Háy János a kortárs magyar dráma rokonszenves képviselője. Gézagyerek című színdarabját a Tallinni Drámai Színház művészei olvassák fel. Május 9-ét ír a naptár. Minden előrejelzés szerint itt megint tüntetések, rendőrattak, és verekedés lesz. Miközben gyülekezünk a Drámai Színház bejáratánál, maga az illusztris szerző is megjegyzi, szíve szerint inkább a városban lófrálna, figyelve a népmozgalmakat.
De hát első a kötelesség, szerzőnek a darabjánál a helye. Még akkor is, ha néhány nappal korábban éppen innen indultak útjukra azok, akik törtek, zúztak, gyújtogattak – míg a rendőrség rendet nem vágott köztük. Amúgy a Gézagyereket, melyet Magyarországon már három városban is játsztak, a tartui egyetem részben már megismert magyarszakos hallgatói fordítottak. Nyolc kedves, szőke, sudár lány, a lelkes magyar lektor, Tóth Viktória irányításával. (Később sokat kel magyarázkodnunk, nem is hívják az összes magyar nőt Tóthnak, csak most így jött össze, Tóth Kriszta, Tót Erzsébet, Tóth Viktória, bocs.)
Az első, észtül végighallgatott felvonás közben többször elgondolkodtam, vajon miként is rokonok a mi nyelveink, mert még csak ötletem sincs arra, hogy miről beszélhetnek, egyetlenegy ismerős szó sem üti meg a fülemet. Aztán a második felvonásra Gyula megszán egy magyar szövegkönyvvel, így azért már egészen más. S a színészek is egyre jobban belelendülnek, a végén már tényleg egészen hátborzongatóan alakulnak Gézagyerek kalandjai a nagy magyar valóságban.
Tán még az sem túlzás, ha azt mondom, dörgő taps a végén. A színház rendszeresen szervez efféle felolvasószínházakat, bár külföldi szerzővel, talán egy olasz író kivételével, még nem nagyon kísérleteztek. De a siker most meggyőző, a darab utáni beszélgetésen többen kapacitálják Háy szerző urat, hogy esetleg más művét is adja oda, ha egyszer itt láthatóan van igény az ilyesmire.
A Gézagyerek az úgynevezett szókimondóbb fajtából való, magyarázzák is utána a fordítással sokat bíbelődő lányok, hogy bizony észtül nem lehet oly változatosan, cifrán és durván káromkodni, mint magyarul – húzzuk ki magunkat megint - sok munkájuk van abban, hogy megpróbálják visszaadni a kortárs drámairodalomban már meghonosodott, de azért a napisajtóban még szalonképtelennek tartott kifejezéseket.
Figyelve az észt közönség (fizető is ám!) reakcióit, elég jól sikerülhetett ez a visszaadás is– dicsérjük a legszőkébb és legsudárabb fordító Siiri Kolka teljesítményét – aki az egyetem master képzésén vesz részt és már Tóth Kriszta novellájának magyarra ültetésekor is megmutatta oroszlánkörmeit. Mellékelt képünkön éppen magával a szerzővel, Háy Jánossal vitatja meg a fordítás műhelytitkait.
Tallinn messze van. Sokan talán a térképen sem tudnának egyből rábökni. De tessék egészen nyugodtan hátradőlni, Tallinban – hála a Dávid Gyula barátom vezette Magyar Intézetnek – pontosan tudják, mi hol vagyunk, s milyen jó költőink, íróink alkotnak. Na, már csak ezért is érdemes Észtországba utaznunk, hogy mi is rájöjjünk erre.
De hát első a kötelesség, szerzőnek a darabjánál a helye. Még akkor is, ha néhány nappal korábban éppen innen indultak útjukra azok, akik törtek, zúztak, gyújtogattak – míg a rendőrség rendet nem vágott köztük. Amúgy a Gézagyereket, melyet Magyarországon már három városban is játsztak, a tartui egyetem részben már megismert magyarszakos hallgatói fordítottak. Nyolc kedves, szőke, sudár lány, a lelkes magyar lektor, Tóth Viktória irányításával. (Később sokat kel magyarázkodnunk, nem is hívják az összes magyar nőt Tóthnak, csak most így jött össze, Tóth Kriszta, Tót Erzsébet, Tóth Viktória, bocs.)
Az első, észtül végighallgatott felvonás közben többször elgondolkodtam, vajon miként is rokonok a mi nyelveink, mert még csak ötletem sincs arra, hogy miről beszélhetnek, egyetlenegy ismerős szó sem üti meg a fülemet. Aztán a második felvonásra Gyula megszán egy magyar szövegkönyvvel, így azért már egészen más. S a színészek is egyre jobban belelendülnek, a végén már tényleg egészen hátborzongatóan alakulnak Gézagyerek kalandjai a nagy magyar valóságban.
Tán még az sem túlzás, ha azt mondom, dörgő taps a végén. A színház rendszeresen szervez efféle felolvasószínházakat, bár külföldi szerzővel, talán egy olasz író kivételével, még nem nagyon kísérleteztek. De a siker most meggyőző, a darab utáni beszélgetésen többen kapacitálják Háy szerző urat, hogy esetleg más művét is adja oda, ha egyszer itt láthatóan van igény az ilyesmire.
A Gézagyerek az úgynevezett szókimondóbb fajtából való, magyarázzák is utána a fordítással sokat bíbelődő lányok, hogy bizony észtül nem lehet oly változatosan, cifrán és durván káromkodni, mint magyarul – húzzuk ki magunkat megint - sok munkájuk van abban, hogy megpróbálják visszaadni a kortárs drámairodalomban már meghonosodott, de azért a napisajtóban még szalonképtelennek tartott kifejezéseket.
Figyelve az észt közönség (fizető is ám!) reakcióit, elég jól sikerülhetett ez a visszaadás is– dicsérjük a legszőkébb és legsudárabb fordító Siiri Kolka teljesítményét – aki az egyetem master képzésén vesz részt és már Tóth Kriszta novellájának magyarra ültetésekor is megmutatta oroszlánkörmeit. Mellékelt képünkön éppen magával a szerzővel, Háy Jánossal vitatja meg a fordítás műhelytitkait.
Tallinn messze van. Sokan talán a térképen sem tudnának egyből rábökni. De tessék egészen nyugodtan hátradőlni, Tallinban – hála a Dávid Gyula barátom vezette Magyar Intézetnek – pontosan tudják, mi hol vagyunk, s milyen jó költőink, íróink alkotnak. Na, már csak ezért is érdemes Észtországba utaznunk, hogy mi is rájöjjünk erre.
1 megjegyzés:
Halo. Bocsanat, hogy ilyen kesön közbeszolok, de nem en forditottam le a Toth Krisztinanak a novellait, ezt Hedda Maurer csinalt. En csak felolvastam ott, Tartuban, a szinpadon Heddanak a forditasait. Kerem, ellenörizz maskor jobban a tenyeket.
Minden jot kivanva,
Siiri, Szegeden
PS Bocsanat mar elöre az ekezet hianyzasa es ha hibas a magyar nyelvem! Si
Megjegyzés küldése