Nagyapák és unokák, mire és kire vet árnyékot a múlt . Karsai László történész

 

Botlatókő avatás Monoszlón

Monoszló, 2023. július 6.

 

Jó emberek voltak - a kárpátaljai zsidók sorsa - Rádószínház a Klubrádióban

Hogyan éltek együtt zsidók, magyarok, ukránok a Kárpátalján. Mit szóltak a többiek hozzá, amikor a zsidókat elvitték, És mi lett azzal a maroknyi kisebbséggel, aki visszajött? és miként éltek aztán a magyarok a szovjet birodalomban?

Ez e gy afféle kísérlet - rádiójáték? - a Klubrádióban. Szeptember 3-án 14.00-tól ismétlés vasárnap 8.00-tól. És aztán lesz majd link is, annak aki utólag hallgatja meg.

 

A Rókus papja is mentett zsidókat

Molnár Frigyes (1896-1964), a budapesti Rókus templom plébánosa minden valószínűség szerin 1944-ben azon katolikus papok közé tartozott, akik úgy próbálták zsidó honfitársaikat menteni, hogy az utolsó pillanatokban megkeresztelték őket, keresztlevelet adtak nekik. Az, hogy ez végülis önmagában sokszor már nem ért semmit, nem von le egy fikarcnyit sem személyes bátorságából.

Nem Molnár Frigyes volt az egyetlen ilyen katolikus pap. E hasábokon többször írtunk már a Nagymező utcai Szent Teréz templom plébánosáról,Hévey Gyuláról, aki szintén ily módon segítette zsidó honfitársait. Neki nemrégiben Erdő Péter bíboros és Frölich Róbert főrabbi társaságában avattunk emléktáblát a Wallenberg Egyesület segítségével. Lehet, hogy most Molnár következik.

Egyelőre még elég keveset tudunk a történetről, de napról napra új részletek kerülnek elő. Az első látásra is biztos, hogy az 1944-es keresztelési anyakönyv jóval vastagabb, mint az előző éviek – nem beszélve a következő éviekről - és itt megmaradtak a kikeresztelt zsidók kérvényei, iratai, néha esedezései, hogy kereszteljek ki őket, de még az amúgy elvben kötelező alaki kellékként előírt kérelmek is, hogy az illetőt bocsássák el a zsidó hitfelekezetből. Különösen érdekesek azok a dokumentumok, amelyek arról tanúskodnak, hogy nem mindenki kapta meg a rabbinátustól ezt az engedélyt – így több olyan dokumentum is szerepel itt, melyben a kérelmező tanukkal igazoltatja, ő el akarta hagyni a zsidó felekezetet, de a rabbi nem engedte, ennek ellenére katolizálni kíván.

1944—ben sokáig tartotta magát az a hír, hogy a kikeresztelkedett zsidókat a keresztény egyházak majd megmentik. Ez nem is volt teljesen alaptalan. Bár aztán, részben a katolikus egyházi vezetők, elsősorban Serédi Justinián prímás túlzott óvatossága miatt, ez hiú ábrándnak bizonyult. Ám Hévey és Molnár története azt mutatja, a plébánosok közül többeknek helyén volt a szíve és tudta, mit jelent a felebaráti szeretet. Érdekes, bár talán nem meglepő, hogy két olyan plébánián történt ez a dolog, amelynek területén nagy számban éltek zsidónak minősített, kivégzésre ítélt, magyar állampolgárok.

További kutatást igényel, hogy bár sok dokumentum előkerült, egyelőre annak még nincs nyoma, hogy az áttérni jelentkezőktől elvárták-e az előbb hat majd három hónapnyi katekizmus tanulást – bár ebből is később mintha engedtek volna a Nagymező utcában – vagy a közvetlen életveszély miatt, azonnal megkeresztelték enélkül is az ebben reménykedőket.

Molnár[JD1]  nemcsak plébános volt itt, de az Actio Catholica karitászának, azaz jótékonysági intézményének is az egyik vezetője, ezért az is kutatási feladatunk hogy a Noemi Szekely-Popescu vezette washingtoni székhelyű United States Holocaust Memorial Museum csoporttal, kiderítsük a pap vajon  ott is végzett e segítő tevékenységet..

Az mindenesetre érdekes, hogy bár a korabeli zsidóellenes megjegyzésektől sem mentes egy 1939-es nyilatkozata, ebben mégis határozottan kimondja, hogy „mindenféle újmódi jelvény, népmozgalom, mindenféle eltorzított és csúffá tett kereszt és állati bálványok helyett mi, az eucharisztiában keressük üdvösségünket. Nem a nyilaskereszt, nem a csodaszarvas a mi eszménk, hanem. a világ megváltónk keresztfája.” Bátor és fontos gondolat a korban.

És itt még nincs vége. a közvetett bizonyítékok sorának. 20003-ban jelent meg egy olvasói levél a Vasárnapi Hírekben, amelynek írója arról számol be, hogy őt, mint katonaszökevényt másokkal együtt bújtatta volna Molnár a Rókus pincéjében. (Bár e közlés erejét árnyalja, hogy egy olyan embertől származik, akiről korábban már kiderült, a fantáziája sokkal, de sokkal erősebb, mint az emlékezőtehetsége.)

De kutakodjunk még tovább. A Rókus templomot 1944-ben több bombatalálat érte. Nagyon súlyosan megrongálódott. Plábánosa azonnal nagyszabású akciót indított újjáépítésére. Nem sokkal a felszabadulás után a Magyar Nemzet egy lelkesült cikkben számolt be arról, milyen sokan segítenek ebben. Az írásban van egy tanulságos idézet a plébánostól:  „A minap feljött hozzám egy orvos és két darab húszkoronás aranyat adott át.  A nyelve alatt rejtegette - miközben meztelenre vetkőztetve hurcolták végig a városon.

-          Nem volt keresztény?

-          - Nem fontos. A cselekedet a fontos. A vallást nem szabad nézni.”

Nem kell különösebb rejtvényfejtő képesség e szöveg megértéséhez. Nyilvánvalóan egy a Rókus papja által segített zsidó orvos hálájának kifejezéséről van szó. (Azt pedig, hogy ezt miért nem írták le egyenesen, már a korabeli viszonyokra jellemző.)

És más nyoma is található annak, hogy Molnár igyekezett segíteni. A zsidó hitközség székházában néhány éve avatták föl Trom Aladár emléktábláját, aki zsidómentő tevékenységéért a Világ Igazai közé is került. Táblaavatóján, s most nekem külön is, megerősítetté fia, hogy édesapja Molnártól szerzett egy írást, hogy rövidesen a nunciatúrától egy igazolást kap, hogy pápai védettség alatt áll. S ez a papír segített neki abban, hogy szabadon mozogjon, s így többeket képes legyen megmenteni. Egy egyszerű, aláírt, lepecsételt, iktatószámmal ellátott cetli, nem egy nagy dolog. De egy olyan ember kezében, aki merte használni, életeket jelenthetett.

Adott e másnak is ilyen vagy ehhez hasonló dokumentumokat Molnár? Találunk-e esetleg oylanokat, akiket ő keresztelt ki, még nem tudjuk. Mindenesetre, akinek esetleg van bármi személyes emléke a Rókus templom plébánosáról, Molnár Frigyesről, az  kérjük, keressen meg a desijanos@outlook.com címen.

Megérdemli, hogy megőrizzük az emlékét.

 

---

 [JD1]

Focilabda kapedliből

Nagyszőllős jellegzetes kárpátaljai posztszovjet városka. Nyomokban még felsejlik a hajdani monarchia viszonylagos jóléte. De a szovjet idők jegyei még messze nem tűntek el, miközben már láthatóak az új idők új építményei is, a szép kávézók, egy-két normális vendéglő, tisztes üzlet – s közte mindaz, ami a szovjet idők igénytelenségét, szegénységét jelentette.

Nagyszőllősön a XVIII. századtól már biztosan élnek zsidók. Szépen gyarapodó, erős közösség volt. Híres haszid rabbik, később sok cionista szervezet. Egyre bővülő intézményhálózat, viszonylagos biztonság jó ideig. Épülő zsinagógák. Az I. világháború után megtelepedik itt és munkát kapnak Galiciából menekülő zsidók, vagy olyan zsidó hadifoglyok, akik itt reméltek biztonságot, munkát, ellátást. Köztük a híres rabbi Hajim Horowitz, akit majd a magyar hatóságok közreműködésével ölnek meg családjával együtt 1941-ben Kamenyec-Podolszkijban.

A negyvenes évek legelején a város lakóinak bő harmada, több mint 4 ezer ember, tartozik a zsidó közösséghez. A húszas években a 36 tagú városi tanács 11 tagja a Zsidó Nemzeti Párt küldötte, még az egyik polgármester-helyettest is ők adják. De hát ez a demokratikus Csehszlovákia ideje.

A bécsi döntés után a város Magyarországhoz kerül, s ezzel vége az itteni zsidó életnek. Előbb a jogfosztások, sokaknak a halál Kamenyec-Podolszkijban. A többieknek előbb a kifosztás – majd a gettóbagyűjtés, Auschwitz – ahol szinte mindenkit megölnek. A magyar királyi csendőrség és a hivatali apparátus brutális közreműködésével ér véget többé-kevésbé a zsidóság története itt.

Szombat délelőtt van, kedvesen süt a nap. Nekivágok a megmaradt kis utcáknak, ott ahol egykor a gettót berendezték. Akad egy emléktábla, amely a gettót idézi. Sokféle emlékmű van itt, a főtéren a legutóbbi háborúk áldozatainak az emlékműve, az afganisztáni harcoktól a legutóbbi ukrán-orosz háborúig.

A sarkon egy szovjet időket idéző boltocska, üres pultokkal ásítozik – mellette egy másik üzlet, amely még Bécsben is megállná a helyét. A vásárlók az előbbiben nézegetik az üres húsoskampót és a másodlagos frissességű felvágottat – úgy látszik a megszokás nagy úr.

Kicsit beljebb megyek és akkor ugrik elém egy szépen rendberakott épület, nyilvánvaló, hogy a zsinagóga. Megállok a kerítésnél, jobb kezemmel rázogatom a kilincset, zárva. A ballal kapedli után kutatok, hátha szükség lesz rá.

És ekkor látom, hogy jön kifelé egy úr, kapedlival a fején.

-          Git sabesz – köszönök neki.

-          Git sabesz – felel és várakozóan néz.

Eddig egyszerűn ment, de hogyan tovább? Errefelé elég nagy a nyelvi kavarodás. A legegyszerűbb utat választom:

-          Jó szombatot hát, beenged?

Nem is különösebben lepődik meg, nyitja a kaput és tessékel befelé. Ő itt a rasekol, Weiss Miklós úr. Büszkén mutatja, hogy részben magyar állami segítséggel elkezdték az épület felújítását. A szovjet időkben tornateremnek használták és igyekeztek minden olyasmit eltüntetni az 1874-ben felavatott épületről, amely emlékeztetett egykori használóikra, az itteni zsidókra.

A tető készen van, a vízelvezetést megoldották – de bent ma csak a csupasz téglafalak állnak. Mi tagadás, a pucérra vetkeztetett fal, az ablakokon betörő fény egészen különös hangulatot teremt. A pusztulásét és a feltámadásét egyszerre. Vagy legalábbis a reményét. Hiszen kérdés, honnan lesz pénz a folytatásra és az sem egyértelmű még, ki finanszírozza a további munkálatokat. A háborúban álló Ukrajnának belátható időn belül erre nem lesz pénze, a magyar állam már beszállt, s bár a Kárpátaljáról elszármazott zsidóknak például Izraelben is van csoportja, olyan kevesen élték túl a holocaustot, hogy nem sokan akadnak, akik segíteni tudnak.

Mindenesetre, jobb a helyzet, mint amikor tornaterem működött itt, ráadásul azzal, hogy a tető készen van már, megállították a további pusztítást.

A zsidó motívumokat részben régi képek alapján próbálják helyreállítani, részben a miniszobrairól ismert Kolodkó Mihály szobrászművész segítségével igyekeznek restaurálni.

Weiss meséli, hogy amikor kiemelték az ablak-keretet, akkor egy résben szalmával kitömve két labdává egybegyúrt kapedlit találtak. Minden valószínűség szerint a negyvennégy tavaszán a gettóból ide összegyűjtött gyerekek játszhattak ezzel – életükben utoljára – s miután már semmijük nem maradt, így készítettek labdát maguknak. Aztán, amikor elvitték őket, utolsó kincsüket eldughatták – talán ők még bíztak benne, hogy visszajönnek.

Megyünk fel a lépcsőn, egy kis szobában ketten imádkoznak – orosz anyanyelvű zsidók, akik itt kötöttek ki. Az egykor itt élőket megölték, a visszajött maradék a háború után vándoroltak ki, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években. Az utolsó zsidók, ahogy a magyarok,  most mennek el – de az élet nem áll meg. S ha a minjen még nincs is meg, lehet, hogy egyszer feltámad még az élet a nagyszőllősi zsinagógában.

(Pesti Sólet, 2020 augusztus)

Egy embermentő kisváros Itáliában

Olaszország derekánál, Róma és Nápoly között majdnem félúton, az Appenini hegység egyik völgyében található a középkori városka San Donato val de Comino.

A fasizmus idején, 1940-ben itt jelöltek ki kényszerlakhelyet közel 30 külföldről származó, zsidónak minősített embernek. Akad köztük híres színésznő, némafilm sztár, vagy az író, Franz Kafka egykori kedvese éppen úgy, mint Lengyelországból menekült orvos. Míg Európa sok országában halomra gyilkolták a zsidókat, itt viszonylag békességben éltek egészen 1944-ig a helyiekkel. Dolgoztak, barátkoztak, pletykáltak, hol segítették egymást, hol irigykedtek a másikra.

1943-ban Olaszországnak ezt a területét megszállták a németek. És elhatározták, hogy összeírják, majd deportálják a zsidókat. Volt, aki közülük már megjárta Dachaut, tudta mi várna rá ezért a hegyekbe szökött, másnak a helybéli városházán hamisítottak igazolványt, de akadt, akit talán addigi szomszédai dobtak fel. Akik elmenekültek, hamis papírokkal bujkáltak, túlélték. A többieket Auschwitzban ölték meg.

Mussolini Olaszországa sokáig relatív biztonságot nyújtott az Európa más részeiben már kirekesztett, üldözött zsidóknak. Bár Hitler sokszor sürgette az olasz diktátort, Itáliában közel sem siették el a zsidók összegyűjtését és meggyilkolását.

Így Olaszországban sokan kerestek menedéket más országokból. Amikor a magyar numerus clausus, Európa első zsidótörvénye sok fiatal továbbtanulását ellehetetlenítette Magyarországon, jópáran jártak egyetemre Olaszországban. Később, főként a gyilkos Kristályéjszaka után, többen menekültek az akkor még relatíve biztonságosnak tűnő Itáliába. Közülük nem kevesen megtanultak a nyelvet, beilleszkedtek a társadalomba, egzisztenciát teremtettek maguknak vagy akár családot is alapítottak.)

Azért ne idealizáljuk a képet. 1938-ban születtek meg az itteni faji törvények. S ezek hoztak először jelentős korlátozásokat a zsidók mindennapjaiban, még, ha ezek a jogszabályok elsősorban a gyarmatokról érkező feketék ellen születtek. A jogszabályok jelentősen korlátozták a munkavállalás vagy éppen a továbbtanulás lehetőségeit. S bár egy ideig a Mussolini rendszerben zsidók is betölthettek magas tisztséget, még miniszterek is lehettek, ekkortól kiszorították a közigazgatásból, a hadseregből, de a tudományos- és művészeti életből is.

1940. június 10. Olaszország belép a háborúba, ezután rögtön elkezdik kitelepíteni a gyanúsnak tartottakat. Az ellenséges országok polgárait, a zsidókat – hát még azokat, akik „ellenséges” zsidó polgárok voltak, például Lengyelországból, vagy a Szovjetunióból. De a Németországból, Ausztriából vagy éppen Magyarországról elmenekült zsidók sem jártak sokkal jobban. Bő hatszáz települést jelöltek erre ki internálóhelyként szerte az országban, elsősorban távoli, elzárt területeket, utaktól távoli pontokat, stratégiai jelentőséggel kevéssé bíró helyeket.

Az Appeninekben található, Monte Casinotol csak pár kilométerré lévő, festői középkori városka San Donato is felkerült a listára.

Nem zárt tábort hoztak létre, hanem gyakorlatilag kényszerlakhelyként jelölik ki a városkát az ide küldött zsidóknak.

A helyieknél szállásolták el őket, más a kis panzióban kapott helyett –s ezért az állam fizetett. Igaz, nagyon szerény, de napi appanázst kaptak, hogy megélhessenek.

Érkeztek családok, akadnak egyedülállóak és van olyan, hogy a családfő, aki valahol máshol egy kényszermunkatáborba került, elérte, hogy felesége és gyerekei után ideküldjék –s itt újra együtt élhessenek.

Grete Berger híres színésznő volt - ő is ide került

Az interjúkból és visszaemlékezésekből, amelyeket most a washingtoni székhely United States Holocaust Memorial Museum csapata gyűjt össze, az derül ki, hogy San Donatoban legálisan nem dolgozhattak ugyan, de például a szomszédos Piciniscoban fából készítettek használati tárgyakat és abból próbálták kiegészíteni a jövedelmüket.

San Donatoba került orvos, s ha illegálisan is, de gyógyított embereket a környékbeli nagyon szegény falvakban. Tudunk olyanról, aki asztalosműhelyben dolgozott. Van, aki német nyelvleckéket adott. És egyikük, aki korábban is színházakban dolgozott, egy passió-játékot szervezett meg a helyiekkel együtt, amit aztán nagy sikerrel adtak elő.

Az együttélés évei alatti különösebb konfliktusokról nincsenek információink – az is valószínű persze, hogy az utólag történt és kiderült tragédiák fényében ez az együttélés már-már idilli volt. A szegénység közös volt, olasz interjúalanyaink sorra mesélik, hogy gyerekkorukban még cipőre sem tellett gyakran nekik és az éhezés sem volt ritka. A jogi egyenlőtlenség sem különösebben számított, hiszen az itt élő olaszok is úgy érezték, a törvények éppen ellenük, az ő megrendszabályozásukra léteznek.

Meggyilkolták

Meggyilkolták - Imserte őt valaki, (Kazár Gabriella)

Az 1943-as olasz kiugrási kísérlet majd az ezt követő német megszállás az, ami megváltoztatta a viszonyokat.

Meggyilkolták

Eleinte csak az állami apanázs tűnt el, aztán egyre veszélyesebb a helyzet. A németek először csak összírják az itt lévő zsidókat. A San Donatoiakközül többen segíteni próbálnak.

A környéken nagy hagyománya volt az irathamisításnak – például bevett gyakorlat volt, hogy a kivándorláshoz szükséges dokumentumokat hamisították. Így talán nem volt akkora csoda, hogy a helyi igazgatásban dolgozó fiatalok segítettek hamis dokumentumhoz jutni a zsidókat.

S talán azért is, mert a falu többsége meglehetősen baloldali, németellenes, beállítottságú[E1]  volt.

Már az olasz férfiak egy része is elbújt a hegyekben. Nem akartak katonák lenni. A front egyre közeledett, majd a híres Monte Casino-i csata után sok, egységétől elszakadt szövetséges katona is az erdőkben talált menedéket. Azok a zsidók, akiknek volt mersze – és érezték, hogy baj lesz – elbújtak velük együtt a hegyekben.

Kazár Gabriellát és fiát Auschwitzban gyilkolták meg

1944 tavaszán a németek azokat a zsidókat, akik nem menekültek el, összeszedték, hosszú, keserves úton Auschwitzba deportálták őket, ahol kevés kivétellel mindenkit megölnek.

Azt is tudjuk, hogy egy magyar fiatalasszony, Kazár Gabriella is a San Donatóból Auschwitzba került áldozatok közöttt volt, két kisgyerekével, Italoval és Noémivel. Érdekes lenne, ha valaki tudna róla valamit és írna nekem a desijanos@outlook.com címre.

(Pesti Sólet, 2020február)

---

 [E1]

San Donato képeken

Az embermentő dominikánus szerzetes

Pater Jozef Lexmann sokakat rejtett el a templom alatti kriptában

 „Pilóta lett a kassai dominikánus perjel” tudósít egy 1936-os újságcikk, s már ez sejteti, hogy egy nem mindennapi figurával van dolgunk.

Jozef Lexmann, aki szerzetesként veszi fel a Mikulas nevet,1899-ben született a Trencsény megyei Bobot településen. Édesapja kovács, édesanyja 8 gyereket nevelt fel, akik közül ketten szerzetesek, ketten apácák lettek.

Jozef Budapesten a dominikánusoknál kezdte tanulmányait – minden valószínűség szerint tökéletesen tudott magyarul – majd Grazban és Bécsben folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait. 1923-ban avatták pappá.

Kassára került, ahol nagyon aktívan tanított, vett részt a pasztorációs munkába. De a gyakorlati dolgokból is kivette a részét, jelentős szerepen volt a dominikánusok területén lévő élelmiszerpiac korszerűsítésében és alapítója a Veritas nevű kulturális centrumnak, amit a dominikánus templom mellett hoztak létre. Később, részben ebben az épületben bújtatja az általa menekített személyeket, főként zsidókat.

A papok közül az elsők között tanult meg vezetni és a munkanélkülieknek sofőr iskolát is szervezett. És ami aztán a korban különösen meglepő volt,  ahogy idéztük már letette a pilótavizsgát is.

Közvetlenül a háború előtt került Prágába. Cseh- és Morvaország megszállása után németellenes szentbeszédeket tartott, ezért el kellett hagynia Prágát. Hogy megmentsék a németek bosszúja elől Magyarországra „száműzték” Sopronba, illetve Vasvárra került. Utalnak dokumentumok arra, hogy itt sem vált a mind szélsőjobbra tolódó rendszer hívévé, bár szentbeszédei elvesztek mára – amelyekből talán pontosabban rekonstruálni lehetne gondolatait.

Itt sem maradt sokáig.  Még mielőtt a front odaért volna, visszahívták Kassára. (ezt bizonyítja többek között az először a Pesti Sóletban publikált levelezőlap, amit a vasvári dominikánus levéltárban találtunk.)

Kassára tehát 1944 késő őszén, a magyar nyilas hatalomátvétel után érkezett. És hamar felismerte, hogy nagyon sok ember, alapvetően zsidók, élete került közvetlen veszélybe. Ezért a dominikánus templom alatti kriptában egy rejtekhelyet alakított ki, megtisztítva az emberi csontoktól, bevezette az áramot, megoldotta szellőztetés problémáját. Ha éppen nem volt ott más, akkor a Veritas kultúrházban lehettek a menekülők, itt használhatták a mosdót és a WC-t, kinyújtózkodhattak. Csak rendezvények idején kellett visszabújniuk a kriptába. Zsidók, kommunisták vagy éppen szlovákok – akiket a nyilasok el akartak pusztítani. A Veritas valódi kultúrotthonnak készült, de a menekültek rejtegetésére is kitűnő szolgálatot tett.

Lexmann az életét kockáztatta az akcióval, hiszen ha lebuknak, őt is kivégzik. Ráadásul nemcsak a kriptában  kellett élhető (!) körülményeket teremtenie, de meg kellett szerveznie a nagyjából húsz ember mindennapi ellátását is, úgy, hogy ne derüljön ki, mit is tesz. (A kor drámája: élni, túlélni – csak a halottak birodalmában a kriptában lehet.)

A dominikánus rend ma ott élő szerzetesei – akik különösen büszkék bátor elődjükre – úgy tartják, azért volt képes a gyakorlati problémákat is megoldani, mert igen komoly műszaki-gyakorlati érzékkel rendelkezett. És ami ennél is fontosabb, bátor volt, aki időnként saját rendtársai ellenében is tudta, hogy mit kell cselekednie.

Akadnak arra utaló dokumentumok, hogy például magyar rendtársai között lehetett olyan, aki nem nézte jó szemmel tevékenységét.

Egy rendtársa így írt:

„Kassán állandóan az a rémhír terjed, hogy Páter Provinciális Miklós Atyát Kassára akarja helyezni )…)nemzetvédelmi szempontból is vállalnom kellene, hogy most ne kerülhessen ide olyan egyén aki magyar szempontból veszélyt jelent egy határvárosban. Maradjon ő csak ott, ahol tót propagandájával senkinek sem árthat, legfeljebb magának…”

A visszaemlékezések szerint körülbelül húsz ember életét mentette így meg Lexmann. Nem mindenkinek a nevét tudjuk – próbáltak arra vigyázni, hogy a rejtőzködők is minél kevesebbet tudjanak meg a másikról, hogy lebukás esetén még véletlenül se tudják egymást beárulni. Akiket biztosan ismerünk. Dr. Štefan Kaifer, Professor Jozef , Výrostko, Vojtech és fia  Šebastián, Ing. Edmund Szenes és fia, Ján, Rácz Olivér – akinek a fiával mi is beszéltünk többször, Herczog ls Gejza Jaschko.

Bár megmentettjei között akadtak, akik miden valószínűség szerint relatíve magas tisztségekhez jutottak az új Csehszlovákiában, a háború után továbbra is lelkesen a katolikus életet szervező Lexmann ellen vizsgálatok indultak 1948 elején, vizsgálati fogságba is került Pozsonyban, a vádak között szerepelt az akkoriban szokásos: amerikai ügynök.

De azt is a rovására írhatták, hogy részese lehetett egy hazafias mozgalomnak a Rogina-nak (Család).

1950 április közepén Csehszlovákiában is elfoglalták fegyveresekkel a szerzetesrendeket, s Lexmannt is letartóztatták ismét. Egy táborba deportálták, s ott is halt meg az az ember, aki néhány éve még maga mentett másokat. Alig múlt ötven éves.

Ma emléktáblája a Veritas falán látható. Családja és rendtársai szeretnék elérni, hogy megkapja a Világ Igaza kitüntetést, de eddigi próbálkozásaik nem jártak sikerrel. Érthetetlen okokból a Yad Vashem az alapos, jól dokumentált, angol nyelvű anyagra érdemben sosem reagált.

A hős dominikánus történetét részletesen megírta Salamon Pál történész, levéltáros.

Mikulas Jozef Lexmann születésének 120 évfordulóját nemrég ünnepelhettük. Január 19-én családja, tisztelői emlékeznek rá Kassán. 

(Pesti Sólet, 2019. február.)

Hajó a ködben - ZÁVADA PÁL új könyve

A kortárs magyar irodalom egyik legkitűnőbb szerzője, Závada Pál újabb izgalmas, a múltról (is) szóló kötettel jelentkezett. A Hajó a ködben a háború előtti egyik leggazdagabb magyarországi család sorsát mutatja be: a csepeli óriásgyárakat birtokoló Weiss Manfréd família megmenekülését idézi fel a holokauszt idején. Persze, még ha helyenként meglehetősen hűségesen követi is a valódi eseményeket, a könyv ahogy ezt Závadától már elvárjuk, nem csak történelem, hanem alapvetően izgalmas regény, személyes sorsok, szerelmek, intrikák sora is.

Szerzőnk a Kótelnál

Még akkor is, ha Závada regényeinek keretét általában a történelem adja. A múlt, a maga sok letagadott rémségével és hazugságával. „Az egész huszadik századi történelmünkről nagyon hiányos a tudásunk, és ez különösen igaz azokra az eseményekre, amelyekkel kapcsolatban a legtöbb bűntudatunk kéne, hogy legyen” – mondta egy interjújában. Amikor kizökken az idő – s az elmúlt századokban mikor nem kellett volna azt a kizökkent időt valakinek helyretolnia – akkor sok olyan választás elé kerülnek az emberek, amelyeket a boldog békeidőkben elkerülhetnek. Gyakran élet és halál kérdésében kell dönteni. Sokan sokszor álltak a rossz oldalra, tudatlanságból, butaságból, az erkölcsi érzék jóhiányából vagy éppen nacionalizmustól, rasszizmustól fűtötten. Az utókor ezeket a döntéseket nem egyszer „történelmi hibának” nevezi és a kínos ügyeket igyekszik letagadni vagy éppen tisztára mosni az elkövetőket a szembenézés helyett. Klasszikus példája ennek Závada művészetében az Egy piaci nap című regénye, illetve az ebből készült színdarab, amelyet még mindig telt házakkal játszanak a pesti Radnóti Színházban, amelyik a második világháború utáni egyik magyarországi pogromról szól, amikoris holokausztot túlélt embereket vernek agyon egy kis magyar településen, a felheccelt, elszabadult emberek.

Éppen itt üldögéltünk, amikor e-mailon megjött a könyv címlapja-

A regény, és a színdarab, Kunvadason játszódik, de aki csak kicsit is ismeri a történelemnek ezt a szeletét az hamar rájön, hogy az 1946-os kunmadarasi pogromot rekonstruálja, meglehetős pontossággal. Ám azzal, hogy fiktív helyre teszi, egyrészt megnyitja a lehetőséget a szerző előtt, hogy szereplői nevében gondolkozhasson, érezhessen, beszélhessen – anélkül, hogy számon lehetne rajta kérni, hogy „hát aztán azt honnan tudja.” Másrészt egyetemessebbé teszi ez az írói eszköz a művet. Ez ettől kezdve nem a kunmadarasi szégyenteljes gyilkosság, ahol túlélő zsidókat gyilkolnak meg brutális kegyetlenséggel a szomszédaik. Hanem annak a története, hogy a tudatos uszítás, a politika gátlástalan ellenséggyártása milyen következményekkel járhat.

Amíg a kunmadarasi/kunvadasi történet egyszerű, hétköznapi, sokszor iskolázatlan falusi emberek között játszódik, a Hajó a ködben-nek a fontos szereplői a magyar elit tagjai.

A csepeli Weiss Manfréd Művek Magyarország legjelentősebb ipari kompelxuma. Weiss Manfréd halála után lányainak a férjei (a vők) veszik át az irányítást, köztük a legtehetségesebbnek tartott Chorin Ferenc. A magyar ipar egyik legfontosabb szereplője, Horthy közeli ismerőse, a vagyonos osztály egyik közismert tagja.

Sikertörténet, bárói rang, közmegbecsülés, a legvagyonosabb úri osztály életmódja, felsőházi tagság, politikai befolyás és kapcsolatok a legfelsőbb körökkel.

S bár a család tagjai – kevés kivétellel – már sem hitben sem lélekben nem zsidók, bizony 1944-ben mégiscsak azzal kell szembesülniük, hogy egyszercsak megint „zsidók”’ lesznek és nem iparbárók.

A „zsidók” osztályrésze pedig ekkoriban Magyarországon a kifosztás, összegyűjtés, deportálás majd a megölés.

De van-e elég kapcsolata, ereje, ügyessége és pénze ennek a hatalmas családnak, hogy megmeneküljön?

Az, hogy a gyáraiakat átengedik a német haditermelésnek egy idő után már kevés.

A zseniális üzletember, a legfelsőbb körök tagja Chorin egyszercsak egy ausztriai táborban találja magát.

A vég, úgy tűnik, feltartóztathatatlanul közeleg. Szegény vagy gazdag? Befolyásos vagy nímand? Mindenkire ugyanaz vár.

Ám ekkor, ahogy az életben is, a könyvben is, feltűnik egy furcsa SS tiszt, Kurt Becher, aki szokatlan üzletet köt Chorinon keresztül a családdal.

(Kurt Becherről magyarul Lévai Jenő, a vészkorszak egyik első történésze, írt egy érdekes könyvet: A fekete SS fehér báránya címmel.)

A tét nagy. Az életük. Hány embert menthetnek meg, hány kerülhet fel arra a vonatra, amelyik elviszi őket Magyarországról? Jöhet-e az egyik fontos szereplő szeretője is – mert persze a szerelmi szál ennek a Závada regénynek is igen fontos része, ahogy valószínűleg az életnek is -, vagy ő már nem fér be? És az ügyvéd, aki tető alá hozza a megállapodást? És lehet e hinni egy náci tisztnek? Vagy megegyeznek vele, átadják a vagyonukat, aztán kivégzik őket? Esetleg itt kellene maradniuk és segíteni másokat, amíg és ahogy lehet, felhasználva nevüket, vagyonukat, kapcsolataikat? És el szabad-e fogadni a náciktól egy tisztes vagyont, amivel aztán új életet lehet kezdeni a szabad világban? Esetleg, ha már megtartani nem lehet, a magyar államnak kellene adni a gyárat, mint a magyar nemzeti vagyon egyik igen fontos részét?

Yad Vashem - az elpusztitott zsidó közösségek névsora. Tótkomlóson született szerrzőnk.

Rengeteg kérdés, és elég, ha csak egyszer mellényúlsz, véged.

S hogy a könyv elég závadás legyen, ahhoz az is kell, hogy miközben meglehetősen pontosan követi a valódi eseményeket, megjelennek benne kitalált szereplők is, akik olyan finoman illeszkednek a történetbe, hogy olvasó legyen a talpán, aki rájön, kik is ők. Miközben gondolataikon, érzéseiken keresztül a valóságot ismerjük meg.

És ami a legfontosabb, a Hajó a ködben nem történelmi tanulmány, hanem egy izgalmas, fordulatos, változatos regény az eltagadott magyar/zsidó múltból. Sok fordulattal, izgalommal. Egy igazi Závada regény.

(Pesti Sólet, 2019. augusztus)

Dési János

 

Talán igaz sem volt történet Abonyból, Etukáról

 Az alföldi városka, Abony, csinos kis helytörténeti múzeumot alakított ki az egykori magtárban. A belépődíj történetünk idején 200 forint volt, de iskolásoknak, nyugdíjasoknak és katonáknak csak 100.

Nem a régi múltban vagyunk, hanem talán 15 évvel ezelőtt.

A napfényes vasárnap délelőtt rajtunk kívül ember se nagyon jár az utcákon, a múzeum – vagy inkább helytörténeti gyűjtemény - környéke különösen elhagyott. Az egyszem pénztáros néni a volt magtár hűvösében meglehetős megütközéssel figyeli, hogy miért is akarunk mi ide mégis bejönni.

Mintha erre már régóta nem lett volna példa. Leszurkoljuk a pénzt, és úgy teszünk, mint akiket különösen érdekelnek az Abony környéki emberek mindennapi használati tárgyai a közelmúltból.

Pedig dehogy. 

Minket az épület érdekel. Amelyről annyit hallottunk Etukától, aki itt töltötte boldog gyermekéveit. 

Hányszor, de hányszor mesélt a dédunokáinak, akik az én gyermekeim a nagy mérlegről, ami az ajtó előtt állt. A kis irodáról, ahonnan az ő anyja intézte az ügyeket. De hol van az az eperfa, amelyről annyi történet szólt? És különben is, hova szaladt az a jó fél évszázad? Hova tűntek azok az emberek, akik benépesítik azokat a visszaemlékezéseket? A nagynénik, nagybácsik, testvérek, sógorok kiismerhetetlen sora, akik itt éltek e falak között, s akiknek nagyrésze ki tudja hol vált füstté. A múltnak itt vége van.

Pedig de régen kezdődött. Már a XVIII. században éltek itt zsidók, a feljegyzések szerint legalább kétszázan voltak. Hozzá tartoztak a faluhoz, és azon sem lepődött meg senki, amikor oly nagy számban vettek részt az 1848-1849-es forradalomban.

Rosszabb és jobb idők jöttek az emberekre, lehetek azok zsidók vagy keresztények. Errefelé az élet senkinek nem könnyű. Aztán persze a századfodulóhoz közeledve megindul a kapitalizálódás - s több zsidó családnak sikerül tisztes polgári egzisztenciát alapítania. Sokan terménykereskedők lesznek, gabonával foglalkoznak, hiteleznek – motorjaivá válnak a modernizációnak, miközben maguk is kiemelkedhetnek az évszázados elnyomásból.

Persze ne fessük túl rózsaszínre a képet, mert a feljegyzésekből az is kiderül, hogy külön tejcsarnokot működtettek a katolikusok, a reformátusok és a zsidók is itt – ami nem feltételnél a harmonikus együttélés bizonyítéka. De hát akkoriban még sok szombattartó ember élt itt, kinek fontos volt, hogy a tej kóser legyen.

A Pick fiúk is szépen gyarapodtak. Tisztes udvarházba költöztek – ezt csak kastélyként volt szokás a családban emlegetni. A magtáruk – amiben most járunk, a helyi gazdaság egyik fontos központja lett.

Ugyan 1926-ban Pickék családi cége hatalmas adósságot felhalmozva csődöt kénytelen jelenteni, de mire Etuka iskolába kerül rendeződni látszanak a gazdasági ügyek. Újra fut a szekér – sokszor szó szerint is. A békés polgári idillt csak egy családi tragédia árnyékolja be, amikor 1927 áprilisában az egyik nagybácsi, Lipót Pesten, miközben gabonatőzsdei ügyeit intézi, beszorul a páternoszterbe, amiből megpróbál kimászni és meghal.

Ettől kezdve az ő Gyuri fiát is odaveszik s Eta vele együtt tanul meg biciklizni. Szaladgálnak a mezőn, iskolába járnak – testvérként élnek és remélik, több tragédia már nem éri őket az életben.

Néha zsinagógába is mennek. Az abonyi messze földön híres, Klein úr a rabbi szép beszédeket tart és még azt is eltűri, ha hívei disznóvágás csapnak.

Míderre persze itt a magtárban semmi sem emlékeztet. Az egykori tulajdonosok mintha nem is lettek volna. Se jel, se emlék arra, hogy itt próbáltak boldogulni, éltek s haltak. Kereskedtek, meggazdagodtak és tönkrementek, gyerekeik születtek, iskolába jártak, jók voltak és rosszak.

Nincsenek. Tán nem is voltak. Ha pedig nem voltak, biztos az sem igaz, hogy egyszercsak bezárták őket a fatelepre.

Etuka éppen Pesten volt – ugyan amikor meghallotta, hogy baj van, megpróbált hazamenni, de mint zsidó már nem ülhetett vonatra. Így csak utólag tudta meg, hogy az ő jó Abonyában az öregeket, a nőket, a gyerekeket 1944 júniusában összeszedték. A férfiak akkor már a fronton jártak. A helyi csendőrség tudta a dolgát, puskatussal verte ki az öregeket, a nőket, a gyerekeket az otthonukból. Az embereket, akik nem értették, mi történik velük: hiszen ők mindig minden törvényt megtartottak. Azt gondolták, ha ők hűséges polgárai a hazának, akkor a haza is hűséges lesz hozzájuk. Szerették ezt a vidéket, szorgalmasan dolgoztak. Talán szekéren vitték őket Kecskemétre először. Aztán valahova tova. Ki tudja, senki nem jött vissza. Sem a szülők, sem a nagybácsik, nagynénik, se Gyuri, se senki.

Már ha egyáltalán igaz ez a történet. Mert mindennek semmi nyoma.

Illetve, hopp az első nyom, hogy mégis, egy kis vaskályha a kiállított darabok között: „a mamámé volt, emlékszem ott állt az iroda sarkában, a tetején sütöttük a gesztenyét”.

Aztán egy szekrény, felirata szerint „Akasztós szekrény a XX. század első feléből” – „megismerem, ez is a mienk volt, aztán negyvennégyben először valami raktárba vitték. Sose adták vissza. Talán nem is kértem.”

Ennyi maradt.

Meg két sarokkal arrébb a romos zsinagóga. Valamikor büszke oszlopok tartották a timpanont, rajta a kőtáblákkal. Ma mindjárt hanyatdűl az egész. Csak egy rozsdás tábla virít elől: József Attila MGTSZ terményraktára. A tető nagyrészét a szél elvitte, az ablakok bedeszkázva, leszakadva.  (Azóta némileg stabilizálták az állapotát – D. J.)

„Micsoda fényes ünnepségek voltak itt” – ma gyom veri fel a kertet.

Ennyi maradt Abonyban a nagymama gyerekkorából.

Sarkadi Miklósné Pick Etelka 1922-2019

(Pesti Sólet, 2019., április)

Zsidók Körösmezőn

A zsidó/magyar/egyetemes történelem egyik igen gyászos fejezete kötődik Kőrösmezőhöz. Itt gyűjtötték össze azokat az embereket a magyar hatóságok - még messze-messze . német megszállás előtt - akiket nem tartottak elég rendes magyarnak (már ez is óriási botrány), s ezért az egyszerűség kedvéért agyonlövöldözték őket, miután összeszedték, összegyűjtötték őket Kőrösmezőn, majd Kamenyeck-Podolszkijban, gyerekestűl családostúl meggyilkolták őket. Talán, ha ennyit tudunk.
Pedig valamikor itt virágzó zsidó élet lehetett, a nyomai még láthatóak.
Most pár kép a temetőről, de folytatás következik.

pár kép még itt Körösmezőről

Cinkos vagy embermentő rabbi? - Berend Béla két nem ismert beszéde

Az őszi nagyünnepek ideje különösen jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, mit miért tettünk.

A jó szándék önmagába sokszor kevés. Vajon cselekedeteink a világ összefüggésében, a dolgok bonyolultságában mit eredményeznek?

Különösen fontos ezt azoknak végiggondolni, akiknek szavai, tettei nagy befolyással lehetnek mások életére.

Mostanában sokat olvasok régi újságokat. S innen a jelenből – azaz nekik a jövőből – hümmögök azon, hogy mi is lett abból, amit akkor, értelemszerűen a jövő ismerete nélkül, mondtak, csináltak.

Senki sem felelős azért, amit nem tudhatott. De néha nagyon az az érzésem – persze utólag mindig könnyen okos az ember – hogy ha alapvető elvekhez tartjuk magunkat, akkor sokkal kisebb annak a veszélye, hogy túl nagy butaságba keveredjünk.

A napokban egy nagyobb cikket írva – Lévai Jenő és a zsidósors, ami innen letölthető is, ha valakit érdekel https://goo.gl/Uix4iS - kezdtem el Berend Béla történetével foglalkozni. A felettébb kalandos sorsú szigetvári rabbi a német megszállás után került fel Budapestre, itt hamarosan a Zsidó Tanács tagja lett.

A háború után perbe fogták, s először tíz évet kapott, majd másodfokon felmentették. Az azonban tény, Berend kapcsolatban állt egészen szélsőséges, antiszemita alakokkal és cikke is jelent meg az egyik leghírhedtebb fajgyűlölő, Bosnyák Zoltán Harc című hecclapjában.

Berend – sok részletében még ma sem ismert, zavaros pályájáról írt Randolph Braham, Schmidt Mária és egy igen remek összefoglalót Munkácsi Krisztina a Századok egyik 1996-os számában.

Berend később mindig is tagadta a bűnös együttműködés vádját az antiszemita hatóságokkal, az azonban ma már biztos, bizonyos dolgokat ugyanúgy képzeltek el. Berend is azt gondolta, hogy a zsidóknak el kell költözniük Magyarországról – bár ő ezt állítólag cionista alapon mondta – tehát ugyanúgy egy „zsidómentes” Magyarországot tartott elképzelhetőnek, mint a nyilasok, a fajvédők. Még ha egészen más alapállásból is.

Bizonyára.

Berendnek a háború előttről viszonylag kevés beszédét, nyilvános állásfoglalását ismerjük, így különösen érdekes az a kettő, amit most fogok idézni. Mindkettő Lévai Jenő Képes Családi Lapok című újságjában jelent meg, s árnyalja talán azt a képet, hogy Berend csak a zsidók Magyarországról való elköltözésében értett egyet az antiszemita rendszerrel.

Berend, 1940 őszén, mint tábori lelkész beszélt az „az izraelita vallású magyar királyi honvédekhez.” Többek között a következőkkel biztatta a zsidó katonákat: „Büszkének és boldognak kell lennetek, hogy a mai zord és viharos időkben sem feledkeztek meg rólatok, hogy nem vagytok feleslegesek, nem vagytok nélkülözhetőek, hogy a Hazának igenis szüksége van rátok, hogy a Haza ismét hívott titeket. Legyetek büszkék arra és boldogok, hogy magyar királyi koronás gombokkal díszített és ékesített katonazubbonyban szolgálatot tehettek a Hazátoknak és hasznos és értékes honvédelmi feladatokat végezhettek!” Kétségtelen, Berend sem láthatott a jövőbe. Hogy rövidesen meggyilkolandó munkaszolgálatos lesz ez a sereg. Valóban, nem sokkal később már csak mint munkaszolgálatosok „tehettek szolgálatot a Hazának” a zsidók. Különösen érdekes ez a cikk abban a környezetben, amelyben másról sincs szó, mint a zsidók jogfosztásáról, lehetelten anyagi helyzetbe hozásáról, kilátástalan életéről. És Berend mégis a kormánypropagandát szolgálta.

És ezt is túl lehet szárnyalni. Amikor már a zsidókat nem fegyveres katonai szolgálatra, hanem megalázó munkaszolgálatra hívták be, s már katonai felszerelést, egyenruhát sem kaptak, Berend újabb beszédet mondott. Amikor kitaszítottságának egy újabb állomásához érkezett az a közösség, amelynek legnagyobb része minden megpróbáltatás ellenére hazafiasága hangsúlyozásával próbált válaszolni, a szigetvári rabbi, Berend, mint tartalékos tábori lelkész ekképpen lelkesítette a munkaszolgálatra behívottakat: „Egy egészen újszerű, sajátos, valóban «különleges» alakulat vagytok a m. kir. honvédség történetében: saját felszerelésű, civilruhás munkáskatona! (...) nektek éppen azt kell most bebizonyítani, hogy lehet valaki a saját civil ruhájában is kiváló katona! Arról kell megdönthetetlen bizonyságot tennetek, hogy a ti polgári öltözetetek alatt igenis katonaszív dobog. (...) Azt kell most igazolnotok, hogy ha nem is jutott néktek kincstári uniformis, ti azért mégis rendelkeztek és ékeskedtek azokkal a katonakincsekkel és erényekkel, amiket tulajdonképpen az egyenruha van hivatva jelképezni és kidomborítani. (...) Ti igenis egyek vagytok és egybeforrtatok abban a magasztos gondolatban, szent elhatározásban és nemes célkitűzésben, hogy mennél jobb, mennél kiválóbb munkaszolgálatosok legyetek, hogy mennél önzetlenebbül, mennél odaadóbban, hívebben szeressétek és szolgáljátok minden erőtökkel, képességetekkel, legjobb tudásotokkal a hazátokat.” Hol van már a magyar királyi koronás gombokkal ékesített zubbonyról szóló tiráda.

. Talán a munkaszolgálatosokat lelkesíteni próbáló Berend is érzett valamit a helyzet tragikusságából, mert mielőtt áldást kért volna a m. kir. honvédség minden fegyvernemére és állománycsoportjára, valamint Horthy kormányzóra még megjegyezte: „Munkásszázadbéli testvéreim! Ti aztán valóban nem pénzért, bérért, jutalomért, nem címért, rangért, csillagért, nem emelkedésért és nem előbbrejutásért szolgáljátok hazátokat, hanem sokkal inkább odaadó, önzetlen, öncélú, igaz hazaszeretetből.”

Szigetváron Berend folyamatosan harcban állt a saját hitközségével. Munkácsi már hivatkozott cikke szerint „a szigetvári vezetőség erőltetett hazafiságban és magyarkodásban élte ki magát. Berend Béla ezzel szemben a zsidó népiség-nemzetiség eszményét hirdette. A helyi vezetőség szerint a magyarországi zsidóság a magyar nép része, Berend szerint a zsidóság magyarországi ága.” Legalábbis Berend is szerette volna így láttatni saját szerepét.

Könnyű dolga volt, mert a Képes Családi Lapok eltűntek a polcokról, s valószínűleg olyan egykori munkaszolgálatos is kevés maradt, aki még emlékezett arra, mit is mondott nekik.

Berend történelmi tévedését menti, hogy nem látott a jövőbe. Ám, ha következetesebb, ha nem hódol be, talán nem mondott volna afféléket, amelyeket most idéztünk.

Tanulságként. Az őszi ünnepekre.

(Pesti Sólet, 2017. szeptember)