Balaton

Dési Bella felvételei

Felirat hozzáadása

Ó a Balatoon, régi nyarakoon

Alighanem vihar jő

Mint tudjuk, „ó a Balaton, régi nyarakon…” lalala és trallala. A balatoni nyarak egyik jellegzetessége, hogy mindig eszünkbe jut róla egy még régebbi Balaton, amikor persze még fiatalok voltunk és szépek és kívánatosak és a pocakunkat sem kellett behúznunk a fényképezés idejére. Merthogy nem is volt pocakunk. Akkoriban a sör hideg volt, a tó meleg és a restiben a csapos kedvesen elbeszélgetett velünk. Akkoriban a Balaton-expressz nevű gyorsvonattal közlekedtünk, a helyjegyet napokkal, ha nem hetekkel korábban meg kellett venni a Népköztársaság útja sarkán lévő MÁV irodában, amelynek komoly jellegzetessége volt az állandósult sor, a türelmetlen pénztárosok és a kellemetlen emberszag. A helyjegy amúgy hat forintba került. Akkoriban még taxival mentünk ki a Délibe, régi Volga, szarvasos, a szélvédő előtt kidudorodó nagy, kék sebességmérővel. A sofőr nem segített kivenni a csomagokat – lásd öntudatos proletár – ámde volt hordár, aki öt forintért feltornázta. (Mi pedig átadtuk neki a moszkvai hordárok üdvözletét –e viccet minden egyes alkalommal kötelező elmondani.)

Földváron persze már Pali bácsi várta az embert, triciklivel. Amit, ha jók voltunk, mi is tekerhettünk a csomagokkal, sőt még csöngetni is volt szabad.

Az üdülőben Sári néni a főnök, a férje pedig ebédidőben Üdítő italt árult, amit a vendégek egy része, az idősebbek, csak Bambinak szólítottak. Az ebéd A és B menűre oszlott, ezt két nappal korábban, ikszeléssel kellett kiválasztani. Amelyik gyerek jó volt az ikszelhetett. Aki pedig szépen megette a főzeléket – node ki ikszelt magának főzeléket? – az Sári nénitől kapott jutalom lekváros buktát. A vacsora hideg, este hatkor adják, ha nyolckor megéhezel, szemben van egy lángosos, annak is élnie kell valamiből. Fent a faluban, a kanyarnál, rögtön a Paprika csárda mögött, található a fagylaltos. Jó esti program az is, negyedóra-húsz perc garantált sorbanállás, ámde mire odaérsz, biztosan elfogy a puncs.

A Paprika csárdába egyébként leginkább rákvörösre sült németek járnak, az egyik felük Mercedesszel, ők hangoskodnak és húzatják a cigánnyal, a másik felük Trabanttal, ők viszont inkább magukat húzzák meg. Ám láthatóan a két csoport ismeri egymást, talán még rokonok is.

Van egy kertmozi, rögtön a szovjet hősi emlékmű és a céllövölde mögött. Itt vicces nyári filmeket játszanak, például a Négy muskétást. A nyárra és a szúnyogoka tekintettel a Híradót a Rákoczi indulóval általában elhagyják. Kopott salakon, lécekből összerakott kerti székek, a felnőttek egy része cigarettázik –Munkás, Kossuth, később Sophiane.

A legjobb persze maga a Balaton, lehet benne ugrálni, meg piros vizipisztolyból egymást és a lányokat locsolni. Ha már elkékül a szánk a hidegtől, akkor Kati néni kanasztázik velünk, és lehetőleg el is ver. A játékban nem ismer kegyelmet. Apukánk nyolc milliméteres, fordítós filmre, veszi a fontosabb jeleneteket, így, amint a naplementének integetünk, vagy amint a Beloianisz hajón átmegyünk Tihanyba.

Délután – a kötelező csendespihenő után - lehet pingpongozni, tollasozni és a Gazdálkodj okosan című játékban eggyel több oldalkocsis motorkerékpárt szerezni, mint az öcsénk.

Közben felhúzzák az árbocra a vörös, fonott kosarat és kilövik a vörös rakétát. Alighanem vihar jön.

Nehéz gyermekkor

A bajuszos néni hüje

A felnőttek valamiért azt hiszik, hogy jó gyereknek lenni. Hogy a gyerekkor az nem más, mint egy könnyelmű, vidám dolog, ahol gondoskodnak rólad, vigyáznak rád, semmi felelősség, meg effélék. Pedig a felnőttek is mind voltak gyerekek – kár, hogy elfelejtették milyen volt az nekik.
Például, amikor először mentünk a Balatonra nyaralni, fél éjszaka a redőny rései közt beszűrődő fényt lestem, hogy mikor kezd már pirkadni, hogy indulhassunk. De az Istennek nem kezdett. Persze a felnőttek kedélyesen horkoltak az ágyukban, miközben én csak virrasztottam. Már azt hittem, sohasem lesz reggel és akkor sohasem megyünk nyaralni – pedig többen mesélték, hogy az egész jó. Végtelenül hosszú éj volt, mintha sohasem lenne vége. Jó, persze egyszer csak reggel lett, és a Déliből elindultunk a Balatonra. És tessék, nem olyan gőzmozdony húzta a vonatot, mint a moziban, hanem valami piros, büdös dízel. És rögtön jött az elején egy alagút, és sikongattam ahogy azt kell, erre egy mérges, kövér bácsi majdnem orrba vert. Aztán leértünk Földvárra, ahol rögtön nem kaptam fagylaltot és az ebédhez is csak nagy könyörgéssel jutottam egy Utas üdítőhöz – amitől viszont fél napon át böfögtem.
Közben a felnőttek zöld üveges Kőbányait ittak, láttam olyat is aki három gombócot – vanillia, puncs, citrom – fagyit vehetett magának és senki sem szólt rá, hogy biztosan begyullad a mandulája, és meg fog fázni.
Azt mondanom sem kell, hogy a víz hideg volt és nem szabadott belemennem, vagy nagyon gyorsan ki kellett jönnöm. Az úszógumim kilukadt és ráadásul a fürdőgatyám igen kínosan nézett ki, tehát én benne még kínosabban. Két nap múlva meg, amikor már hétágra sütött a nap, akkor valami szörnyű büdös krémmel akartak bekenni, meg vigyázzak a napon, mert leégek.
Vacsora előtt természetesen nem szabad lángost enni. Viszont vacsora után meg már nem bírok. A szabadtéri moziban nem nézhetem meg a Piedonés filmet, mert az tizennégy éven felülieknek való. Hiába mondom, hogy már a Sanyi is látta az osztályból, mert neki irtó jó. Mert elváltak a szülei és vagy a régi apukája vagy az új anyukája, de megengedi neki. Amúgy következő évben, amikor meg már megnézhetem akkor a Sanyika persze már a kétcsillagos filmről mesél és én a Piedonéval semmire nem megyek, mert azt már a lányok is unják. A menők tudják, hogy az Élni és élni hagyni-ban ki a Dzsémsz Bond, én meg még azt sem tudom, hogy mi az a Dzsémsz.
És amikor a bajuszos néni elkap a folyosón, hogy jaj, mennyire jó nektek, hogy itt nyaralhattok, ha tudnátok nekünk milyen nehéz volt, de legalább már nektek nem olyan, akkor nyilván arra gondolok, hogy ha eddig azért nem is volt olyan rossz, de ettől a bajszos nénitől egészen rémes. És ha még abba is belekezd, hogy egyem csak szépen meg ozsonnára a mézes-vajas kenyeret, mert nekik olyan nem jutott soha, ráadásul az még nagyon egészséges, akkor biztosan arra gondolok, hogy, ha már felnőtt lennék, feltétlenül a néni fejére borítanám az egész vajas-mézes kenyerekkel teli tálat, ráadásul leönteném a kakaóval és a citromos teával is. De mert gyerek vagyok, ezt sem tehetem meg már megint.
Dési János

A tihanyi nagy gagyi és a jó echo

Turistavakítás magyar módra

Tihany, mint azt jól tudjuk, egy kis ékszerdoboz a hullámzó magyar tenger fölött. Egy csoda, amit látnia kell annak, aki érzékeny a szépre és a jóra. Aki nem látta Tihanyt (továbbá a Hortobágyot, a Halászbástyát és a Mátyás tér 3-at) az semmit sem látott Magyarországból. Tihanyt azt látni kell.
Tegyük hozzá, azért mert valószínűleg nagyon szép. Ezt csak emlékezetből mondom, ugyanis egyszer vagy húszonöt éve egy tavasszal, éppen cseresznyefa virágzáskor, jártam errefele és határozottan ez a benyomásom támadt. Ugye a kilátás az elronthatatlan, a bencés templom csodás, a régi kis házak, a rendbentartott porták és a tisztes borokat kínáló vendégkők mind-mind indokolják azt, hogy elsétáljunk a Belső-tóhoz vagy büszkén feszítsünk, amint a turista mellettünk fényképezi a megunhatatlan Balaton víztükrét.
A következő években tehát többször is megpróbáltam bejutni Tihanyba, hol késő tavasszal, hol nyáron, hol kora ősszel – de persze sosem sikerült beférnem a rengeteg embertől. Így gyermekeim is csak szíves közlésemből, mintegy hallomásból, értesültek arról, milyen kedves hely ez a Tihany, igenis meg kell nézni – elandalodni rajta és a többi.
Szerencsére a múlt hétvége különösen szelesre és hidegre sikeredett, gondoltam ez majd jól elijeszti a rút szibarita váz turistákat, no meg a cseresznyefa is virágzik, mint egykor régen – hát most elviszem a családot. Ámuljon, bámuljon.
Hát, ámultunk, bámultunk. Mert a turistákra szakosodott főbb utcácskákon olyan bóvlivásár volt, hogy csak na. Ennyi gagyit, kínos vackot egyben nehezen visel el a gyomor. Bár tudom, hogy a turista természeténél fogva tök hülye és képes a pénzét kidobni a legvacakabb vacakra is. És kár lenne neki tényleg szépet és jót adni, mert azt úgysem becsüli meg. Mióta láttam, hogy a Via Dolorosan árusított szent ereklyék alján ott virít a felirat, hogy Made in China – tudom, hogy a globalizáció már csak ilyen. Na bumm, a magyar népművészeti tárgy valahol Taivan alsón, vagy Sanghaj mellett készült. Végülis tökmindegy.

De azért Tihanyért kár. Meg az én szavahihetőségemért is – mert persze a gyerekeim továbbra is erős kétkednek abban, tényleg olyan kis ékszerdoboz lenne Tihany. Nem inkább egy nagy turista gagyi, kétségtelenül szerencsés földrajzi adottságokkal.
Védelmében ennek az utazók pénztárcájának kifosztására szakosodott településnek a védelmében csak egyet mondhatok. Az echo az legalább nagyon működik.
Kiáltasz neki valamit és ő visszamondja.
Ugyanúgy, mint azon a régim negyed századdal ezelőtti tavaszon, cseresznyefa virágzáskor.
Dési János