Elkaptuk a ritmust
Pesten esett a hó, méghozzá nagy sűrű pelyhekben, mint egy
régi, szovjet mesefilmben. A közlekedés megbénult – erről a mesékben ritkán
esik szó – mindenki átült egy másik kocsiba, amikor mi felszálltunk a Tel Aviv
felé induló repülőre.
Fentről néztük aztán a havas tájat - melyet bizonyos rossz ízlésű
szerzők „nagy fehér, mindent beterítő paplanként” szoktak leírni – pedig csak
kellemetlen vizes pamacs az egész – és tudtuk, mi rövidesen a nyárban, vagy
legalábbis a szép tavaszban landolunk.
És tényleg.
Miközben magyarországi barátaink éppen több napos
élelmiszerkészlek felhalmozásán ügyködtek, mert, ha ekkora a hó, ki tudja mit
hoz a jövő, mi szépen leereszkedtünk a tengerpartra, oda a nagy szállodasor
elé, ahol már oly sok kedves órát töltöttünk el, és lehúztuk előbb a bal, majd
a jobb cipőnket.
Aztán következett előbb a jobb, majd a bal zoknink. És talán
többen kitalálták a folytatást, előbb a jobb, majd a bal lábunkat dugtuk be a
tengerbe – több stílusművész nyilván úgy fejezné ki magát, hogy a hűs hullámok
mosták mind a két lábunkat.
Mondhatnánk, hogy az élet szépnek és biztatónak tűnt nekünk,
s ha egy egy játékos, tajtékos hullám pofán is vert minket, hát csak nevettünk rajta.
Ahogy körülöttünk Tel Aviv vidám ifjúsága élvezte pészahi szünetet.
Dehát, mint tudjuk, az örömbe néha üröm is vegyül – hogy
eképpen fejezzük ki magunkat. Mert ahhoz, hogy még egy üveg bort is csapra
verjünk és az erről szóló úgynevezett szelfi képekkel bosszantsuk Tél tábornok
markába került otthoni barátainkat, először is szükség lett volna egy palackra
a gyöngyöző (!) nedűből.
De ki húzza fel a zokniját, a cipőjét és vág át az autóúton,
hogy a kedvesnek nem mondható, de egész éjszaka, sabeszkor és ünnepnap is
nyitvatartó oroszul beszélő néninél vételezzen egy italt.
Kő-papír-ollóval hamar kijelöltük a legfiatalabbat, aki már
el is indult útjára, s rövidesen vissza is tért egy goláni vörössel. Addigra mi
is kihúztuk a lábunkat a tengerből, megszárogattuk és hörpintésre készen
álltunk.
Mondanom sem kell, dugóhúzóval viszont nem rendelkeztünk.
Ekkor nekiindultam, hogy a parton nagy tömegben partizó
helybéliektől kölcsönkérjek egyet. Főleg nevetős falassa lányok mulattak
köröttünk. Kérdésemet a dugóhúzót illetően felettébb viccesnek találták és majd
mindegyikük rá akart beszélni egy furcsa illatú spanglira. De mi nem vagyunk
olyanok, s ha kell ezt a falassa lányok is bármikor tanúsítják. Már úgy nézett
ki, hogy a mind kedélyesebb ifjúság körében mi szomjan halunk, amikor egy
Szergej Ogyesszából megoldotta a problémánkat. Ültünk hát a többiek között, ők
néha szippantottak a lazán tömött trombitából, mi illedelmesen, kisujjunkat
eltartva, meghúztuk a golani vöröset és
talán még szelfizni is elfelejtettünk, annyira jó volt.
Másnap reggel Budapesten a hó olvadni kezdett, kaptuk a
hírt, miközben nekünk leégett a fülünk, miközben Jaffa felé bandukoltunk.
A parton éppen hangszórókat állítottak föl s rövidesen vagy
harminc-negyven nyugdíjas pár perdült ki és a zenére vad salsazásba kezdett.
Ekkor három féle ember tartózkodott a parton. Aki rá se
hederített erre a furcsa táncórára – ők az izraeliek. Akik mit sem törődve
semmivel, csak úgy a maguk örömére táncoltak. Akadt, aki nagyon ügyesen, más
felettébb falábúan – a többség maximum életkorában emlékeztetett Fred Asterre
és Gingere Rogersre – ők is izraeliek. És a szájtáti nézők – nos, ők a hülye
turisták, akik látványosságnak tekintik ezt a szabadidős tevékenységet. Akik nemcsak
bámulnak, hanem tréfásnak vélt megjegyzéseket is tesznek, nos, ők a turisták
kelet-európai alcsoportját képezik, akik valahogy nehezen hiszik, hogy igenis
jó a kellemes tavaszi szélben egyet táncolni a barátainkkal, a többi
nagypapával és nagymamával – csak úgy, az öröm kedvéért. Mert a tánc, hogy
együtt vagyunk, hogy itt a nagy kék tenger, kellemesen süt a nap és mindjárt
valami jóféle humuszos dolgot is elmajszolunk – hát mi ez, ha nem ok arra, hogy
tudjuk, hogy szép az élet.
Főleg, ha két szám között megpihenve slukkolunk
egyet az unokánk tekerte mareszt illetően. Mert mi ugyan ellene vagyunk az
efféléknek, de itt mintha elég megszokott lenne ez az unokától nagymamáig tartó
sor. Cserében nincs pálinkázás, vacak sörök de még a viszkisüvegek is ott
porosodnak a felső polcon.
Ballagunk tovább, már éppen elhagyjuk az egykori delfinárium
vonalát, amikor éktelen dübörgés csap le ránk.
Nem én kiáltok, a föld dübörög – mondjuk, és már fel is
tűnik a nagy zöldpázsitos park kanyarulatában egy jelentős doboló sereg. Kedves
révületben ütik a ritmust, van, aki már egész jól el is találja.
Tátáttátám, tátám, tátátám
- visszhangzik minden. És megint csak háromféle ember található itt. Aki
dobol – izraeli. Aki rá se hederít minderre – izraeli, és akik a
fényképezőgépük után kapnak, egymást böködik oldalba – a turisták.
Próbálunk úgy tenni, mintha mi a második csoport lennénk.
Talán túl tökéletesen? Rövidesen kiválik egy fehér, izzadt atlétatrikót viselő,
piros boxnadrágos lány a csoportból. Nyújtja a dobot és a verőt – közben nagy
nevetve lökdös befelé. Én persze szabadkozom, hogy ugyan már, én csak erre
jártam, nem is vagyok itt és különben is, papírom van róla a Rottenbiller utcai
általános iskolából, hogy rémes az ütemérzékem.
De már ott állok köztük, valaki megmutatja, hogy fogjam az
ütőt és amikor persze beleverek a szünetbe senki nem nevet, mint egykor a
harmadik cében. Sőt
Tá-tát-tá-tám, tá-tám, tá-tát-ám. Lassan elkapom az ütemet, mire újra szikrát hánynak a dobverők. „Jalla” – bólint a göndör és a colos, és már én is ott verem velük a dobot a tenger partján. És a helyiek rá se hederítenek, mit csinálunk. Csak a szájtáti turisták állnak meg és fényképeznek minket, miközben mind vadabbul verjük együtt a dobokat.
Ez már a mi közös ritmusunk.
(Pesti Sólet, 2020. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése