehet diákoskodni, mint Budapestem ahol ugye nincs is tandíj. Úgyhogy ha valaki jól bevágta a hoffmanni álomvilágban a németet, akkor járjon bátran oda egyetemre. És akkor szép nyugodtan megtanulhat angolul, hogy mégiscsak meg tudja értetni  magát a nagyvilággal.

Ceterum censeo: Orban has to go!

Szendrei Lőrinc és a történelem

Kolbászból a paradicsomba

Sokat, sokat hallgattam Lőrincet, úgyhogy eddig fel sem tűnt, milyen keveset tudok róla. Jó, persze, napi izéket, meg nem fontos dolgokat mesélt, de azt megállíthatatlan.

Megvolt az a kellemetlen szokása, hogy a történeteit, a riportjait először megpróbálta előadni. Betelepedett a szobámba, rágyújtott demonstratíve, hogy törődik is ő a szokásokkal és szabályokkal és csak mondta és mondta és mondta. Egy idő után megpróbáltam vele előhozakodni, hogy bocs Lőrinc, ez nem rádió. Írd meg, aztán majd elolvasom. Akkor még mondta tovább, míg végül szinte ki kellett dobnom, egyrészt, mert ki ér rá erre, másrészt meg sosem lesz újság, ha a kollega csak mesél és nem ír.

Lőrinccel egy ma már ködbevesző időben, egy ködbevesző korban kezdtünk el együtt dolgozni, a néhai Magyar Nemzetnél a nyolcvanas évek közepén. Én egyszerű gyakornokként, Lőrinc pedig már mint igazi újságíró, a miskolci napilaptól.

Erős csapat működött ott akkoriban, önbizalomtól duzzadva. Lőrinc is duzzadt, fájt is neki, amikor nem vették a többiek mindig elég komolyan. A mi szobánkban laktak a New York palotai a nehéz fiúk, (Császár-Nagy, Baróti András, Kertész Péter, Javorniczky, István Boros Pisti, Kristóf Attila), Lőrinc bejárt hozzánk dumálni. Aztán egyszer, amikor a rendszerváltás hevében valaki azt vágta a fejéhez, hogy „Lőrinc, te annyit értesz a politikához, mint ló a motorhoz”, megtántorodott, nekiesett a szekrénynek a sértéstől, aztán lehülyézett minket és kevéssé próbálkozott többet velünk.

Még én voltam az, aki leginkább barátkoztam vele, Muzsikkal, ahogy akkoriban népies megjegyzései miatt neveztük.

A rendszerváltás parlamentjében nem egyszer együtt kóricáltunk a folyosókon, valami megírni valóra vadászva. Akkoriban, a diktatúra éppen összeomlóban volt, még meglehetősen szabadon működött a sajtó, a politikusok – na szeretni, akkor sem szerettek minket -, nem nagyon mertek kitiltani, korlátozni minket. Szóval, megcsapott minket a szabadság szele.

Egy szép napon, Grósz Károlyt választották meg miniszterelnöknek. Lőrinc miskolci újságíró volt, Grósz ott párttitkár.

A néhány perce miniszterelnökkel egy szép, díszes lift előtt futottunk össze. A kormányfő végigmérte Lőrincet – talán arra várt, hogy gratuláljunk?- és foghegyről odavetette, mielőtt bármit kérdezhettünk volna: Ha nem tévedek, Szendrei Lőrinc! Mire Szendrei is, tőle szokatlan nyugalommal, végigfuttatta a szemét a vadonatúj kormányfőn – egy fejjel biztos magasabb volt nála – és csak annyit mondott: Ha nem tévedek, Grósz Károly?

Grósz nagyot csuklott, nem erre számított, de a liftajtó bezárult, így itt lett vége a rendszerváltó beszélgetésnek. Mert rendszerváltó beszélgetés volt ez a javából. Már a miniszterelnökkel is lehet szemtelenkedni. Sőt, egyáltalán, csak úgy, földi halandónak beszédbe eredni vele.

Mindenesetre Lőrinc igazi terepe a riport volt. Imádott vidékre járni, beszélgetni. Kocsmákban, kultúrházakban, útszéli fogadókban, tanácsirodákon, csinos portákon vagy az ABC-ben új ismeretségekre szert tenni.

Egyszer együtt mentünk. Nagy, fekete szolgálati Volga vitt minket sofőrrel, hja kérem, akkor még urak voltunk. Lőrinc Békéscsabán a kolbászgyár valami ügyéről írt, én egy szomszéd falu nagy napjáról, amelyik elnyerte a Hazafias Népfront ünnepi vándorzászlóját.

Késő délután szedett össze minket a sofőr. Lőrinc egy nagy cekkerrel érkezett. A szatyornak kolbászszaga volt. Lőrinc szerint tiszta szívvel adták neki, miért ne fogadta volna el. Mindenkinek jobb az, ha nálunk van.

Tavasz volt. Szép tavasz. Sütött a nap akkor is, amikor a fekete Volgával leparkoltunk egy útszéli csárdánál. Rendes riporter – oktatott Lőrinc – ismeri az egész országban a jó fogadókat, vendéglőket. E tekintetben azóta is igyekszem hálás tanítványa lenni.

Talán egy habzó sört is benyakaltunk, amikor egy pótkocsis Zsiguli érkezett. Friss, ahogy akkor mondták, primőr, paradicsommal a fedélzetén.

Lőrinc rögtön elcserélte az ajándék kolbász egy részét paradicsomra. Majd a sofőrnek és nekem is adott egy zacskónyit, és nagyon elégedett volt az élettel. És magával, hogy milyen ügyesen megcsinálta ezt is. Útközben hosszan mondogatta, hogy a felesége mennyire megdicséri majd, hogy effajta kincseket visz haza.

1987 június 27-én a romániai falurombolás ellen szerveződött nagy tüntetés. Az én életemben– na és persze Lőrincéjében, és mindannyiunkéban, akik '56 utániak voltunk) talán ez volt az első, amelyet nem maga a hatalom szervezett. Sőt.

(Részletek erről itten : http://fotolexikon.blogspot.com/search?q=t%C3%BCntet%C3%A9s)

Egészen mámoros érzés volt. Ráadásul, azt hittük, a másnapi lapban megírjuk mindazt, ami történik, ahogy az igazi újságírók. Siettünk hát vissza a szerkesztőségbe Lőrinccel, de nem nagyon működött a tömegközlekedés.

Lőrinc elemében volt. Akkor ő majd leint egy kocsit és azzal bevitetjük magunkat.

Hogy intesz le? Így! –mondta és a Dózsa György úton elkezdett kaszálni a kezével. Megállt egy Wartburg. A sajtószabadságról lenne szó, merthogy nekünk be kell gyorsan jutni és a többi, nyomta a szöveget, ahogy kell. A kopott férj és a hozzávaló feleség kitárta az ajtót, mosoly ömlött el a képükön. Na ja, a sajtószabadság, akkor útirányt változtatnak és elvisznek minket. Bepattantunk. A családot meg feszítette a büszkeség, hogy ők is hozzájárulnak a sikerhez. A bácsi a Blahánál rakott ki minket, még utánunk kiabált, hogy másnap megveszi a lapot, mert az ő sikere is az, hogy végre meg lehet írni az igazságot. Lőrinccel madarat lehetett volna fogatni. Hogy itt a szabadság. És ezt a nép is tudja már. Ráadásul a gyakornoknak is megmutatta, hogy szervezi az életét egy hírlapíró.

Kb. fél óra múlva derült ki, hogy na megírni azt még nem lehet mégsem. Illetve közzétenni. Ott gubbasztottunk a szerkesztőség koszos folyosóján, néztük az egyszem tévét, ott elhangzik e tömegtüntetésről valami. Közben a főszerkesztő idegesen rohangált a k-telefon és köztünk, hogy most mi is legyen.

Amúgy, tíz perc alatt dr. Boros és dr. Javorniczky szerkesztő urak vezetésével összedobtunk egy kolumnát. Nagyon fontosnak éreztük. De egyre inkább úgy nézett ki, hogy ez másnap meg nem jelenik. Ki harciasabban, ki szelídebben próbálta rávenni a főszerkesztőt, hogy vállalja, a pártközpont engedélye nélkül is megjelenteti az anyagot. Lőrinc az indulatosak közé tartozott, oda is vágta a főszerkesztőnek: „Engedd megjelentetni Pista és benne leszel a sajtótörténetben!”

„Én már benne vagyok” – jött a bizonytalan válasz, majd csapódott a párnázott ajtó, megcsörrent a k-vonal.

Történelem.

Ahogy szombat óta már Lőrinc is.

A csocsó hatalma

Egy legendáról

Mint minden valamire való történet, ez is a régmúltban kezdődött. A kádárizmus óloméveiben egy New York palotabéli szerkesztőségi szobában. Ott ahol jetünkre jutott két írógép, ám sose volt tolongás, hogy ki használja. Az ebéd és a kora délután elütése tehát abból állt, hogy történeteket meséltünk egymásnak.

Illetve, mivel akkoriban még én voltam valahogyan a elgfiatalabb, nekem mesélték a többiek a korábbi évek nagy kalandjait.

Ezekben a történetekben előkelő helyet foglalt el a csocsó. És azok a fényes győzelmek, amelyeket ott arattak. (Vereséget mindig csak a Szász Pista szenvedett, különösen a kabátnapokon, de erről részletesebben, bizonyára, majd az ő születésnapján értekezünk.)

A csocsóbajnokságon csakis Magyar Nemzetesek vehettek részt (fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). Egyetlenegy kivétel akadt. Egy Magyar Hírlapos. (Fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). A sportrovat vezetője. Aki lejöhetett a harmadikról és beszállhatott a második emeleti asztalifoci (Kristóf Attila szép szavával: pörgős foci) olimpiászba. E sportrovati vezető később annyira odaszokott – így a kora délutáni beszámolók – hogy később már a pörgősfoci asztal mellől szerkesztette saját sportrovatát. Ahogy ezen oral history archvum adatközlői megjegyezték: zsebből.

Természetesen ettől, vagy éppen ezért, a sportrovat kitűnően prosperált, a labda gömbölyű volt,a gólok záporoztak, a szocializmus végnapjai kedélyesen teltek, egyik a másik után.

Egyszer az Etuka grillben – ez az üzemi menza volt az ötödik emeleten, az óvoda mellett, a torony alatt -, aztán személyesen is megismerhettem a zsebből szerkesztő, egykori csocsóbajnokot. A Nagy Csocsóbajnokot.

Azóta persze történt egy s más, de hát hagyjunk valamit a százéves ünneplésekre is.

Bis hundred und zwanzig.

Somogyi, Bacsó

Kilencven év múltán

Két emberre emlékeztünk a napokban, két kollegánkra. De ne feledjük, egy olyan kor áldozatai ők, amikor az első világháborúban milliószám hullottak az emberek. A fehérterror is szépen szedte az áldozatait. Miért hát éppen rájuk?

Csak azért mert a mi lapunknál, a Népszavánál dolgoztak?

És ne gondoljuk azt, hogy újságírót gyilkolni az csak a régmúltba vesző barbár szokás, amely mára kiveszett.

Csak tavaly 137 kollégánk halt meg munkavégzés közben – sokukat szánt szándékkal ölték meg, nehogy közzétegyék azt, amit megtudtak.

Emlékeznünk kell rájuk is.

De most elsősorban mégiscsak Somogyira és Bacsóra.

A hagyomány is azt mondja: és beszéld el fiadnak! A régmúlt felidézése a tradíció szerint azért is lényeges, hogy tanuljunk belőle.

Akár ebből a már kilencven éves történetből is.

Ahogy a régiek mondták:

„Ezek a napok emlékezetben maradnak és megtartatnak minden nemzedékben és nemzedékben”.

Semmiképpen sem állítom azt, hogy ilyen brutálisan megismétlődhet az, ami velük történt. Arra azonban nem árt felhívni a figyelmet, hogy ma is akadnak mifelénk is olyanok, gazdasági-politikai hatalmasságok, akik szívesen elhallgattatnának számukra kellemetlen hírt közreadókat. És néha akad olyan érzésünk, élnek köztünk olyanok is, akik az efféle akciókban szívesen közreműködnek.

1920-ban egy véres háború sok-sok értelmetlen áldozatához szokott társdalom sokezer tagja tiltakozott mégiscsak a gyilkosság, majd a bűnösöket mentegető úgynevezett igazságszolgáltatás ellen. Nagy kérdés, hogy a mai – kétségtelenül demokráciában élő és szólásszabadsághoz szokott társadalom vajon elég érzékenyen figyeli e a nyilvánosság helyzetét,s felemeli e a szavát, ha azt veszélyben látja?

És van itt még valami.

Azt mondtam: az áldozatok emlékét meg kell őrizni. Node kinek? Ki lesz az, aki majd a következő nemzedékben elmondhatja fiainak – mégha ez ifjabb kollégáit is jelenti – a történetet?

Miként marad meg az emléke Somogyi Bélának és Bacsó Bélának?

Az emlékezésnek akadnak tárgyiasult formái. Évekig a szobám falának támasztva állt az a márványtábla, amelyik a Népszava korábbi székházának falán őrizte Somogy és Bacsó emlékét. Nem tudtam úgy bemenni, sőt, nem tudott úgy senki bejönni a szobámba, hogy ne vessen rá legalább egy futó pillantást.

Most – az az 1920-as címlap lóg az ajtómmal szemben a folyosón, amely nagy betűkkel hozta az első oldalon: Somogyi Bélát meggyilkolták. Nap mint nap szembenézünk vele.

Ugyanakkor Somogyi és Bacsó emlékét elsősorban mégiscsak az a Népszava őrzi meg, amely napról napra megjelenik. Talán még a szellemiségét is, a baloldali elhivatottságát, a szociáldemokrácia fontosságának elismerését.

Amíg tehát van, amíg lesz Népszava – addig ezzel nincs gond.

De ne is gondolják tovább.

Lesz Népszava.

Mert a történelem, a hagyomány – erőt is ad.

Mutatja, hogy nagyon nehéz helyzetekben is képes megmaradni például egy ilyen szellemű orgánum

Vegyük hozzá, hogy a mai helyzet azért nem mérhető ahhoz a világhoz. Úgyhogy a Népszava marad.

És lesz, aki újra és újra felidézi a most 90 éve meggyilkolt Somogyi Béla és Bacsó Béla emlékét.

A hal(l)hatatlan Neoprimitív

'71 szeptember, féltucat ősember

A Lenin körútról fordultunk be a Majára, a Halló előtt megálltunk, ott ahol a kirakatban az önkisz büszkesége, egy palacsintasütő-gép nagy füstölögve magától sütötte a papírvékony palacsintát. A Sztálin születésnapja tiszteletére elnevezett 70-es trolira vártunk, úgy, hogy fél szemmel lássuk, amint a Kürt nevű bűntanyán már délelőtt összeverekednek a keverttől részegek.

Csöves farmert hordtunk. Persze nem Trappert. Mert „Trapper farmer drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs” szólt a rigmus is. A Gábor Alföldi papucsban csoszogott – nekem azt az anyukám már nem engedte. (Sem a papucsot, sem a csoszogást.) Ciki iskolaköpenyünk a leselejtezett szimatszatyorba volt gyűrve, hogy a kockás, lógó flanelingünk érvényesülhessen. Ennyit a korrajzról.

Vártuk a trolit tehát, s közben egy cukros-mázas, kellemetlen Neoton dal dallamára azt énekeltük, hogy „A párttitkárunk értette a Népszaváááát és szánkbaadta a demokráciáááát.” Megjegyzés 1: ekkor találkoztam először a Népszava kifejezéssel. A mi családunk Magyar Nemzetet olvasott.

Megjegyzés 2: Akadnak halhatatlan csapatok. A fent idézett szám forrása ugyanis az elpusztíthatatlan Neoprimitiv együttes. A főnixként feltámadó banda a minap éppen az A38-as hajón tartotta, meglepően népes közönség előtt, a harmincnyolcadik búcsúkoncertjét. És ne reménykedjünk, bizonyára nem az utolsót. Az annalesek szerint az első búcsúkoncert 1982 február végén esett meg, mit tegyünk, szalad az idő.

Ez a mostani A-38-as búcsúkoncert arról szólt, hogy meg lehet-e állítani azt a fránya múló időt. A Neoprimitiv a hetvenes-nyolcvanas évek vicces terméke volt. Amikor más sok mindent lehetett. Egykori közgázos egyetemi hallgatók, dr Nagy Gyula, dr. Szentirmay László, Szántó Péter, Jancsó Kornél, Pleschinger Sándor, Jobbágy Gyula (+ Föld. S Péter), korabeli slágerekre enyhén és közepes fokban rendszerkritikus „politikai kábáré” műfajába sorolt paródiákat alkottak és adtak elő. Mint a legendás „Uralkodó osztály I./b.” című alkotást.

Azt, hogy rendszer sokat tűrt, az is bizonyítja, hogy én például a Neoprimitivet legelőször a nyolcvanas évek legelején a tatai KISZ táborban hallottam. Sőt, Gábor barátommal fel is vettük magnóra az egészet. Meg is van, valahol.

Ma már persze mindent lehet, még nagyon hamisan is énekelni a színpadon, így aztán az új nemzedékeknek nem sokat mondanak az efféle veretes sorok:

„Ez a gyár itt nekünk termel, / miénk itt a hatalom / esz itt kérem osztálydiktatúra / s nem újítómozgalom. / S akkor az asztal mellé csaptam / összedőlt a kártyavár / de amikor újra felébredek / a pia és a kártya vár...”

Mindenesetre értő közönség gyűlt itt össze ma este a hajón, a zenekarral harsogjuk a régi, kellemes dalokat. Persze legtöbben élősúlyban sokat fejlődtünk, s a koncert-hajó előtti parkolókban terpeszkedő jónéhány Lexus vagy éppen BMW és Audi terepjáró bizonyítja, hogy valóban sokan elmondhatják az egykoriak közül: „ez a gyár itt nekünk termel".

De mindegy is. Ezen az estén itt egy pici ablakon visszakukucskálunk a hetvenes-nyolcvanas évekre. S megállapítjuk, hogy manapság nagyon rossz nekünk. De azért mégiscsak így a jobb, mint a tompa fa-rock idején.

Fejtő Ferenc és a történelem

Egy kézfogásnyira
József Attilától

Talán éppen e hasábokon írtam pár éve, hogy van abban valami megható, amikor az emberrel szembejön a Történelem a folyosón és megkérdezi tőle, hogy evett-e már a zsíroskenyérből, mert az különösen finom és talán valami savanyú bor is akad ott az asztalon, mi lenne, ha kortyintanánk belőle egyet? A Történelemnek nem lehet nemet mondani, hát hörpintsünk. Indulunk a palackért, hogy töltsünk - közben persze a Történelem elbóklászik a szerkesztőségi szobák között, mindenkihez akad egy-két kedves szava- Mintha a szép, a kedves és a fiatal hölgyekhez - és nálunk természetesen csak ilyenek dolgoznak - három is. Szóval eltelik egy kis idő, míg visszatér a bázisra, a bor és a zsíros kenyér mellé, lehuppan a székbe - szinte elveszik benne. Megtámaszkodik a botján és kikérdez minket, hogy akkor mi is lesz a holnapi lapban és kifejti, hogy miként értsük azt, hogy ez vagy az a politikus mit mondott. Röpködnek a nevek az évszámok, a történetek. A történelem.
Mert nekünk Fejtő Ferenc a Történelem. Ne egyszerűsítsük le a dolgot, nemcsak a kora miatt. Bár az is igazán elismerésre méltó, ha valaki, aki egy olyan kalandos életet él, mint ő közel a százhoz mindent tud és mindent tudni akar a világról. De inkább azért, mert a történelem neki tisztes alapanyag, ami jó mester kezében ügyesen idomul. Olyanra, hogy meg lehessen mutatni az emberek közti viszonyokat - azt mi miért történik.
Jelen képünk a tavalyi könyvnapon készült. Két kötetet is dedikált itt Fejtő Ferenc. Az egyik II. Józsefről szól, a második az 1956-os magyar forradalomról.
Két korszak - két világ. Milyen szellemi nyitottság, tájékozottság és elszánás kell ahhoz, hogy valaki két ilyen eltérő korszakról írjon - természetesen alapos, érdekes, ráadásul felettébb szórakoztató - könyvet.
Ezen a könyvnapon egyébként meglehetős kánikula csapott le a városra. Fiatal szerzők tucatjával dőltek be az asztal alá, mert nem bírták a hőséget, dőltek ki a sorból. Fejtő ugyan nemrégiben lábalt ki valami nyavajából, talán kórházban is volt nemrégiben - volt oka azoknak, akik féltették és aggódtak érte -, de ő még ettől sem hagyta magát zavartatni. Szépen, komótosan írta alá a könyveket a fogyni nem akaró olvasóknak, elhárította a vigyázó szavakat. Talán egy pohár vizet és egy új tollat kért.
Érdekes volt figyelni a módszerét. Mindenkitől kérdezett valamit, érdeklődött tőle, miért éppen ez a kötet keltette fel a figyelmét. Adott pár tanácsot az értő olvasáshoz. És azt hiszem, azokon is csak mosolygott, akik tulajdonképpen csak azért akartak kezet fogni vele, hogy így elmondhassák magukról majd jobb irodalmi körökben, hogy ők immár egy kézfogásnyi közelségbe kerültek József Attilával is.
Dési János

A legfiatalabb Fejtő díjas

Tibor

Most nyilván el kellene sütni azt a viccet, hogy Várkonyi Tibor a szerkesztőség legfiatalabb tagja. Ugyan 1924-es születési évszáma első pillantásra mintha ellentmondani látszana ennek, ám habitusa, életereje, munkabírása valóban bizonyítják a kijelentést, amely ezek szerint mégsem tréfa: Tibor ma a Népszava ifjú munkatársa, mi több a legújabb Fejtő díjas, hiszen éppen egy hete vehette át a nevezetes kitüntetést, amelyet azoknak adunk, akiket sokra tartunk, akiket tisztelünk, s akiknek drukkolunk. Akiktől tanulnunk kell.
Tiborra már csak önző okokból is büszkék vagyunk. Hiszen ő az élő példája annak, hogy az újságírás valamikor mégiscsak komoly, értelmiségi szakma lehetett. Nyelveket kellett hozzá tudni, olvasni, ismerni a világot.
Tibor az, aki már jóval az Internet föltalálása előtt úgy jött szembe a folyosón, hogy nahát, olvastad, mit írt a legújabb Le Monde? Mert persze ő már délelőtt átfutotta, ahogy minden valamire való világlapot. Mert, úgy látszik, abban a régi iskolában még azt tanulta, ahhoz, hogy valaki írni tudjon, előbb olvasnia kell. Engem persze nemcsak világpolitikai tájékozottságával vesz le a lábamról, hanem azzal is, hogy milyen magától értetődően igazodik el mondjuk a művészet világában. Ha a zeneirodalomról valamit tudni akarsz, akkor vagy kérdezd meg, vagy egy kicsit hallgatózz, amint Szász Pista szobatársával éppen megvitat egy operaelőadást vagy valami régi-régi felvételt, amit most sikerült szerencsésen beszereznie.
Tibornak amúgy a Don Giovanni a kedvence, A Cosi' fan tutte, az összes létező karmesterrel megvan neki. Ő ezt mutogatja a fiatal lányoknak biztosan, ahogy más a bélyeggyűjteményét.
Mostanában Tibort persze sokan úgy ismerik, mint harcos publicistát, aki igen határozottan követi baloldali-liberális elveit. Jópáran egyébként éppen ezt a következetességet nem tudják megbocsátani neki, például azok közül, akik egykori, több mint három évtizedes munkahelyén, a régi Magyar Nemzetnél azért nagy hasznot húzóan kokettáltak a hatalommal. Tibor régi írásaiból nehéz lenne ma kínos dolgokat előszedni, megalkuvását bizonyítani. Még akkor is, ha a legújabb szélsőjobbosok közül akadnak, akik azzal próbálják diszkreditálni, Szabad Nép-es volt.

Na igen. Amikor a szocdem lapok megszűntek a „fordulat évében" a Kossuth Népétől áttették a Szabad Néphez. Csakhogy rövidesen innen is távoznia kellett, éppen azért, mert nem „kommunistásodott el" megmaradt szocdem szellemiségűnek. (Amúgy kíváncsi vagyok, akkori kollégájára, a vele együtt a központi pártlaphoz kerülő a ma Paul Lendvay néven ismert osztrák sztárújságíróra hányszor sütik a Szabad Nép-es bélyeget, ha éppen vitatkozni kellene vele, csak elfogytak az érvek.)

Szóval, nap-nap után Tibor megjelenik a Népszava szerkesztőségében (mint néha szomorúan megjegyzi, vigyázni kell vele, mert munkahelyeit mostanában szereti elfoglalni a nem éppen mértéktartásáról ismert jobboldal, lásd Magyar Nemzet, majd Magyar Hírlap története), természetesen nyakkendőben, öltönyben, hajtókáján a francia Becsületrend kis kitüntetésével. (Képünk a nyáron negyven fogkban készült - ezért a könnyített szerelés.)Elmeséli a világlapok főbb híreit, meghallgathatunk néhány viccet tőle, megírja a napi penzumát, válaszol az olvasók leveleire, kijavítja a levonatokat, megnézi a tördelést.
Ahogy azt az elmúlt közel hat évtizedben mindig.Van még állandóság a világban, van még remény.
Köszönjük Tibi bácsi!