Kínai arcok - Faces from China

Kínák itt is

A cica esete Mao Cetunggal 毛澤東

Xue Yanping új regényt ír. Minden bizonnyal ez a regény is azokról a régi történetekről szól, amelyek Xue Yanping életében, könyveiben is oly fontosak voltak.A közelmúlt Kínájának élete, a kulturális forradalom és az, a hétköznapi emberek miként tudták mindezt túlélni, már ha túl tudták élni.

Xue Yanping most éppen Európában jár, kiadókkal, szerkesztőkkel beszélget, itt Magyarországon is azt próbálja kipuhatolni, mi mennyire érdeklődünk aziránt a távoli és innen egzotikus világ iránt.

Xue Yanping szépen és választékosan beszél angolul, divatos ruhát hord, hogy Londonban, New

Azokról a történetekről a kulturális forradalom idején. Amikor minden felborult, amikor a normális észnek többé nem volt jelentése. Amikor bárkiből, bármikor áldozat lehetett, meg persze gyilkos és elkövető is. Yanping történetei a pekingi hutongokban játszódnak, ezekben a hagyományos, földszintes, szűk utcás, zárt életű lakónegyedekben. Yorkban vagy éppen Milánóban is megállná a helyét. Így aztán még nagyobb az ellentét azzal, amiről beszél.

Mondja, ma már a kínai fiatalok

nak is nehéz elképzelni, hogy milyen volt az élet akkor. Pedig tudniuk kell, szembe kell nézniük azzal, mi történt szüleik, nagyszüleik életében – e nélkül a mai Kínát, ezt a gyorsan változó, hatalmas országot nem érthetik meg.

Xue Yanping életét és majdnem kettétörte a kulturális forradalom. Az egyetemeket bezárták, burzsoá csökevénynek minősítették. A fiatalokat tanulás helyett falura küldték kétkezi munkára, ahogy őt is. Ő aztán 1982-ben, az elsők közt újra, mehetett egyetemre, s próbálta behozni az elvesztegetett éveket.

Könyvei nagyrészt ezekről az évekről

szólnak. Amikor egy őrült forradalomra hivatkozva nagyratörő diktátorok azt hitték, az ő teljhatalmukkal át lehet alakítani az embereket, a gondolkodásukat.

Mit lát ebből a fejreállt világból egy kislány, mint Xue Yanpin?

„Volt egy macskám, akit nagyon szerettem. De állatot tartani kedvtelésből a hutongban szigorúan tilos volt – ez is burzsoá csökevénynek számított. A felügyelők, akik jelentőst részt a mi idősebb pajtásainkból álltak, folyton ott járőröztek a hutong szűk utcácskáin. Egyszer észrevettem, meglátták, hogy a cicámat etetem. Tudtam, ha utólérnek, nagy baj lesz. A macskámat ki is végezhetik és velem is nagyon elbánhatnak. Futottam hát lélekszakadva a sikátorokban, magamhoz ölelve a cicámat, míg végül sikerült meglépnem és elbújnom egy udvarban.” Végülis nem nagy történet, ott ahol százezreket gyilkoltak meg, de talán jól érzékelteti azt a világot.

- Miért volt tilos macskát tartani? – próbálom racionálisabb úton tartani a

beszélgetést, de Xue csak megvonja a vállát. Látom rajta, hogy nem érti, mit nem értek ezen.

- Ez volt a szabály. Csak. Egy betarthatatlan szabály a végtelen sok közül.

És a felügyelők, kik voltak a felügyelők és ők miért gondolták, hogy a macskatartás veszélyes az épülő kommunizmusra? – teszek úgy, mint aki nem látja, mi mindenre akad ma is ember.

Erre elmeséli, hogy az idősebb nővére is egy speciális egységben volt afféle katona. A nővére 16-17 éves lehetett akkoriban. Minden reggel szépen felöltözött és elment a társaival. Talán megverni valakit, vagy egy nagy táblát akasztani a nyakába, hogy így jár, aki a nép ellensége. Fiatalok voltak, nem értettek semmit a világból. Miközben édesapjukkal talán valahol máshol, mások bántak el eképpen.

Xue Yanpin hát ír. Új regényt. A régi történetekről. Amikor a politikai elszabadítja a legrosszabb emberi indulatokat.

Hogy okulunk-e belőle? Ott vagy itt? Hát

Játszótéri tai csi - kínai patchwork

Az eltűnő betűk nyomában

És akkor, a toronyházak közt ott vannak a terek. Ahol a népek üldögélnek és lelkesen verik a blattot. Vagy éppen kockáznak. Délelőtt sétálunk erre, hát idősebb hölgyek lassú zenére taj csiznek. Egyikük hozott egy nagy magnót, cincogó, lassú hangok és szép lassan mozognak rá az asszonyok. Van, aki mosolyog közben magában, más koncentrál, hogy el ne rontsa. Egy töpörödött asszonyságnak harmadszorra sem sikerül a mutatvány elég kecsesen – a kedvéért még egyszer visszatekerik a zenét. Hátha most. Aztán egyszercsak egyikük az órájára néz és kiált valamit. Mindenki szalad összekapkodni a holmiját. Mennek dolgozni. Többségük talán közért pénztáros, kalauz, vagy tanár. Megvolt a napi testmozgás és társadalmi élet. Pár méterre tőlük fiatalemberek írnak a földre szépen rajzolt kínai betűket. „Festékként” vizet használnak. A kaligrafikus gondossággal megalkotott jelek felett aztán hosszan tanakodnak, értékelik az eredményt, néha elégedetten bólogatnak, dicsérőleg pillantanak az alkotóra, máskor meg inkább a fejüket csóválják. Ilyenkor újra lendül az ecset, jön a javítást.
S mire egészen tökéletes lesz az alkotás a reggeli nap fel is szívja a gondosan megformált alkotásokat.
Lehet elölről kezdeni az egészet.

Made in China, patchwork 2.

Nagyon Nagy Fal

Csak az számít embernek, aki már járt a Nagy Falon – idézi minden vicces kedvű idegenvezető az állítólagos kínai mondást. Mindenesetre a kínaiak közül nagyok sokan vannak, akik embernek szeretnének ezek szerint számítani, mert tömegével zarándokolnak a Nagy Fal különböző pontjaihoz, hogy elmondhassák, itt is jártunk.
Első felismerés: A Nagy Fal tényleg nagyon nagy lehet. A szeszélyesen kanyargó hegygerincen, ameddig csak a szem ellát, ott szalad föl-le a fal. Bástyák és kis erősségek szakítják meg, néha egy-egy kiszögelés a turistáknak, ahol igazolást kaphatnak arról, hogy ők hősök, hogy idáig föl bírtak mászni, valamint nélkülözhetetlen szuvenirokhoz lehetet jutni.
Második felismerés: Nem is olyan könnyű ide felmászni, és emberré válni, mert végtelen lépcsősorokon kell kaptatni, nincs két egyforma méretű lépcsőfok. Egyszer félméterest kell lépni, utána meg tízcentist, aztán megint pár óriási lépcsőfok következik. És hozzá negyven fok és egészen párás levegő.
Harmadik felismerés: A Nagy Fal egészen új. Felújítva, rendberakva, a kövek közti fúgák pontosan kiöntve, sehol egy hiányzó tégla, egy meglazult szegély. Hogy ugyanilyen volt a régi is? Bizonyára. Talán csak azok a kétnyelvű táblák hiányoztak innen a Han vagy a Ming dinasztia idején, mely szerint viharban ne használja a mobil telefonját, mert belecsaphat a villám és csak akkor induljon felfelé, ha jó kondiban érzi magát, különben baj lehet.
Pedig megéri felmászni, mert jó a látvány – balról szegény hunok, akik nem tudtak így bejutni a birodalomba, mert ők nem bírtak felmászni ide, jobbról a szorgos kínaiak, akik egy jó 6 ezer kilométeres fal- és erődrendszer építésével kivédték a támadást. Ma meg lehet mutogatni az egészet a turistáknak.

Made in China az egész világ 1.

Tiltott város Maoval


Kínáról sokat tud az is, aki soha, még csak a közelében sem járt. Tudjuk, hogy mindent a Földön Kínában gyártanak, Made in China az egész világ. Lehet alkudni, és ha valamiből sokat veszel, akkor az „óco”.A rengeteg bóvli hazája ez. Aztán meg, sokan is vannak, de nagyon jönnek fel gazdaságilag. Volt nekik egy saját Sztálinuk/Rákosijuk – a Mao. Persze, ma már nem járnak Mao öltönyben, rengeteg a milliomos, de a nagy tömegek még szegények. Ám az olaj már azért olyan drága a világban és azért lesz mind megfizethetetlenebb, mert Kína életszínvonala egyre inkább közelít a nyugatihoz – amihez rengeteg energia kell.
Ha nekem egyszer lesz időm, és találok egy kiadót hozzá, akinek meg pénze van, akkor biztos, hogy egy Kínáról szóló fotoalbum elkészítésébe fogok majd. Hogy megmutassam, milyen is ez a Kína. Persze csak a felszínt látja az arra járó néhány nap alatt – fogalma sincs a részletekről, a hátérről, de mégis. Sok mindent el lehet mesélni, de megmutatni mégis hatásosabb. A Peking vagy Sanghaj utcáin özönlő luxusautók tömkelegét. Az utca persze kétszer öt sávos, és két vagy három emelet egymás felett ugyanígy. És vadiúj Audik, BMW-k és Buickok cikáznak itt bolond összevisszaságban. A toronyházakat. Vagy, egyre távolabb a belvárostól, a régi kis házakat, az összeszoruló lakásokat, a budi a házsor végén. És persze, mindenütt esznek valamit, vagy főznek vagy éppen megvitatnak. S ha arra tévedsz, rádmosolyognak. Hálás fotótéma, jól illik a képzeletbeli könyvembe.
És a kínai kirándulók tömegeit sem hagyhatjuk ki, akik több kilométeres sorba állnak be, a Mennyei Béke terén, hogy bejussanak egy pillanatra Mao maozeumába. Vagy sétáljanak egyet a császárok egykori rezidenciájában, a Tiltott városban, ahol a bejáratnál ugyan még egy Mao Ce-Tung kép néz le ránk. De az egész hatalmas országból idesereglő kínai turisták már a kapitalizmus praktikus és drága termékeivel, a legmodernebb japán fényképezőgépekkel örökítik meg magukat minden sarkon.

(Folyt. köv)

A Tienanmen téren mindenki mennyei boldog

A Mao-s óra

A Tienanmen teret ismerjük a képekről a mozikból és persze a híradókból. Mutatja is helybéli kísérőnk, hogy onnan balról jöttek a tankok, itt álltak a diákok – aztán arra menekültek azon a bizonyos napon. Emlékszem én is, ültünk a szerkesztőség koszlott foteljein, a képernyőt bámultuk – és vala azt suttogta hátul, hogy ez nem lehet igaz. Egy fiatalember állt a harckocsioszlop előtt feltartva az óriási monstrumok sorát.
Mondják, az utolsó Tienanmen téri tüntető mostanában szabadult. De ezt úgy fél füllel halljuk, mert csak bámulunk azon a zsibongáson, azon a rengeteg emberen, aki itt fel s le vonul a Mao mauzoleum körül. Biztosan ez a világ egyik legnagyobb tere és adott időpillanatban itt fér el egyszerre a legtöbb ember. De hát a „sok" és a „nagy" csak szavak, amelyek igazán értelmet nekem csak itt Kínában nyernek. Mert itt a sok ember az európai ésszel tényleg felfoghatatlanul rengeteg, és ezt a nagy térséget sem egyszerű körbejárni.
Mondják amúgy, Mao még ma is nagy tiszteletnek örvend, annyira, hogy azokon az emlékezetes Tienanmen téri napokon sem jutott senkinek még csak eszébe sem, hogy megrongálja a nagy vezér emlékhelyét.
És azóta? És a kulturális forradalom rémségei? – kérdezzük. Hát, bizony az tíz elvesztegetett év volt – halljuk a választ, de nem is figyelünk rá, mert már ott is terem egy ember, kezében kis piros könyvecskével, amelyben Mao idézeteket gyűjtöttek össze kínaiul és angolul és az árus szerint nagyon nagy hibát követnénk el, ha ezt itthagynánk. Milyen lenne a könyvespolcunk egy pekingi Mao kötet nélkül? Az csak úgy tátongana az űrtől.

Rövid alku után abban maradunk, hogy tátogjon csak az a könyvespolc, amikor az óraárusok hada lep el minket. Itt nem a Kínában alapcikknek számító kétdolláros hamis Rolexek és IWC-k mennek, hanem igazi Maos órák. Maga Mao vezér mutatja a pontos időt a két kezével, melyeket mókásan forgat körbe. Végül háromra megy le az ár, és ezért a hetvenöt forintnyi helyi pénzért majdnem másnap reggelig működnek is az órák. (megjegyzem az én Rolexeim, IWC-éim még harmadik napon is ketyegtek, bár ezt már csak a legélesebb fülűek voltak képesek meghallani.)
Díszlépésben katonai egység vonul el, színes egyenruhában, peckesen. Nagy dolog itt katonának lenni, bár hivatalosan létezik kötelező sorkatonaság, valójában komoly protekció kell ahhoz, hogy valakit behívjanak. Főleg vidéken ez a felemelkedés egy tisztes lehetősége. Hát még ha valaki bent is maradhat, netán tiszt lesz belőle, akkor akár még nyugdíjra is jogosult lesz öreg korára. Ami mégiscsak örömre ad okot abban az országban, ahol gyakorlatilag nincs senkinek nyugdíja – jó ha 40 millióan kapnak, de az itt kérem semmi, éppenhogy a katonák, a rendőrök, a pártapparátus tagjai – tán még egészségbiztosítási ellátásuk is van, na az már tényleg igazi csoda.
De félre az efféle komoly ügyekkel. Itt jön jókora csoportjával ez a kedves hölgy és egy vörös kínai zászlót nyom a kezünkbe, s úgy integetünk egymásnak, mosolyogva.