Halak évadja
Ausztriában az a jó, hogy mindennek megadják a módját. A hegyek igazán magasra nőnek, a fák rajta majdnem az égig. A fű kegyetlenül zöld és selymes - szinte sajnálja az ember, hogy mégsem lenne illő odaállnia a tehenek közé, jó hersegőeket harapni belőle. Az ég, na az természetesen rettentően kék és az külön izgalmas, amikor egy egy méretes felhő fennakad a még nyáron is hófödte hegycsúcson. Az emberek kedvesek, a sör hideg, a snapsz erős. Minden, majdnem mindig, tüchtigen klappol, a helyén van és nagyon tiszta. A hegyoldal az eget böködő fenyőkkel, hazafelé ballagó gemütlich tehenekkel, a lemenő nap aranyló sugaraiban - de ha valaki nagyon kíváncsi, akkor felteszem a felkelőében is - éppen olyan, amilyennek lennie kell egy magára valamit is adó idegenforgalmi prospektusban.
És még szót sem ejtettünk akkor a gyorsvizű patakról - amely történetünkben különös jelentőséggel bír. Ebben laknak ugyanis azok a kedves kis pisztrángok, amelyeket mi ki fogunk fogni.
A patak, később folyócska, a Gail névre hallgat. Mi pedig egy Liesing-re keresztelt (nem rokona a hasonló hangzású gazdasági műveletnek) hegyi faluban landoltunk, valahol Karintia mélyén, fent a hegyekben, közel az olasz határhoz.
Csak néhány órát kell Bécstől (persze kitűnő autópályán) bumlizni, hogy egyszercsak megérkezzünk a természet lágy ölére. A tetejében a ravasz osztrákok olyan ügyesen rendezték be ezt a lágy ölet, hogy minden kényelemmel megáldott. Főleg, ha turisták vagyunk, érezhetjük úgy, hogy alaposan el vagyunk kényeztetve.
Itt, az ezer méter fölötti falvakban az emberek többsége a mezőgazdaságból és a turizmusból él. Egyszerre. A szakértők szerint ez a legszerencsésebb párosítás. Mert így Hans (házigazdánkat Isten bizony így hívták Liesingben), délelőtt paraszti munkája során külön gondot fordít arra, hogy minden szép és rendezett maradjon. Just for tourist. A tehéntrágya elvágólag álljon, a szerszámokat ne hagyja szanaszét, rusztikus hatású nénike gyűjtse a füvet mélykék munkaruhában, piros gallérral – a digitális kamerákkal felszereltek részére. Délután Hans mint idegenforgalmi szakember viszont képes megmutatni a fényesre suvickolt traktort vagy az állatokat a néprajzi finomságok iránt is érdeklődő kirándulóknak. Akik feljegyezhetik útinaplójukban: „Kedves naplóm, csak tenéked mondom el, tegnap egy igazi osztrák parasztházban laktunk. Mi az hogy parasztházban? Egy igazi volt tehénistállóban. Évszázados fákból összeróva. Hát ha majd ezt elmesélem a többieknek, amikor ők jönnek a vacak tengerpartjukkal vagy Eiffel tornyukkal, leesik az álluk." Mert a turista vágyik a különlegességre. Az pedig nem tartozik a naplóra, hogy az egykori tehénistállónak, abból a régiből már csak a neve maradt, mostan inkább egy Hilton szállót idéz fel az ember előtt.
De ne húzzuk tovább az időt. Egyszercsak nincs tovább, muszáj megragadni a botokat, a hálókat, a műlegyes dobozokat, a kosarat a kifogott halak számára, az orsókat és zsinórokat. Fölpakolni a vízálló ruhát, a horgász mellényt, a bakancsot. Továbbá bicskát, centimétert, dobozokat, flakonokat, ollót és számtalan más nélkülözhetetlen kis vacakot. És leballagni a patakhoz, ahol a pisztrángok már izgatottan várják a nagy összecsapást. De erről, s a szerénynek közel sem mondható eredményekről majd máskor.
Dési János
