A ribillió elmaradt, a kocsmázás még jön

Bronzkatona a színház mellett
Most akkor fogom a listát, hogy kiket kell még felhívni, meg válaszolni a leveleikre, és a Háy Jánost kihúzom. Szépen átfirkálom a nevét, mert nyilván mindjárt feltárcsázom, vagy dobok neki egy e-mailt, hogy akkor mikor is megyünk sörözni egy jót megint. Nem kell izgulni, marad még elég név a cetlin, nagy a restancia. Csak a Háy János lesz elintézve, na persze nem úgy, hanem lelkiismeretileg.

Azt hiszem utoljára jó két éve leveleztük le, hogy majd itthon is elmegyünk egyet inni, aztán persze az egész a feledés homályában maradt volna. Ha nem lenne nekem ez a felírós dolog, hogy kik miatt furdaljon a lelkiismeret.

A gyerek című könyve jelent meg éppen. És én egy szuszra kiolvastam a Balatonon. Mondjuk nálam az egy szuszra, azt jelenti, két éjszaka alatt. Persze fröccsöket ittam hozzá. De aki szintén végigélvezte ezt a könyvet, az tudja, A gyerek-et legjobb bor esetleg fröccsivás közben abszolválni. És amikor a második nap hajnalára a végére értem, már jócskán pirkadt, akkor félretoltam az utamba álló palackokat, elbotorkáltam a telefonomig és írtam neki egy sms-t, hogy hú ez igazán nagyon – nagyon jó könyv. Ez A gyerek megvan ám írva és hogy gratulálok, meg ilyesmik. És akkor tényleg fussunk már össze, ahogy megbeszéltük, ott fent északon. Hamar válaszolt, hogy nagyon köszöni és most lelkileg is nagyon jól jött neki ez a biztatás, már nem is emlékszem, miért, és persze fussunk össze – vagy valami ilyesmi, mert a telefon, a nagy író keze sms-ével eltűnt azóta a világ forgatagában.

Mindenesetre, ha előjön egy új regénnyel és én elolvasom, és megint tetszik és még a számát is megtalálom, talán megint sms-ezek neki valami ilyesmit. Egyszer biztosan azért még összejön.

Azért az irodalomtörténet összeállítók későbbi nemzedékeinek munkáját megkönnyítendő, jegyezzük fel, hogy csak egyetlenegy este ültünk be pár vidám helyre. Tallinnban történt mindez néhány éve. Afféle kis magyar művészeti fesztivált szervezett az ottani magyar kulturális intézet, Dávid Gyula vezetésével. Na, és a Tallinni Drámai Színházban Háy egyik művét adták elő, az illusztris szerző jelenlétében. Nem eljátszották, csak felolvasták, de ez is nagyon hatásos volt, tapsoltunk is. Bár az első felvonásból, én mondjuk egy szót sem értettem, ezzel is cáfolva, hogy az észt és magyar olyan nagyon hasonlítana. Aztán a második felvonástól hozzájutottam egy magyar szövegkönyvhöz, innentől kezdve felettébb élveztem A Gézagyereket.

Az előadás után komoly dilemmát kellet eldöntenünk. Ugyanis éppen május 9-e volt, azok a napok, amikor a szovjet bronzkatonát eltávolították a város főteréről, és minden hozzáértő tisztes botrányt jósolt a győzelem napjára.

Menjünk megnézni a ribilliót vagy kóstoljuk meg a helyi italokat. A gordiuszi csomót átvágva, egy a feltételezett ribillió helyéhez közeli kocsmába ültünk be, azzal ha kitör a spontán népfelkelés, odamegyünk és megnézzük. Addig is hasznosan töltjük az időt és iszunk.

Később újabb – de földrajzilag igazán közeleső ifjúsági mulatóhelyekre mentünk át.

A forradalom nem tört ki, mi megismerkedtünk a tallinni helyek legjobbjaival. Még haza is bírtunk menni – ki-ki ahol lakott – és a hírek szerint János még arra is képes volt másnap, hogy nekiinduljon egy nagyobb felfedező kirándulásnak. Ami csak azt igazolja, hogy a jó irodalom éppen úgy elpusztíthatatlan, mint a jó író. Akkor egyeztünk egyébként meg, hogy folytatjuk. A kocsmai beszélgetést is. Talán küldenem kellene egy sms-t?

Tallinn és világa

Gyula és csapata
Észtország egy pici balti köztársaság. Annyira kicsi, hogy csak a jobb térképeken lehet megtalálni. Ott rögtön fönt, csöppet Helsinki alatt, Königsbergtől jobbra, mindjárt Riga mögött. Lakosainak száma egymillió-háromszázezer. Ennél még Budapest is több - horgad fel az emberben a nagyképűség, melyet itt következő történetünk folyamán majd igyekszünk lelohasztani. Tegyük hozzá, hogy ennek az egymillió-háromszázezernek is jó harmada orosz nemzetiségű, de erről is még valamikor részletesebben.
Akik a magyar históriát szeretik a világtörténelemben a legvéresebbek és legsorstépázottabbaknak tekinteni, azok persze keveset tudnak az észtek elmúlt évszázadairól. Önálló észt államiság éppen hogy csak az első világháború után született, még negyed századig sem tartott, aztán a németek, majd az orosz birodalom. A függetlenség akkor jött el újra, amikor nálunk a rendszerváltás.
Az észt nyelvújítás kora a huszadik század tízes éveinek végén kezdődik, nálunk akkor már Karinthy, Ady, Kosztolányi, Babits és a többi táplálja a magyar kulturális öntudatot. Jókai vagy éppen Mikszáth meg már akkor is inkább a ködös múlt. Hogy messzebbre ne is tekitsünk.
Mindenesetre, az észteknek tetszik, hogy ők észtek, öntudatosak és kultúrájukra büszke emberek. És persze azt sem felejtik el, hogy valahol dél felé, ott Közép-Európában, ott él egy nép, az ő nagy testvérük. Egy rokon nyelvet beszélő, akire, mint idősebb bátyra fel lehet nézni, kicsit tán irigyelni is, de azért a szív mélyén érezni, hogy messze van, nagyon messze.
Legújabb észt barátaim, a tartui egyetem magyar szakos lányai, kékszeműek és sudárak, kitűnő magyarsággal mondják, hogy ők, akik a magyar kultúra emlőin nőttek fel, azért először, amikor Magyarországon jártak, némileg zokon vették, hogy itt senki sem tud róluk semmit. Hogy gyakran megkérdezték kedvesen: „Na és az észtek hogy beszélnek? Oroszul, ugye?” Vagy, hogy elcsodálkoznak, nem cirill betűkkel írnak az észtek.
Jó, tudjuk, a nagy testvérek gyakran nem figyelnek a kicsire közös gyermekkorukban, néha még magukkal sem viszik a jobb bulikba az öccsöt, s talán ha késői kamasz éveikben, vagy inkább fölnőtt korukban kezdik sajnálni, ha a kistesó határozott léptekkel kezdi megelőzni őket, hogy valamit elmulasztottak. Kiderül, hogy az öcs, okosabb, szebb, bátrabb. Jó lesz vigyázni!
Az észteknek fontos a magyar kultúra. Biztos nem minden észtnek, de valószínűleg nagyon soknak. Tallinn kellős közepén, egy kőhajításra a kordonnal övezett parlamenttől, ott a Tallini Magyar Intézet. A Dávid Gyula vezette csapat lelkesen szervez programokat, előadásokat, vesz részt fesztiválok létrehozásában. Nem nagytestvéri lenézéssel, hanem a kultúra iránti igazi elkötelezettséggel. A kultúra esetünkben nem nagyképűséget jelent, hanem izgalmas előadásokat.