A kánikula szent havában - De hol van Eszter?

És Eszter nem jött. Talán ezt szerettem benne. Soha semmit sem csinált úgy, ahogy az jó lett volna. De legalább várhattam rá. Úgyhogy olyan helyeket választottam, ahol bátran álmodozhattam arról, mi lenne, ha mégis ideérne. Ahol a pincér kérés nélkül hozza az új fröccsöt.

Eszter kedvenc virága. Vagy, nem is Eszter?

Az ötödik után már nyugodtan hátradőlhettem. Eszter ma sem jön. Megint bedőltem neki. Legalább az étlapban ne csalódjak.

- Akkor jó tejfölösen a bablevest és legyen benne répa is, és főtthagyma, de azt külön kistányéron, utána egy könnyű borjúpörköltet galuskával, hozzá fejes salátát. De a ropogós közepit, fehér kenyeret, a serclijét, valamint a kisfröccsök, piros savanyúból - mondta vissza gépiesen Karcsi pincér.

- És egy unikumot, mert az a gyomor kéményseprője - szóltam utána, dehát Karcsi úgyis tudta, hogy ha Eszter nem is, de az unikum mindig menetrendszerűen érkezik.

Egyébként kellemes kerthelyiség volt. Néhány törzsalkoholista, egy-két szerelmespár, s pár környékbeli haspók alkotta a törzsközönséget.

De hol Eszter?

A főúr összeszedte a poharakat és bátorítóan csak annyit mondott, hogy az élet sohasem lehet teljes. Lehet, hogy esőt kapunk és csúnya vége lesz ennek az egyébként szépen induló napnak. Ezek a főurak túl sokat tudnak az életről.

Ám akkor varázsütésre mindenki elcsendesedett, a bejárat felé fordult, ahol feltűnt Eszter, aki ebben az ételszagú félhomályban különösen kívánatosnak tűnt.

Ruganyos léptekkel végigszlalomozott az asztalok között: hogy van Józsi bácsi? - kérdezte a törzsalkoholistától. Aki ugyan Jenő volt, de a látvány hatása alatt csak annyit tudott kinyögni, hogy jól kisasszonykám és benyelte az egész fröccsöt. És Eszter csak jött, kerek melle édesen rebbent a blúz alatt.

Végre itt vagy - halászta ki a legjobb, a végére félretett falatot a tányéromból, amint mellém huppanva egy puszit adott. - Szóval ő ATTILA - mutatott a mögötte ácsorgó srácra, akit eddig észre sem vettem. - ATTILA a barátom - mondta úgy, hogy a legkisebb ellenvetést sem mertem tenni-

ATTILA zeneszerző. Dalokat ír.

És mert a művészet tiszteletet érdemel Attilát meghívtam egy italra, aztán ő engem egy másikra. Al capo de fine. ATTILA közelebb húzta hozzám a székét, jó barátjának nevezett és megkérdezte, hogy meghallgatnám-e egy Heltai Jenő versre írt nótáját:

„A kánikula szent havában /Mikor harminchat fok a hő,/Mély tiszteletnek - és csak annak! -/Örvendez részünkről a nő.

Ilyenkor alszanak a vágyak, /Minden kívánság lelohad /S a hővel éles ellentétben /Lehül a bűnös gondolat.

Szívünk étvágya minimális, /nem izgat a legjobb falat, /A hölgyek hasztalan epednek /A könnyű nyári blúz alatt.”

Szóval nagyon berúgtunk ezzel az Attilával. Esztert a kopasz főpincér vitte haza

Nemzeti Színház, A velencei kalmár

Nemzeti Színház még Alföldi Róbert idejében - Hamlet után

Egy bankrablás anatómiája

B – bank olyan intézmény, amelynek hiszünk, amelyre rá merjük bízni a pénzünket. S tudjuk, ott kitűnő helyen van, szakértő kezek a mi javunkra forgatják, s különben is, igyekeznek minden módon a kedvünkben járni, már csak a konkurencia végett is.

*

-„Húzzá’ sorszámot te is!” – böki meg az idősebb, öltönyös urat a huszas éveinek elején járó biztonsági őr. „Nem ám, mint a csorda, bejöttök, tolakodtok, mindent felborítotok. Nyomd meg szépen azt a gombot oszt várjál.” Még mondana valamit, de meglátja, hogy a távolban valaki a telefonja után nyúl. „Halló, azonnal tegye le vagy kivezettetem, mit gondol, hol van?” teszi fel a költői kérdést.

Közben az idősebb öltönyös úr odatotyog a pulthoz. Szöszi kislány veti oda neki: „Mi lesz a bácsinak?”

-         Számla.  – feleli az idős úr. – Számlát akarok nyitni, a hirdetésben olvastam, hogy kilenc és fél százalékos kamatot adnak.

"Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest"

-         Számlát? Ne fáradjon vele, csak 500 ezer forint felett nyitunk, nem nyugdíjasok bankja ez, hanem egy komoly vegyesvállalat, jelentős külföldi tulajdonosokkal és nagy menedzsmenttel. Nem tetszett látni azokat a nagy autókat a bejáratnál? Hát azzal járnak a mi igazgatóink – és ilyenre nem telik kis nyugdíjasok forintjából.

-         Köszönöm hölgyem a korrekt tájékoztatást. De én számlát akarok nyitni. Betennék rá mondjuk másfél milliót.

-         Az se túl sok, de legyen. Végülis ez egy szolgáltatás.

-         Mármint euróban.

-         Jaj, kényelmes a széke, már hozom is a papírokat, tessék várni. Szóval az úgy lesz, hogy be tetszik fizetni most egy havi számlavezetési díjat, meg majd holnap is.

-         Miért ma és holnap?

-         Mert ma január 31-e van és bankunk szigorú szabályzata szerint minden megkezdett hónapban a teljes összeget ki kell fizetni. És holnap meg már egy új hónap, hát az annyi mint két hónap. És a késést tizenöt korbácsütéssel büntetjük, mínusz két százalék büntetőkamat mellett.

-         Mit tegyünk. Az a kilenc és fél százalék sokat megér.

-         Az biztos. Namost a kilenc és fél százalék csak akkor jár, ha előbb ötöse lesz a lottón és legalább tizenkettese a totón. Ha a két nyertes szelvényt éjjel egykor felviszi a Gellérthegyre és az ottani emberünknek megmutatja, akkor kifizetjük. Persze csak ha teljes holdfogyatkozás van éppen. Egyébként nyolcegész kettő. Amiből már alig vonunk le valamit.

-         Értem. És ha ki akarom majd venni a pénzem?

A pénz nem boldogít. Főleg, ha egy bank is benne van

-         Akkor elég három nappal előre, írásban bejelenti, hozza az ENSZ biztonsági tanácsa határozatát, hogy tényleg szüksége van rá és lepecsételteti a Kuala Lumpur-i katolikus segédlelkésszel is. Ha mindez megvan, akkor csak hét százalék kezelési költséget vonunk le, plusz kettőt a levegőhasználatért. Ha hiányozna valamelyik, akkor tizenhetet és hozzá nyolcat a levegőért, mert nyilván szaporábban fogja kapkodni itt nekünk.

-         Igazán köszönöm. Mi van még?

-         Semmi lényeges. Havi kétszer öt százalék járulékot szedünk csak úgy és nyolcat a tanácsadásért. De el is készülök lassan a szerződéssel. Szabad a becses nevét?

-         Brecht. Bertold Brecht. És most adjon ide a trezorból mindent, mert különben ezzel a pisztollyal fejen lövöm. Tudja, mi ügyfélnek lenni egy bankban annak kirablásához képest?

A ribillió elmaradt, a kocsmázás még jön

Bronzkatona a színház mellett
Most akkor fogom a listát, hogy kiket kell még felhívni, meg válaszolni a leveleikre, és a Háy Jánost kihúzom. Szépen átfirkálom a nevét, mert nyilván mindjárt feltárcsázom, vagy dobok neki egy e-mailt, hogy akkor mikor is megyünk sörözni egy jót megint. Nem kell izgulni, marad még elég név a cetlin, nagy a restancia. Csak a Háy János lesz elintézve, na persze nem úgy, hanem lelkiismeretileg.

Azt hiszem utoljára jó két éve leveleztük le, hogy majd itthon is elmegyünk egyet inni, aztán persze az egész a feledés homályában maradt volna. Ha nem lenne nekem ez a felírós dolog, hogy kik miatt furdaljon a lelkiismeret.

A gyerek című könyve jelent meg éppen. És én egy szuszra kiolvastam a Balatonon. Mondjuk nálam az egy szuszra, azt jelenti, két éjszaka alatt. Persze fröccsöket ittam hozzá. De aki szintén végigélvezte ezt a könyvet, az tudja, A gyerek-et legjobb bor esetleg fröccsivás közben abszolválni. És amikor a második nap hajnalára a végére értem, már jócskán pirkadt, akkor félretoltam az utamba álló palackokat, elbotorkáltam a telefonomig és írtam neki egy sms-t, hogy hú ez igazán nagyon – nagyon jó könyv. Ez A gyerek megvan ám írva és hogy gratulálok, meg ilyesmik. És akkor tényleg fussunk már össze, ahogy megbeszéltük, ott fent északon. Hamar válaszolt, hogy nagyon köszöni és most lelkileg is nagyon jól jött neki ez a biztatás, már nem is emlékszem, miért, és persze fussunk össze – vagy valami ilyesmi, mert a telefon, a nagy író keze sms-ével eltűnt azóta a világ forgatagában.

Mindenesetre, ha előjön egy új regénnyel és én elolvasom, és megint tetszik és még a számát is megtalálom, talán megint sms-ezek neki valami ilyesmit. Egyszer biztosan azért még összejön.

Azért az irodalomtörténet összeállítók későbbi nemzedékeinek munkáját megkönnyítendő, jegyezzük fel, hogy csak egyetlenegy este ültünk be pár vidám helyre. Tallinnban történt mindez néhány éve. Afféle kis magyar művészeti fesztivált szervezett az ottani magyar kulturális intézet, Dávid Gyula vezetésével. Na, és a Tallinni Drámai Színházban Háy egyik művét adták elő, az illusztris szerző jelenlétében. Nem eljátszották, csak felolvasták, de ez is nagyon hatásos volt, tapsoltunk is. Bár az első felvonásból, én mondjuk egy szót sem értettem, ezzel is cáfolva, hogy az észt és magyar olyan nagyon hasonlítana. Aztán a második felvonástól hozzájutottam egy magyar szövegkönyvhöz, innentől kezdve felettébb élveztem A Gézagyereket.

Az előadás után komoly dilemmát kellet eldöntenünk. Ugyanis éppen május 9-e volt, azok a napok, amikor a szovjet bronzkatonát eltávolították a város főteréről, és minden hozzáértő tisztes botrányt jósolt a győzelem napjára.

Menjünk megnézni a ribilliót vagy kóstoljuk meg a helyi italokat. A gordiuszi csomót átvágva, egy a feltételezett ribillió helyéhez közeli kocsmába ültünk be, azzal ha kitör a spontán népfelkelés, odamegyünk és megnézzük. Addig is hasznosan töltjük az időt és iszunk.

Később újabb – de földrajzilag igazán közeleső ifjúsági mulatóhelyekre mentünk át.

A forradalom nem tört ki, mi megismerkedtünk a tallinni helyek legjobbjaival. Még haza is bírtunk menni – ki-ki ahol lakott – és a hírek szerint János még arra is képes volt másnap, hogy nekiinduljon egy nagyobb felfedező kirándulásnak. Ami csak azt igazolja, hogy a jó irodalom éppen úgy elpusztíthatatlan, mint a jó író. Akkor egyeztünk egyébként meg, hogy folytatjuk. A kocsmai beszélgetést is. Talán küldenem kellene egy sms-t?

Gézagyerek, a sudár szőke és Háy János

H

Háy János a kortárs magyar dráma rokonszenves képviselője. Gézagyerek című színdarabját a Tallinni Drámai Színház művészei olvassák fel. Május 9-ét ír a naptár. Minden előrejelzés szerint itt megint tüntetések, rendőrattak, és verekedés lesz. Miközben gyülekezünk a Drámai Színház bejáratánál, maga az illusztris szerző is megjegyzi, szíve szerint inkább a városban lófrálna, figyelve a népmozgalmakat.
De hát első a kötelesség, szerzőnek a darabjánál a helye. Még akkor is, ha néhány nappal korábban éppen innen indultak útjukra azok, akik törtek, zúztak, gyújtogattak – míg a rendőrség rendet nem vágott köztük. Amúgy a Gézagyereket, melyet Magyarországon már három városban is játsztak, a tartui egyetem részben már megismert magyarszakos hallgatói fordítottak. Nyolc kedves, szőke, sudár lány, a lelkes magyar lektor, Tóth Viktória irányításával. (Később sokat kel magyarázkodnunk, nem is hívják az összes magyar nőt Tóthnak, csak most így jött össze, Tóth Kriszta, Tót Erzsébet, Tóth Viktória, bocs.)
Az első, észtül végighallgatott felvonás közben többször elgondolkodtam, vajon miként is rokonok a mi nyelveink, mert még csak ötletem sincs arra, hogy miről beszélhetnek, egyetlenegy ismerős szó sem üti meg a fülemet. Aztán a második felvonásra Gyula megszán egy magyar szövegkönyvvel, így azért már egészen más. S a színészek is egyre jobban belelendülnek, a végén már tényleg egészen hátborzongatóan alakulnak Gézagyerek kalandjai a nagy magyar valóságban.
Tán még az sem túlzás, ha azt mondom, dörgő taps a végén. A színház rendszeresen szervez efféle felolvasószínházakat, bár külföldi szerzővel, talán egy olasz író kivételével, még nem nagyon kísérleteztek. De a siker most meggyőző, a darab utáni beszélgetésen többen kapacitálják Háy szerző urat, hogy esetleg más művét is adja oda, ha egyszer itt láthatóan van igény az ilyesmire.
A Gézagyerek az úgynevezett szókimondóbb fajtából való, magyarázzák is utána a fordítással sokat bíbelődő lányok, hogy bizony észtül nem lehet oly változatosan, cifrán és durván káromkodni, mint magyarul – húzzuk ki magunkat megint - sok munkájuk van abban, hogy megpróbálják visszaadni a kortárs drámairodalomban már meghonosodott, de azért a napisajtóban még szalonképtelennek tartott kifejezéseket.
Figyelve az észt közönség (fizető is ám!) reakcióit, elég jól sikerülhetett ez a visszaadás is– dicsérjük a legszőkébb és legsudárabb fordító Siiri Kolka teljesítményét – aki az egyetem master képzésén vesz részt és már Tóth Kriszta novellájának magyarra ültetésekor is megmutatta oroszlánkörmeit. Mellékelt képünkön éppen magával a szerzővel, Háy Jánossal vitatja meg a fordítás műhelytitkait.
Tallinn messze van. Sokan talán a térképen sem tudnának egyből rábökni. De tessék egészen nyugodtan hátradőlni, Tallinban – hála a Dávid Gyula barátom vezette Magyar Intézetnek – pontosan tudják, mi hol vagyunk, s milyen jó költőink, íróink alkotnak. Na, már csak ezért is érdemes Észtországba utaznunk, hogy mi is rájöjjünk erre.