A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Janikovszky Éva. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Janikovszky Éva. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. október 21., hétfő

A Janikovszy - volt. Bezárt, aztán úgy maradt.



Amikor ide jártam, akkor nagyon, de nagyon sokszor kívántam, hogy zárják már be. Eltelt vagy 35 év, és tessék bezárták, de akkor már nem tudtam neki örülni. A mi időkben még 1024-es Marx Károly úttörőcsapat volt. És a címeres tábla mellett állt egy másik, amely arról tudósított, 1919-ben itt alakult meg az ország első úttörőcsapata.
Aztán lett Janikovszky - kiváló névadó, kiváló iskola.
Be is zárta az önkormányzat, nem sokkal azután, hogy sok pénzért felújították.

Most a fene tudja, mi lesz vele. De valaki biztosan hazaviszi.
Az iskolaépületeknek is megvan a maguk története.






Janikoszky Éva könyvekről, unokákról

2013. április 23., kedd

Janikovszky Éva az unokákról, a könyvekrõl, a hírnévrõl

 Amióta nagy vagyok, és az ötéves húgomnak is több esze van, mint nekem, arra is kíváncsiak a szüleim, hogy mondd, édes fiam, tulajdonképpen hogy képzeled te el az életet? Az életet olyankor kellene elképzelnem, amikor hangosan bõgetem a magnót, amikor sárosan hagyom a cipõmet az elõszobában, amikor kölcsönadom az apukám fényképezõgépét a Blazseknak, amikor késõn jövök haza, amikor nem tudnak reggel fölkelteni, amikor sokáig vagyok a fürdõszobában, amikor egész nap nézem a tévét és amikor már hétfõn elköltöm a heti zsebpénzemet. Persze ilyenkor nem tudom az életet elképzelni, mert mással vagyok elfoglalva. Az életet akkor próbálom elképzelni, amikor leülök tanulni, mert olyankor van rá idõm, vagy amikor kijövök a moziból, mert akkor van hozzá kedvem, vagy ha Borinka fölfütyül értem, mert olyankor eszembe jut. Énszerintem az élet egész tûrhetõ és nem kell vele az embert folyton ijesztgetni, én egész jól érzem magam az életben, ha nem is látszik rajtam. (Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek?) –

- Az úgy volt, hogy gyerekkoromban sokat olvastam a könyveit. Úgy emlékszem, tetszettek. Most, hogy újraolvastam õket, óriásiakat röhögtem rajtuk és rájöttem, akkor rengeteg mindent nem értettem meg belõlük. És tulajdonképpen az igazán jó ifjúsági könyvek, mint a Micimackó vagy az Alice, igazán csak felnõttkorban érthetõk meg. –

- Nyilván gyerekkorában azért szórakozott jól a könyveimen, mert akkor is úgy érezte, magának szólnak. Valóban azt a célt tûztem magam elé – hogy ilyen gyönyörûen fogalmazzak –, hogy könyveket, olyan gyerekkönyveket írjak, amelyek a kicsiknek is és a nagyoknak is tetszenek. Ez persze nem úgy megy, hogy az ember aképp szövi-fonja a történet fonalát, hogy legyen egy rétege, amely gyerekeknek szól, aztán egy másik, amelyik felnõtteknek. Inkább így sikerülnek. Rengeteget járok még manapság is gyerekek közé, és sokszor hallom például az iskolákban, amint elõadják az általam írt gyerekmonológokat. És borzasztó jól szórakozik rajta, aki elmondja, és az is, aki hallgatja. Nem beszélve rólam, mert én mindig repesõ szívvel figyelem az ilyet, hiszen ez tényleg óriási boldogság. Úgy tapasztalom, a gyerekek is veszik a lapot, megértik, amit írok. –

- A mai világban, amikor a gyerekek és szüleik egyre inkább tévét néznek, videóznak, számítógépes multimédiával játszanak, mennyire kell igazodnia ahhoz egy írónak, hogy minden gyorsabb, látványosabb, izgalmasabb lett? –

- A gyerekek azt igénylik, hogy felgyorsuljon a cselekmény, az epikusan hömpölygõ, hosszú leírásokat nyugodtan elhagyhatjuk. Ha lehetek õszinte, velem is elõfordult, hogy Jókainál átlapoztam két oldalt, pedig õt nagyon szeretem. De valljuk be, ami túlzás, az túlzás. Elkerülhetetlen, hogy a mai gyerekek sokat nézzenek tévét, videót. Nincs sok értelme ezen szörnyülködni. És miután rengeteg vizuális élmény éri õket, igénylik, hogy gazdagon illusztrált könyveket kapjanak. Kevesebb szöveg, több rajz. –

- Közismert, hogy évtizedek óta alkotnak Réber Lászlóval sikeres párost. –

- Úgy látszik, én valahogy elõre megsejtettem ezt az igényt. Olyan könyvet képzeltem el, amelyben a szöveg és a rajz kiegészíti egymást. Amit képpel lehet jobban elmondani, azt úgy kell, amit szavakkal, azt úgy. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a gyerekkönyveknek színeseknek, mozgalmasaknak kell lenniük, ha nem is feltétlenül mindenkinek éppen úgy, ahogy mi csináltuk Réber Lászlóval. –

- Egy mozgalmas könyvbõl könnyen lehet filmet csinálni. A Málnaszörp és szalmaszálból készült Égig érõ füvet nagy sikerrel vetítik azóta is. –

- Ha jól emlékszem, 1979-ben készült ez a film, és késõbb videóra is került. De én errõl nem tudtam. Biztosan szerepelt az eredeti szerzõdésben a videókiadás joga, de ki emlékszik erre. Annyit talán megérdemeltem volna, hogy küldenek egy levelet arról, hogy kazettán is megjelent a film. Mindenesetre karácsony elõtt három hétig mászkáltam utána, amíg õrületes nehézségek árán megszereztem, hogy az unokámnak ezt adhassam ajándékba. –

- Az unokája mennyire van tisztában azzal, hogy a nagymamája népszerû ifjúsági író? –

- Nagyobbik unokám, Dorka hét éves. Németországban született, mert a fiam ott dolgozott, nemrégiben jött haza a család. Németországban a híremmel, vagy minek nevezzem, nem találkozhatott az unokám, még ha ismerte is a könyveimet. Mióta hazajött, ha színházba, bábszínházba megyünk, derül ki néha, hogy ismernek az emberek. Dorka Mákisnak hív. A menyem édesanyja sokáig élt velük Németországban, õt szólította mamának. A fiam meg a menyem, mint afféle derék gyerekek, mindig mondták Dorkának: tudod, van Budapesten egy másik nagymama is. És amikor a Dorka elkezdett beszélni, akkor azt mondta, hogy Mákis mert a másikat nem tudta kimondani. Nekem ez úgy megtetszett, hogy amikor már jól tudott beszélni, kértem, hogy maradjunk ennél. A múltkor valahol Dorka el akart dicsekedni azzal, hogy micsoda nagyanyja van. Odament egy bácsihoz, megrángatta a nadrágját és megkérdezte: tudod, hogy ki vagyok én? Persze, fogalma sem volt róla az illetõnek. „Hát én vagyok a Mákis unokája." –

- Lehet, hogy Mákis vagy az õ unokája szerepel majd valamelyik következõ könyvében? –

- A könyveim többségében egy kisfiú szerepel. Ugyan fiús anya vagyok, de a saját fiamról sohasem írtam. Ám mégis õ volt az a gyerek, akit a legjobban ismertem, természetesen rengeteget segített, már csak a létével is abban, hogy egy fiú lelkivilágába belehelyezkedjem. –

-  A fia nem sértõdött meg, hogy kimarad a „halhatatlanságból"? –

-  Nem, a fiam nagyon utálta, ha az iskolában a tanító néni vagy az egyetemen az oktató megkérdezte tõle: és mondd csak, rokonod a Janikovszky Éva? Én azt tartom normálisnak, hogy õ erre rendkívül ingerülten válaszolt. ő önmaga akart lenni. Én nem vettem zokon, amikor a tanító néni panaszkodott nekem: a János nem is büszke rád. Valamilyen módon biztosan büszke rám, de saját magára is büszke akar lenni. És lehet is. Na, ennyit errõl. –

- Jó, akkor vissza az irodalomhoz. Ha minden feltétel adott lenne hozzá, akkor milyen könyvet írna és kinek? –
- Kiknek? Mindig választhattam, hogy kiknek. Írtam felnõtteknek is. Például a Lemez két oldalát. Bár a megjelenése után rögtön gyerekkönyv lett belõle. A könyvtárakban, a könyvesboltokban egybõl a gyerekkönyvek közé sorolták, mert megszokták, hogy ha én írok valamit, amit Réber László illusztrál, akkor az biztos gyerekeknek szól. – Igazi, nagy felnõttregényre nem vágyott? – Írtam régebben ilyet is. De azóta nem nagyon vágytam rá. Ha vágytam volna, gondolom, nekivágok. De gyerekeknek írni rengeteg örömet jelent. Érzem a szeretetüket, az érdeklõdésüket, és ez nagyon jó. Írok most egy könyvet, remélem, sikerül mielõbb befejeznem. De rengeteg minden elveszi elõle az idõt. Több mint negyven éve léptem be a Móra Ferenc Könyvkiadóhoz, és a könyvkiadás nem könnyû mesterség mostanában. Meg aztán lehet, kicsit nagyképûnek hangzik, de ahhoz, hogy az ember vidám gyerekkönyveket írjon, valamifajta kegyelmi állapot kell. S ez az, ami az utóbbi idõben hiányzott.

(EZ egy nagyon régi interjú, a műltból felmerülve)

2009. október 19., hétfő

Az úgy volt

Kire ütött ez a gyerek?

Az úgy volt a Rottenbiller utcai iskolában (ezerhuszonnégyes Marx Károly úttörőcsapat vigyáááz!), hogy irodalmi kalandokkal nem igen volt érdemes dicsekedni. Kőhajításnyira a Csikágótól nagyobb tekintélyt lehetett szerezni például azzal, ki hány vörös petróleumlámpát tud ellopni az útjavítást jelző piros-fehér oszlopról (G. Sanyi volt a győztes) vagy milyen messze tud köpni ( H. Tibor) vagy képes három héten át, minden nap, lehetőleg a nagyszünetben valakit újra és újra módszeresen elverni (B. András. Az áldozat csekélységem. Velem mindig történik valami.)

Ám egy irodalmi kivétel mindenképpen akadt. Ugyanis – innen visszanézve tulajdonképpen meglepő módon – azért a G. Sanyi meg a H. Tibi is olvasott, sőt beiratkozott könyvtári tag volt – nem beszélve B. Andrásról, aki mégiscsak literátus családból származott. Gabi néni reménytelen matekóráin nemcsak Winnettout olvastuk meg a Robin Hood-ot, hanem Janikovszky Éva könyveit, s nem csak azért mert abban sok a rajz. Pedig matekórán sokkal kockázatosabb Janikovszkyt olvasni, mint Old Shatterhand-ot. Ugyanis a Kire ütött ez a gyerek, vagy Az úgy volt-on, mindig felröhög az ember, az indiánkalandokon nem. És azt még azért Gabi néninek is elég nehéz beadni, hogy a gyök kettőt nevettem ekkorát.

De G. Sanyi meg H. Tibi, meg én, meg a többiek, még a B. Évi is dacolt a kockázattal, nyerített és olvasott. ( B. Évinek nem kellett volna, ugyanis a matek dolgozataimat mindig róla másoltam, jobban örültem volna, ha inkább a tananyagra figyel, és nem kockáztatja a hármasomat. Ráadásul nyolcadikra szívesebben lestem be B. Évi dekoltázsába, mint a matek megoldásai közé. Azért örültem, hogy lány.)

Ugyan nem tudtam messze köpni, mert béna voltam, nem loptam lámpát mert gyáva voltam, és a verekedésben is csak mint boxzsák vettem részt, viszont jól ismertem Janikovszky Évát. Illetve, Éva nénit. May Károlyt vagy Alexander Dumas-t pedig senki sem látta közelről, nem beszélgetett vele, ráadásul még őrsi gyűlésre sem tudta beígérni a veterán bácsi helyett.

Én viszont simán. És ez majdnem felért egy távköpéssel. Már csak azért is, mert Éva néni a harmadikon lakott, mi meg az ötödiken. Az ilyesmi megalapoz egy barátságot. Arról nem is beszélve – de ezt már csak a legbelsőbb barátaimnak mertem elmondani -, hogy Janó fia játékait én örököltem. Különösen az Elzett művek által gyártott fémpályán irányítható, felhúzható fém autósat szerettem.

Az őrsgyűlésekre már kevéssé emlékszem, de aztán felnőtt életemben jó párszor beszélgettünk. Ha olyan interjúalanyra volt szükségem, akivel biztos a siker, akkor mindig rábeszéltem, jöjjön el. Aztán általában haza is fuvaroztam, már csak azért is, hogy megbeszéljük, mi van a régi lakókkal, a harmadikon, meg az ötödiken, esetleg a negyediken. (A másodikon úgy látszik unalmas emberek laktak, róluk nem esett szó.) vagy, hogy mint a kerület díszpolgára el tudja e érni, hogy az értelmetlenül lezárt autóbeállót a ház előtt újra megnyissák. (Nem tudta, azért egy kerületi díszpolgár sem teljhatalmú.)

Valamelyik nap a Rottenbiller utcán kellett végigvágtatnom. És tessék, akár hiszed, akár nem, ott a felirat Janikovszky Éva Általános Iskola és Gimnázium.