A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Madách. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Madách. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. február 12., hétfő

Németh Misi emlékére

Barátaim!
Misi barátai!
Klára és Gábor!

Január legelején meghalt az apám.
Annyiban tartozik ez ide, hogy barátságunk lassan negyven évében azt hiszem ez volt ez első, hogy nem köszöntöttem fel Misit a szülinapján. Pár napra rá ő is meghalt.
Az elsővel lett vége a gyerekkoromnak.
A másodikkal az eszmélésem, a világ megértésére tett kísérleteim korának.


Temetőben szomorú és megható dolgokat illik a társadalmi konvenció szerint mondani. De elég szomorúak vagyunk enélkül is.
A veszteséget nem feledteti – nem is kell, hogy bármi feledtesse -, de a gyászt talán enyhíti, ha felidézzük Misi barátunk alakját. Ha tudjuk, megőrizzük az emlékét, azt a sok mindent, ami most már örökre összeköt minket.



Egy holdfényes éjszakán fentről gurultunk lefelé a tőle tanul fizika törvényei szerint a Gellérthegy oldalában,. Fent a kopott lámpák félhomályában még felnőtt, kötelességtudó embereknek is tetszhettünk volna, de ahogy pörögtünk lefelé a domboldalon, erre már kevesen tették volna le a nagyesküt. Minket persze hogy nem érdekelt ez, hiszen tudtuk, most vagyunk szabadok, most dobtuk el azokat a felesleges ám nehezen nélkülözhető civilizációs béklyókat, amelyek nagy részét Misi annyira rühelli.
Görögtünk hát boldogan lefelé, s közben azért tudtuk, mert a józanság még ekkor sem hagyott el bennünket, hogy hamarosan jön, mert jönnie kell egy nagy zökkenőnek, amikor fenakadunk valamiben, amikor megállunk, amikor elérjük a legmélyebb pontot, amikor szédülten kell majd feltápászkodunk.
De mennyire fontos ez félúton?
Csúsztunk hát bele az önfeledt mélységbe.
Közben azért sejtettük, hogy az arra járók, a kiránduló nyugdíjascsoport vagy a miattunk szétrebbent párok szemében két szakadt, koszos, kékre-zöldre ütött fickónak látszunk csak.
És azt is tudtuk, hogy ez mit sem számít. Mert mi lent is tudni fogjuk, kik voltunk fent.
Nekicsapódtunk egy útban álló bokornak, egy kő felsebezte a térdünket – de csak nevettünk tovább.
Pedig a végállomás egyre közeledett.
És közben Misi azt súgta oda nekem, vagy csak gondolta, a fene tudja abban a nagy kavarodásban, de hogy egyetértettünk benne az biztos: van még ám aki tudja milyen jó így lefelé zúgni a szépen kaszált parkon keresztül.
Leértünk tehát, leporoltuk magunkat és bár éjszaka volt, gyorsan elszaladtunk Klárához, aki addig nem nagyon gurult ugyan velünk, de nem különösebben lepődött meg, hogy magunkkal csaltuk. Mondhatni szép és tanulságos este volt.

Hiszen egy történet, mint ez is, attól, hogy szóról szóra igaz, még lehet metafóra.

Van, akinek fönt is jó, lent is jó – sőt még útközben is. Csak legyen kivel gurulni.

Persze Misi élete sem volt folyamatos, hogy a tőle tanult mondást használjam erre: móka és kacagás. Mert volt benne fogak csikorgatása is jócskán.
Misi pontosan tudta, hogy az élet kompromisszumot kíván, nagyobb árulásokat vár el tőlünk, ha el akarunk valamit érni. De ő ezekre nem volt hajlandó.
Ha a világ át is alakul, ő nem akar változni. Így lett a szemünk előtt egy a világra nyitott, érdeklődő emberből, aki azt akarta mindig, hogy a közösségnek jobb legyen, lassan egy befelé forduló, mind zárkózottabb, távolságtartóbb, morgolódó valaki.
Megpróbálta megjavítani a világot, sokan drukkoltunk neki ebben, még többen szánakozva néztek rá ezért, mindenesetre a világ köszönettel nem akart jobbá válni.
Itt édesapja és édesanyja sírjánál idézzük fel, hogy miközben Misi mindig is nagy-nagy szeretettel beszélt szüleiről, Hamlettel szólva úgy érezte: kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt. Egy jó világot képzelt el, a jó emberek internacionáléjával. Ahol igazság van. Ahol a „jó” természetes és magától értetődő. Barátként, tanítóként, emberként – nem mintha mindez nem együtt lenne Misi – Newton tételében, a bor és a szóda helyes higítási arányainak magyarázatakor vagy csak egy börzsönyi közös kirándulás megszervezésekor – ezt próbálta megértetni velünk. Legalább velünk.
De az idő bűneit neki sem sikerült helyretolnia. Sőt, látnia kellett, hogy ezek a bűnök csak szaporodnak a világban.
Látszatra hát az évek nagyon megtörték, megváltoztatták. De ez csak a külsőség. Mi, akik legalább egy kicsit ismertük, be kell, hogy valljuk, hogy mindig is tudtuk, ő nem követte el azokat a hétköznapokat kényelmesebbé és elviselhetőbbé tevő árulásokat, amelyekre mi, még ha nevezhetjük magunkat a tanítványainak is, hajlamosak vagyunk.
Nem a világ halad, mi változunk? Szófia beszéd.
Misi változása a változatlansága volt, az állhatatossága. S reméltük, hogy talán a kövek állandósága. Egy biztos pont a mi életünkben, amihez ha szükségünk van rá támaszkodhatunk, igazodhatunk.
De miért is lenne a világ ilyen szimpla és egyszerű?
Viszonylagos mozgás – a fizikában.
Ha valaki egy helyben áll, mi meg mozgásban vagyunk, akkor a fizika törvényei szerint távolodunk egymástól.
Változatlansága, állandósága tehát változásnak tűnt. Hiszen mi távolodtunk. Néha szégyenkezve, néha legyintve, hogy ennyi még belefér. De akkor is.  S néha talán az vert éket sokat próbált barátságaink közé, hogy Misi szemében láttuk meg azt, hogyan követtük el kisebb-nagyobb, gyakran persze nélkülözhetetlen árulásainkat. És az ilyesmi nem mindig nagyon kellemes.
Talán még itt is szólok róla, sokan tudjátok, sokan ugyanígy vagytok itt vele, egy réges rég letűnt korban diák voltam abban az iskolában, ahol ő tanár. Mindez persze még véletlenül sem írja le kapcsolatunkat. A barátja lehettem.
Amúgy nem volt olyan óra az órarendben, amit ő tartott volna nekünk. Ilyen szempontból elkerültük egymást – mégis a legtöbbet abban az iskolában és persze az utána lévő évtizedekben, tőle tanultam.
S messze nem hatásvadász túlzás akar lenni, amikor azt mondom, hogy tulajdonképpen, ha van még bármi hasznos abból, amit azokban a Madáchos években megtudtam a világról, az mind Misitől van.
A tankönyvek tele vannak mind szép és okos dolgokkal, nyilván megtanultátok ezt jó diák módjára, de ha itt lévő nagykorú barátaimnak holnap érettségiznie kellene, hát a legtöbb tárgyból simán elbuknánk – s ettől még többségében elég jól megálljátok a helyeteket az életben. A tananyag átadása a tanulóknak tehát önmagában semmire nem elég.
Misi ezt pontosan tudta valahonnan, már egyetemistaként többet akart, mint Newton bizonyos törvényeinek a megértetése – bár kétségtelenül azt tőle hallottam először, hogy egy matematikai levezetés lehet olyan szép, mint egy Mozart-szonáta, és ezt becs szóra elhittem neki, még ha megtapasztalni még nem is volt módom.
Misi az önállóságot, a gondolkodás szabadságát, a szabad akarat jelentőségét mutatta meg nekünk. A szabadságot, ami a miénk lehet, ha akarjuk.
Akinek volt füle a hallásra, az tudja miről beszélek.
Misi itt is a nehezebb, de mint ösztönösen jó tanító, talán az egyetlen igaz utat választotta.
Nem katedráról jövő kinyilatkoztatásként szónokolt a szép eszmékről - mert ezzel amúgy is tele van a padlás.
Ha néha egy bádog kocsmapultnak dőltünk éppen, s úgy hangzott el az ajánlat: gondold végig először! Szerinted? Tényleg? De jó. – egy új világ nyílt meg előttem.
És lehet a világ még csak egy 16 éves gyereket lát benned – de hisz az vagy -, ám valójában te már mérlegelni, döntést hozni tudó felelős lénynek tudod magad. Ha hagyják.
Nem, akkor sem nagyon akarták hagyni. Ha úgy tetszik, Misi mindig lázított minket a fennálló rend ellen, hogy szerezzük meg a gondolat szabadságát. Gondolkozzunk a saját fejünkkel, s ne csak azért higgyünk el valamit, mert egy tekintély, akár egy tanár azt állítja, hogy az úgy van. S az évek ugyan múltak, elmaradt egy csomó minden mögöttünk – de ebből Misi akkor sem engedett, ha ezért az elvéért gyakran, legyünk udvariasak, megmosolyogták.
Nem hiszem, hogy különösebben bántotta volna ez.  Tudta, hogy milyen a világ.
Néhány évig nagyon sokat beszélgettünk. Sétáltunk a városban, másztunk egy hegyre, hevertünk egy sátorban, üldögéltünk a nagy Gozsdu udvari családi lakásban, amiről annyi történetet ismertünk. Beszélgettünk. Néha egészen komoly, felnőtt dolgokról is.
A hitről. Ami sokféle lehet. Vallásról és ateizmusról.
Hitte-e Istent? Úgy, ahogy azt papok előírják, valószínűleg nem. De az egészen bizonyos, hogy egy már-már transzcendentális jó és szép, amit meg kell találnunk, mert van az valahol, abban a 2 x 2 józanságával hitt.

És én mindig hittem neked.

Drága Misi!
Amikor összebarátkoztunk, annyi idős voltál, mint most a fiam, én tízzel kevesebb. Óriási távolság köztünk. Aztán pár év és nagyjából egyidősek lettünk. Tartott ez január 9-éig.
Most átmenetileg megint messzire kerültünk a semmi és a valami két oldalára.

A hagyomány szerint a világ addig marad fent, amíg él itt köztünk legalább 36 igaz ember. Hogy kik ezek, azt senki sem tudja. A tradíció úgy mondja, sem maga az illető, sem a kortársai nem sejtik, hogy ő azok közé tartozik, akiket utólag a 36 igaz közé sorolnak.
Mi itt a sírodnál már elmondhatjuk, egy igaz embert ismerhettünk.