A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Izrael2019. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Izrael2019. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. március 6., péntek

Tel Aviv-i dobszó a tengerparton

Elkaptuk a ritmust



Pesten esett a hó, méghozzá nagy sűrű pelyhekben, mint egy régi, szovjet mesefilmben. A közlekedés megbénult – erről a mesékben ritkán esik szó – mindenki átült egy másik kocsiba, amikor mi felszálltunk a Tel Aviv felé induló repülőre.

Fentről néztük aztán a havas tájat - melyet bizonyos rossz ízlésű szerzők „nagy fehér, mindent beterítő paplanként” szoktak leírni – pedig csak kellemetlen vizes pamacs az egész – és tudtuk, mi rövidesen a nyárban, vagy legalábbis a szép tavaszban landolunk.
És tényleg.
Miközben magyarországi barátaink éppen több napos élelmiszerkészlek felhalmozásán ügyködtek, mert, ha ekkora a hó, ki tudja mit hoz a jövő, mi szépen leereszkedtünk a tengerpartra, oda a nagy szállodasor elé, ahol már oly sok kedves órát töltöttünk el, és lehúztuk előbb a bal, majd a jobb cipőnket.
Aztán következett előbb a jobb, majd a bal zoknink. És talán többen kitalálták a folytatást, előbb a jobb, majd a bal lábunkat dugtuk be a tengerbe – több stílusművész nyilván úgy fejezné ki magát, hogy a hűs hullámok mosták mind a két lábunkat.
Mondhatnánk, hogy az élet szépnek és biztatónak tűnt nekünk, s ha egy egy játékos, tajtékos hullám pofán is vert minket, hát csak nevettünk rajta. Ahogy körülöttünk Tel Aviv vidám ifjúsága élvezte  pészahi szünetet.
Dehát, mint tudjuk, az örömbe néha üröm is vegyül – hogy eképpen fejezzük ki magunkat. Mert ahhoz, hogy még egy üveg bort is csapra verjünk és az erről szóló úgynevezett szelfi képekkel bosszantsuk Tél tábornok markába került otthoni barátainkat, először is szükség lett volna egy palackra a gyöngyöző (!) nedűből.
De ki húzza fel a zokniját, a cipőjét és vág át az autóúton, hogy a kedvesnek nem mondható, de egész éjszaka, sabeszkor és ünnepnap is nyitvatartó oroszul beszélő néninél vételezzen egy italt.
Kő-papír-ollóval hamar kijelöltük a legfiatalabbat, aki már el is indult útjára, s rövidesen vissza is tért egy goláni vörössel. Addigra mi is kihúztuk a lábunkat a tengerből, megszárogattuk és hörpintésre készen álltunk.
Mondanom sem kell, dugóhúzóval viszont nem rendelkeztünk.
Ekkor nekiindultam, hogy a parton nagy tömegben partizó helybéliektől kölcsönkérjek egyet. Főleg nevetős falassa lányok mulattak köröttünk. Kérdésemet a dugóhúzót illetően felettébb viccesnek találták és majd mindegyikük rá akart beszélni egy furcsa illatú spanglira. De mi nem vagyunk olyanok, s ha kell ezt a falassa lányok is bármikor tanúsítják. Már úgy nézett ki, hogy a mind kedélyesebb ifjúság körében mi szomjan halunk, amikor egy Szergej Ogyesszából megoldotta a problémánkat. Ültünk hát a többiek között, ők néha szippantottak a lazán tömött trombitából, mi illedelmesen, kisujjunkat eltartva, meghúztuk a  golani vöröset és talán még szelfizni is elfelejtettünk, annyira jó volt.
Másnap reggel Budapesten a hó olvadni kezdett, kaptuk a hírt, miközben nekünk leégett a fülünk, miközben Jaffa felé bandukoltunk.
A parton éppen hangszórókat állítottak föl s rövidesen vagy harminc-negyven nyugdíjas pár perdült ki és a zenére vad salsazásba kezdett.  
Ekkor három féle ember tartózkodott a parton. Aki rá se hederített erre a furcsa táncórára – ők az izraeliek. Akik mit sem törődve semmivel, csak úgy a maguk örömére táncoltak. Akadt, aki nagyon ügyesen, más felettébb falábúan – a többség maximum életkorában emlékeztetett Fred Asterre és Gingere Rogersre – ők is izraeliek. És a szájtáti nézők – nos, ők a hülye turisták, akik látványosságnak tekintik ezt a szabadidős tevékenységet. Akik nemcsak bámulnak, hanem tréfásnak vélt megjegyzéseket is tesznek, nos, ők a turisták kelet-európai alcsoportját képezik, akik valahogy nehezen hiszik, hogy igenis jó a kellemes tavaszi szélben egyet táncolni a barátainkkal, a többi nagypapával és nagymamával – csak úgy, az öröm kedvéért. Mert a tánc, hogy együtt vagyunk, hogy itt a nagy kék tenger, kellemesen süt a nap és mindjárt valami jóféle humuszos dolgot is elmajszolunk – hát mi ez, ha nem ok arra, hogy tudjuk, hogy szép az élet. 
Főleg, ha két szám között megpihenve slukkolunk egyet az unokánk tekerte mareszt illetően. Mert mi ugyan ellene vagyunk az efféléknek, de itt mintha elég megszokott lenne ez az unokától nagymamáig tartó sor. Cserében nincs pálinkázás, vacak sörök de még a viszkisüvegek is ott porosodnak a felső polcon.
Ballagunk tovább, már éppen elhagyjuk az egykori delfinárium vonalát, amikor éktelen dübörgés csap le ránk.
Nem én kiáltok, a föld dübörög – mondjuk, és már fel is tűnik a nagy zöldpázsitos park kanyarulatában egy jelentős doboló sereg. Kedves révületben ütik a ritmust, van, aki már egész jól el is találja.
Tátáttátám, tátám, tátátám  - visszhangzik minden. És megint csak háromféle ember található itt. Aki dobol – izraeli. Aki rá se hederít minderre – izraeli, és akik a fényképezőgépük után kapnak, egymást böködik oldalba – a turisták.
Próbálunk úgy tenni, mintha mi a második csoport lennénk. Talán túl tökéletesen? Rövidesen kiválik egy fehér, izzadt atlétatrikót viselő, piros boxnadrágos lány a csoportból. Nyújtja a dobot és a verőt – közben nagy nevetve lökdös befelé. Én persze szabadkozom, hogy ugyan már, én csak erre jártam, nem is vagyok itt és különben is, papírom van róla a Rottenbiller utcai általános iskolából, hogy rémes az ütemérzékem.
De már ott állok köztük, valaki megmutatja, hogy fogjam az ütőt és amikor persze beleverek a szünetbe senki nem nevet, mint egykor a harmadik cében. Sőt










. Egy göndör fekete lány és egy colos srác rámkacsint, mintha sikerült volna, hogy na ugye. „Ken, ken” mondják meglepő módon és még egy „joffi” is elhangzik. És mintegy vezényszóra, lelassítanak. Mindenki lassúra fogja, mert így biztosan fel tudom venni a ritmust.
Tá-tát-tá-tám, tá-tám, tá-tát-ám. Lassan elkapom az ütemet, mire újra szikrát hánynak a dobverők. „Jalla” – bólint a göndör és a colos, és már én is ott verem velük a dobot a tenger partján. És a helyiek rá se hederítenek, mit csinálunk. Csak a szájtáti turisták állnak meg és fényképeznek minket, miközben mind vadabbul verjük együtt a dobokat.

Ez már a mi közös ritmusunk.

 

(Pesti Sólet, 2020. február)

2020. január 13., hétfő

2019. május 2., csütörtök

Jeruzsálemi kalandok villamossal


A szép, új, jeruzsálemi villamos a Herzl-hegyről indul. Itt küzdenek meg először egymással az utasok, mert jó helyi szokás szerint egyszerre rohamoznak a fel- és leszállók, hogy aztán komoly közelharc árán sikerüljön leszállniuk vagy éppen bejutniuk a kocsiba. 

Bent megindul a roham az ülőhelyekért, hogy aztán fél perc múlva a boldog győztes már át is adja a helyét egy két kisgyerekébe kapaszkodó anyukának vagy egy idősebb úrnak. Ilyenkor általában rögtön beszélgetésbe is elegyednek az emberek. Megvitatva a politika, a közlekedés nagy kérdéseit vagy éppen azt, hol tartanak a pészachi nagytakarításban.


A Herzl hegyen mögött működik a Yad Vashem, amely a holokauszt emlékét őrzi, sokan igyekeznek oda a végállomásról, vagy éppen a pesti Dohány templom mellett született, az országot megálmodó Herzl sírjához, vagy a körülötte lévő katonai temetőhöz. Afféle nemzeti emlékhely mellett indul el tehát a villamos, hogy több mint 20 megállójával keresztül szelje át ezt a gyorsan fejlődő-szépülő ma már közel egymilliós várost. Nemcsak lakóparkok, új negyedek épülnek itt mostanában, hanem zöldebbnél-zöldebb, s mi több jól ápolt parkok is.
Megy tehát a villamos. Egy pillanatra nézzünk ki a központi buszpályaudvarnál. Itt épült meg a nemrég elkészült vonat állomása is, amivel bőnegyed óra alatt ki lehet jutnia repülőtérre és Tel Aviv sem több fél óránál – már ha persze túljut a próbajáraton és minden rendben lesz.
A Mahane Jehudánál ne fékezzük magunkat és szálljunk csak le. (Annál is inkább mert a ma már mindenütt működő – sőt a buszokon csak ezzel lehet utazni – elektronikus jeggyel kilencven percig utazgathatunk, járművet is váltva, visszaszállva.) Ennek az állandóan tömött, harsány piacnak a hangulata mindig felvidít. A nyomakodó emberek, a kiabáló árusok. A gyümölcsök- zöldségek végtelen színei. A szagok és a hangok kavalkádja. No és esténként a standok, banánhalmok, oliváshordók helyén csinos sörözők, kocsmák nyitnak. Kicserélődik a közönség. A kaftános, nagyszakállú kacsázó férfiak, a kerekes szatyraikat rángató nénikék és a szájtáti turisták helyett megjelennek a hipszter fiatalok, a vastag pénztárcájú amerikaiak és új élet kezdődik itt.
Ha már van jegyünk pattanjunk vissza a Jaffa utcán, a város egyik fő sétáló utcáján csöngő, dudáló villamosra. Ha Davidka. Itt már kezdődnek a kis, régről ittragadt boltok és a modern üzletek sora. Haladunk a belváros felé. Az V. György király út sarkán egy jó kis pék. Régen itt egy falafeles működött, s ha kietted a pitából a zöldséget, ingyen újratöltötted. A rossznyelvek szerint akkor ment csődbe, amikor megindult a magyar turisták áradata errefelé. De ez nyilván csak városi legenda, szófia beszéd, nem érdemes hitelt adni neki. Még egy megálló, a modern Jeruzsálem legbelebb- belvárosában járunk. A Cion tér környéki kis kávézók, kocsmák, vendéglők – s bár az árak merészen magasak, majdnem mindig dugig tömve mindegyik.
De mi ne hagyjuk elcsábítani magunkat, zakatoljunk csak tovább a város büszkeségével, a villamossal. Következik a városháza impozáns, hófehér épületegyüttese, jókora térrel. Sarkában pedig a világ első és talán egyetlen beton zongoráján játszik általában valami vállalkozó kedvű – többségében remek muzsikus. Hátul felvillan az orosz templom aranyozott kupolája. Ha gyalog lennék biztosan megint odabandukolnék.
De az Óvárosba is jó itt leugrani – már ha a felszállók falanx-sza engedi ezt. Öt perc innen a Jaffa kapu, az Óváros egyik fontos bejárata.
Megbámulom a városháza faln a szabadtéri kiállítás  képeit. Milyen lehetett ez a ma nagy és nyüzsgő város 1967 előtt, amikor ketté volt vágva és egy jelentős része jordán uralom alatt állt. Hol volt a határ, honnan jött a senki földje, s hol volt az a pont, ahonnan talán a Fal sarkáig ellátni lehetett, ha már odajutni nem is.
Ha egyenesen mennénk tovább, aztán a bazársor vége felé egy kicsit jobbra, mindjárt a zsidók legszentebb helyénél, a Siratófalnál találnánk magunkat. De erre érdemes egy külön utat szánni. Jeruzsálem csak akkor ér valamit, ha elzarándokolsz ide. Megsimogatod az ősi köveket, elmormolsz egy imát s bedugott a fényesre kopott kövek rései közé a levelet, amelyre gondosan felírtad a kívánságaidat. És persze a barátaidét is, akik még Pesten megkértek, hogy: légyszi az enyémet is vidd magaddal.
Visszafelé, ha az ember kibámulta magát a sok csoda ember között, jobbra ott a Szent Sír temploma, a Golgota, a kereszténység szent helye. S szerencsésebb napokon az iszlám szent helyére az Al-Aksa mecsethez is fel lehet jutni. Jeruzsálem.
De a villamos nem vár, a következő megálló a Damaszkuszi kapu. Itt sem butaság bemenni és átvágni az arab piacon. Az én kedvenceim a hentesek. A fél birkák és kecskék. Az éles késeikkel félelmetes sebességgel dolgozó hentesek és mészárosok. A gumicukrosok. Na és a gyönyörű ékszerészek, a tip-top sportcipő boltok. A fél órára 50 sékelért bérelhető kereszt a Via Dolorosán.
A világ minden tájáról idesereglett emberek, akik itt már megéreznek valamit abból, mi is az, hogy Jeruzsálem. Amely a régiek szerint a legtöbb szépséget kapta a világban.
A Damaszkuszi kapunál balról indul a Nablusz út - új világ, más arcok, tessék itt is körülpillantani.
A következő megállónál a Mea Sharimban élő, mindig siető és telefonáló kaftános, kalapos, gyakran srámlis urak következnek. A sok-sok kisgyerek, a libegő ciceszek. Egy megálló és egy másik világ.
Robog tovább a villamos a modern Jeruzsálemen keresztül. Magas házak, zölden virító parkok. Építkezés, fejlődés, haladás mindenfele.
S honnan is indultunk? Hát a Herzl hegytől. Herzltől. Onnan, hogy egy Pesten született fiatalember gondolt egy merészet. Önálló, szabad ország kell a zsidóknak is.
Sok-sok megálló kellett hozzá, de megérkeztünk.
(Pesti Sólet, 2019. április)

És sok-sok izraeli fotó itt



2019. április 20., szombat

A Golgotán, Húsvét idején - sok képpel

Van egy pár hely, amit ki nem hagynék Jeruzsálemben. a Golgota is ilyen. Különösen Húsvétkor - hiszen minden itt történt. A Via Dolorosa, az Ecce homo ív, a keresztrefeszítés, a feltámadás, majd a sír. És persze a milliónyi zarándok és turista. A legkülönfélébb keresztény papok. A kopt és szír szerzetesek, a ferences barátok, a nagyszakállú ortodoxot. 





 Kopt szerzetesek.














 Az Ecce homo ívnél zarándokok




 A hagyomány szerint itt állt a kereszt






 Ha jól emlékszem, legutoljára ötven sékelért lehetett keresztet bérelni