Kilencven év múltán
Két emberre emlékeztünk a napokban, két kollegánkra. De ne feledjük, egy olyan kor áldozatai ők, amikor az első világháborúban milliószám hullottak az emberek. A fehérterror is szépen szedte az áldozatait. Miért hát éppen rájuk?
Csak azért mert a mi lapunknál, a Népszavánál dolgoztak?
És ne gondoljuk azt, hogy újságírót gyilkolni az csak a régmúltba vesző barbár szokás, amely mára kiveszett.
Csak tavaly 137 kollégánk halt meg munkavégzés közben – sokukat szánt szándékkal ölték meg, nehogy közzétegyék azt, amit megtudtak.
Emlékeznünk kell rájuk is.
De most elsősorban mégiscsak Somogyira és Bacsóra.
A hagyomány is azt mondja: és beszéld el fiadnak! A régmúlt felidézése a tradíció szerint azért is lényeges, hogy tanuljunk belőle.
Akár ebből a már kilencven éves történetből is.
Ahogy a régiek mondták:
„Ezek a napok emlékezetben maradnak és megtartatnak minden nemzedékben és nemzedékben”.
Semmiképpen sem állítom azt, hogy ilyen brutálisan megismétlődhet az, ami velük történt. Arra azonban nem árt felhívni a figyelmet, hogy ma is akadnak mifelénk is olyanok, gazdasági-politikai hatalmasságok, akik szívesen elhallgattatnának számukra kellemetlen hírt közreadókat. És néha akad olyan érzésünk, élnek köztünk olyanok is, akik az efféle akciókban szívesen közreműködnek.
1920-ban egy véres háború sok-sok értelmetlen áldozatához szokott társdalom sokezer tagja tiltakozott mégiscsak a gyilkosság, majd a bűnösöket mentegető úgynevezett igazságszolgáltatás ellen. Nagy kérdés, hogy a mai – kétségtelenül demokráciában élő és szólásszabadsághoz szokott társadalom vajon elég érzékenyen figyeli e a nyilvánosság helyzetét,s felemeli e a szavát, ha azt veszélyben látja?
És van itt még valami.
Azt mondtam: az áldozatok emlékét meg kell őrizni. Node kinek? Ki lesz az, aki majd a következő nemzedékben elmondhatja fiainak – mégha ez ifjabb kollégáit is jelenti – a történetet?
Miként marad meg az emléke Somogyi Bélának és Bacsó Bélának?
Az emlékezésnek akadnak tárgyiasult formái. Évekig a szobám falának támasztva állt az a márványtábla, amelyik a Népszava korábbi székházának falán őrizte Somogy és Bacsó emlékét. Nem tudtam úgy bemenni, sőt, nem tudott úgy senki bejönni a szobámba, hogy ne vessen rá legalább egy futó pillantást.
Most – az az 1920-as címlap lóg az ajtómmal szemben a folyosón, amely nagy betűkkel hozta az első oldalon: Somogyi Bélát meggyilkolták. Nap mint nap szembenézünk vele.
Ugyanakkor Somogyi és Bacsó emlékét elsősorban mégiscsak az a Népszava őrzi meg, amely napról napra megjelenik. Talán még a szellemiségét is, a baloldali elhivatottságát, a szociáldemokrácia fontosságának elismerését.
Amíg tehát van, amíg lesz Népszava – addig ezzel nincs gond.
De ne is gondolják tovább.
Lesz Népszava.
Mert a történelem, a hagyomány – erőt is ad.
Mutatja, hogy nagyon nehéz helyzetekben is képes megmaradni például egy ilyen szellemű orgánum
Vegyük hozzá, hogy a mai helyzet azért nem mérhető ahhoz a világhoz. Úgyhogy a Népszava marad.
És lesz, aki újra és újra felidézi a most 90 éve meggyilkolt Somogyi Béla és Bacsó Béla emlékét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése